Felhő úr és Whistler mamája

Felhő urat a meglehetősen válogatós Fortuna istennő abban a kegyben részesíté, hogy fölkínálta, majd meg is adta neki a Whistler művész úr igazi mamájával való személyes találkozás lehetőségét egy estébe hajló péntek délutáni órán, localice egy budai terrace árnyas hűvösén, hol a Felhő urat permanens módon jellemző borongós mélabú a színről oly gyorsan tűnedezett el, miképpen azok a korsó sörök, melyeket a híres-nevezetes asszonyság jelenlétében fokozottan percitus állapotba került hősünk öntött le torkán.

Excellens olvasóink előtt nemdebár fölösleges a széles publicum számára oly közismert Whistler művész urat közelebbről praesentálni – ám a tárgyban kellő tájékozottsággal nem bíró személyek joggal kérdezhetik, hogy ki Whistler mamája. Mármint nem az igazi, az a tiszteletre méltó, ősz lady, akit fiúi rajongásában az említett pictor megfestetni méltóztatott – hanem az a bizonyos másik, aki korunk communalis mediájában évek óta hallatlan népszerűségnek örvendő képes articulusok szerzőjeként, Whistler mamája álnéven vívott ki magának figyelmet és megbecsülést? Ki ő? Quis est iste? – kérdezné a művelt latin. Nos, Felhő úr ismeri tehát, hiszen az eminens hölgyet a keblére ölelheté azon a pénteki napon! Ám előre figyelmeztetjük türelmetlen olvasóinkat, akik a valós nomen égető kérdése által gyötörtetnek, hogy Felhő úr confessionális őszintesége az incognito feloldását eo ipso nem foglalja magában! Au contraire! Mi sem áll távolabb Felhő úrtól, mintsem a kedves mama leleplezése! Felhő úrnak szerencséje van az eminens hölgy rajongójának lennie, így hát a kilétére vonatkozó kérdésekre – tudatában lévén annak, hogy korunk subculturalis életének centralis szereplőjéről van szó! – a tőle telhető legnagyobb előzékenység mellett sem kíván responsálni.

Milyen hát Whistler igazi mamája?

Milyen az a titokzatos asszony, ki már oly sok boldog percet szerze a nevetésre éhezett magyar közönségnek? Olyan ő – és most ámulj, világ! –, mint az a kicsiny drágakő, amelyet az orrcimpájában visel!

Kérjük tehát a művelt polgári világ tagjait, hogy értékeljék át magukban a szürkében és feketében megfestett világ-structurát, és gondoljanak el nagy semmink közepében egy lángoló ékkövet, melynek sugarai oly erősek, hogy bevilágítják lét-kertünk minden zegét-zugát! Hiszen egy élet-festmény közepén szürkén és feketében üldögélő asszony mi mástól kapná mágikus fényét, mint láthatatlan, belső ékszerétől, melyet a Teremtő a vászonra úgy pingált rá, oly könnyedén és lebegő természetességgel, ahogyan szikrázó csillagunkat rejti fölöttünk az éjszakának nevezett compositio!

Ezen a ponton nyilvánvalóan szükségtelen azt a tényt explanálni, hogy tárczát írni olyan személyről, kinek sem nevét, sem külső leírását, sem egyéb jellemzőit megadni nem áll módunkban, a lehetetlen vakmerőséggel határos. Alkalmasint maga Felhő úr sincs tisztában vállalkozása merész voltával, különben hogyan is juthatott volna eszébe a nyájas publicum figyelmének fölkeltése annak tudatában, hogy az az érthető kíváncsiság, melyben a Whistler mamájának valós kilétét illetően legjobbjaink osztoznak, ebben az írásban végső kielégítést nem nyerend?

Quo facto a nyájas publicum csak azon szerzői excusatiot bírhatja, miszerint az emberi lét legnagyobb philosophiai kérdései ugyanképpen rejtve vannak értelmünk előtt, miképpen a Whistler mamája rejtőzik féltve őrzött incognitojában! Ebben az értelemben hasonlatos ez a titok az isteni substantiához, mely időről időre csak a szerencsés beavatottak számára fedi föl igazi valóját egy-egy röpke és tűnékeny pillanatra, méghozzá akkor is csak olyan természetfölötti erejű, mágikus szerek révén, mint amilyen az alcohol! Oh, az alcohol, a Jó Isten által alkotott lét-kert gyümölcseinek ez az angyali tisztaságú párlata, amely az emberiséget az elmúlt évezredekben oly sok csodálatos felismeréssel gazdagítá! Hiszen mi más is lenne a bor, ha nem az angyalok palackozott nevetése? Mi volna a sör, ha nem gyöngyözne benne az angyalok szénsavas derűje és frissen csapolt öröme? Oh, a sör, mit Felhő úr a Whistler mamájának elragadó társaságában fogyaszthatott – csoda volt az! Ne gondolja hát az olvasó, hogy a szóban forgó hölgy – kinek jelenlétében Felhő úr az égbe ragadtatott – a valóságban akár egy kicsit is hasonlít Whistler úr igazi anyukájához, aki a kedves fia híressé vált festményén egy kimondottan savanyú képű, gyászos tekintetű némberként ábrázoltatott! Au contraire! Semmi szürkeség a compositio egészében! Semmi egyhangúság, semmi monoton szögletesség! Ha ugyanis a nyugtalan olvasó Whistler művész úr festményéhez a szokásosnál sokkal közelebb hajolni méltóztatik, a saját szemével észreveszi a titkot, amire Felhő úr azon az estébe hajló délutáni órán, localice egy budai terrace árnyas hűvösén jött rá : van egy ékszer a Whistler kedves mamájának orrcimpájában! Egy ragyogó kicsi csillagocska, mely a műélvező nagyközönség előtt örökké titok maradt volna, ha Felhő úr nem árulja el – de íme, elárulta!