interjú;mese;népmese;gyerekkönyv;díj;

2020-06-13 13:00:00

Az Üveghegyen túl, feminizmuson innen – Zalka Csenge Virág hősnőkről és bátor királylányokról

Sárból gyúrt leány, Malacka Zsuzsi és Béla kisasszony – többek között ők Zalka Csenge Virág Ribizli a világ végén című mesegyűjteményének hősnői, melyet a múlt héten az Év gyerekkönyvének választott a HUBBY – Magyar Gyerekkönyv Fórum.

– Mit jelent, hogy valaki nemzetközi mesemondó?

– Két dolgot szoktam érteni ezalatt: egyrészt, hogy nemcsak Magyarországon lépek fel, hanem külföldön is mesélek, angolul vagy spanyolul, illetve, hogy itthon sem csak magyar meséket mondok, hanem mesélem mindenféle más népek történeteit is.

– Mi az, ami leginkább meghökkenti a külföldi mesehallgatót a magyar mesehagyományból?

– Nagyon népszerűek például a garabonciás legendák. Ez a varázskönyves, varázslóiskolás világ, ami hasonlít a Harry Potter-sztorikra, nekünk benne van a folklórunkban. A gyerekek körében egyenesen menő, ahogy a garabonciás varázslók meglovagolják a viharkeltő sárkányokat. Ez afféle hungarikum. Meglepődni a hétfejű sárkányokon szoktak – Amerikában például nem alapkoncepció a hét fej. Az meg végképp nem, hogy ahogy mész előbbre a mesében, egyre több fejük lesz, és már 9, 12 meg 27 fejű fenevadakkal kell megküzdeni. Ezenkívül a tündérmondáink érdekesek a számukra. Azon mindig nagyon meghökkennek, főleg az amerikaiak, hogy sok kis ördög van a meséinkben, akik olykor még segítenek is a hősnek. Náluk hiedelemszerűen egyetlen ördög létezik, bibliai alapon, aki maga a Sátán, ekképpen az ő neve, mint ahogy a pokol is, szitokszó. Nem kimondható. Főleg gyerekeknek. Egyszer elkövettem azt a hibát, hogy kiejtettem az egyik mesében a „hell” szót, és fölhördült az egész harmadikos osztály. Azóta nem „devil”-nek hívom őket, mikor angolul mesélek, hanem valamiféle „spirit”-nek vagy „demon”-nak. Így jelzem, hogy ez nem maga a Sátán. 

A Ribizli a világ végén alcíme: Régi magyar népmesék mai gyerekeknek. Mitől lesz mai egy népmese?

– Nagyon fontosnak éreztem, hogy olyan meséket válogassak a Ribizlibe, amiket a szülők nem ugranak át egy mesegyűjteményben. Amelyeknek az értékrendje összeegyeztethető a mai értékrendekkel. A „jól megverjük a lusta asszonyt” típusú megoldások már nem igazán férnek bele, kényelmetlen a szülőknek, ha arról kell olvasniuk, hogy akkor lesz jó egy házasság, ha elnáspángolják a feleséget.

– A Tarkabarka Hölgy Naplója című blogján már korábban is közölt úgynevezett feminista magyar népmeséket. Nem érzi erősnek a feminista szót?

– Szándékosan akartam, hogy erős legyen. Azt szerettem volna ezzel a bloggal – aminek a bejegyzéseiből végül a Ribizli született – megmutatni, hogy nem ördögtől való a népmesékben a „feminizmus”. Nem durva, szélsőséges dolgokról van itt szó. Egészen apró részletek tudják olyan mesévé tenni a mesét, amivel a feminizmus is egyet tud érteni. Igen, a királylány is lehet bátor, az apák is lehetnek gondoskodó figurák, a szegény lányból is válhat hősnő. Nem manipuláltam a meséket! Mindegyik valódi, réges-rég lejegyzett népmese. A szövegükön sem kellett sokat igazítanom, inkább csak újrameséltem őket.

– Béla kisasszony is eredetileg Béla kisasszony volt?

– Igen. Ez egy erdélyi monda, aminek létezik egy nagyon szép verziója Jókainál is. Az istenhegyi székely leány a Béla kisasszony hosszabb, kiszínezett verziója. Csak Jókai átnevezte a leány két identitását: a harcosabb, eredetileg Béla névre hallgató lány Lóna lett, a bájos, jószívű Etelkából pedig Szendile.

– A láthatatlan munka is mai gondolat – anya és apa egy napra szerepet és munkakört cserél, és „összedől” a ház. A gyerek belemászik a kenyértésztába, a malacok kitörnek az ólból, felzabálják a frissen tojt tojásokat, a tehén bezuhan a pincébe, az apuka pedig a kéményben csüngve várja, hogy végre hazatérjen az asszony. Hol találta?

