Istent játszottak

Publikálás dátuma
2020.06.07. 12:03
Andreas Krieger
Fotó: JOHN MACDOUGALL / AFP
Írtunk már arról, miért veszélyes és barbár döntés a transzszexuálisok nemváltoztatásának törvényi ellehetetlenítése. Soroljuk tovább a példákat. Itt az egykori NDK-s élsportoló drámai története: Heidi Krieger női súlylökőbajnoknak bevallása szerint az életét mentette meg, hogy Andreas néven férfivá válhatott.
Heidi akart lenni az első nő, aki 23 méternél messzebbre repíti a súlyt a dobókörből. Rekordokról és aranyérmekről álmodott a fiatal kelet-berlini lány. Megszállottan dolgozott a sportsikerért, az elismerésért, amit azelőtt hiába várt. Gyerekként kiközösítettnek érezte magát. Nem érdekelték a lányos játékok, vadóc volt, rossz tanuló. Az atlétika új esélyt kínált neki. Felismerték a tehetségét a dobószámokban, a súlylökésnél kötött ki. Sportiskolába íratták, és az állambiztonság klubja, a Dynamo igazolta le.

Kis kék tabletták

Első – s mint utóbb kiderült, egyetlen – nagy győzelmét huszonegy évesen érte el. Az 1986-os Európa-bajnokságon 21,10 méteres lökésével a kontinens legjobbja lett a nők között, ráadásul éppen Stuttgartban, nyugatnémet közönség előtt. Ez akkora dolog volt az NDK-ban, hogy a legmagasabb helyről gratuláltak hozzá. A „kedves sporttársnő” megszólítású üdvözlő táviratot személyesen Erich Honecker pártfőtitkár és államfő írta alá. Heidi élvezte a jutalomból kapott kiváltságokat, az NSZK-ban és Svédországban nyaralt, amiről egy átlagpolgár legfeljebb álmodozhatott. De a folytatás nem úgy alakult, ahogy képzelte. A sportvezetők „a helyére tették”, nyíltan megfenyegették: csak addig maradhat sztár, amíg végrehajt minden utasítást. Pedig addig is vakon engedelmeskedett. Tizenhat éves korától kérdés nélkül szedte azt a kis kék tablettát, amit az edzője nyomott a kezébe. Nem gyógyszertári csomagolásban kapta, így a nevét sem tudta. Csupán annyit mondtak neki, táplálékkiegészítő, amitől erősebb lesz. Két esztendő leforgása alatt félelmetes izomtömeget szedett fel: a magas, vékony lány (185 cm, 69 kg) versenysúlya 105 kilóra nőtt. Keményen edzett. Jóval később, már az új életében kezébe került a régi edzésnaplója, és megütközve számolta ki, hogy a súlyemelő gyakorlatokon, egy 14 napos tréningciklus alatt 100 tonnát(!) mozgatott meg. Mindhiába, elmaradtak az újabb sikerek. Egyre elviselhetetlenebbül fájt a csípője, nehezen mozogtak az ujjai. A berlini fal leomlása után, az újraegyesülő Németországban abba kellett hagynia a versenysportot. Huszonhat évesen élete romokban hevert. Más is gyötörte, nemcsak ízületi bajok és pályafutásának kudarca. Idegennek érezte magát a világban, és mindinkább a testében is. Gyakran kérdezte magától: „Mi a baj velem?”  

