Kentaurbeszéd – Fabiny Tamás: Bábel és pünkösd

Publikálás dátuma
2020.05.31. 08:00

Fotó: Pieter Bruegel the Elder
Az egyik legrégibb mítoszunk a Bábel tornyáról szóló elbeszélés. A bibliai Genezis könyve szerint a becsvágyó ember akkora várost és tornyot akar építeni, amelynek teteje az égig ér. Tégla az építőkövük és földi szurok a habarcsuk. Az Úr azonban megakadályozza istenkísértő vállalkozásukat, és az addig egységes nyelvű népet szétszéleszti az egész föld színére, nyelvüket pedig összezavarja (1 Móz 11,1-9). A történelem megmutatta, hogy soha nem lehet sikeres az a vállalkozás, amikor az ember isteni magasságba akar törni, önkényesen át akarja alakítani a természetet, élet-halál uraként döntést akar hozni más sorsa fölött, istennek képzeli magát. Nemcsak a távolabbi és közelebbi múltban, hanem a magunk korában is látjuk ezeknek a kísérleteknek a látványos bukását. A modern ember a természet leigázásának téglájából és önzésének habarcsából próbálta építeni a maga Bábel tornyát, amely aztán kezdett ráomolni. A koronavírus megjelenése rávilágított arra, hogy a korlátlan optimizmusunk nem lehet reális. Nem tartozom azon teológusok közé, akik az újabb kori katasztrófákat vagy éppen a koronavírus-járványt Isten közvetlen büntetőakciójaként értelmezik, sőt, kifejezetten riasztanak a magukat Isten bennfenteseinek tekintők dörgedelmei, amelyek szerint Isten mint egy dühös rendező húzódik meg a világunk színpada mögött. Tomáš Halík óv így mindenkit ettől a teológiailag rövidzárlatos szemlélettől. A prágai Károly Egyetem vallásfilozófusa szerint katasztrófák idején felébrednek a rosszindulatú, bosszúszomjas Isten alvó ügynökei; félelmet keltenek az emberekben, s azon vannak, hogy vallási tőkét kovácsoljanak a kialakult helyzetből. Halík hozzáteszi: ez a szemléletmód évszázadok óta az ateizmus malmára hajtja a vizet. A Biblia szókészleténél maradva azt lehet mondani, hogy a vallásos gőg téglájából és a fanatizmus habarcsából is lehet Bábel-tornyocskákat építeni. A Bábel-tornyok és tornyocskák összedőlése bizonyosnak látszik. Számomra az a kérdés, hogy miként találok rá arra az Istenre, aki nem olyan, mint az alvó ügynökeit megfelelő időben aktivizáló terroristavezér, hanem olyan valaki, aki a szeretet nyelvén beszél. Ez az Isten számomra az első pünkösd történetében mutatkozik meg, amely az Apostolok cselekedetei című újszövetségi könyv elején olvasható. Az egész ottani folyamat nem a kivagyi ember felfelé törekvése, hanem egy ellenkező irányú mozgás: s Szentlélek tüzét kifejező lángnyelvek leszállnak az apostolokra, akik különféle nyelveken kezdenek beszélni (Csel 2,1-4). És ezen a ponton történik meg az anti-Bábel: a prédikáló Pétert és a többi apostolt a Jeruzsálemben összesereglő zarándokok mindegyike a maga anyanyelvén hallja beszélni. Pünkösd tehát a kölcsönös megértés és egység ünnepe. A Szentlélek Isten az egymástól nagyon különböző embereket összekapcsolja. Ott és akkor a Római Birodalom legkülönbözőbb részeiről voltak együtt: pártusok, médek és elámiták, egyiptomiak, líbiaiak és hasonlók. Ennek a sokféle kultúrájú közösségnek az alapvető különbözőségei simultak el abban a kegyelmi pillanatban. Az addig általában lenézett galileai tanítványok igehirdetése szíven találta őket, megtérésüknek aztán jó cselekedetek lettek a következményei. Így jött létre az egyház, hiszen pünkösdöt az egyház születésnapjának is tartják. Ebben az elbeszélésben mintha egy film trailerét látnánk: milyenné is szeretné Isten a maga egyházát formálni? Aki immár nem „dühös rendező”, hanem olyan invenciózus alkotó, aki képes a színészeiből a legtöbbet kihozva katartikus drámát színre vinni. Milyen egyházképet mutat ez a bizonyos trailer? Olyat, amely úgy tudja hirdetni az igét, hogy közben törődik a legelesettebbekkel: a szegényekkel és általában a társadalom margójára szorítottakkal: rabszolgákkal, jövevényekkel, özvegyekkel és árvákkal. Ennek érdekében diakónusokat is szolgálatba állítanak. Olyan közösség képe rajzolódik ki, amelyben a tagok egymást tudják támogatni, az erősebb a gyengét, mind hitbeli, mind anyagi értelemben. Olyan emberek tartoznak ebbe az egyházba, akik annyira hisznek az általuk képviselt ügyben, hogy azért életüket is képesek áldozni. Lelkészként folyamatosan arra buzdítom híveimet, hogy ne elégedjenek meg annak a bizonyos trailernek a megnézésével, hanem vállaljanak szerepet az előadásban, és éljék is meg mindazt, amit a rendező megálmodott. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az egyházaknak minden korban fel kell mutatniuk a pünkösdi valóságot. Mindenekelőtt a Szentlélek ajándékát kell kérni. Az egyház így nem földhözragadt, hanem "éghezragadt" emberek közössége lehet. Ehelyett, valljuk be, sokszor inkább Kosztolányi keserű sorai érvényesek ránk: „Itthon vagyok itt e világban / s már nem vagyok otthon az égben” (Boldog, szomorú dal). Annak az egyháznak a látlelete ez, amely a solus Christus, egyedül Krisztus helyett csak evilági szempontok alapján igyekszik tájékozódni, a sola gratia elfelejtésével pedig nem a kegyelemtől, hanem a kegytől akar függeni. Jézus perében már leszerepelt az a főpapi garnitúra, amelyik Pilátus előtt így tagadta meg Jézust: ”Nem királyunk van, hanem császárunk!” (Jn 19,16). A földhözragadt egyház inkább evilági elvárásokra figyel, az "éghezragadt" egyház viszont a Szentlélekre hagyatkozik. Földhözragadt közösségekből, az evilági hatalmi, pénzügyi és egyéb várakozásoknak megfelelni akaró csoportosulásokból éppen