Hazánk miniszterelnöke bizonyos vonatkozásban emlékeztet engem a legrövidebb ideig uralkodó francia királyra, XIX. Lajosra, akinek regnálása mindössze húsz percig tartott. Apja, az utolsó tényleges hatalommal bíró Bourbon-házi király 1830 júliusában mondott le a trónról a forradalmi események hatására, és fiát is igyekezett meggyőzni, hogy mondjon le, megelőzendő a társadalmi robbanást. A jelenlévők visszaemlékezései szerint Lajos könyörgött apjának, hadd maradhasson király legalább egy órán át. ("Laissez-moi régner seulement une heure.”) Atyja és a nemzetgyűlés tagjai azonban tiltakoztak: „Ön? Semmiképpen sem.” Húszpercnyi heves vita után a trónörökös végül engedett, s ő is aláírta a lemondó nyilatkozatot.
Nem tudom, egyórányi uralkodás vajon mire lett volna elég XIX. Lajosnak. A magyar kormányfőt azonban nem beszélte le környezete a felelőtlen lépésről, a rendkívüli jogrend két hónapja pedig bőven elég volt az Orbán-kabinet számára ahhoz, hogy a járványhelyzet ürügyén anyagilag ellehetetlenítse az ellenzéki vezetésű önkormányzatokat, semmibe véve a szubszidiaritás követelményét. A hasonlat persze sántít. XIX. Lajos ugyanis meghatározott időre kérte apjától a teljhatalmat. Orbán Viktor ellenben nem volt hajlandó még időkorlátot sem beépíteni a március végén elfogadtatott felhatalmazási törvénybe.
Most, hogy miniszterelnökünk beharangozta a különleges jogkörök visszaadását a hazai törvényhozásnak, egyre több kérdés vetődik fel. A svájci közmédia minapi kommentárja tanácstalanságot tükröz: Orbánnak elég lenne a parlamenti kétharmad az ország átalakításához, ugyan miért volt szüksége a teljhatalomra? A válasz meglátásom szerint banálisan egyszerű: a magyar kormányfő gátlástalansága és rögeszmés hatalomvágya miatt.
A motivációk keresése végett bocsátkozhatnánk persze spekulációkba. Felidézhetnénk azt az emlékezetes beszélgetést, melyet a Fekete Doboz Alapítvány munkatársai folytattak le Orbán Viktorral 1988-ban. Az akkor még fiatal, feltörekvő politikus tudniillik kendőzetlenül vallott tinédzserkori traumáiról, melyeket bántalmazó apjától szenvedett el. (E körülmény ismeretében még kevésbé érthető, Orbán miért ódzkodik a családon belüli erőszak visszaszorítására hivatott isztambuli egyezmény ratifikálásától.) De kivon-e egy önjelölt zsarnokot nehéz gyermekkora a politikai, netán büntetőjogi felelősség alól? Feláldozhatja-e büntetlenül önnön cezaromániája oltárán egy egész társadalom jólétét, szabadságvágyát?
A történelemkönyvek tanúsága szerint a szerencse forgandó. XIX. Lajosnak egyórányi uralkodás sem adatott meg a körülötte állók józansága folytán. Meggyőződésem, hogy Orbán Viktornak is jobb lett volna saját jövője szempontjából, ha a Fidesz-KDNP frakciószövetségben ülő „százharminchárom bátor ember” önuralomra intette volna őt március végén, megtagadva a miniszterelnöktől a kvázi diktátori felhatalmazást.