Felismerések ideje

Súlyos depresszió kínozta, miközben bolti eladóként próbált talpon maradni. Vonzalmat érzett egy nő iránt, pedig nem tartotta magát leszbikusnak. Szerencsére egy kollégája, akinek kiöntötte a lelkét, néven nevezte a jelenséget, amiről Heidi addig nem is hallott: transzszexualitás. A tudat, hogy a helyzete nem egyedi, reménnyel töltötte el. Nem habozott sokat, belevágott az átalakító műtétekbe. „A döntés, hogy átoperáltatom magam, és Andreas Kriegerként élek, megmentette az életemet”, emlékezett vissza két évtized múltán a róla készült dokumentumfilmben. Ám hátra volt még egy felismerés. Az ezredfordulón tanúnak idézték meg a bíróságra, korábbi NDK-s sportvezetők perében. Manfred Ewaldot és társait azzal vádolták, hogy tiltott doppingszerekkel veszélyeztették fiatalkorú sportolók egészségét, anélkül, hogy beavatták volna az áldozatokat (lásd keretes írásunkat). Andreas fejében kezdett összeállni a kép. Eleinte tanúskodni sem akart, hogy ne kelljen felidéznie régi emlékeit. Aztán mégis rászánta magát, és megkereste Werner Franke professzort, aki könyvet írt a témáról. Tőle hallotta először, hogy a pubertás idején adagolt hormonok befolyásolhatják a nemi identitást. Tinédzserként elképesztő adagban kapott férfihormont: egyes időszakokban ötször annyit, mint amennyit egy férfi szervezete termel. Többet, mint amennyivel a sprinterkirály Ben Johnson megbukott a szöuli olimpián (1988). Ez a kanadai rövidtávfutó izomkolosszus képét elnézve egyszerűen felfoghatatlan. A kis kék tablettáról kiderült, hogy egy Oral-Turinabol elnevezésű készítmény, magas tesztoszte­ron­tar­talommal; úgy szedették vele, mintha C-vitamin volna. Az egykori élsportoló arra is rádöbbent, hogy kiemelkedő teljesítménye, amire olyan büszke volt, nem tiszta. Tudtán kívül, akarata ellenére, de mégiscsak doppingolt.

Ajándék a sorstól

Andreas Krieger bizonyos benne, hogy a hormonkészítményeknek közük volt a benne végbemenő változásokhoz. Az összefüggés kézenfekvőnek tűnik, de nem bizonyítható, hiszen mások is transzszexuálisok, pedig nem szenvednek el ilyesfajta durva kémiai beavatkozást. Franke professzor arra gyanakszik, hogy a tiltott szerek ez esetben katalizátorként működhettek. Vajon ha nincs az az NDK állami doppingprogramja, Andreas ma is Heidiként élne? Nincs egyértelmű válasz. Andreas azt mondja, a sportvezetők „istent játszottak”, a feje fölött döntöttek a sorsáról. Elvették tőle a lehetőséget, hogy önmaga találja meg a nemi identitását. Azóta szabadidejében doppingellenes kampányokat támogat, a pekingi olimpia előtt tiltakozott a kínai emberijog-sértések ellen is. A szerek romboló mellékhatásait változatlanul érzi: fájnak az ízületei, csípőbántalmai miatt nem képes oldalt fekve aludni. Sokáig postai csomagkézbesítőként dolgozott, a legutóbbi hírek szerint egy kis ruhaboltot nyitott a szász-anhalti Magdeburgban. Az átváltozásért súlyos árat fizetett. Szüleivel és fivéreivel megszakadt a kapcsolata; mint mondja, nem tudták feldolgozni a vele történteket. Egyedül féltestvére, az apja második házasságából született húga kivétel. Ám a per idején történt vele még valami, ami szerencsés fordulatot hozott az életébe. Megismerkedett Ute Krause egykori keletnémet válogatott úszónővel, aki maga is a titkos doppingprogram áldozata, és feleségül vette. A boldog házassággal új családot is kapott, amelyik elfogadja olyannak, amilyen. Úgy fogalmaz, a sors „gazdagon megajándékozta”. A döntéshez való jogát nem kérdőjelezte meg az állam. Ugyan miért is tette volna? Nincs józan érv, amely indokolná a tilalmat. Heidi-Andreas története szomorúan időszerű 2020 Magyarországán, ahol jogszabállyal lehetetlenítik el a nemváltást: itt és most így játszik istent a hatalom.

