pünkösd;Bábel tornya;Kentaurbeszéd;koronavírus;

2020-05-31 08:00:00

Kentaurbeszéd – Fabiny Tamás: Bábel és pünkösd

Az egyik legrégibb mítoszunk a Bábel tornyáról szóló elbeszélés. A bibliai Genezis könyve szerint a becsvágyó ember akkora várost és tornyot akar építeni, amelynek teteje az égig ér. Tégla az építőkövük és földi szurok a habarcsuk. Az Úr azonban megakadályozza istenkísértő vállalkozásukat, és az addig egységes nyelvű népet szétszéleszti az egész föld színére, nyelvüket pedig összezavarja (1 Móz 11,1-9).

A történelem megmutatta, hogy soha nem lehet sikeres az a vállalkozás, amikor az ember isteni magasságba akar törni, önkényesen át akarja alakítani a természetet, élet-halál uraként döntést akar hozni más sorsa fölött, istennek képzeli magát. Nemcsak a távolabbi és közelebbi múltban, hanem a magunk korában is látjuk ezeknek a kísérleteknek a látványos bukását. A modern ember a természet leigázásának téglájából és önzésének habarcsából próbálta építeni a maga Bábel tornyát, amely aztán kezdett ráomolni.

A koronavírus megjelenése rávilágított arra, hogy a korlátlan optimizmusunk nem lehet reális. Nem tartozom azon teológusok közé, akik az újabb kori katasztrófákat vagy éppen a koronavírus-járványt Isten közvetlen büntetőakciójaként értelmezik, sőt, kifejezetten riasztanak a magukat Isten bennfenteseinek tekintők dörgedelmei, amelyek szerint Isten mint egy dühös rendező húzódik meg a világunk színpada mögött. Tomáš Halík óv így mindenkit ettől a teológiailag rövidzárlatos szemlélettől. A prágai Károly Egyetem vallásfilozófusa szerint katasztrófák idején felébrednek a rosszindulatú, bosszúszomjas Isten alvó ügynökei; félelmet keltenek az emberekben, s azon vannak, hogy vallási tőkét kovácsoljanak a kialakult helyzetből. Halík hozzáteszi: ez a szemléletmód évszázadok óta az ateizmus malmára hajtja a vizet. A Biblia szókészleténél maradva azt lehet mondani, hogy a vallásos gőg téglájából és a fanatizmus habarcsából is lehet Bábel-tornyocskákat építeni.

A Bábel-tornyok és tornyocskák összedőlése bizonyosnak látszik. Számomra az a kérdés, hogy miként találok rá arra az Istenre, aki nem olyan, mint az alvó ügynökeit megfelelő időben aktivizáló terroristavezér, hanem olyan valaki, aki a szeretet nyelvén beszél. Ez az Isten számomra az első pünkösd történetében mutatkozik meg, amely az Apostolok cselekedetei című újszövetségi könyv elején olvasható. Az egész ottani folyamat nem a kivagyi ember felfelé törekvése, hanem egy ellenkező irányú mozgás: s Szentlélek tüzét kifejező lángnyelvek leszállnak az apostolokra, akik különféle nyelveken kezdenek beszélni (Csel 2,1-4). És ezen a ponton történik meg az anti-Bábel: a prédikáló Pétert és a többi apostolt a Jeruzsálemben összesereglő zarándokok mindegyike a maga anyanyelvén hallja beszélni. Pünkösd tehát a kölcsönös megértés és egység ünnepe. A Szentlélek Isten az egymástól nagyon különböző embereket összekapcsolja. Ott és akkor a Római Birodalom legkülönbözőbb részeiről voltak együtt: pártusok, médek és elámiták, egyiptomiak, líbiaiak és hasonlók. Ennek a sokféle kultúrájú közösségnek az alapvető különbözőségei simultak el abban a kegyelmi pillanatban. Az addig általában lenézett galileai tanítványok igehirdetése szíven találta őket, megtérésüknek aztán jó cselekedetek lettek a következményei.

Így jött létre az egyház, hiszen pünkösdöt az egyház születésnapjának is tartják.

Ebben az elbeszélésben mintha egy film trailerét látnánk: milyenné is szeretné Isten a maga egyházát formálni? Aki immár nem „dühös rendező”, hanem olyan invenciózus alkotó, aki képes a színészeiből a legtöbbet kihozva katartikus drámát színre vinni.

