Bűnök, bűnhődés nélkül

Nem képzelhető el álságosabb, becstelenebb viselkedés, illetve kommunikáció annál, amit Orbán kormánya tanúsított a járványveszély idején. Minden választói csoportot becsaptak, mindenkinek ártottak, kivéve saját szűk (családi) köreiket, akik tovább gyarapodtak, miközben az ország szegényedett. De nemhogy megbuktak volna, megerősödtek, és a következő választást – ugyanúgy, mint az előző hármat – fölényesen meg fogják nyerni. Tejesen mindegy, hogy előre hozzák vagy elhalasztják, és az is, hogy az ellenzék megelégszik-e az „Orbán takarodj!” programmal, vagy pedig a legfényesebb jövő és a korlátlan szabadság eldorádóját ígéri a szavazóknak. 
Orbán ugyanis élvezi a szavazók egyharmadának korlátlan és feltétlen bizalmát, miközben az ellenzék iránti feltételes bizalom az országban nem éri el még a szavazók számának egyharmadát sem. Nincs értelme firtatni, hogy mit tud Orbán, sem azt, mit nem tud az ellenzék, ezzel a választási törvénnyel csak Orbán nyerhet. Az önkormányzati választás ellenzéki sikerei csak egészen rövid ideig ébreszthettek reményt a született optimistákban: a kormány programja az önkormányzatok anyagi ellehetetlenítése és politikai lejáratása. 
De ez csak a kisebbik baj, a nagyobb gondot az okozza, hogy az új városi garnitúrák ugyanúgy a kormánnyal való együttműködést tartják kizárólagos lehetőségüknek, mint teszik azt a parlamenti ellenzéki pártok 2010 óta. Ez fatális tévedés, Talleyrand-nal szólva, ez több mint bűn: ez hiba! Pedig bőven vannak még ki nem aknázott, kemény demokratikus és békés ellenállási eszközök a parlamenti és az önkormányzati ellenzék keze ügyében. Nem tudják, vagy nem akarják észrevenni? 
A magyar választópolgárok és az ország jövője szempontjából van egy fontos és aktuális kérdés, amiről persze nem elegáns beszélni. Vajon az ellenzék szerint lesz-e, lehet-e „szabad elvonulás” egy (így vagy úgy), valamikor bekövetkező fordulat után? A kormánypártiak értelmesebbjei tudják, hogy átlépték a Rubicont. Nekik a „választási” győzelem élet vagy (politikai) halál kérdése. Az ellenzék – akár egyesült, akár nem –, ha aspirál a hatalomra, nem teheti meg azt, amit például az új főpolgármester megtett a (későn, méltán és nem eléggé csúfosan) megbukott régivel. Tarlós persze nem volt bűnöző, csak bűnpártoló, talán néha-néha picikét bűntárs. Azon is lehetne lamentálni, hogy erkölcsi szempontból fölmenthető-e, ha nem árulta volna el lelki romlottságát alávaló modora. Ezért volt hiba, hogy „szabadon vonulhatott el”. Ezért a köztársaság halála, hogy hősként illegetheti magát médiaszerte.
A bűnösök személy szerinti, szigorúan törvényes és bosszúmentes „elszámoltatásán” kívül van egy általánosabb probléma, ami az ország jövője szempontjából fontos. A Fidesz mint párt, illetve a Fidesz és a KDNP parlamenti frakciója sem erkölcsileg, sem jogilag nem tekinthető bűntelennek. Itt nem arról van szó, hogy ártatlanokat a csoporthoz tartozásuk miatt kollektív bűnösnek neveznénk és bíró elé kergetnénk. A szervezetet, amelyhez önként csatlakoztak, kell megvizsgálnunk, hogy szabályzata és működése összhangban van-e a demokratikus köztársaság szabályaival, illetve nem törekedett-e a szervezet a demokratikus köztársaság megdöntésére. Ha igen, akkor a szervezetet föl kell oszlatni és/vagy be kell tiltani. Ilyenkor azoknak a szervezethez tartozóknak, akik személy szerint bűncselekményt nem követtek el, hajuk szála sem görbülhet. 
