Trianon;nemzetiségek;szociálpolitika;

2020-06-02 06:01:00

Trianon nem volt szükségszerű

Tudjuk, hogy a trianoni békeszerződés és az ennek révén kialakított közép- és kelet-európai rendszer az a slágertéma, amely egyike a XX. századi magyar történelmi emlékezet „forró” ügyeinek. Előzményeit érdemes a nemzetiségek és a magyar állam kapcsolatrendszere felől is megvilágítani. Ám a nemzetiségpolitikát nem egyszerűsíthetjük le törvényekre, intézményekre, memorandumokra, hanem meg kell vizsgálni a nemzetiségi kérdés egy másik vetületét: a társadalompolitikai nézőpontot is.

Közhelyszámba megy, hogy az 1868: XLIV. tc. a korabeli Európa viszonylatában a leginkább liberális szabályozást tartalmazta a nemzetiségekkel kapcsolatban. Ebben az időben az uralkodó fölfogás szerint az adott államterületen a nemzetiségi csoportok tagjai kollektíven nem, csak személyenként részesülhettek jogokban. Többé-kevésbé minden állam az integráció és a hol finomabban, hol nyersebben alkalmazott asszimiláció oldalán állt. Nagy-Britanniában a walesiek, skótok, írek, cornwalliak, Franciaországban a bretonok, okcitánok, provanszálok, baszkok, Poroszországban a lengyelek és dánok, Svédországban a finnek, kvének és számik esetében a többségi nemzet politikája, kis eltéréssel, ugyanazt jelentette: a nemzetiségek beolvasztását az uralkodó nemzetbe, nyelvük visszaszorítását a magánéletbe, összefüggő tömbjeik szétzúzását államnyelvű iskola, posta, vasút, iparosítás, hadkötelezettségen alapuló sorozott hadsereg által. 

A nyílt erőszak sem hiányzott. Poroszországban maga Bismarck mondta, hogy a lengyelkérdés kiirtással és a lengyel nemesek földjeinek elvételével oldható meg. Svédországban pedig (amelyet hajlamosak vagyunk utólag, a mai svéd jóléti államból kiindulva meseszerűen lefesteni) 1854-ben egy szerencsétlen, jelentéktelen, de a sajtó által fölfújt lázadás miatt két számi férfi nyakára hóhérpallos hullt Alta város főterén. S akkor még mindig csak Európáról beszéltünk, és nem érintettük Oroszországot, vagy éppen az Egyesült Államokat, ahol egyre fokozódott a presszió az ír, német, skandináv stb. bevándorlókon, hogy mielőbb felejtsék el nyelvüket és az óhaza szokásait, s ahol egy bevándorlás- és katolikusellenes párt az 1856-os választáson 40 százaléknyi szavazatot szerzett.

Talán a fenti körkép jól mutatja, hogy amikor a reformkori liberális, valamint a dualizmus kori konzervatív-liberális politikai elitet kárhoztatják utólag a türelmetlen nemzetiségi politikáért, az valahol mennyire anakronisztikus. Hiszen Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Andrássy Gyula vagy a két Tisza hiába fordult volna a legjobb szándékkal nemzetközi példákhoz! Csak olyan példákat láthattak volna nemzetiségi tekintetben, amelyek a magyar elit módszereinél nem jobbak, sőt többségükben rosszabbak. Ez persze nem menti, de mindenképpen magyarázza azt, hogy a nemzetiségi kérdés veszélyességét alábecsülték.

Kimutatható, hogy a reformkorban és még utána is a nemzetiségi lakosság jelentős része ugyanúgy híve volt a polgárosodásnak, a nemzeti „csinosodásnak”, mint a magyar nemesi elit. 1848 márciusának napjaiban a pesti szerb diákok, a kolozsvári románok együtt ünnepelték a magyarokkal a gyűlölt metternichi rendszer bukását. Ahogyan az erdélyi liberálisok egyik jelentős alakja, a politikus és regényíró Jósika Miklós báró írta, a magyar és román jobbágyok gyakran együtt tagadták meg a robot teljesítését 1848-ban. 

Sokszor emlegetik közhelyesen, hogy 1848-49-ben a nemzetiségek harcoltak a magyar kormány ellen. De csakugyan így volt-e? Elkövetjük azt a hibát, hogy összekeverünk két jelenséget: a politikai küzdelmet (a nemzetiségi autonómiáért, a nemzetiségeknek kedvező közigazgatásért) és a katonai küzdelmet. Természetesen a legtöbb nemzetiség elitcsoportjai (papok, írók, újságírók) – a magyarokhoz hasonlóan, éppen általuk inspirálódva – fölléptek a nemzetiségi jogok elismertetéséért. Ám a szlovák és a szatmári, nyírségi, bánáti román parasztok számára nagyobb jelentőséggel bírt az elvi jogoknál a kézzelfogható szabadság: a jobbágyságból való megszabadulás.