Milyen egyházképet mutat ez a bizonyos trailer? Olyat, amely úgy tudja hirdetni az igét, hogy közben törődik a legelesettebbekkel: a szegényekkel és általában a társadalom margójára szorítottakkal: rabszolgákkal, jövevényekkel, özvegyekkel és árvákkal. Ennek érdekében diakónusokat is szolgálatba állítanak. Olyan közösség képe rajzolódik ki, amelyben a tagok egymást tudják támogatni, az erősebb a gyengét, mind hitbeli, mind anyagi értelemben. Olyan emberek tartoznak ebbe az egyházba, akik annyira hisznek az általuk képviselt ügyben, hogy azért életüket is képesek áldozni.

Lelkészként folyamatosan arra buzdítom híveimet, hogy ne elégedjenek meg annak a bizonyos trailernek a megnézésével, hanem vállaljanak szerepet az előadásban, és éljék is meg mindazt, amit a rendező megálmodott. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az egyházaknak minden korban fel kell mutatniuk a pünkösdi valóságot. Mindenekelőtt a Szentlélek ajándékát kell kérni. Az egyház így nem földhözragadt, hanem "éghezragadt" emberek közössége lehet. Ehelyett, valljuk be, sokszor inkább Kosztolányi keserű sorai érvényesek ránk: „Itthon vagyok itt e világban / s már nem vagyok otthon az égben” (Boldog, szomorú dal). Annak az egyháznak a látlelete ez, amely a solus Christus, egyedül Krisztus helyett csak evilági szempontok alapján igyekszik tájékozódni, a sola gratia elfelejtésével pedig nem a kegyelemtől, hanem a kegytől akar függeni. Jézus perében már leszerepelt az a főpapi garnitúra, amelyik Pilátus előtt így tagadta meg Jézust: ”Nem királyunk van, hanem császárunk!” (Jn 19,16).

A földhözragadt egyház inkább evilági elvárásokra figyel, az "éghezragadt" egyház viszont a Szentlélekre hagyatkozik. Földhözragadt közösségekből, az evilági hatalmi, pénzügyi és egyéb várakozásoknak megfelelni akaró csoportosulásokból éppen elég van. Az „éghezragadt” közösség modelljét viszont az egyháznak kell felmutatnia. Bábel tornyát sokan építik, pünkösdről kevesen tudnak.

Az egyház feladata egy olyan közösségi modell felmutatása, amelyben a szeretet és az önfeláldozás érvényesül. A pünkösdi expanzióban ugyanis arról is szó van, hogy a zarándokokat szíven találja Isten igéje, és annak életet megváltoztató következményei vannak. Milyen jó lenne, ha társadalmunk minél nagyobb részét átjárná az a felismerés, hogy miként lehet hiteles módon megélni Isten akaratát. Természetesen ez a szándék a legtávolabb kell, hogy álljon attól, hogy az egyház uralkodni akarna a lelkeken, hiszen ezzel csak egy újabb Bábel épülne, ami úgyis leomlik. Az egyház nem a maga külsőségeit – szóhasználatát és liturgikus formákat –, hanem tanításának lényegét kell, hogy felkínálja a világnak. Most, a járvány reménybeli visszaszorulásával, hangsúlyozni szoktuk, hogy nem lehet ott folytatni, ahol márciusban abbahagytuk. Mindenki azt várja, hogy valami más, valami új következik. A hívő ember azt vallja, hogy ez a változás magától nem megy, csak felülről, ahonnan a Lélek leszáll. Mi arról tanúskodunk, hogy ennek nyomán az ember belülről megváltozik, ami aztán kifelé is hat. A Szentlélek csodája apró, finom, tapintatos módon, de egyértelműen képes megváltoztatni az embert és a környezetet.

Luther Márton a maga képiségével ezt mondja: „Ha egy kocsis megtér, azt először lovai fogják észrevenni”.

A hívő ember személyes változása tehát kihat a társadalomra. Wittenbergben a reformátor korában egyebek mellett városi szegénypénztárat hoztak létre, mintegy megalkotva a korabeli szociális hálót.