elég van. Az „éghezragadt” közösség modelljét viszont az egyháznak kell felmutatnia. Bábel tornyát sokan építik, pünkösdről kevesen tudnak. Az egyház feladata egy olyan közösségi modell felmutatása, amelyben a szeretet és az önfeláldozás érvényesül. A pünkösdi expanzióban ugyanis arról is szó van, hogy a zarándokokat szíven találja Isten igéje, és annak életet megváltoztató következményei vannak. Milyen jó lenne, ha társadalmunk minél nagyobb részét átjárná az a felismerés, hogy miként lehet hiteles módon megélni Isten akaratát. Természetesen ez a szándék a legtávolabb kell, hogy álljon attól, hogy az egyház uralkodni akarna a lelkeken, hiszen ezzel csak egy újabb Bábel épülne, ami úgyis leomlik. Az egyház nem a maga külsőségeit – szóhasználatát és liturgikus formákat –, hanem tanításának lényegét kell, hogy felkínálja a világnak. Most, a járvány reménybeli visszaszorulásával, hangsúlyozni szoktuk, hogy nem lehet ott folytatni, ahol márciusban abbahagytuk. Mindenki azt várja, hogy valami más, valami új következik. A hívő ember azt vallja, hogy ez a változás magától nem megy, csak felülről, ahonnan a Lélek leszáll. Mi arról tanúskodunk, hogy ennek nyomán az ember belülről megváltozik, ami aztán kifelé is hat. A Szentlélek csodája apró, finom, tapintatos módon, de egyértelműen képes megváltoztatni az embert és a környezetet. Luther Márton a maga képiségével ezt mondja: „Ha egy kocsis megtér, azt először lovai fogják észrevenni”. A hívő ember személyes változása tehát kihat a társadalomra. Wittenbergben a reformátor korában egyebek mellett városi szegénypénztárat hoztak létre, mintegy megalkotva a korabeli szociális hálót. A Magyarországi Evangélikus Egyház országos irodájának udvarán Luther szobra alatt egy olyan kő van, amelyet a reformációi emlékév köztéri installációjából fogadtunk örökbe. Rajta Luther Márton és Esterházy Péter sajátos párbeszéde olvasható. A reformátortól ez a mondat: „Nincs nagyobb ellenségünk önmagunknál”, mellette pedig az író szavai: „Luther kérdése az volt, találok-e egy irgalmas Istent. Az én kérdésem: találok-e egy irgalmas embert?” 2020 pünkösdjén is fel kell tennünk ezt a kérdést, a koronavírus járvány idején különösen. Figyelemre méltóak a világ több mint 75 millió evangélikusát összefogó Lutheránus Világszövetség pandémiával kapcsolatos állásfoglalásai, amelyeket a szervezet nigériai elnöke és chilei származású főtitkára jegyez. Ezekben egyebek mellett a növekvő erőszak miatti aggodalom fogalmazódik meg: „Megrázóak az idegengyűlöletből fakadó támadások a külföldiek, vendégmunkások, hallgatók és migránsok ellen. Különösen elszomorítóak azok az ellenséges megnyilvánulások, amelyek Kínában az afrikaiakat érik, valamint a külföldiek és kisebbségek elleni támadások az egész világon. Aggódunk az elnyomás, és az eszközeként alkalmazott erőszakos túlkapások miatt.” A folytatásban olyan jelenségekre utalnak, amelyekre sajnos nálunk is van példa: szomszédok egymásnak esnek amiatt, ha valakiről elterjed az a hír, hogy elkapta a vírusfertőzést. A nyilatkozat határozottan szót emel a gyűlöletbeszéd, a xenofóbia és az erőszak ellen, különös tekintettel a családon belüli és a nők elleni erőszakra. Keresztény közösségek ilyen állásfoglalásai pünkösdi szellemiségből fakadnak. Az akkor létrejött egyház képes volt az emberi együttélés olyan új modelljét felvázolni, amely hitük szerint Isten országának előzetese. Az a bizonyos trailer. Az újszövetségi kor egyik legmeghatározóbb választóvonala a vallásos zsidó közösségek és a „pogányok” között húzódott. A korai keresztény közösségek át tudták lépni ezt a határt. Az ősgyülekezetben megvalósult az, ami a korabeli társadalomban elképzelhetetlen volt: a vallási és etnikai okokból egymástól elkülönültek egy közösséget alkottak a gyülekezeti életben. A kiengesztelődött különbözőségek egységét élték meg. Ezért az egyház ma sem tehet mást, mint, hogy a megbékélés közösségeként van jelen a társadalomban. Semmiféle etnikai-nemzeti kizárólagosságot, bőrszín, nyelv, kultúra szerinti megkülönböztetést nem fogadhat el. Az antiszemitizmusnak vagy a roma-ellenességnek semmilyen formáját nem tűrheti el – még a tábori esti borozások viccmesélései szintjén sem – éspedig azért, mert ez hite alapját: a keresztény közösség gyakorlását érinti. A megbékélés evangéliumát hirdethetjük Trianon közelgő 100. évfordulója kapcsán is. A megbékélés nem a traumák eltagadását vagy elbagatellizálását jelenti, hanem azok kimondását, a szembenézést és a Krisztus keresztje és feltámadása által való feloldozásban való megbékélés útjának a keresését. A nemzet szakralizálásának és az identitások globalista feloldásának veszélyes szélsőségei között kell megtalálnunk a Krisztusban való közösséggyakorlás keskeny útját. S amikor elutasítunk mindenféle diszkriminációt és a vallásszabadság korlátozását, akkor fel kell emelnünk a hangunkat a kisebbségek, köztük a külhoni magyar nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogaiért is. És szólnunk és tennünk kell az üldözött vallási kisebbségek, különösen is az üldöztetést szenvedő keresztények védelmében, éljenek bárhol is a világon. Ha az egyház nem így él, és nem ezzel a lelkülettel van jelen a társadalomban, akkor elszakad pünkösdtől, és újabb Bábel tornyot kezd építeni. Ha azonban a Szentlélek Istenre hagyatkozik, gyógyító hatással lehet az egész társadalomra. Az Isten szeretete által a lényük legmélyén átformálódott emberek közössége maga az anti-Bábel, a pünkösdi csoda.
Szerző