NDK: a német doppingköztársaság

 Az élsport kirakatágazat volt az egykori NDK-ban. A propaganda úgy ünnepelte a sportsikert, mint a kapitalista Nyugat(-Németország) fölötti, a szocialista rendszer felsőbbrendűségét igazoló győzelmet. Túlságosan fontos ügy volt ez ahhoz, hogy versenyzőkre, edzőkre és a szerencsére bízzák. Az 1960-as évek elején állami doppingprogramot indítottak. Manfred Ewald (1926–2002), a Hitlerjugend volt tagja, a DTSB állami sporthatóság és a nemzeti olimpiai bizottság elnöke szervezte a tiltott teljesítményfokozók előállítását és elosztását. Negyedszázad alatt sportolók ezreit, köztük sok fiatalkorút doppingoltak, általában tudtuk és beleegyezésük nélkül. Előfordult, hogy a szülők rájöttek, de nem tiltakoztak. A sport ugyanis kivételes felemelkedési lehetőség volt, privilégiumok jártak vele: soron kívüli lakás- vagy Wartburg-kiutalás, nyugati utazás, befolyásos elvtársak jóindulata. Ezeket kockáztatta volna, aki ellenszegül, és ujjat húz a hírhedt Stasival. A doppingprogram annyira általános volt, hogy aki az NDK színeiben nemzetközi szinten versenyzett, aligha lehetett tiszta. Rendszerint anabolikus szteroidokkal tömték őket, nagy dózisban. A felelőtlen emberkísérletek súlyos mellékhatásokkal jártak: ízületi bántalmak, rákbetegségek, krónikus gyulladások, gerincfájás, depresszió, evés­zavarok. Hivatalosan kétszáz egykori keletnémet élsportolót ismertek el a doppingprogram áldozatának. A vét­kesek enyhe, felfüggesztett büntetést kaptak, áldozataik egyszeri, 9800 eurós kártérítést, ami rendszerint a gyógy­kezelésük költségeire sem volt elég.

1965 Kelet-Berlinben megszületik Heidi Krieger 1979 Tizennégy évesen élsportoló 1981 Először kap edzőjétől doppingszert, tudta és beleegyezése nélkül 1986 Atlétikai Európa-bajnok női súlylökésben 1989 A berlini fal leomlása után nem tudja megismételni a sikereit 1991 Befejezi a versenysportot 1995 Rádöbben, hogy transzszexuális 1998 Nemváltoztató műtétek után férfiként, Andreas néven él tovább 2000 Volt NDK-s sportvezetők peréből megtudja, férfihormonokkal doppingolták 2002 Feleségül veszi Ute Krause egykori keletnémet válogatott úszónőt 2016 Portréfilm készül „Andreas Krieger: Heidi legnagyobb dobása” címmel

Rázós indulások

Publikálás dátuma
2020.06.07. 08:47

Fotó: GREGG NEWTON / AFP
Múlt szerdán ismét sok százmillió ember – főleg, de egyáltalán nem kizárólag amerikaiak – ültek feszülten a képernyők előtt, hogy tanúi legyenek a történelmi eseménynek, amikor egy magáncég részvételével startol teljesen amerikai gyártású űrhajó a világűrbe. Ekkora érdeklődés utoljára talán a nyolcvanas években övezett kilövést, még akkor is, ha az első kísérletet le kellett fújni. A Dragon Crew végül szombaton indulhatott útjára, de nem Robert Behnken és Douglas Hurley űrhajósok voltak az elsők, akik megtapasztalták, milyen érzés egy hatalmas rakétával a fenekük alatt a kilövőállásban ragadni.
1984. június 26-án Mike Mullane küldetésfelelős a Discovery űrrepülő pilótafülkéjében várta a kilövést. Ez lett volna az USA űrsiklóprogramjának 12. repülése, a vietnami veterán Mullane életében viszont az első. Csakúgy, mint a vadiúj, továbbfejlesztett Discoveryé, amely csillogva-villogva várta a startot. Mullane sok kemény helyzetet átélt a légierőnél a vietnami háborúban, már az első körben beválogatták az űrsiklóprogramba, összesen hat évig képezték ki az első útjára. Amikor eljött a nagy nap, mégis alig bírt aludni, és a reggeli sem ment le a torkán. Egyszerű földi halandóként nehéz elképzelni, milyen stresszt, feszültséget élnek át az űrhajósok a kilövés előtti pillanatokban. Ráadásul ezekben a helyzetekben mindig ott van a végzetes hibák lehetősége is, Mullane három különböző életbiztosítást is kötött a misszió előtt. Nem segített az űrhajósok idegszálainak az sem, hogy az indítást már így is el kellett halasztani egy nappal, mivel a tervezett visszaszámlálás előtt 20 perccel meghibásodott egy számítógép. A Discovery hat űrhajósából csak egyetlen volt, aki már járt a világűrben, Hank Hartsfield parancsnok. A többiek újoncok voltak, köztük Judy Resnik, aki arra készült, ő lesz a második amerikai nő az űrben. „Kétféle érzés kavargott bennem a pilótafülkében. Egyrészt féltettem az életem, de közben határtalan örömöt éreztem, hiszen egy űrhajós életcélja nem lehet más, mint felrepülni az űrbe” – nyilatkozta Mullane a BBC-nek. Önéletrajzában azt írja, azt kívánta, ha felrobbannak, 50 mérföldes magasság felett történjen meg a katasztrófa, mert akkor úgy halna meg, hogy hivatalosan is asztronautának nevezhetnék, hiszen járt az űrben. De nem ez történt.
Mike Mullane
Fotó: NASA

