Három hét sem telt el a hatalomátvétel után, és az új miniszterelnök bejelentette: a kormányfői palota új épületének terveit elveti, másokat készíttet, és ezek részleteibe Budapest vezetőinek is beleszólást enged. Mint mondotta, az országnak egy kormányhivatalra nincs annyi pénze, amennyit elődje erre az építkezésre előirányzott. Ezért a költségeket redukálni kell, és el kell halasztani a munka kezdetét.
Na jó, mindez több mint százhúsz éve történt. Széll Kálmánnak hívták a miniszterelnököt, az elődjét Bánffy Dezsőnek. Az épület pedig, amelynek napokon belül nekiálltak volna a bontócsákánnyal, ha Bánffy meg nem bukik, a Sándor-palota volt. Olyannyira eldöntött tény volt a lerombolása, hogy a főváros illetékes hatósága „fényképi fölvételeken” dokumentálta is a pusztulásra szánt, nem egészen száz éves épület fontosabb részleteit: ennek köszönhetjük Klösz György páratlan sorozatát a miniszterelnökségről.
1899 tavaszán zajlottak ezek az események, alig egy évvel azután, hogy Bánffy miniszterelnök előállt az új kormányfői palota építésének tervével. Elődje, Wekerle Sándor még csak egy szolid modernizálást tartott szükségesnek, de hát ő amúgy is a régi pénzügyminisztérium puritán, kolostori falai között töltötte a napjait. Bánffy viszont rezidenciának is használta a Sándor grófok – az Ördöglovas kunsztjairól elhíresült – palotáját, a szerdai minisztertanácsok után díszebédet adott, felesége pedig hetente kétszer igen népszerű „thea-estélyen” látta vendégül a társaság krémjét. Érthető hát, hogy az ő szemükkel nézve a ház – mint a Vasárnapi Újság megfogalmazta – „nagyon egyszerű külsejével már-már kezdett kiríni évről évre fényesbedő környezetéből”.
A fényesbedés fő felelőse, a szomszédban a királyi palotát épp eredeti méretének háromszorosára pumpáló Hauszmann Alajos, meghallván Bánffy kívánságát, rögvest el is készítette a Szent György tér új szabályozási tervét. A teret mélyíteni rendelte el, valamint javasolta, hogy a Sándor-palota helyét hagyják üresen, megnyitva így a kilátást Pest felé. Az új miniszterelnökséget a vadonatúj Honvédelmi Minisztérium homlokzatával egy vonalban, a Várszínház, a hadtestparancsnokság és a hadmérnökség – korábbi állapotában: karmelita kolostor – helyére javasolta felépíteni.
Bánffy azonban opponált, ő a régi helyére szánta az új kormányfői rezidenciát, az átmenet mindössze két röpke évére pedig ki is bérelt drága pénzen egy patinás szállót a Nádor utcában. A tervezéssel aztán megbízta sajtótitkárának, a népies színművekkel is sikereket arató Berczik Árpádnak az öccsét, a műszaki tanácsosként ugyancsak kormányalkalmazott Gyulát. Az építésztársadalom erre már szép csendben felhorgadt: elvégre nemcsak pályázat nem volt, de Berczik is sokaknál kihúzta korábban a gyufát. Például azzal, hogy Bánffy ugyanígy osztotta le neki – kétéves fizetett szabadság terhére – annak a hét millenniumi emlékműnek a megtervezését, amelyeket a történelmi Magyarország legjelesebb pontjain (például Pusztaszeren, Pannonhalmán és Dévénynél) építettek fel. Botrány persze nem tört ki, a zúgolódásnak is csak azután adtak hangot egyes sajtóorgánumok, hogy Bánffy leköszönt, Széll pedig felháborodottan visszautasította a 2 millió koronáért megvalósítható palotatervet.
Tény ami tény, Bánffy igen jókor állt elő a korábbinál egy szinttel magasabb, a legkorszerűbb neo-stílekben felépítendő rezidencia ötletével. A jól értesült Pesti Napló már 1898 áprilisában megpedzette, hogy a Szent György tér rendezésekor az immár kínossá vált Hentzi-emlékművet is eltávolítják a helyéről: a magyaros virtus - kiegyezés ide vagy oda - nehezen vette be, hogy a ’49-es budai várparancsnokra emlékező 22 méteres fémkolosszus még mindig ott meredezik Hentzi lelövetésének helyszínén. És bár természetesen nem mondhatjuk, hogy a legjobbkor, de egy merénylő épp szeptemberben oltotta ki Erzsébet királyné életét, a király pedig november elején kegyeskedett úgy nyilatkozni: az az óhajtása, hogy hitvesének a magyar főváros is állítson nagyszabású szobrot, mégpedig a Szent György téren, a Hentzi-emlékmű helyén.
Ez volt az a pont, ahol a szobor és a miniszterelnökség sorsa menthetetlenül összegabalyodott, és úgy is maradt vagy másfél évtizedre. Ugyanis már a kezdeti lelkesedés idején, amikor az ország hirtelenjében több mint 700 ezer koronát adott össze a szoborra, kiderült, hogy a szűkös Szent György tér egyszerűen nem teszi lehetővé egy kellően nagyszabású kompozíció méltó elhelyezését. Már a legelső pályázat azért esett kútba, mert a legsikerültebb alkotásokkal nevezők nem a megadott pontra, hanem a Sándor-palota helyére, a Vár peremére álmodták meg művüket, hogy aztán a Várkert területe, majd a Várba felvezető út torkolata is szóba kerüljön.
A Sándor-palota lebontásáról viszont egyre kevesebb szó esett. Igaz, elődjével ellentétben Széll Kálmán elfogadta azt a fővárosi javaslatot, hogy az új miniszterelnökség a volt karmelita kolostor helyére kerüljön, de előbb a hadtestparancsnokságnak nem találtak megfelelő telket, aztán a szükséges pénz nem állt rendelkezésre az államkincstárban. Mi több, a kezdetben „kis ódon, kopott” épületnek titulált palotáról is kiderült, hogy „száz évig is fennállhat, olyan szilárd”, sőt „ha nem is valami műremek, de mint tiszta empire-stílusú épület, egyike a főváros legérdekesebb építészeti emlékeinek”. Műemlékké is csak azért nem nyilvánították, mert 1806-ban épült, és e státuszt akkor csak az 1800 előtti építmények kaphatták meg.
Aztán az első világháború pontot tett a hosszú történet végére. Erzsébet végül egy emberöltő múltán a róla elnevezett híd lábánál kapott szerény szobrot, a Sándor-palota pedig talán valóban fennállt volna az idők végezetéig, ha a második világháborús ostromban nem lövik rommá. Főfalai bedőltek, berendezése megsemmisült. Lényegében a semmiből alkották újjá, amikor 2002-re - többek közt Klösz György képeit is felhasználva - helyreállították, hogy ismét miniszterelnökségként szolgáljon.
Talán önök is emlékeznek, milyen rendkívüli összegnek tűnt akkor az a 2,5 milliárd forint, amibe a rekonstrukció került. Nos, ha Danyi Pál szorzóját alkalmazva átszámoljuk a Bánffy által elkölteni tervezett 2 millió koronát, az 2002-es áron éppen 2 milliárd forint. 2020-as áron pedig 3,8 milliárd. Alig valamivel kevesebb, mint amennyit a miniszterelnök puritánnak mondott dolgozószobájára költöttek, amikor tavaly beköltözött az egyébként új épületrésszel is kiegészített, tetőtől talpig felújított és átalakított Karmelita irodaházba.