Tudományellenesség: fenyegető világjárvány

Publikálás dátuma
2020.05.30. 16:25

Fotó: Marabu
Korunk groteszk paradoxona, hogy míg a tudomány szédítő ütemben tárja fel a világ titkait, addig, ezzel párhuzamosan, a tudatlanság térnyerése zajlik a társadalmi gondolkodásban. A tudományellenesség és az irracionalizmus politikába való benyomulása a modern nyugati civilizáció alapértékeit veszélyezteti.

Az értelem harca

Az öntudatra ébredt értelem számára a középkor átvészelendő időnek számított. Ebben az ideológia által dominált korban a Föld a világ központja volt, a „bűnös” ember pedig a szent figyelemé. Ha az egyházi tanoknak ellentmondó tudás néha ki is csírázott a teokrácia talaján, rögtön máglyára került. A ráció először a reneszánszban lázadt fel, s követelt magának teret, még ha kissé szégyenlősen is, a művészet köntösében rejtőzködve. A felvilágosodás már nyíltan hirdette az ész uralmát, az antiklerikalizmus jegyében határozva meg magát. A modern Nyugat emelte a legmagasabb szintre a ráció rangját, tudománya révén pedig megteremtette tudásunk és gondolkodásunk egzakt kereteit. A harmadik évezred nyitányán az értelem váratlanul újabb kihívásokkal találja szembe magát. Noha az internet a véleményszabadság kifejezésének igen fontos eszközévé vált, a gondolatok demokratizálódása a tudás értékének társadalmi szintű amortizációjához vezetett. A tudományos és racionális gondolkodás tekintélye zuhanórepülésbe kezdett, az igazság és igazságosság fogalmait pedig a feléledt csoportösztön szaggatja éppen darabokra.