Az esküszegés mint morális bűn nyilvánvalóan el volt követve: törvényhozásuk és Alaptörvényük szembemegy annak az alkotmánynak a szellemével és betűjével, amelyre legalább háromszor esküt tettek. Az „aljas indok” is megáll, hiszen az esküszegésre azért volt szükség, hogy „törvényesen” raboljanak. A jövendő Magyarország nem lehet demokratikus jogállam, ha ezúttal sem néz szembe a múltjával. Mi több, ezzel a múlttal szembe is kell fordulni – de vérontás és boszorkányüldözés nélkül. A szerző orvos 
Szerző
Haskó László

A kihalás minket is fenyeget

A biológiai sokféleség védelmének világnapját, május 22-ét idehaza 2015 óta a Magyar Természet Napjaként is ünnepeljük. A világnap emlékeztet arra, hogy 1992-ben született meg a Biológiai Sokféleség Egyezmény, amely célul tűzte ki, hogy világszinten jelentősen mérsékelni kell a biológiai sokféleség csökkenésének ütemét, sőt az Európai Unió 2010-re Göteborgban azt vállalta, hogy megállítja a biológiai sokféleség pusztulását Európában. 
Kár, hogy ezekből a nemes célokból semmi sem lett, a csökkenés nem állt meg és nem is mérséklődött. Ezt bizonyítja a WWF élő bolygó indexe, amely megmutatja, hogy a különböző gerinces állatfajok egyedszáma átlagosan mennyit változik. Az index 3706 gerinces állatfaj (emlősök, madarak, halak, kétéltűek, hüllők) 14152 populációjának megfigyeléséből származik. A 2018-as Élő Bolygó Jelentés szerint 2014-ben (ez a legutóbbi adat) 60 százalékkal kevesebb gerinces élőlény volt a Földön, mint 1970-ben. A csökkenés éves átlagos mértéke 2 százalék. A trópusokon 89 százalékos a veszteség. Az édesvízi élőlények egyedsűrűsége 1970 óta 83 százalékkal csökkent. Az 1960-as években még „csak” a tengeri madarak 5 százalékának gyomrában volt műanyagdarabka, a becslések szerint ma ez tíz tengeri madár közül kilencet érint. 1970 és 2015 között a vizes élőhelyek 35 százaléka tűnt el a klímaváltozás, a környezetszennyezés, valamint a tengerparti és folyótorkolati régiókban folyó városépítés miatt.
Az élet kialakulásának 3,5 milliárd éves folyamata után öt nagy kihalási hullámot nevez meg a tudomány, a hatodik, amely a leggyorsabb, most van folyamatban. Bolygónkon minden nyolcadik madárfajt kihalás fenyeget, de az emlősök helyzete még rosszabb, a közeljövőben minden negyedik emlősfaj kihalhat. A természetes kihalás 1-10 faj pusztulását feltételezi évente. A számok nagy szóródásának az az oka, hogy nem tudjuk, hogy hány faj is él a földön, hiszen jelenleg 1,75 millió fajt ismer a tudomány, de legalább 10 milliót valószínűsít. Becslések szerint jelenleg óránként hal ki egy faj (évente nagyjából 10 ezer), a többségük azelőtt, hogy megismertük volna a szerepét a bioszféra rendszerében. 
Európában körülbelül 200 ezer állat és növény faj honos. Ez más területekkel összehasonlítva szegénynek mondható, ugyanakkor a veszélyeztetettségi arány itt a legnagyobb. Európa emlősfajainak 42 százalékát, madárfajainak 43 százalékát, a lepkefajok 45 százalékát, az édesvízi halfajok 52 százalékát fenyegeti a kihalás. Hazánkban a biológiai sokféleségben a legjelentősebb veszteséget a természetes vegetáció elpusztításával okoztuk, az ökoszisztéma szolgáltatások 90 százalékát már feléltük, a természetes vegetációs örökség az ország területének mindössze 2 százalékára korlátozódik. 
Az emberiség egyre nagyobb területet foglal el a természettől mezőgazdasági, ipari, közlekedési, turisztikai, települési célokra, elpusztítva és átalakítva a természetes rendszereket. A túlterjeszkedés az egyre növekvő erőforrás-felhasználásban is megnyilvánul, az éves szükségleteket ma 1,8 bolygó tudná csak kielégíteni. A helyzetet súlyosbítja, hogy az emberiség olyan vegyi anyagokkal terheli a környezetét, amelyek közvetlenül mérgeznek, mint a növényvédő szerek, vagy közvetve vezetnek az élővilág károsodásához, mint a legtöbb hulladék. 