Kétezer tonna üzemanyag tetején

Amikor a visszaszámlálás tíznél tartott, több száz kilogrammnyi üzemanyag áramlott az égéstérbe, hatnál felzúgtak a hajtóművek és megfeszültek a rögzítések, amelyek az indítóállomáshoz kötötték a Discoveryt. Ha a két oldalára rögzített gyorsítórakéta felizzik, már nincs visszaút, és ezt az űrhajósok is tudják. Ha valami rossz­ra fordul, itt nincs katapult vagy más menekülőút. „Ez egyrészt nagy félelemmel tölti el az embert, viszont ott a bizonyosság, hogy rengetegen mindent megtettek, ami emberileg lehetséges, hogy az űrhajó rendben működjön” – mesélte az űrhajós az interjúban. A helyzet azért sem egyszerű, mert rendszerint ilyenkor a legénység családja néhány kilométerről, az irányítóközpontból figyeli a kilövést. A Discovery első tervezett indulása előtt néhány másodperccel megszólalt a vészjelző, és távolról egy villanás látszott, a pilótafülkében az űrhajósok azt érzékelték, hogy leálltak a hajtóművek. Ha a gyorsítórakéták már felizzottak volna, az űrsikló abban a pillanatban kettészakad – az űrhajósok jó néhány másodpercig ennek a tudatában várták, hogy kiderüljön, mi történt, majdnem két­ezer tonna üzemanyagon „ülve”. Mint aztán kitudódott, kisebb tűz ütött ki az űrhajó alsó részénél, és mivel az irányítóközpontban attól tartottak, a lángok továbbterjedhetnek, a legénységnek türelmesen kellett várnia, míg el nem hárították a veszélyt. A média még a nyolcvanas években is kiemelt figyelemmel kísérte a NASA minden lépését, az űrhajósok nem mutathattak bizonytalanságot, bármilyen csalódottak és bizonytalanok voltak is, azt kellett demonstrálniuk: akár már másnap is visszaülnének a Discoverybe. Ekkor még nem tudhatták, hogy a szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéták illesztései között a forró gázok átégették a gumitömítéseket. Még néhány perc, és a rakéták darabokra szakadtak volna, elpusztítva az űrhajót is. Tizennyolc hónappal később pontosan ez történt, amikor a Challenger-katasztrófában hét űrhajós lelte halálát, köztük a második amerikai női űrhajós, Judy Resnik is. Mike Mullane és a Discovery végül több mint két hónappal később hagyta el először a Földet, két távközlési műholddal a fedélzetén, a küldetés sikeres volt. 