A tudomány alapelve egyszerű

A tudomány a racionális gondolkodás legegzaktabb formája, melynek lényege rendkívül egyszerű: a világ pusztán gondolati úton nem ismerhető meg; ehhez kísérleteket és/vagy megfigyeléseket kell végeznünk. A kutató társadalom megpróbálja reprodukálni az eredményeket, melyek siker esetén a tudásunk részeivé válnak, egyébként pedig kihullanak a rostán, bármilyen szaktekintély is áll egy téves elképzelés mögött. A tudomány nem csupán egyedi korrelációk halmaza, hanem egy koherens, logikus szerkezetű ismeretrendszer, melynek segítségével képesek vagyunk megjósolni jövőbeni eseményeket. Módszere révén a tudomány az egyetlen olyan eszköz, amely hiteles ismeretekkel képes szolgálni a világ általános összefüggéseit illetően. A tudomány nem kizárólag egy módszer, hanem egyben egy világlátás alapja is lehet, ha jól értjük logikáját, s eredményeit.

Áltudomány

A tudomány mellett azonban egy szellemi árnyékvilág is hódít napjainkban, melyet kiválóan jelez az áltudományok újjáéledése. Míg a korábbi áltudományos elképzelések, mint pl. az alkímia, a frenológia, valamint az éter-, és a miazma-elméletek a korabeli ismeretek fejletlensége miatt létezhettek, addig a mai verzióik a modern tudománnyal egyidejűleg vannak jelen. Egészen bizarr elképzelések is megjelentek, mint pl. a laposföld-elmélet, vagy az emberiség elleni összeesküvést gyanító chemtrail. A teológia oldaláról érkező evolúciótagadás a tudomány egyik legigazoltabb diszciplínájának helyességét kérdőjelezi meg: alternatívaként az abszurd 6000 éves Föld elképzelést állítja (kreacionizmus), vagy csak kételkedik a biológiai komplexitás spontán eredetében (intelligens tervezettség). Minősített esetet képeznek az alternatív orvoslás egyes ágai, melyek nem csupán a szellemre, hanem az egészségre is ártalmasok lehetnek már azzal is, ha a konvencionális orvoslás helyett alkalmazzák őket. A homeopátia hatóanyagra emlékező pirulái megmosolyogtatóak, kivéve, amikor influenzajárvány esetén reklámozzák őket (fura e berkekből a csend a koronavírus-járvány idején). A hagyományos kínai gyógyászat energiái pusztán fantomlétezők, az ezeken alapuló metodikák pedig hatástalanok.
Érthetetlen, miért fektetünk ebbe, s éppen e vészterhes időkben, költségvetési forrásokat, és hozzuk ezzel kínos helyzetbe a tudományos orvoslást, illetve ennek fő centrumát, az egyetemet. A tudomány ellenében dolgoznak az igazolatlan vagy igazoltan hamis teóriákon alapuló gyógyhatást ígérő megközelítések is, mint például a vitamin-, a gyógynövény- és az alternatív rákterápiák számos formája és egyes táplálkozás-elméletek. E megtévesztések elleni fellépés rendkívül nehéz, mert az érdekelt cégek azonnal perrel fenyegetnek, kötőszavakon lovagolva. Hatalmas üzletekről van szó, átvert áldozatokkal, akik foggal-körömmel ragaszkodnak téves elképzeléseikhez, melyek alátámasztására a sötét oldalra átállt orvosokra és kutatókra hivatkoznak. Ráadásul, szimpla vitamin- és gyógyfűbizniszben utazók kapnak rangos állami elismerést, amely sokak szemében legitimálja a megtévesztést. Az alternatív medicina globális támadás a tudományos orvoslással szemben. Kár volt hagyni, hogy elszemtelenedjen. Volt már arra is tragikus példa, amikor az állam maga karolta fel az áltudományt. A kommunista kísérlet nem csak hibás közgazdaságtanra alapozott, hanem politikai akarattal próbált felülírni bizonyos természeti törvényeket is. Ilyen volt „liszenkóizmus”, a genetika tagadásán alapuló mezőgazdasági koncepció. Azt hitték, hogy nemcsak a szovjet embertípus, hanem a haszonnövények termése is parancsszóra igazítható a rendszer kívánalmaihoz. E voluntarista felfogás miatt milliók haltak éhen a Szovjetunióban. Idehaza csak terméketlen narancsligetek és gumipitypang mezők emléke maradt meg e korból.

