Heidi akart lenni az első nő, aki 23 méternél messzebbre repíti a súlyt a dobókörből. Rekordokról és aranyérmekről álmodott a fiatal kelet-berlini lány. Megszállottan dolgozott a sportsikerért, az elismerésért, amit azelőtt hiába várt. Gyerekként kiközösítettnek érezte magát. Nem érdekelték a lányos játékok, vadóc volt, rossz tanuló. Az atlétika új esélyt kínált neki. Felismerték a tehetségét a dobószámokban, a súlylökésnél kötött ki. Sportiskolába íratták, és az állambiztonság klubja, a Dynamo igazolta le.
Kis kék tabletták
Első – s mint utóbb kiderült, egyetlen – nagy győzelmét huszonegy évesen érte el. Az 1986-os Európa-bajnokságon 21,10 méteres lökésével a kontinens legjobbja lett a nők között, ráadásul éppen Stuttgartban, nyugatnémet közönség előtt. Ez akkora dolog volt az NDK-ban, hogy a legmagasabb helyről gratuláltak hozzá. A „kedves sporttársnő” megszólítású üdvözlő táviratot személyesen Erich Honecker pártfőtitkár és államfő írta alá. Heidi élvezte a jutalomból kapott kiváltságokat, az NSZK-ban és Svédországban nyaralt, amiről egy átlagpolgár legfeljebb álmodozhatott.
De a folytatás nem úgy alakult, ahogy képzelte. A sportvezetők „a helyére tették”, nyíltan megfenyegették: csak addig maradhat sztár, amíg végrehajt minden utasítást. Pedig addig is vakon engedelmeskedett. Tizenhat éves korától kérdés nélkül szedte azt a kis kék tablettát, amit az edzője nyomott a kezébe. Nem gyógyszertári csomagolásban kapta, így a nevét sem tudta. Csupán annyit mondtak neki, táplálékkiegészítő, amitől erősebb lesz. Két esztendő leforgása alatt félelmetes izomtömeget szedett fel: a magas, vékony lány (185 cm, 69 kg) versenysúlya 105 kilóra nőtt.
Keményen edzett. Jóval később, már az új életében kezébe került a régi edzésnaplója, és megütközve számolta ki, hogy a súlyemelő gyakorlatokon, egy 14 napos tréningciklus alatt 100 tonnát(!) mozgatott meg. Mindhiába, elmaradtak az újabb sikerek. Egyre elviselhetetlenebbül fájt a csípője, nehezen mozogtak az ujjai. A berlini fal leomlása után, az újraegyesülő Németországban abba kellett hagynia a versenysportot. Huszonhat évesen élete romokban hevert. Más is gyötörte, nemcsak ízületi bajok és pályafutásának kudarca. Idegennek érezte magát a világban, és mindinkább a testében is. Gyakran kérdezte magától: „Mi a baj velem?”
Felismerések ideje
Súlyos depresszió kínozta, miközben bolti eladóként próbált talpon maradni. Vonzalmat érzett egy nő iránt, pedig nem tartotta magát leszbikusnak. Szerencsére egy kollégája, akinek kiöntötte a lelkét, néven nevezte a jelenséget, amiről Heidi addig nem is hallott: transzszexualitás. A tudat, hogy a helyzete nem egyedi, reménnyel töltötte el. Nem habozott sokat, belevágott az átalakító műtétekbe. „A döntés, hogy átoperáltatom magam, és Andreas Kriegerként élek, megmentette az életemet”, emlékezett vissza két évtized múltán a róla készült dokumentumfilmben. Ám hátra volt még egy felismerés.
Az ezredfordulón tanúnak idézték meg a bíróságra, korábbi NDK-s sportvezetők perében. Manfred Ewaldot és társait azzal vádolták, hogy tiltott doppingszerekkel veszélyeztették fiatalkorú sportolók egészségét, anélkül, hogy beavatták volna az áldozatokat (lásd keretes írásunkat). Andreas fejében kezdett összeállni a kép. Eleinte tanúskodni sem akart, hogy ne kelljen felidéznie régi emlékeit. Aztán mégis rászánta magát, és megkereste Werner Franke professzort, aki könyvet írt a témáról. Tőle hallotta először, hogy a pubertás idején adagolt hormonok befolyásolhatják a nemi identitást.
Tinédzserként elképesztő adagban kapott férfihormont: egyes időszakokban ötször annyit, mint amennyit egy férfi szervezete termel. Többet, mint amennyivel a sprinterkirály Ben Johnson megbukott a szöuli olimpián (1988). Ez a kanadai rövidtávfutó izomkolosszus képét elnézve egyszerűen felfoghatatlan. A kis kék tablettáról kiderült, hogy egy Oral-Turinabol elnevezésű készítmény, magas tesztoszterontartalommal; úgy szedették vele, mintha C-vitamin volna. Az egykori élsportoló arra is rádöbbent, hogy kiemelkedő teljesítménye, amire olyan büszke volt, nem tiszta. Tudtán kívül, akarata ellenére, de mégiscsak doppingolt.
Ajándék a sorstól
Andreas Krieger bizonyos benne, hogy a hormonkészítményeknek közük volt a benne végbemenő változásokhoz. Az összefüggés kézenfekvőnek tűnik, de nem bizonyítható, hiszen mások is transzszexuálisok, pedig nem szenvednek el ilyesfajta durva kémiai beavatkozást. Franke professzor arra gyanakszik, hogy a tiltott szerek ez esetben katalizátorként működhettek. Vajon ha nincs az az NDK állami doppingprogramja, Andreas ma is Heidiként élne? Nincs egyértelmű válasz. Andreas azt mondja, a sportvezetők „istent játszottak”, a feje fölött döntöttek a sorsáról. Elvették tőle a lehetőséget, hogy önmaga találja meg a nemi identitását.
Azóta szabadidejében doppingellenes kampányokat támogat, a pekingi olimpia előtt tiltakozott a kínai emberijog-sértések ellen is. A szerek romboló mellékhatásait változatlanul érzi: fájnak az ízületei, csípőbántalmai miatt nem képes oldalt fekve aludni. Sokáig postai csomagkézbesítőként dolgozott, a legutóbbi hírek szerint egy kis ruhaboltot nyitott a szász-anhalti Magdeburgban. Az átváltozásért súlyos árat fizetett. Szüleivel és fivéreivel megszakadt a kapcsolata; mint mondja, nem tudták feldolgozni a vele történteket. Egyedül féltestvére, az apja második házasságából született húga kivétel.
Ám a per idején történt vele még valami, ami szerencsés fordulatot hozott az életébe. Megismerkedett Ute Krause egykori keletnémet válogatott úszónővel, aki maga is a titkos doppingprogram áldozata, és feleségül vette. A boldog házassággal új családot is kapott, amelyik elfogadja olyannak, amilyen. Úgy fogalmaz, a sors „gazdagon megajándékozta”. A döntéshez való jogát nem kérdőjelezte meg az állam. Ugyan miért is tette volna? Nincs józan érv, amely indokolná a tilalmat. Heidi-Andreas története szomorúan időszerű 2020 Magyarországán, ahol jogszabállyal lehetetlenítik el a nemváltást: itt és most így játszik istent a hatalom.