Kísérlet élesben

Az asztronauta második küldetése során 1988-ban egy esemény újabb hibát tárt fel az űrsikló kialakításában. Nem sokkal a felszállás után az egyik gyorsítórakéta orrkúpja levált és az űrhajó törzsébe csapódott. A vezérlőteremből biztosították az asztronautákat, hogy minden rendben van, csak egy apró probléma történt. Mikor visszatértek a Földre, a mérnökök döbbenten látták, hogy a levált darab mekkora sérülést okozott az űrsikló testén. Ha kicsit máshol csapódott volna be, az űrhajó legénysége meghalhatott volna. Így történt ez 2003-ban, amikor hét űrhajós vesztette életét a Columbia fedélzetén. Az űrrepülő külső burka olyan súlyosan sérült egy leváló darabtól, hogy a szélsőségesen magas hő a belső elemekhez is eljutott, és az űrsikló a Földre való visszatéréskor darabjaira hullott a levegőben. Így lett Mike Mullane az az ember az amerikai űrkutatás történetében, aki kétszer is túlélt egy olyan hibát, ami később végzetesnek bizonyult. Mindebből jól látszik, hogy minden űrrepülés éles kísérlet is egyben, ahol az űrhajósok kockáztatják az életüket, bár a rizikót igyekeznek egyre kisebbre csökkenteni a mérnökök. Az űrsiklóprogramban, amely 30 év után végül 2011-ben zárult le, évente néhány alkalommal elindítottak egy űrhajót leginkább azért, hogy a Föld körüli pályára állás rutinná váljon. A Challenger és a Columbia űrsiklók tragédiája azonban megmutatta: a kockázatokat nem sikerült teljesen kizárni, az űrrepülés mindig is veszélyes üzem lesz. 
Robert Behnken és Douglas Hurley
Fotó: - / AFP

Már van menekülőút

A katasztrófák a NASA biztonsági és irányítási folyamatainak hibáit is feltárták. Az űrsiklók rendszerint kiválóan működtek, miután sikerült őket Föld körüli pályára állítani, a program lehetővé tette a Hubble űrtávcső üzembe állítását és szervizelését, a Nemzetközi Űrállomás összeszerelését, és sok más mérföldkőnek számító missziót vitt véghez. Ugyanakkor a koncepció, miszerint egy hatalmas üzemanyagtartállyal rendelkező űr­siklót két szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta röpítsen a légkörön kívülre, valószínűleg alapvetően hibás volt. És az csak az egyik, de laikusok számára leginkább kézzelfogható probléma, hogy amennyiben valami végzetes hiba történik, nincs mód a leállásra, ha egyszer begyújtották azokat, mindenképpen ki kell égetniük magukból az összes hajtóanyagot a leállás előtt. Ez pedig végzetes tervezési hibának bizonyult. Most, kilenc évvel az utolsó űrsikló startja után az amerikai űrhajósoknak ismét át kellett élniük, milyen az, amikor elhalasztják a felszállást. Igaz, szerencsére most csak a rossz időjárás adott okot a csúsztatásra. A SpaceX űripari magáncég Crew Dragon űrhajója merőben más, mint az űrsiklók voltak, és itt nemcsak a külsőségekről, az érintőképernyőkről és speciálisan kifejlesztett anyagokról van szó, amiket Elon Musk cége használt. (Bár a design visszanyúlik a gyökerekhez, az űrhajó megjelenése az űrutazás hőskorát idézi.) A fő különbség, hogy a kapszulát folyékony üzemanyag meghajtású rakéta repíti az űrbe, és a Dragon utasainak lehetőségük van menekülni, ha valami végzetes hiba lép fel – ez kifejezetten fontos szempont volt a tervezésnél. Mindazonáltal a Crew Dragon sikeres fellövése múlt szombaton mégiscsak egy éles teszt volt, ebben nincs sok különbség az évtizedekkel előtti helyzethez képest. Robert Behnken és Douglas Hurley veterán űrhajósok minden rutinjuk ellenére valószínűleg ugyanazt a félelemmel vegyes eufóriát élték át a visszaszámlálás során, amiért az 1990-ben visszavonult Mike Mullane még ma is bármit megadna.