Gonosz biológia

Napjaink jellemzője a modern biológia soha nem látott tempójú progressziója, melynek eredményei karnyújtásnyira kerültek a rutinszerű klinikai alkalmazáshoz. Az őssejtek a regeneratív medicina nagy reménységei. Nem volt könnyű azonban a kezdet, hiszen ifj. George Bush regnálása idején a humán embrionális őssejtekkel (ESC) való munka a sátánnal való cimborálással volt egyenértékű. Európa pedig úgy vélte, emberi jogot sértünk. Holott senki nem akart klónozott embert előállítani, csupán a gyógyításban szerették volna alkalmazni e technikát a szakemberek. E sejtek előállításához petesejtek vagy mesterséges megtermékenyítéssel foglalkozó klinikákról származó, megsemmisítésre szánt, tűhegynyi embriók szükségesek. Az emberi élet szentségét sokan már a fogantatást megelőzően védelembe veszik (ld. óvszer-ellenesség), még többek szerint a zigóta (megtermékenyített petesejt) emberi volta kétségbevonhatatlan. Ezek az erők szigorú etikai korlátokért lobbiznak ma is. Barack Obama elnöksége alatt enyhültek a törvényi korlátok e téren, de a hosszútávon is nyugodt munkához egy új technológiát kellett kifejleszteni: az ún. indukált pluripotens őssejteket differenciált sejtekből (pl. kötőszöveti sejtek) hozzák létre egy bonyolult eljárással. E sejtek lényegében ugyanolyan potenciállal rendelkeznek, mint az ESC-k, de szerencsére senkinek nem jut eszébe emberi jogokat követelni számukra. Az orvosi géntechnológiát sem kedveli túlságosan a közvélemény. Vannak, akik úgy vélik, hogy az embernek nincs joga belepiszkálni a genetikai anyagunkba, jól van úgy, ahogyan a Teremtő megalkotta azt. Szerencsére, ma már a születés után alkalmazott ún. szomatikus génterápiát elfogadják (és ennek már idehaza is van eredménye: ld. két, gerincvelői-eredetű izomsorvadásban szenvedő magyar kisfiú, Levente és Zente sikeresnek tűnő kezelését), habár gyanítom, hogy sokan nem sejtik, hogy a Zolgensma nevű gyógyszer ilyen típusú terápiát takar. Az ún. csíravonal génterápia (az összes sejtünkben végbevitt genetikai módosítás) azonban ma még tabunak számít. A közelmúltban egy kínai kutató alkalmazta törvényi felhatalmazás nélkül ezt a technikát egy ikerpár esetében, akiknél HIV-elleni rezisztenciát szándékozott genetikai módon kialakítani. Sokat ártott ezzel e tudományterületnek. A genetikailag módosított (GM) szervezetek (GMO), melyek a GM haszonnövények fogalmát fedik, szintén össznépi vita tárgyát képezik. E kérdésben a tudományellenesség legfőbb bástyája Európa, hiszen e termékekkel és magával a technológiával szembeni aggodalmak minden alapot nélkülöznek. Az irracionális GMO-fóbia a modern mezőgazdaság kialakításának lehetőségétől fosztja meg a fejlett világot és egyben taszítja versenyhátrányba a fejlődőkkel szemben. Fontos lenne felismerni, hogy a néplelket nem csak érteni, hanem tanítani is lehet.

Antivax mozgalmak

Az oltás-ellenes mozgalmak ideológiáját egy gátlástalan orvos (Andrew Wakefield) alapozta meg azzal nyílt a hazugsággal, hogy az ún. MMR (kanyaró, mumpsz és rubeola – a szerk.) vakcina autizmust okoz. Mivel ezt a The Lancet orvosi szaklapban megjelent konklúziót más tanulmányok megcáfolták, a közleményt a lap visszavonta. Közben az is kiderült, hogy a brit orvos anyagi haszonszerzés miatt hamisította meg a jegyzőkönyveket. A laikus közvélemény azonban a gyógyszeripari „maffia” összeesküvését sejti itt is a háttérben. Sajnos, egyre többen tagadják meg gyermekeiktől a védőoltásokat, s emiatt olyan betegségek (pl. kanyaró) jelennek meg újra, melyeket a vakcinázás az adott régióból már régen eltüntetett. A legutóbbi olasz választási kampány egyik fő témája lett az oltásellenesség: Matteo Salvini, a szélsőjobbos Liga vezéralakja a kötelező oltások eltörlését ígérte választóinak.

Klímahiszti

Szakmai konszenzus övezi azt az elképzelést, hogy az atmoszféra és a tengerek átlaghőmérsékletének folyamatos emelkedése elsősorban az ipar és a közlekedés által a légkörbe bocsátott üvegházhatású gázok eredménye. Sokan azonban nem fogadják el e tényt, vagy ha igen, akkor a problémát jelentéktelennek vélik. Mások elismerik ugyan, hogy gond van, de vitatják, hogy mi emberek vagyunk ezért felelősek. A téma ismét a politika kereszttüzébe került, melyhez az is hozzájárult, hogy megjelent Donald Trump is a küzdőtéren. Az amerikai elnök számos témában fejt ki határozott, de kifejezetten inkompetens véleményt sajtókonferenciákon és kedvenc kommunikációs felületén, a Twitteren. A vita legutóbb Jair Bolsonaro brazil elnök klíma-szkeptikus hozzáállása miatt lángolt fel, a brazíliai esőerdők valódi lángjai okán. A globális felmelegedéshez való viszonyulás a jobb- és baloldali szembenállás egyik fő témájává vált. Ez azért abszurd, mert egy tisztán tudományos kérdésről van szó, még akkor is, ha nem tudunk e témáról mindent, főleg, ami a megoldást illeti.

