Bernadotte tanácsa

A magyar ellenzéknek éppannyira nagy szüksége volna egy Bernadotte-ra, mint ahogy a Napóleon-ellenes szövetségnek szüksége volt rá a lipcsei csatában (1813), jóllehet az erőviszonyok alapvetően eltértek. Akkor a Napóleon ellenes erők (a későbbi Szent Szövetség) számbeli fölényben voltak, és egységesen meg akartak szabadulni az egész Európát csizmáival tapodó Napóleontól. 
E kettő: a számbeli fölény és az egységesség nem mondható el a mai ellenzékről. Még a 2019-es önkormányzati választáson az összefogással elért siker sem győzte meg őket arról, hogy folyamatos egyeztetésre, közös stratégiára és egységesen követett taktikára van szükség ahhoz, hogy legalább a siker reményével induljanak Orbán minden eszközt, pénzügyi és kommunikációs csatornát markában tartó uralmával szemben.
Miben segíthetne Bernadotte? Kevéssé közismert, hogy Bernadotte a francia császár egyik legtehetségesebb seregvezére volt, aki korán marsalli rangra is emelkedett az itáliai hadjárat, majd az austerlitzi csatában és a jénai ütközetben nyújtott teljesítményéért. Olyannyira tehetséges volt, hogy a császár már kezdett féltékennyé válni rá, ráadásul meglehetősen népszerű figura volt a hadseregben. Éppen emiatt – részben geopolitikai, részben a lehetséges vetélkedést megelőző, prevenciós okokból - Napóleon őt jelölte a fiúutód nélkül maradt svéd király trónjára, trónörökösnek. A császárnak lekötelezett idős svéd király fiává fogadta az akkor már ötvenes éveiben járó francia marsallt, aki azután a mai napig uralkodó Bernadotte-uralkodóház alapítója lett. Ebben egy másik ügyes húzásnak is szerepe volt: Jean Baptiste Bernadotte francia marsall - most már Svédország hivatalos trónörököse - Napóleon első menyasszonyát, Désirée Claryt vette feleségül. 
Bernadotte - akire Napóleon mint hűbéres és vele szövetséges európai uralkodóra tekintett – egyre nagyobb mértékben önállóvá vált, és szabadulni igyekezett pártfogójától. Olyannyira, hogy Napóleon oroszországi hadjáratát követően elpártolt tőle, és titokban csatlakozott a Napóleon-ellenes erőkhöz. Ha egy szóval akarjuk tehát jellemezni Bernadotte-ot: áruló volt. A Napóleon ellenes erők győzelme esetére mint Napóleon utódja is szóba jött; a lehetőségtől, hogy feljebb lépjen az európai uralkodók közötti ranglétrán, hogy svéd királyból francia császár lehessen, csak Metternich, a későbbi Szent Szövetség összekovácsolója fosztotta meg - nem bízott benne mint francia és ráadásul Napóleon által kinevezett egykori marsallban. 
Ez is jól illusztrálja Talleyrand meggyőződését, miszerint a győzelemhez árulásra is szükség lehet, ám az árulók folyamatos szolgálataira nem. Bernadotte nagyon hasznos taktikai tanácsokkal látta el a szövetségeseket, amelyeknek az volt a lényege, hogy sohase Napóleont támadják, hanem mindig az alvezéreit. Napóleonnak ugyanis olyan felmérhetetlenül nagy a népszerűsége, olyan kreativitással old meg kifejezetten nehéz feladványokat is, olyan meggyőződéssel követik hívei, hogy ellene, szemtől-szembe sohasem fognak győzni. Hagyják Napóleont figyelmen kívül, kerüljék el a vele való összecsapást, ő úgyis keresni fogja a közvetlen konfrontációt, ezzel a folytonos kakaskodó, megalomániás ellenségkép-kergetéssel kimeríti a csapatait, így elég lesz ellene egy gyenge, kisebb sereget feláldozni, míg a nagyobb erők a beosztottakat törjék meg, szórják szét. Mutassák meg, hogy a napóleoni sereg nem legyőzhetetlen, hiszen egymás után szenvednek vereséget az alvezérek, mutassanak rá az alvezérek gyengeségeire, hibáikra, jellemtelenségükre, becstelenségükre – ez azért viszonylag könnyű feladat –, ami azután magára a császárra is visszahullik, és ezzel el lehet idegeníteni, vagy legalábbis tartózkodóbbá lehet tenni a híveit.