Az emberiség tehát átlépte az ökológiai kapacitások adta határokat, ami lehetetlenné teszi, hogy a természet megújítsa azokat az erőforrásokat, amelyekre jólétünket építettük. Meg kellene végre érteni, hogy a biológiai sokféleség megőrzése nem valami széplelkűség, nem védett, bennünket ámulatba ejtő élőlények, gyönyörködtető tájak védelme, hanem az emberei élet fennmaradásának záloga. Közvetve vagy közvetlenül minden bennünket eltartó erőforrás kötődik az élethez. Az élet újítja meg a legalapvetőbb létfeltételeinket, a vizet, levegőt, talajt, mozgatja a geokémiai ciklusokat, ellátja az emberiséget táplálékkal, gyógyszerekkel, szabályozza az éghajlatot, megtermékenyíti a virágokat, és megannyi adománnyal látja el az emberiséget. 
Ezt nem kitüntetett fajok teszik, hanem az élővilág, és az általuk lakott ökoszisztémák összessége. Benne van ebben minden lény. Amelyeket az ember ádáz ellenségének tekint, mint a szúnyog, a levéltetű, a patkány, és azok is, amelyekre jó szívvel gondolunk, mint a katicabogár, a varangyos béka, a gólya. És beleértendők a talaj szemmel alig látható baktériumai, gombái is. Ezek a paránylények a felelősek a tápanyagforgalom 60-80 százalékáért, a növények táplálásáért, és a mi táplálékunk megfelelő minőségéért. Egy gramm talajban hozzávetőlegesen egymilliárd alacsony rendű élőlény található, és az élőlények együttes tömege egy hektár természetes vegetációval takart területen 15 és 35 tonna között mozog. A talajban lévő élőlények nélkülözhetetlen elemei az ott zajló folyamatoknak, ők végzik a talaj lazítását, az elhalt szerves anyag lebontását. 
Legnagyobb földmunkásunknak, a földigilisztának a teljesítménye hozzájárul a talaj tápanyag ellátottságának szinten tartásához. Egy hektár bolygatás mentes talajban a tömegük meghaladhatja az egy tonnát. Évente 15-20 tonna talajt lazítanak fel, humusztermelésük pedig testtömegük harmincszorosa. Az egyedszámtól függően egy hektáron és évente 30-40 tonna humuszt termelnek, amelyben ötször több nitrogén, hétszer több foszfor, tizenegyszer több kálium, háromszor több magnézium és 40 százalékkal több kalcium van, mint a termőföldben. 
Ezek az áldások ingyen vannak, a természet nyújtja, és a bölcs ember élhetne is ezekkel az adományokkal. Ám mégsem ezekre támaszkodik. Az ásó, az ekevas, a nehéz gépek fizikálisan is megsemmisítik ezeket az élőlényeket, vagy az általuk fenntartott szerkezeteket, megtizedelve számukat, minimalizálva jó szolgálatukat. Nem a talaj élőlényei, hanem a gépi energia, a mű, vagyis nem valódi trágya támogatja a termelést. Az egyik ingyen van, a másikért pénzt kell fizetni. De mi fizetünk, mert tehetetlen elszenvedői vagyunk annak a világnak, amely a bölcsességet, a szeretetet, az együttműködést, egymás segítését, pénzért vehető szolgáltatásokra cserélte le, hogy kiszolgálja a gazdasági növekedés szentségét. 
A biológiai sokféleség pusztulásának sincs tehát más oka, mint bármely más negatív környezeti jelenségnek. Az anyagi gyarapodás mindent háttérbe szorító elsőbbsége. A túlfogyasztás lassan bedarálja bolygónk maradék vagyonát, amelyet nagy felelősséggel a jövőnek kellene őrizgetnünk. 
Nemzetközi kutatások 33 ezer milliárd dollárra becsülték a földi ökoszisztémák értékét. Ez a világ éves gazdasági termelésének közel fele. Ebből a gondolkodásból azonban teljesen hiányzik, hogy az anyagi javaink forrása maga a természet, és a gazdaság csak ennek határain belül működhet. Vajon mekkora értéket termelne a világgazdaság, ha csak egyetlen napig nem lenne eltartó, támogató és szabályozó szolgáltatása az ökoszisztémáknak? Egyetlen nap alatt elfogyna a levegőnk, mérgezettek lennének vizeink, elhervadnának a táplálékot adó növények, megszűnne az élet feltétele. 