COVID-19

A koronavírus járvány egyelőre elsöpörte a klímavitát, viszont új falakkal erősítette meg a korábbi frontvonalakat. Sokan igen erőszakos módon harsogják vírustagadó nézeteiket, mely szerint ez csak egy sima influenza, amit a liberálisok a sajtójukkal és biológusaikkal (sic!) fújnak fel, hogy tönkretegyék a kormányt, a gazdaságot és az egész világot. Tudományvallásról és virológus-diktatúráról beszélnek. A tudomány valóságfeltáró szerepét félreértett filozófiák alapján relativizálják, a kutatókat pedig démonizálják és szembeállítják őket a társadalmi akarattal. Ezek a virtuális térben üvöltözők nem ismerik fel sem tudásuk korlátait, sem motivációik hátterét, melyet a járvány következményeitől való félelmeik és a mindenhez értés hamis illúziója dominálnak. A közismert klímakutatók, Trump és Bolsonaro elnökök a jelen pandémiát illetően is nagyokat alakítottak vírustagadásukkal és bizarr terápiás javaslataikkal. Sokan firtatják a felelősségüket a nagyszámú áldozat miatt.

A tudás nem demokratikus természetű

Az internet előtti világban a hamis eszmék egy jelentős részét kiszűrték a nyomtatott és az elektronikus médiába jutás előtt. Ma szinte bármilyen zavaros nézet képes láthatóvá válni és jelentős híveket toborozni maga köré. A képzetlen elme az egyszerűen felfogható elképzeléseket fogadja el autentikusnak, mivel a tudomány összetett mondatai nem képesek átjutni a megértése küszöbén. Mint sok egyéb sajátságunk, a tudás is haranggörbe eloszlást mutat. Ha a tudományos kérdéseket népakarattal, vagy a néplélekre való hivatkozással akarjuk eldönteni, az nemcsak a matematikai törvényszerűségeknek mond ellent, hanem a józan észnek is.

Igazságon túli politika

A feléledt irracionalizmus a politikát sem hagyta érintetlenül. Megjelentek a színen olyan vezetők, akik alapvető ismeretekkel sem rendelkeznek a világ dolgait illetően, mégis kétségek nélkül, büszke magabiztossággal nyilatkoznak róluk. Van, aki állítása szerint egyetlen könyvet (a Bibliát) olvasott életében, de bizonyos jelek arra utalnak, hogy ez az egy is: kamu. A fél világ rajtuk röhög, a választóik mégis kitartanak. Az ilyen vezetőt idegesíti a kritika, ezért azt az ellenség ármánykodásának állítja be, s ha teheti, megpróbálja elhallgattatni. A válságok előhozzák az ember rosszabbik énjét: egy zaklatott társadalom nem megoldásokat keres, hanem felelősöket, azokat sem jó helyen. A szélsőséges eszmék, felismerve a lehetőséget, még tovább fokozzák a hisztériát, hogy zavaros tartalmuk egy idő után elfogadható legyen a társadalmi többség számára. Csak egyszer kell nyerniük, a többit megoldják. Látható, hogy a jelen járvány által okozott krízist is kihasználják az extrém nézeteket vallók, egyelőre főleg Amerikában és Németországban. A német Widerstand 2020 (Ellenállás 2020) egy frissen alakult párt, mely a járványt álproblémának tartja. E konspirációs elméletek és oltásellenesség talaján álló párt állítólag már igen nagy taglétszámmal rendelkezik. Nem lehet kizárni, hogy ehhez hasonló politikai alakulatok ragadják magukhoz a hatalmat, akár demokratikus felhatalmazással is, és kiáltják ki a Lapos Föld Királyságot, melynek széléről lökdösik majd le az „okoskodókat”. Ez egy túlzó forgatókönyvnek tűnik, de a történelem váratlan megoldásokkal rukkolhat elő. Ezért lenne szükség olyan választópolgárokra, akiket nem lehet megvezetni tudományellenes propagandával, különféle összeesküvés-elméletekkel, és szembeállítani ártatlan társadalmi csoportokkal, akik bíznak a tudományban és az értelem erejében, ragaszkodnak a tényekhez, a tudáshoz és a szakértelemhez, és ugyanezen értékeket valló vezetőket választanak maguk közül. Addig is az értelmiségnek lenne a feladata fékezni e destruktív trendet, hogy majd a visszaút startvonala ne a gödör alján legyen meghúzva.

Kinek higgyünk?