Columbiától Atlantisig

A NASA űrsiklóprogramja 1972 januárjában vette kezdetét, amikor Nixon elnök aláírta a törvényjavaslatot, amely 5,5 milliárd dollárt biztosított szárnyakkal ellátott, teherszállításra és 7 fős személyzet utaztatására alkalmas űrjármű fejlesztésére, ami újra használható. Az Apollo-program lezárulta után a cél a hidegháborús versenyben egy űrállomás építése volt. A prototípust, az Enterprise-t 1976 őszén mutatták be, hővédő pajzsok és megfelelő hajtóművek hiányában csupán légköri tesztrepüléseket hajtott végre. A Columbia volt az első űrsikló, amely 1981 áprilisában valóban eljutott az űrbe, és 36-szor kerülte meg a Földet. 1992-ig további négy űrsikló készült el: a Challenger, a Discovery, az Atlantis, végül az Endeavour. A Challenger 1986-ban az indításkor, a Columbia 2003-ban a visszatéréskor semmisült meg, mindkettőn 7-7 űrhajós lelte halálát. A programnak mégsem csak ez tett be végleg, mint kiderült, az űrsikló mégsem költséghatékony megoldás, hosszú távon drágább, mint az egyszer használatos járművek. A teljes program három évtizede alatt becslések szerint 174 milliárd dollárt „égetett el” az Atlantis utolsó, 2011. júliusi útjáig, amelyet sokan „az űrkorszak végeként” aposztrofáltak. Egészen mostanáig.

Szerző

Ugyanarról a késhegyről

Publikálás dátuma
2020.06.07. 08:47

Fotó: Népszava
Járványbiztosnak mondott, autós termelői piac nyílt két hete az M3-as autópálya bagi lejárójánál, amely a róla szóló hírek szerint kicsit olyan, mint Egerszegi Krisztina 1988-as szöuli olimpiai győzelme 200 háton: ilyen nincs, és mégis van. Megnéztük, tényleg olyan-e.
A fene se érti már, mit lehet és mit nem szabad ebben a már kevésbé korlátozó, de még mindig járványveszélyes időszakban. És főleg, hogy kinek. Az biztos, hogy az „autós” előtaggal ellátott szószerkezetek afféle varázsigeként nyitnak kapukat, ha nem is mindenki számára. Egy szülői fórumon, hogy a gyerekek mégis­csak találkozzanak a tanév vége előtt, egy apuka azt javasolta, menjen az osztály autós kirándulásra – aki akar, egy tisztáson együtt piknikezhet a többiekkel, tisztes távolból persze, aki viszont fél, maradhat a biztonságot adó kocsijában. Nyílik egyre több autósmozi, autóskoncertet azonban csak egyetlen hétvégén és kizárólag a Tankcsapda tarthatott (hogy aztán június 4-től már bárki – a szerk.); és sorra nyithatnak újra a termelői pia­cok is, előnyt élvezve azok, amelyek ha kis túlzással vagy félrenézéssel is, de autóssá alakíthatók. A debreceni Szatyor például még a héten sem kapott engedélyt az árusításra, ugyanakkor Bag határában, az M3-as autópálya 38-as lejárójának kvázi folytatásában lévő Ipari Parknak nevezett pusztaságban most szombaton már harmadik alkalommal kínálhatják portékáikat egy vadiúj, autóspiacnak felcímkézett termelői vásáron a helyi gazdák.