Bernadotte tanácsaira hallgattak a lipcsei csata forgatagában, így győztek. Bernadotte-ra hallgattak a csata utáni összecsapások vezetésében is, így egyre közelebb kerültek céljukhoz, hogy Napóleont Franciaország eredeti határai mögé kényszerítsék. Végül Bernadotte-ra hallgattak a franciaországi hadjáratban, így elfoglalták Párizst. 
A magyarországi politikai csatározásokat elemezve kínálkozik a párhuzam. Amíg 2002-ben az ellenzék a kiépülő Orbán-rendszer túlzásait egyenként vette célba, amíg egyenként cáfolta meg Kövér, vagy Orbán alvezéreinek nyilvánvaló hazugságait (pl. „kötél” hasonlat, vagy a 7 százalékos gazdasági növekedés), addig minden várakozásnak ellentmondva ment előre. Amikor Orbán – a nagyot kiáltó Rákay Philip segítségével – személyesen jelent meg tömegei élén a Kossuth téren, majdnem megfordította a választást. Amíg az Orbán-ellenes erők 2006-ban a nyilvánvaló tévedést vették célba, és tételesen cáfolták, hogy „rosszabbul élünk, mint négy éve”, mindenütt győztek, sőt már Orbán személyes varázsa is megkopott, mire a miniszterelnökjelölti vitára is sor került. Mégis, amikor Orbán a Várban meghirdette a polgári körök mozgalmát, és elindította a nyilvánvalóan szélsőjobboldali populista-nacionalista szöveget, mint a „haza nem lehet ellenzékben”, érezhetően megrendült az egyébként győztes Orbán-ellenes tábor is.
Ha a mostani ellenzék lehetőségei látszólag egyre csökkenek is a mind kevesebb médiafelület, az ÁSZ akciói és a koronavírus elleni védekezés álcájában mind gátlástalanabbá váló diktatúra miatt, a „többet ésszel, mint erővel” közmondás még mindig igaz lehet. Ehhez szükségük lesz legalább egy Bernadotte-ra.
Szerző
Csillag István közgazdász
Frissítve: 2020.06.10. 06:08

Sehol egy nagy-ausztriás matrica

A Horvát- és Szlavónországgal együtt értett 325 411 négyzetkilométeres Magyarország – vehetnénk a Horvát- és Szlavónország nélküli, szűken vett Magyarországot is, azonban a nagymagyarországos autómatricákon Horvát- és Szlavónország is szerepel, úgyhogy a továbbiakban is maradjunk ennél – területe az I. világháború után 93 075 négyzetkilométerre csökkent, vagyis Magyarország elveszítette területének 71,4 százalékát. Ausztria – tehát nem a Monarchia, hanem csak Ausztria – területe 1914-ben 300 005 négyzetkilométer volt, ez az első világháború után 83 879 négyzetkilométerre csökkent, vagyis Ausztria elvesztette területének 72,04 százalékát, arányaiban tehát többet mint a Magyar Királyság. (Ausztria igazából még többet vesztett, viszont megkapta a mostanság Burgenland néven futó Nyugat-Magyarországot, úgyhogy fogalmazzunk úgy: az első világháború utáni területe az addiginak a 27,96 százalékára esett vissza.)
Az 1910-es népszámlálás szerint Magyarország lakossága 20 886 487 lélek volt, ez Trianon után 7 615 117-re esett vissza, azaz Magyarország elveszítette lakosságának 63,54 százalékát. Ausztria lakossága – az Ausztriában élő nem osztrák állampolgárokat, mintegy hatszázezer főt nem beleszámítva – 1910-ben 27 961 496 fő volt. Ebből a sokaságból 6 289 380 maradt az I. világháború utáni Ausztria határain belül, azaz Ausztria elvesztette lakosságának 77,51 százalékát – itt is nagyobb tehát Ausztria vesztesége, mint Magyarországé.
