Ön nemrég egy szakmai konferencián azt mondta: százmillió forintba került a járványügyi védekezés idején egyetlen megmentett minőségi életév Magyarországon. Hogyan számolta ki ezt az összeget?
Gyakorlatilag a GDP-csökkenést azonosítottam költségként, haszonként meg azt, hogy a járványgörbe laposításával mennyivel több embert tudunk megmenteni, mintha hagynánk elszabadulni a vírust. A modellszámítással nem tettem egyebet, mint amit az egészség-közgazdász szakma és az egészségügyi kormányzat 2004 óta minden gyógyszer- vagy egészségügyi technológia támogathatósági kritériumainál is vizsgál: mennyi embernél, hány minőségi életévet lehet megnyerni az adott terápiával az adott költség ellenében? Ezeknél a döntéseknél eddig axióma volt az erőforrások korlátossága, nevezetesen, hogy 15-20 millió forintnál többet nem adunk közpénzből egy megmentett életévért. Ezúttal viszont azt tapasztaltuk, hogy bármennyi erőforrást hajlandóak vagyunk arra fordítani, hogy az utolsó COVID19 áldozatot is megmentsük. Kérdés, miért kezeltük értékesebbként a covidos csoportot, mint azok körét, akikről nap mint nap lemondunk azzal, hogy nem biztosítjuk számukra a túl drágának titulált egészségügyi technológiákat.
Van válasza?
Magam is válaszokat keresek. A költségbecslésemmel is arra akartam felhívni a figyelmet, hogy ha nem számszerűsítjük a görbelaposítás mellékhatásait, akkor sem tűnik gazdaságosnak, amit csinálunk. Ha pedig majd ezeket a mellékhatásokat is számba vesszük, akkor könnyen lehet, hogy a nyereséget jócskán meghaladó veszteséget találunk. Ha nem adunk kisgyerekek életének megmentésére többlet pénzt, akkor most miért adunk százmilliókat átlagosan 77,5 éves emberek életének 3-5 évvel való meghosszabbításáért? Vagy miért mondjuk a népegészségügyi szűrőprogramokról, hogy túl drágák, mikor a hazai vezető halálok jelentős része megelőzhető lenne szűréssel? És miért mondjuk azt eközben, hogy a covid-betegekre számolatlanul van pénz? Csak annyit mondtam, hogy ez egy új, a korábbival ütköző álláspont, és nem azt, hogy nem kéne ezekre a betegekre költeni. Az én szakmám eddig arról szólt, hogy optimálisan költsük el a forrásokat, ami nagyon drága, arra ne adjunk, amink van, azt arra fordítsuk, ami a legtöbb hozadékkal jár.
A magyar egészségügy mindennapi gyakorlatában miért pont 14-15 milliónál húzták meg a támogathatóság határát?
Erről vitatkozik az egészség-közgazdász szakma gyakorlatilag 15-20 éve: ezt a határértéket keményen kell venni, vagy csak irányelvként kezelni? A finanszírozók igyekeztek magukat megkímélni attól a vitától, hogy miért igen vagy miért nem a döntésük egy-egy terápia kapcsán, ezért az elfogadhatóság definíciójaként használt költséghatékonysági határértéket igyekeztek jogszabályba rögzíteni. A legtöbb helyen az Egészségügyi Világszervezet (WHO) ajánlására támaszkodtak, amely figyelembe veszi az egyes országok gazdagságát, és azt mondja, hogy egyetlen megmentett minőségi életévre az egy főre jutó GDP háromszorosa fordítható. Van ország, ahol ez törvényben vagy irányelvben rögzítve van. Nálunk az egészség-gazdaságtani irányelv utal erre, ami a gyakorlatban inkább elvi támpontként szolgál, mint kötelező érvényű küszöbérték.
Nem teljesen természetes az, hogy egy ilyen járvány idején másképpen költik a pénzt?
De, és ennek irodalma is van. Tény, hogy amikor vészhelyzet van, akkor máshogy viszonyulunk a költségekhez. Én csak azt mondom, hogy ez nem jelenti egyben azt is, hogy ezt helyesen tesszük.
Mit kellene az embereknek, illetve a politikusoknak észrevenniük a számításaiból?
Én azért csináltam ezt a számítást, mert március vége óta egyre határozottabb a meggyőződésem, hogy a teljes lezárásról szóló döntések nem voltak megalapozottak. Ez annak a retorikának az eredménye volt, hogy mi minden egyes életért ugyanannyit adunk, pedig ez nem igaz, és soha nem is adtunk. Ha nekünk mindent megérne, hogy mindenkit megmentsünk, akkor az egészségügyi kiadásunk nem a GDP négy és fél százaléka lenne, hanem 25 vagy még több százaléka, és nem olyan politikai erőket szavaznánk kormányra már 30 éve, amelyeket szinte bevallottan nem érdekel az egészségügyünk hanyatlása.
Vagyis korrigálnia kellene ezt a retorikát a kormánynak? Őszintébben kellene beszélni a társadalommal?