Valójában csak négy, vagyis inkább három és fél nemzetiséggel került katonai konfliktusba a magyar kormány 1848-49-ben. A délvidéki szerbek és az Erdélyi-érchegység románjai esetében vált kibékíthetetlenné és engesztelhetetlenné a konfliktus. A dél-erdélyi szászok gyöngébb, a szlovákok még gyöngébb katonai ellenállást tanúsítottak. Horvátország mozgalmát nem érdemes említeni, hiszen a horvát társnemzet volt a Magyar Királyságon belül. A szlovákok túlnyomó része, a partiumi, szatmári, nyírségi románok, a dunántúli, bácskai, bánáti svábok, felvidéki szászok, a ruszinok teljes mellszélességgel a magyar ügy mellett álltak, ami persze az ő ügyük is volt. Nem beszélve a zsidóságról! 

A motivációk változatosak. Nyilván hatott sokaknál a lelkesedés a kor eszméi iránt. Másoknál egyfajta hálaérzet a jobbágyfelszabadítás és az úrbéri terhek, a rendies megkötöttségek eltörlése miatt. Ne feledjük el azt sem, hogy a nemzetiségeknek nemcsak a magyar elittel volt problémájuk, hanem legalább annyira egymással is! A Délvidéken a szerb felkelők és császári határőrök etnikai tisztogatása egyformán sújtott magyart, svábot, románt, zsidót és cigányt. A szászok és románok között politikai, a szerbek és románok között egyházi ellentét volt. Tehát, bármily furcsa, a magyar kormánytól várhattak támogatást, vagy legalábbis jóindulatú közömbösséget.

Mindez mutatja, hogy még 1848-49 után sem volt lehetetlen egy olyan magyar alkotmányos állam, amely biztosítja a nemzetiségek számára a szabad fejlődést. S liberális értelemben ez biztosított is volt az Eötvös József nevéhez fűződő 1868-as nemzetiségi törvény által. Ám sajnos a törvény semmilyen garanciát nem ígért a nemzetiségek számára azon esetre, ha sérelem érné őket. Ehhez társult a század végétől az egyre harsányabb asszimilációs propaganda, majd a „harmincmillió magyar” délibábos elképzelése. 

Holott a konzervatív-liberális dualista rendszer számára lehetőséget jelentett volna egy másik mód a nemzetiségi parasztság – elsősorban a ruszin és román – megbékéltetésére. Ez pedig egy szociálisabb nemzetiségpolitika lett volna, vagy ha úgy tetszik, a nemzetiségpolitika és szociálpolitika összekapcsolása, a fejletlen területek bekapcsolásával a gazdasági vérkeringésbe, a mezőgazdasági lehetőségek és képzés fejlesztésével. 

Sajnos csak későn és egyéni szinteken indultak kezdeményezések, amelyek előirányozták a nemzetiségek által lakott szegényebb peremvidékek fölzárkóztatását, ám ezek nem tudtak idejében szervesülni. Ezek közül a legismertebb és egyik félreértett volt az Egán Ede nevéhez fűződő kárpátaljai akció. Az ír származású kiváló nemzetgazdász, Egán Ede akciója a túlnyomórészt paraszti sorban és rettenetes nyomorban élő kárpátaljai ruszin népesség megmentése érdekében ritka kivétel volt, amikor a magyar állam túljutott a szűklátókörűségen. 

Egán 1897-ben kezdődött „hegyvidéki akciója” összekötötte a nemzeti gondolatot a szociálpolitikával: a ruszin parasztság megmentése a nyomorból, a nagybirtok és uzsora szorításából egyúttal azt is célozta, hogy a ruszin népet, amely nem idegenedett el a magyarságtól, megtartsa a magyar állam iránti lojalitásban. Egán népszerűsítette az állattartás új ágazatainak (szarvasmarha-tenyésztés és tejgazdálkodás) elterjesztését, valamint hitelszövetkezeteket és tejszövetkezeteket alapított. Még több tervet is megálmodott a ruszin területek fejlesztéséről (pl. útépítés, népoktatás). 

Ám a nemzetiségpolitika és szociálpolitika összekapcsolása nem következett be. Ebben a konzervatív-liberális állam és általában a magyar elit szűklátókörűsége játszott közre, amely érdektelennek mutatkozott a szociális kérdés iránt, hiszen az beavatkozást jelentett volna a gazdaság folyamataiba. Így végül 1913-ban, a világháború előestéjén a magyar kormány már a ruszinokat is magára haragította a szkizmatikus (görögkatolikus vallást elhagyó) parasztok perbe fogásával. A nemzetiségi kérdést tehát részben a szociálpolitika hiánya juttatta vakvágányra.