– Meglepően gyakori mesetípus. Nemcsak Magyarországon, hanem más kultúrákban is létezik. Olvastam például norvég verzióját. És érdekes módon nemcsak női mesélők mesélték, hanem férfiak is. Azért szeretem nagyon, mert tetszik, nem tetszik, aktuális. Még ma is annyira kézenfekvőnek veszik sokan, hogy a szappantartó sosem ürül ki otthon… A kötetben szereplő mesét amúgy hat változatból gyúrtam össze – a sztori mindegyikben ugyanaz, csak vannak durvább és kevésbé durva verziók. Az egyikben a gyerek megfullad a kenyértől, egy másikban leég a ház vagy a kiscsirkéket elviszi a kánya. Én inkább mókás, érdekes részleteket válogattam. Nem akartam brutalitást.

– Pedig van olyan mese, ahol szöget vernek körmök alá, parazsat tesznek tenyérbe.

– Vannak olyan sötét részei a mesének, melyeknek ott helyük van. Jártam úgy kezdő mesemondó koromban, hogy életben tartottam a boszorkányt, mert erősnek éreztem megölni, de jöttek a gyerekek reklamálni, egészen kicsik, akiket óvni akartam a brutális élménytől, hogy mi lenne, ha inkább mégis kiesne az ablakon. Ott maradt bennük a feloldatlan kétely. A kicsiknek még arra van szükségük, hogy tuti bombabiztosan ne jöjjön vissza a gonosz a végén. Ezért is kell levágni a sárkány fejeit. Ők még nem úgy vizualizálnak, mint a felnőttek. Amikor azt mondjuk, hogy „és akkor a királyfit apró darabokra vágta a gonosz, úgy, hogy utána össze kellett rakni”, akkor ők ezt úgy látják, mint egy szétesett legófigurát. Nincsen vér és belsőségek. Amíg a gyerekek nem kapnak a meséhez kész képet, addig pont annyit képzelnek el belőle, amennyit elbírnak. A mesék szimbolikáján keresztül anélkül tudnak foglalkozni a félelmeikkel, a szorongásaikkal vagy akár a veszteségeikkel, hogy a túlzó képek sokkolnák őket.

– Ahhoz, hogy mainak érezzünk egy népmesét, belefér némi anakronizmus is? Például, hogy bőséges tízórait csomagoljanak a királylánynak, aki iskolába megy?

– Érdekes módon ez a hagyományos mesékben is megvolt. Azokban például, amiket a ’70-es, ’80-as években gyűjtöttek, már tökéletesen látszik, hogy a hagyományos mesemondók haladtak a korral. Vannak lejegyezve olyan népmeseszövegek, melyekben a királyfi repülőre száll, és Argentínába megy nászútra. Dél-Amerikából hozzák a gyümölcsöket a királyi pár esküvőjére, vagy helikopterrel érkezik a varázsló. A töretlen mesehagyományban mindig találni modern elemeket. Egyszerűen azért, mert a mesemondó mindig kortárs közönségnek mesél, ekképpen nincs befagyasztva a mese abba a formájába, ahogy mondjuk 200 éve kinézett.

– Gyakran mesél felnőtteknek, sőt vállrángatós kamaszoknak is. Min múlik, hogy beszippantja-e őket a mesevilág?

– Kizárólag a jó meseválasztáson. A népmese a magyar hagyományban nem is volt gyerekműfaj. Nagyon sokszor kiküldték a gyerekeket a szobából, amikor például hosszú tündérmeséket meséltek. Minden korosztálynak megvan a maga meséje. Hogy mi fogja meg őket. A kamaszokat azért imádom, mert nekik már lehet komplexebb történeteket mesélni. Szeretik például a hőslegendákat, amiben már van bonyodalom, amiben nem mindenki egyértelműen jó vagy rossz, és nagyon vevők a nagy szerelmes sztorikra is. Általános iskolásoknál, ha azt mondom, hogy „és akkor a lány nagyon beleszeretett a királyfiba”, még felzúgnak, hogy pfúúúúj!

+ 1 kérdés

A blogján folyamatosan ajánlott meséket karantén idejére. Említene egyet bizonytalan és tüntetésekkel tarkított, ember embernek farkasa időkre?

– Az egyik kedvencem A Garuda madár című mianmari mese. Arról szól, hogy egy gonosz sárkánykígyó, aki a tengerek ura, el akarja foglalni a szárazföldet, hogy ott is ő uralkodhasson. Egyetlen valaki létezik, aki a sárkánykígyót képes megrémíteni: a Garuda madár. Ám ő nem tud eljönni, hogy megmentse a szárazföldet, ezért az összes szárazföldi állat összefog, és úgy tesznek, mintha ők lennének a Garuda madár. Saját magukból építik fel, hogy megvédjék a szárazföldet a sárkánytól. Az összes madár együtt énekel, vijjog. Rázzák a fákat, mintha szélvihar lenne. A Világszép Alapítványnál, ahol gyerekvédelemben lévő gyerekekkel foglalkozunk, ez az egyik kedvenc mesénk. Nekik nagyon fontos ez az egész képi világ. Ha nincs itt, nem elérhető az, akitől a segítséget várnánk, akkor mindannyian, együtt gondoskodunk a saját közösségünkről.