A modern világ túl komplex ahhoz, hogy egyetlen ember megértse annak minden releváns aspektusát. Kihez forduljunk megbízható információk ügyében? Autentikus személyeket és csoportokat keresünk a válaszokért. A kőkorszaki megoldásokra adaptálódott elménk magas tekintéllyel rendelkező személyeket keres. Ilyenek pl. a modern világ celebritásai, akiknek reputációját már nem a törzs, hanem a médiamegjelenés adja. E jelenséget ismerik a cégek, ezért reklámoztatnak velük fűt-fát, pl. hatástalan készítményeket. A csoport korábban a kollektív tudás forrása volt. Ma nem csak beleszületünk, hanem meg is választhatjuk, hová tartozunk. Egy ideológia alapján szerveződött csoportban azonban az igazságot felülírhatja a hovatartozás. A tudomány e presztízs- és konformizmus-alapú elfogultságoktól sokkal jobbat tud: megbízható tudást állít elő. Sajnos, a tudomány és annak képviselői nem képesek sem autentikusnak mutatkozni, sem a csoportösztönt feléleszteni. A tudományellenes erők aktívan dolgoznak is e siker ellenében, melynek fő módszere a tudományos intézmények, szervezetek és személyek propagandisztikus módszerekkel való hiteltelenítése. Ez a primitív séma tisztán fellelhető az evolúció-, a védőoltás-, a GMO- és a tudományos orvoslás-ellenesség, valamint a vírus- és az antropogén klímaváltozás-tagadás repertoárjában. Egy további módszer annak a látszatnak a keltése, hogy egy adott tény valójában csak egy „elmélet”, mivel tudományos vita folyik róla, mely „vitához” találnak egy hitelesként bemutatható személyt, vagy egy kis, alternatív eszméket hirdető csoportot. Az egyszerű emberek pusztán áldozatai a propagandának, hiszen ők mások elképzeléseit sajátítják el tudattalanul. Hogyan lehetnénk saját gondolataink autonóm alakítói?

Az oktatás a kulcs

Az oktatás világszerte túlzottan ténycentrikus, nem foglalkozik kellően a mélyebb összefüggések felismerésére való képesség fejlesztésével. Ennek első lépése lenne a motiváció felébresztése a tudásra való törekvésre. Gyermekeinket nem indoktrinálni kellene, hanem arra tanítani, hogy tiszteljék a tényeket, különösen a tudományos alappal rendelkezőket, s hogy ne higgyenek el mindent, még számukra hitelesnek tartott személyektől sem, hanem tartsák ébren a kételyt. A gondolkodásunkat folyton fejlesszük, legyen az logikus, koherens, lényeglátó és autonóm! Tanítsuk meg, hogyan lehet felismerni az átverést és megkülönböztetni a látót a láttatótól! A legnehezebb az önreflexió kialakítása. Hajlamosak vagyunk vélt vagy valós érdekeink alapján cselekedni, és ennek jogosságát észérvekkel alátámasztani. E mechanizmus felismerése lehetővé tenné, hogy felülbíráljuk ösztöneinket, s ezáltal korrigáljuk elfogultságainkat és téves nézeteinket is. E képességekkel való tömeges rendelkezés alapvetően megváltoztathatná a történelem kerekének megszokott menetét, s az végre az értelem nyomvonalán haladhatna tovább.

Összefoglalás

A tudományellenesség a józan ész elleni támadás is egyben, mely – főként válságok idején – destabilizálhatja a társadalmakat. Komoly kríziseknek nézünk elébe, úgymint járványok, gazdasági recesszió, valamint klíma- és migrációs válság. Az irracionalizmus térhódítása szintén válságot generálhat, hiszen a gazdasági és szociális kérdésekre adott hibás válaszok növelik a társadalmi feszültséget, amit az alkalmatlan politika más csatornákba (pl. nacionalizmus) terel, mely, horribile dictu akár egy újabb világégéshez is vezethet. Igen fontos lenne a tudomány és a racionális gondolkodás mainál jóval nagyobb megbecsülése, mivel csak így lehet esélyünk valódi megoldást találni a problémákra. Ráadásul, az értelem és a humanizmus kéz a kézben jár, ezért egy racionális alapon működő társadalom egyben boldogabb is lenne.
Frissítve: 2020.06.01. 16:58