Még az is lehet. Tény, hogy amikor bezárkóztunk, aránytalanul sok pénzt költöttünk el arra, hogy megakadályozzuk valamilyen számosságú ember megfertőződését. Olyanokét, akiknek egyébként töredéke került volna súlyos állapotba. Az a típusú karantén, amit a legtöbb ország bevezetett, eredményes volt, kevesebben fertőződtek meg, de ezt olyan borzasztó költségen értük el, ami nem racionális. Számomra több mint meghökkentő, hogy adatok, információk nélkül születtek olyan horderejű döntéseket, amelyek összedöntötték a globális gazdaságot.
Mi volt az ebben a szituációban, amitől a politika jobban megnyitotta a pénztárcánkat?
Az egészségügy teljesítményének mérése nem érdekli a politikát, viszont attól az elképzelt képtől megrettentek, hogy haldokló emberek tömege nem jut lélegeztetőgéphez, és rájöttek, hogy ez vállalhatatlan. Ezt politikusként senki nem akarhatja. A túlreagálás politikai kockázata lényegesen kisebb volt. Ha úgy halnak meg sokan, hogy látványosan mindent megtettünk; az védhető. Ha úgy halnak meg sokan, hogy alulbecsültük a járványt, nem reagáltunk elég határozottan, akkor politikailag végünk. Mi áll a másik oldalon? Eközben ha túlreagáljuk, akkor utólag azt lehet mondani, hogy ha nem így jártunk volna el, akkor rengetegen meghaltak volna. Ezt teszi most a legtöbb kormányzat a világban, ahol nem lett nagy baj. Azt mondják, hogy nekik köszönhetően nem lett, és amúgy meg lett volna. Nem tudjuk. A reprezentatív egyetemi kutatás alapján leginkább azt lehet gondolni, hogy általános kijárási korlátozás nélkül, célzott intézkedésekkel is hasonló eredményre tudtunk volna jutni, mert szerencsénk volt, és mire elért hozzánk a járvány hulláma, addigra már az emberek maguk is fel voltak készülve. Annyi biztos, hogy szerintem a döntéshozók nem is számolták ki, mi mennyibe kerül, csak a fenti politikai helyzetre fókuszáltak, és ez mindenhol a világon túlzott reakcióhoz vezetett. Miközben csak azzal foglalkoztunk, hogy a görbe merre megy, nem törődtünk azzal, hogy a potenciális betegek nagy részére a fertőzés szinte egyáltalán nem veszélyes.
Kinek kellett volna ezt észrevennie?
Nem tudom. És az elmúlt hónapokban valószínűleg az egész világon sokakat gondolkodtatott el ez. Mindenki érzi, hogy nem racionális, amit csinálunk. Az elmúlt tíz-tizenöt év olyan bődületes információbőséget szabadított az emberekre, amit már nem képesek feldolgozni, s emiatt kétbites szinten szelektálnak az „igazságok” között. Két végletet tudnak kezelni csupán: itt a pusztító vírus, meghalunk mind vagy nincs is járvány, átverés az egész, úgysem lesz bajunk. Ezen a palettán olyan válasz nincs, hogy ez egy létező veszély, amihez naponta újra kell tervezni, hogyan alkalmazkodjunk, miként viselkedjünk. Az én korosztályomnak a 0,2 százaléka kerül súlyos állapotba ettől a vírustól, a hatvan, meg a hetven fölöttieket viszont borzasztóan rosszul érinti. Lefagyasztani a társadalom nyolcvan százalékát azért, hogy a húszat megvédjük, az nem lehet racionális.
Hogyan lehetett volna a húsz százalékot védeni, de azért a többséget nem korlátozni?
Én egy étlapszerű intézkedési csomagot állítottam volna össze, amelyben végig lehet nézni, hogy például a maszkviselésnek, a teljes kijárási tilalomnak mi a költsége, hozadéka, mellékhatása. Meg tudjuk-e egyáltalán csinálni? Mennyi ideig tudjuk fenntartani? A valóság az, hogy ez a vírus általánosságban nem is annyira halálos, illetve csak az emberek egy szűk csoportjára az; a halottak átlagéletkora nálunk 77,5 év volt, miközben a várható élettartama 76,6 év. A mintegy négyezer azonosított fertőzött negyede idősotthonban élt, és az elhunytak jelentős része is innen került ki. Ha lesz második hullám, ha nem; a COVID19 itt van velünk, és nem teátrális mozdulatokra van szükség, ahol lezárunk és kinyitunk, mint a varázslók, hanem elképesztő erőfeszítésekre a háttérben, aminek eredményeként megvédjük az egészségügyi ellátóintézményeinket, és az idősellátó otthonokat a fertőzéstől. Ha erre nem vagyunk képesek – mert nem túl nagy a politikai hozadéka –, akkor igen hosszú időn át fogjuk olvasgatni, hogy hányan haltak meg az adott napon COVID19-től, pedig már úgy tudjuk, hogy a járványnak vége.
A járvány segíthet abban, hogy másként alakítsák azt, mennyit költünk egy emberéletre a társadalombiztosítás pénzéből?
Nem tart itt sem a diskurzus, sem a gondolkodás. A szakma ott tart, hogy mér és elemez, a nem szakmai közönség pedig, hogy „ezek gyilkosok, mert pénzben akarják mérni az emberéletet.”