Ország-világ párját ritkítja

Hosszú parkoló kocsisor kanyarog az autópálya szó szerinti oldalában, aki a végén kap helyet, jócskán sétálhat a távolban egészen aprónak tetsző autóspiacig. Tiszta fesztiválhangulat, legalábbis, ami a tömeget, a morajt és a jövő-menő autók keltette port illeti. Bevallom, nem igazán tudtam elképzelni, mit jelent egy járványra hangszerelt vásár – minden árus amolyan „drive in” módon szolgál-e ki, és a vevőknek kell majd autóval eléjük állni, vagy a gazda ül a plexibe burkolt platón, és onnan kínálja a primőr árut a gyalogos vásárlóknak? Máskülönben mitől lenne egy piac járványbiztos és autós? Közelebb érve egészen pontosan lehetett látni a megoldást: attól, hogy minden sátor, asztal és stand mögött áll egy kocsi, amivel a termelők érkeztek. Ahogy a szervezők, a Magyar Piac Szövetkezet, valamint a Magyar Női Unió előre beharangozták, az árusok egymástól szigorúan 5 méterre kapnak helyet, nem lesz zsúfolódás, mindenhol adott a maszk és a fertőtlenítőszer. Utóbbi még papírtasakokat is biztosított a termelőknek, hogy némi környezettudatosságot is csempésszenek az üzletbe. Ehhez képest a biztonságosnál egy picivel többen vannak a vásárlók, maszkot szinte senki nem visel, a lángosos, kürtőskalácsos előtt gigászi és zsúfolt sor tekereg, egyes termelők pedig az autóik elé helyezett sátrakkal vagy asztalokkal töltik ki az egymástól való távoltartást szolgáló teret. A piac tervét mindenki látatlanban üdvözölte, Nagy István agrárminiszter a megnyitón külön elismerését fejezte ki az egyedi ötlet megvalósításáért Batthyány-Schmidt Margitnak, a Magyar Női Unió elnökének és Konrád Istvánnénak, a Magyar Piac Szövetkezet elnökének. Mondja is egy őszes, idősebb hölgy (fél 11 körül, nem a saját, 8–9 óra közötti idősávjában), hogy eddig mindig az aszódi piacra járt szombatonként, de most azért jött át ide, mert a veje mondta neki, mennyire szerencsés, hogy Bagon lakik. Ilyen piacról, autós termelőiről, ráadásul vírusmentesről nemhogy az ország, de a világ se nagyon hallott. „Egyedi” – ízlelgetem a szót, és közben azon gondolkodom, vajon kikkel kell ismételgettetnem és kivel meggratuláltatnom, ha én magam is egyedi szeretnék lenni, hogy egyedi is legyek? Aztán persze eszembe jut a Magyar Női Unió mottójává avanzsált hun idézet is: „Ne bánts, ne árts, istápolj, segíts!”, és bizony elszégyellem magam, hogy a bagi autós termelői piacnak sem az egyediségét, sem pedig a járványbiztosságát nem látom.

Amigurumi Buddhával

Épp olyan piac, mint bármelyik másik, leszámítva, hogy a hangulatát az M3-as autópályán dübörgő kamio­nok is cizellálják. Van sör, lángos, az árnyat adó sátor alatt kolbászozó helyiek és kürtőskalácsot majszoló Pestről kiruccanók. Afféle igazi pia­cos kultúrkavalkád. Kicsit fülel az ember és már fel is skiccelődik a bagi szervizútra egy kicsi Magyarország. „Tudom, hogy falazol úgy, mint én – mondja egy nagyobb darab, pocakos férfi, meszes munkásnadrágban a vele szemben söröző haverjának –, de hát cigány vagy, apám, aztat sokáig kell ledolgozni, hogy bízzon benned a Frici.” Közvetlenül mellettük arra koccint egy igen jól szituált társaság, hogy a jövő héten újra kinyitják az angol családi napközijüket, és egy nem túl jó felvételen le is játsszák a frissen elkészült üdvözlő dalukat. Miközben egy papucsos, melegítős fiatalember elrikkantja magát, hogy, „Mari, szójjá má a Józsinak, itt a CBD, ami arra is jó!”, és elereszt egy cinkos fogatlan vigyort, megszólal a Mókuska, mókuska angolul, kissé nyökögő ritmusban: „Litt-l squirrel, litt-l squirrel has climbed to the top of the tree.” Maszkot viselni amúgy reménytelen vállalkozás, szinte minden standnál kínálnak valami finomságból kóstolót. Néhányan még próbálkoznak a falatok között a kézfertőtlenítéssel, de aztán hagyják a csudába: ugyanarról a késhegyről jó lesz mindenkinek az áfonyás gyümölcskenyér meg a napraforgómagos halva, kilója 4500-ért. Bár az eredeti elképzelések szerint az autóspiac lehetőséget kínál a járványhelyzet miatt nehéz helyzetbe került kistermelőknek és hungarikumokat, főként élelmiszert áruló manufaktúráknak, azért a színesség jegyében akad itt igazi magyar jalapeñopalánta négyszázért, kapni „Magyarország legújabb” gyógy­iszapjából, van echte hazai művirág és magyar Buddhával megspékelt amigurumi, de kihoztak több tucat, a turisták megcsappanása miatt felhalmozódott strasszos Budapest Hun­gary feliratú pólót is.