Forgács Iván: Körbe-körbe egy örök körben

Publikálás dátuma
2020.05.30. 15:06

Fotó: MTVA
„Alapvetően rendben van ez a műsor. Mégse köt le igazán. Valahogy túl kedélyes. Helyenként az iskolánál gyerekükre váró anyukák csevegéseit idézi.”
Egy éve ismét nézhetünk Családi kört. Ha még nem lenne elegünk saját családi körünkből. Bár talán már mindannyiunknak eszébe jutott, amit tisztesen reggeliző famíliák között tébláboló kisfiútól hallottam egy panzióban: – Minden család vécé! Nos, akár vécé, akár nem, az Isten és a Haza után következik életünkben, ráadásul léte nem hit és erény kérdése. Ő a Van, a Volt és a Lesz. Belőle nőttünk, belé halunk. Így aztán a vele foglalkozó tévéműsor sem tűnhet el. Megnyugtató, hogy erre nemrég a Duna csatorna is rájött, és új keretezéssel visszarakta képernyő falunkra otthoni örömeink és kínjaink tükrét. Az igazi esemény persze az első, 1974-es megjelenés volt. A Szülők, nevelők egymást közt adásából kinőtt Családi kör az egyik legnépszerűbb magazinműsorrá vált. Emblematikusságát jól jelzi, hogy a 2013-ban indult M3 archív csatorna szinte azonnal ismételni kezdte. Hogy a téma fontosságán túl mi okozta a sikert? Részben bizonyára az, ami most látszik csak igazán, hogy ez a műsor nagyon ki volt találva. Pontosan meghatározták a célját: ismeretterjesztés a családi problémák mögött húzódó lélektani jelenségekről, folyamatokról; tanácsadás a neveléshez, a konfliktusok, kommunikációs zavarok kezeléséhez. És érezhetően kijelölték az első számú célközönséget is: a tradicionális, patriarchális családi mintákban élő széles néprétegeket. A szerkezet, a hangütés pedig következetesen alárendelődött a didaktikus céloknak: a téma pontos exponálása, rövid jelenetek egy-egy konkrét probléma illusztrálására, tanulságaik és a lélektani háttér kibontása pszichológus szakértővel, nevelési tanácsadás helyes és helytelen minták egyértelmű megkülönböztetésével. Mindehhez kapcsolódtak még rövid riportok, interjúk, irodalmi betétek, majd jöttek „tesztfeladatok”, jó válaszokért jutalomsorsolás. Nagy energiákat mozgató népművelés volt ez a kor hivatalos szellemének, társadalomképének koordinátái között, tükrözte az állami televízió monopóliumát, kinyilatkoztatóan felvilágosult templomhangulatát. De megszerették az emberek, mert érezték, hogy segítő szándékkal, az ő nyelvükön szólnak hozzájuk. Tudós emberek, kedvenc színészek. Kelemen Endre szerkesztő-műsorvezető, a magyar televíziózás keveset emlegetett, de egyik legkülönösebb egyénisége enyhén feszengő, szerény közvetlenségével terelte be a nézőket az adásokba. A pszichológus szakértők pedig lubickoltak a feladatban. Érezték, hogy a konkrét témán túl most az egész ország előtt hitelesíthetik hivatásuk értelmét, fontosságát, megalapozottságát. Megértették a célt, és felvállalták érte a szakterülettől alapvetően idegen didaktikus hangütést. Ranschburg Jenő és Mérei Ferenc igazi tévésztár lett. A műsor sokat változott, finomodott az évek során. Olykor jellegzetes vonásai rovására. A fikciós rész került komplett tévéfilmes példázatként a középpontba, a szakértők számára csupán néhány perc maradt a kommentálásra. A televíziózás átalakulása, az egyre bővülő kínálat lassan megfosztotta a produkciót egykori súlyától. A rendszerváltás még hozott némi frissülést, új témákat is kitermelt. Tanulságos megnézni az egyik utolsó, Húsvéti vizit című részt a legalizált társadalmi egyenlőtlenségek, a gazdagodás-szegényedés első következményeiről, családi lecsapódásáról. De kimerült az egykori motivációs erő, és a hangütésre való fogadókészség is. Kelemen Endre Családi köre 1994-ben megszűnt. A műsorkészítők azonban továbbra is éreztek igényt a családi és párkapcsolati témára. De nehéz volt elhelyezni és korszerű formát találni számára. Az egyedüli érdekes próbálkozást a TV2-n indult Családi titkok jelentette, reality-, áldokumentarista stílusával. A közszolgálati televízió most inkább arra szánta rá magát, hogy megújítsa a legendás Családi kört. Józanul mérlegelve a műsor mai lehetséges szerepét, hatókörét, nézettségi potenciálját. A készítők a talkshow műfajt választották keretnek. Műsorvezető egy kedves, képernyőre való duett, a húsz év után visszatért Rókusfalvy Pál és lánya, az M2-nél dolgozó Rókusfalvy Lili, ami rögtön meg is teremti a családias alaphangulatot. Egymást cserélgetve állandó szereplő még két bájos, felkészült, röviden-okosan-pontosan szakértő pszichológus, Geszvein Erika és Bálint Gabriella. Híres emberek érkeznek hozzájuk vendégségbe apai-anyai-hitvesi minőségben, hogy beszélgessenek egy tartalmasat valamilyen fontosnak érzett családi témáról. Amelyek eddig valóban fölkelthették a nézői érdeklődést is: a digitális eszközök hatása a kapcsolatokra, a mozaikcsalád problémái, a gyermeki „rosszaság” – hogy csak párat említsünk. És megmaradtak a társalgást, a téma feldolgozását segítő fikciós filmek. Jó színvonalúak, némi átalakítással remekül működnének családi sorozatként is. A két forgatókönyvíró, Szikszai Ottilia és Szirmay Ágnes munkája mindenképpen említést érdemel. Egyszóval, alapvetően rendben van ez a műsor. Mégse köt le igazán. Valahogy túl kedélyes. Helyenként az iskolánál gyerekükre váró anyukák csevegéseit idézi. Hiányzik belőle a határozottabb csapásirány, a tét. A küldetés. De ez is megjöhet. Ha korunk még engedi.