Történelmi tények és fikciók

Újabban a Netflix Mediciekről szóló nagy sikerű sorozatát nézem a televízión. Ügyesen felépített történet, emlékezetes alakokkal és jó színészekkel – esténként alig várom a következő epizódot. Az első sorozat főhőse a művészet-kedvelő Cosimo de' Medici, Mátyás király kortársa – a valóságban (korhű képek alapján) nagy orrú, markáns arcélű firenzei bankár, akit a filmben egy jóképű, kék szemű, körszakállas fiatalember játszik. A történelmet ismerő néző már ekkor fölteszi magának a kérdést: mennyit változtatott a forgatókönyv írója a Medici-család szövevényes történetén?

Hát bizony elég sokat. Ha nagyon jóindulatúan kezeljük a kérdést, mondhatjuk: nagy vonalakban a sorozat hiteles, a legtöbb filmbeli ténynek van valóságalapja. Ha kritikus szemmel nézzük, összeszedve a Cosimót érintő információkat, rájövünk a változtatások irdatlan mennyiségére, a nagy időbeli csúsztatásokra, nem létező drámai fordulatok beiktatására a történetbe. Hogy csak egy-két példát mondjak: már az első sorozat kiindulópontja merő fikció. Giovanni di Bicci de' Medicit, a család bankjának megalapítóját, Cosimo apját nem mérgezték meg szőlejében, természetes halállal hunyt el 1429-ben. Dustin Hoffman játssza a filmben (kitűnően) Giovannit, de mivel az a fő téma nyolc epizódon keresztül, hogy ki mérgezte meg a családfőt, ez az ügy – legalább is az én szememben – aláássa az egész első sorozat hitelét.

Egy másik példa: a filmben Cosimo fő ellenfelét Rinaldo Albizzinak hívják, nemesi család sarja, ezért ő a firenzei „reakció” fő alakja, aki még azt is eléri, hogy Cosimo de' Medicit egy időre száműzzék Firenzéből. De a sikeres bankárra szüksége van a városnak, hamarosan visszahívják és ekkor Cosimón, illetve a Signorián van a sor, hogy száműzze fiával együtt Albizzit, akit röviddel távozása után egy erdőben, a korábban általa toborzott és rosszul fizetett zsoldosok meggyilkolnak. Hatásos fordulat – csakhogy a történelmi Rinaldo utána még nyolc évig vidáman élt Anconában, még egy jeruzsálemi zarándoklatra is futotta idejéből.

Más szóval: vigyázzunk, túl gyakran más a történelmi valóság és más ennek mai, színes filmekben látható, tömegfogyasztásra szánt olvasata és ábrázolása. Bár a Mediciektől pár évszázaddal eltávolodtunk, úgy tűnik, ezt az igazságot állandóan szem előtt kell tartanunk. Ugyanis a XX. századi „emlékezet-átalakítás” a szemünk láttára folyik a kormány-hű magyar sajtóban és médiában: Trianon igazságtalansága miatt az októbristákat és név szerint Károlyi Mihályt vádolják, azt a Károlyit, aki földet osztott Kápolnán és akit teljesen ellehetetlenített a párizsi békekonferencia Magyarországgal szemben tanúsított közönye, illetve a Vix-jegyzékkel súlyosbított fenyegetése. Trianonért, ezt már korábban is megírtam és fenntartom, elsősorban gróf Tisza Istvánt terheli a felelősség és csak másodsorban Kun Bélát és Clemenceau-t. A kisantant országaiban fellángoló nacionalizmus csak az elvesztett háború után vette le a napirendről a térség föderációs alapon való, nagyon aktuális átalakítását. De még ezután is Stromfeld Aurél volt az utolsó magyar katonai parancsnok, aki munkásokból toborzott győztes (vörös!) hadseregével megmutatta, ha kedvezőbbek a nemzetközi erőviszonyok, sokkal kevésbé fájdalmas lett volna a később Magyarországra kényszerített békeszerződés.

Ami pedig Horthy Miklóst illeti, aki a román hadsereg antant általi kiparancsolása után vonult be különítményeseivel fehér lovon Budapestre, őt mindennek el lehet mondani, csak „nemzetmentőnek” nem. Későbbi „országgyarapítása” pedig (ami egy hiteles angol történész szerint „fausti alku” megkötésével járt) azzal az eredménnyel végződött, hogy magyarok százezrei pusztultak el Voronyezsnél és haltak meg német és orosz koncentrációs-, illetve fogolytáborokban. Ha sikerül az 1944. októberi „kiugrási” kísérlete, az javított volna a számadáson, de még ezt sem tudta jól előkészíteni egy többségében német-hű, a „csodafegyverben” és még Szálasiban is mindvégig bízó tisztikarral. Kormányzásának idealizálása helyett mindenkinek ajánlom Horthy Miklós emlékiratainak, illetve a kortársak (Kádár Gyula, Kovács Imre) emlékezéseinek párhuzamos, kritikus szemmel való olvasását.

Végül is a jövő történelemtanáraira vár az a nehéz, felelősségteljes feladat, hogy a különböző, jobb- és baloldali források összevetése után (a NER-ízű propagandaszövegek mellőzésével) kiegyensúlyozott, elfogulatlan ítéletet alkossanak újabb kori történelmünk fontosabb eseményeiről, illetve alakjairól.