Lássuk be, ha az élőlények veszélyben vannak a Földön, akkor mi vagyunk a legnagyobb veszélynek kitéve! A szerző országgyűlési képviselő, az LMP társelnöke 
Szerző
Schmuck Erzsébet

Beleülős autó

Beköltözött az utcánkba egy régi jó, szülőfalubeli ismerős, váratlanul bukkant fel, s vele jött az egész gyerekkorom. Azt mondta, azért szedelődzködött fel családostul, s kezdett új életet mifelénk, mert otthon már semmi sem a régi, nagyanyáink házait idegenek veszik meg, az ámbitusokat beüvegezik, a földszintes fafödémekre emeletet húznak, s vendégházzá alakítanak mindent, amit régen otthonnak hívtunk. Nem köszön már senki senkinek, nem ülnek ki a padra a szürke kendős nénik, s a kocsmába sem megy be fejés után a lovaskocsis Józsi bácsi, mert nincs már tehén, s nincs már Józsi bácsi sem. A zenész cigány meghalt, a nem zenész cigány a városba költözött, a hajdani füves pályán meg, ahol annak idején akadályversenyeket rendeztünk, hatalmas betonkolosszus lovasstadion éktelenkedik, a nemzet gázszerelője köhentette oda cirka hatmilliárdért. 
Fájni kezdett nekem a falum, pedig gyakran járok oda ma is, anyám ott él, s a közeli vasútállomás treppje nekem még mindig egykori kalandjaim helyszíne. Hogy miért hívtuk treppnek, ezen sosem gondolkodtam, most is csak kíváncsiságból néztem meg, nem vagyok németes, nem ismerős a szó. Treppe, azaz lépcső, eddig már nem jutottunk el apámmal, aki viszont németes lévén próbált egy-két kifejezést elpalántálni bennünk, kevés sikerrel. A mi treppünk a vasútállomás rakodótere volt, s noha valóban lépcsőn is fel lehetett rá jutni, mégis sokkal izgalmasabbnak ígérkezett a meredek felhajtója, ahonnét nyáron rollerrel, biciklivel, görkorcsolyával vagy épp egy négykerekű csapágyas járgánnyal lehetett lefelé hasítani.
Istenem, mekkora kincs volt egy ilyen csapágyas „nemistudommi”, autónak nemigen lehetne nevezni. Pár deszkát tákolt össze valamelyikünk ügyes nagypapája, az első két csapágykereket mozgatható keresztrúdra rögzítve fel, ami egy-egy kötélben végződött. Ezt jobbra és balra mozgatva lehetett irányítani a kocsit, s a vakmerőbbek a lejtő végére begyorsulva egy határozott mozdulattal meg is tudtak pördülni vele, így megspórolva a lábféket, ami óhatatlanul a cipő sarkának jelentős kopásával járt. 
S mennyire vágytunk közben egy igazi autóra, pedálosra, ami csak a pesti unokatestvérnek jutott: becsületére legyen mondva, nyaranta mindig kölcsönadta, pedig nem voltunk kevesen. Beleülős autónak hívtuk, gyönyörű mélyzöld fémkasznival, s valóban vitték előre a pedálok, a csapágyas mifélénkhez képest maga volt a forma egyes versenyjárgány. Ám amikor a kavicsos, barázdált, bitumenes aszfalttal itt-ott csíkozott rakodón kellett legurulni, az egyszerű, deszkából tákolt, kötéllel irányítható szerkezet simán verte a mezőnyt, nem akadtak a kerekei közé a száraz ágak, könnyedén kikerülte a gödröket, s a kormányába se vertük bele a fogunkat, ha hirtelen kellett lefékezni. 
S bár a vasútállomás már évek óta üres, és a fémajtós raktárépület is lakatra zárt, ha arra sétálok, most is magam előtt látom a boldog siserahadat, a sötétedéskor hazainduló, csapzott hajú, kipirult sereget, amelynek ez betonplacc maga volt a földi paradicsom.
Szerző
Doros Judit