Az 1910-es népszámlálás szerint Magyarországnak 10 050 575 magyar anyanyelvű polgára volt. Közülük mintegy 3 325 000, azaz 33,08 százalék került Trianonban nem magyar fönnhatóság alá. Szintén az 1910-es népszámlálás szerint Ausztriának 9 950 678 német anyanyelvű polgára volt, ebből 3 948 881 lélek, azaz 39,68 rekedt a két világháború közti Osztrák Köztársaság határain kívülre.
Látható tehát: mind a területet, mind a lakosságot, mind a német anyanyelvű lakosságot illetően Ausztriát hasonló, illetve valamivel nagyobb veszteségek érték az I. világháború után, mint Magyarországot – utóbbinál értelemszerűen nem a német, hanem a magyar anyanyelvű lakosságról van szó.
De ez még nem minden. Ahogy Magyarország elvesztette régi fővárosát, Pozsonyt, úgy Ausztria elvesztette az egykori Német-Római Birodalom fővárosát, Prágát – mellesleg Ausztria második és az Osztrák-Magyar Monarchia harmadik legnépesebb városát. Ahogy Magyarország elvesztette a tengeri kikötőjét, Fiumét és a tengerpartját, úgy Ausztria is elvesztette a tengeri kikötőjét, Triesztet – nem mellesleg Ausztria harmadik és az Osztrák-Magyar Monarchia negyedik legnépesebb városát – és a tengerpartját. Ahogy Magyarország elvesztette legmagasabb csúcsát, a 2655 méteres Ferenc József-csúcsot, úgy Ausztria is elvesztette a legmagasabb csúcsát, a 3905 méteres Ortlert.
Csakhogy. Elég sokat megfordulok Ausztriában, és egyetlen, azaz egyetlen nagyausztriás autómatricát sem láttam soha, mint ahogy teljesen elképzelhetetlen, hogy a bécsi kormányzat olyan kultuszt építsen Saint-Germain köré, mint tette azt a magyar Trianon köré. Az pedig, hogy felelős osztrák kormányzati politikusok bármiféle olyan kijelentést tegyenek, amelyet területi revíziós igényként lehet értelmezni – ilyen szóba sem kerül.
Na, egyebek közt ez a különbség. A szerző szolgálaton kívüli újságíró 
Szerző
Szegő Péter

Őrült rendszer

Őrült beszéd, de van benne rendszer – mondja Shakespeare drámájában a dán királyi főkamarás a királyfi szavaira reagálva. Így van ez az Emmi minapi törvénymódosítási beadványával is. Sunyi ez a kezdeményezés. Miközben megszűnt az iskolákban a közvetlen tanár-diák, diák-diák, tanár-szülő kapcsolatokra épülő együttműködés, az Emmi a járványhelyzetet látta időszerűnek arra, hogy törvénymódosítást kezdeményezzen a „pedagógusbántalmazás megszüntetése” érdekében, azzal, hogy egy „rendőrségi feladatok ellátására létrehozott szerv” bevonható legyen az iskolák világába. 
Az agresszió nem mai keletű jelenség. Kutatások erősítik meg, hogy a korábbi évtizedekben is jelen volt mind a társadalomban, mind az iskolák világában. Joggal és csodálkozva fogalmazódik meg a kérdés: miért éppen most jutott az oktatásirányításnak eszébe, hogy rendőr kell az iskolákba?
A válasznak semmi köze az az oktatáshoz. Nincs ugyanis olyan pedagógiai probléma, amire rendészeti választ kellene adni. Szociális problémák, pszichés feszültségek, pedagógiai konfrontációk, még konfliktusok is lehetnek, vannak is az iskolákban, de ezekre a jelenségekre pedagógiai, szociális, pszichológiai válaszokat kell adni. Évtizedes hagyománya van az iskolai gyermek- és ifjúságvédelmi munkának, létezik az iskolapszichológusi gyakorlat, működnek – ugyan klikkesített formában, átszervezve – a nevelési tanácsadók, ismert az iskolai szociális munkások tevékenysége. 
