„Anyám természetfölötti lény, egy árnyalatnyival több, mint a hétköznapi halandók. Valójában egy istennő lánya vagyok” – mondja Stephanie, aki narrátora is a filmnek. Bár ő maga a Bloody Daughter, a film főszereplője szükségszerűen a világhírű zongoraművész Martha Argerich. Mert az ilyen egyéniségek közelében élőknek számot kell vetniük azzal, hogy saját sorsukat, gyermekként való létezésük – akárhány évesek is – mikéntjét és miértjeit csak akkor érthetik meg igazán, ha szüleiket is mélyen megismerik, és főleg: elfogadják. Martha Argerich becsületére és emberségére legyen mondva, belemegy a komoly múltfeltáró játékba, nem próbálja meg zongorista-istennői mivolta mögé rejteni igazi arcát. Ettől válik végül is valóban jóval többé a film, mint a szokásos: „mit csinál a szél, a mikor fúj, meg még inkább, amikor nem fúj?” szintű kérdésekre választ adni próbáló, zenészekről szóló mozgóképsorok. A külsődlegesnek tűnő jelenetek, mint a kávézás pizsamában az ágyban, vagy a menedzser feltűnése, aki művésznője ruháit vasalja, elsőre szórakoztató intimpistáskodásoknak tűnhetnek, de kiderül, valójában nagyon nem ez az irány, ami felé indulunk.
A bloody angol szó, nem túl szalonképes, szó szerint azt jelenti: véres; de olyasmit is, hogy rohadt, átkozott, bár Stephen Kovacevich valamiféle kedveskedésként akasztotta egyetlen lányára, Stephanie-ra ezt a kifejezést. Az, hogy ez lett a film címe, mégis sokat elárul, csak jó fél óra után derül ki, miért is a jelző. Stephanie alig-alig láthatta apját, soha nem éltek együtt, a filmben családegyesítésre is sor kerül, Kovacevich hivatalosan is elismeri lányát. Anyjával jó volt a viszonya, a rövid házimozi bejátszásokból kitűnik, hogy boldognak mondható gyerekkora volt, addigra már kialakult Martha Argerich felnőtt énje, amiben helyére került az extravagáns, zseniális zongorista, és az anya szerepe. Stephanie sok kis interjút készített a filmben vele, aki hetvenes évei elején még mindig tűnődik, nem tudja, hogy összeegyeztethető-e az anyaság és a művészi lét, egyáltalán, olyannak kell-e lennie életének, ahogyan az alakult.
Húsz és huszonkét éves kora között nem is zongorázott, mert kétségei támadtak, a művészet, hangversenyezés, versenyekre járás kell-e, hogy létének alapja legyen. Három éves kora előtt kezdte a zenélést, nem nagyon volt lehetősége mást választani. Első anyasága valóban nem volt sikeres, de másik két lányával már jól mentek a dolgok. „Bizarr” – mondja Lyda történetéről Argerich, nem tud róla beszélni. Amit Stephanie összerak a mozaikokból: Lyda, Argerich legidősebb lánya, élete első nyolc hónapját egy genfi árvaházban töltötte, mert anyja Brüsszelbe ment, hogy a zongoraversenyre készüljön. Csak Juanita, a nagyanyja látogatta ott őt minden nap, míg egyszer csak fogta és, elvitte anyjához Brüsszelbe. Lyda és Martha néhány hónapig együtt éltek, de a nagymamát feljelentették gyermekrablásért, és Martha elvesztette gyermeke felügyeleti jogát, akit visszavittek az otthonba. A történet más forrásokból sem igazán bogozható ki teljességében, Lydia később apjával élt, majd nagylányként anyjához ment, jogot végzett, de ma brácsásként dolgozik. Argerich a születése utáni időkre úgy emlékszik vissza, hogy még mindig nem találta a helyét, menekült valami, vagy valaki elől: anyjától, Lyda apjától, Lydától. Persze a nehéz vallomások tételét megkönnyíti, hogy ma már kiváló a viszony anya és lánya közt, együtt zenélnek, erre is láthatunk példát.
A színpadon megközelíthetetlen istennőnek tűnő művész őszinteségének köszönhetően, és mert valójában nincs semmi takargatni valója, megejtő emberi közelségbe kerül hozzánk a jelenetek során. Amikor játszol, boldog vagy, jegyzi meg Jacques Thelen, a menedzser: „Attól függ, hogy mit játszom és hogyan” – feleli Martha Argerich, aki egyszer megkérdezte anyját, mi a legnagyobb vágya: „Hogy gyógyítani tudjak a kezemmel” – hangzott a válasz. Ha neki nem is sikerült, lányának igen.
Infó: Bloody Daughter, rendező: Stéphanie Argerich. A film elérhető a YouTube-on.