Vírusbiztos asszonyszelídítő

Zöld, kenderleveles pólóban lévő hölgy cikázik ide-oda körülöttem – hozta a „szomszédnak” a CBD-olajat, napi egy korty, és oda a refluxnak. A lángosos és a savanyúságos után az ő termékei a legnépszerűbbek, van kenderes lekvárja, méze, teája, édessége – minden, mi szemnek-szájnak, no meg a test hiányosságainak ingere. Tétován odamerészkedik Józsi is, halkan kérdi, tényleg jó-e „arra” is, mert azt tudja, hogy ha mindenki mindennap csak egy kiskanál CBD-olajat inna, nem lennének daganatos betegek, de arról még nem hallott, hogy férfidolgokban is ennyire hatásos lenne. „Naná, hogy jó” – feleli a kenderleveles hölgy, és hogy nyomatékosítsa állítását, vigyorogva rábök a mellette ülő férjére. „Ez az igazi asszonyszelídítő” – kacsint vissza Józsi, és sejtelmesen, no meg kissé lesajnálóan a szemben lévő „Asszonyszelídítőre” pislant, ahol gyümölcsborokat és nőiesített pálinkát kínálnak súlyos ezrekért. Jár körbe a háromcentes műanyag pohárka, amolyan vírusbiztosan mindenki belenyal a mama málnájába. „Ilyet nem kap máshol” – mondja az árus. Egyedi, mint itt minden. Németh László Antal például saját maga által készített légfrissítőket árul. Huszonöt éve piacozik, ahogy ő mondja, egy ideig bekerült velük egy ismert, persze magyar élelmiszerlánc üzleteibe is, de nem igazán érte meg. Aki légfrissítőt kér tőle, kijavítja, ezek kérem légtisztítók és illatosítók is egyben. Mindenre jók a témában, az érdeklődőnek újra és újra ledarálja, mint ahogyan Gombóc Artúr sorolja, milyen csokoládét szeret, hogy tökéletes ágyneműtartóba, ruhás­szekrénybe, szennyesruhatartóba, fürdőbe, WC-be, cipősszekrénybe, hűtőajtóra, füstmentesítésre. Meglepően sokan jönnek vásárolni azalatt a pár perc alatt, míg beszélgetünk, azt mondja, második alkalommal van kint, de már 8 törzsvevője megtalálta. Az édesapja kutatóorvos volt, övé a szellemi ötlet, Lászlóé pedig a megvalósítás érdeme. Hogy meggyőzzön, elmesél egy történetet: „Az Imre, tudja, a gój motoros azt mondta, fújjam be a motorja tankját, megy Romániába a bandával, le egész Konstancáig, ha visszaértek, és még mindig érezni lehet a 313K illatát a tankon (31 illóolajból állítottam össze, egy bizonyos 13-ra eső kedden, ezért 313K a neve), akkor vesz 5 kartonnal belőle. Mire megjött, össze volt készítve az öt karton. Tudtam, ha tartja a szavát, mindketten jó üzletet kötünk. Meg is vette. Hát így gondolja meg, hányat visz!” A termelők azt mondják, megéri nekik az 5000 Ft+áfa helypénz, az unikális piac hírére ugyanis egyre többen autókáznak el Bagig, hogy megnézzék maguknak, milyen is egy igazi, vírushelyzetre szabott autós termelői piac. És bár Katus Attila tésztája, a Szomor-húsáruk és a 2000 forintos eper közé nehezen fér be Gizi néni a salátájával, ő feltalálja magát, és dél körül, mikor a szomszédos aszódi piac zár, igazi csomagtartós, autós termelői piacot rögtönöz a parkolóba. Sokadmagával. Kora délutánra Gizi nénikkel telnek meg az autók közötti foghíjak, és előkerül a saláta és a lila hagyma. Kétszázért.
Szerző
Témák
piac Bag járvány