Utóbbi rendszerként való kiépítését 2010-ben kezdeményezték, de az ígéretes kezdeti eredmények után 2011-ben Hoffmann Rózsa ezt leállította. Helyette Pintér Sándor belügyminiszter 2013-ban „iskolai bűnmegelőzési tanácsadó” hálózat, közkeletű nevén iskolarendőrség kialakítását javasolta – nyilván az oktatási kormányzattal együttműködésben. 
Nem kellett hosszú időnek eltelnie, hogy bebizonyosodjon: a rendészeti szemléletű, felkészültségű és gyakorlatú rendőrök nem tudják átvenni a segítő szakmák szakembereinek szerepét. Mert az iskolában a gondban lévő gyerekek – és szüleik – esetében kicsit pedagógusnak, kicsit szociális munkásnak, pszichológusnak, gyógypedagógusnak, olykor  védőnőnek, netán orvosnak kell lenni annak, aki érdemben akar segíteni. S miközben az iskolában megjelentek az iskolarendőrök, az oktatási kormányzat elsorvasztotta az iskolai gyermek- és ifjúságvédelmi rendszert. Erre mint súlyos alapjogi visszásságra hívta fel a figyelmet 2014-ben Székely László ombudsman. 
Azóta érdemi változás, már ami a konfliktusos iskolai jelenségek szakmai kezelését illeti, nem történt. Társadalmi változásokra viszont sor került. A szabálykövető magatartás semmibe vétele, a szabálytartás elhanyagolása, az erőszak megjelenése a politikában, a közéletben, a közlekedésben, a hétköznapi érintkezésben általánossá vált. Az is tény, hogy a társadalom szociális rendszerében is változások figyelhetők meg, olyanok, melyekre a szociális rendszernek nem voltak, nincsenek megfelelő válaszai. 
Itt térünk vissza a kiinduló kérdéshez: miért éppen most, a járványhelyzet vége felé jutott eszébe az oktatási kormányzatnak rendőröket küldeni az iskolákba?
A választ a rendőrállami rendszer kialakítása környékén kell keresni. Tömeges bevándorlás hiányában is fennáll a „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet”, mely a rendvédelmi szerveknek különleges jogokat biztosít. A „felhatalmazási törvény” teljhatalmat biztosított a kormánynak, amit Orbán Viktor a védekezés szervezésén és a vazallus gazdasági arisztokrácia támogatásán túl az alkotmányos hatalmi rendszer átalakítására, az önkormányzatok ellehetetlenítésre, hatalma további központosítására használt fel. A miniszterelnök háborús retorikáját a védekezést irányító csoport sajtótájékoztatóin egyenruhás emberek jelenléte nyomatékosította. Katonákat vezényeltek a kórházakba, s a kórházparancsnoki intézmény – úgy tűnik – tartósan fenn marad. Kásler Miklós minden létező jogszabályt mellőzve kialakította a „levelező kormányzás” intézményét. Az egészségügyi rendszer átvilágításának feladatát ugyanakkor nem az emberi erőforrások minisztere, hanem alapvetően a rendvédelemmel foglalkozó belügyminiszter kapta meg. 
A hétköznapokban is megjelenik a rendőrállam. Kisembereket kritikus véleményük miatt rabosítottak, az ellenzéki politikusok által kezdeményezett demonstráción megjelent embereket sokszázezres bírsággal sújtottak. Nem tömeges mindez, de az Európai Unió egyik államában ennyi is elegendő a rendőrállam körvonalainak felismeréséhez. 
Ennek a jelenségsorozatnak a része tehát az iskolarendőri intézmény megjelenése. Semmi köze az iskolák világához, a pedagógiához: egyszerűen szavazatszerzést célzó, az iskolák világát érintő valós problémákról a figyelmet elterelni szándékozó politikai termék. Őrültség, de van benne rendszer. A szerző pedagógus 
Szerző
Fábry Béla