A Magyarországi Evangélikus Egyház országos irodájának udvarán Luther szobra alatt egy olyan kő van, amelyet a reformációi emlékév köztéri installációjából fogadtunk örökbe. Rajta Luther Márton és Esterházy Péter sajátos párbeszéde olvasható. A reformátortól ez a mondat: „Nincs nagyobb ellenségünk önmagunknál”, mellette pedig az író szavai: „Luther kérdése az volt, találok-e egy irgalmas Istent. Az én kérdésem: találok-e egy irgalmas embert?”

2020 pünkösdjén is fel kell tennünk ezt a kérdést, a koronavírus járvány idején különösen. Figyelemre méltóak a világ több mint 75 millió evangélikusát összefogó Lutheránus Világszövetség pandémiával kapcsolatos állásfoglalásai, amelyeket a szervezet nigériai elnöke és chilei származású főtitkára jegyez. Ezekben egyebek mellett a növekvő erőszak miatti aggodalom fogalmazódik meg: „Megrázóak az idegengyűlöletből fakadó támadások a külföldiek, vendégmunkások, hallgatók és migránsok ellen. Különösen elszomorítóak azok az ellenséges megnyilvánulások, amelyek Kínában az afrikaiakat érik, valamint a külföldiek és kisebbségek elleni támadások az egész világon. Aggódunk az elnyomás, és az eszközeként alkalmazott erőszakos túlkapások miatt.” A folytatásban olyan jelenségekre utalnak, amelyekre sajnos nálunk is van példa: szomszédok egymásnak esnek amiatt, ha valakiről elterjed az a hír, hogy elkapta a vírusfertőzést. A nyilatkozat határozottan szót emel a gyűlöletbeszéd, a xenofóbia és az erőszak ellen, különös tekintettel a családon belüli és a nők elleni erőszakra.

Keresztény közösségek ilyen állásfoglalásai pünkösdi szellemiségből fakadnak. Az akkor létrejött egyház képes volt az emberi együttélés olyan új modelljét felvázolni, amely hitük szerint Isten országának előzetese. Az a bizonyos trailer. Az újszövetségi kor egyik legmeghatározóbb választóvonala a vallásos zsidó közösségek és a „pogányok” között húzódott. A korai keresztény közösségek át tudták lépni ezt a határt. Az ősgyülekezetben megvalósult az, ami a korabeli társadalomban elképzelhetetlen volt: a vallási és etnikai okokból egymástól elkülönültek egy közösséget alkottak a gyülekezeti életben. A kiengesztelődött különbözőségek egységét élték meg. Ezért az egyház ma sem tehet mást, mint, hogy a megbékélés közösségeként van jelen a társadalomban. Semmiféle etnikai-nemzeti kizárólagosságot, bőrszín, nyelv, kultúra szerinti megkülönböztetést nem fogadhat el. Az antiszemitizmusnak vagy a roma-ellenességnek semmilyen formáját nem tűrheti el – még a tábori esti borozások viccmesélései szintjén sem – éspedig azért, mert ez hite alapját: a keresztény közösség gyakorlását érinti. A megbékélés evangéliumát hirdethetjük Trianon közelgő 100. évfordulója kapcsán is. A megbékélés nem a traumák eltagadását vagy elbagatellizálását jelenti, hanem azok kimondását, a szembenézést és a Krisztus keresztje és feltámadása által való feloldozásban való megbékélés útjának a keresését. A nemzet szakralizálásának és az identitások globalista feloldásának veszélyes szélsőségei között kell megtalálnunk a Krisztusban való közösséggyakorlás keskeny útját. S amikor elutasítunk mindenféle diszkriminációt és a vallásszabadság korlátozását, akkor fel kell emelnünk a hangunkat a kisebbségek, köztük a külhoni magyar nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogaiért is. És szólnunk és tennünk kell az üldözött vallási kisebbségek, különösen is az üldöztetést szenvedő keresztények védelmében, éljenek bárhol is a világon.

Ha az egyház nem így él, és nem ezzel a lelkülettel van jelen a társadalomban, akkor elszakad pünkösdtől, és újabb Bábel tornyot kezd építeni. Ha azonban a Szentlélek Istenre hagyatkozik, gyógyító hatással lehet az egész társadalomra. Az Isten szeretete által a lényük legmélyén átformálódott emberek közössége maga az anti-Bábel, a pünkösdi csoda.