Előfizetés

Forgács Imre: Alkotmánybírák – szerepzavarban

Forgács Imre
Publikálás dátuma
2020.06.13. 19:45

Fotó: Marabu
A német Alkotmánybíróság május 5-ei döntése Brüsszelt és a tagállamok többségét egyaránt meglepte.
Mostanában nemcsak a populistáknak van bajuk az Európai Unióval. A német Alkotmánybíróság május 5-ei döntése Brüsszelt és a tagállamok többségét egyaránt meglepte. A testület szerint az Európai Központi Bank (EKB) túllépi hatáskörét azzal, hogy államkötvényeket vásárol, s évek óta így próbálja a gyengélkedő európai gazdaságot a felszínen tartani. A vita fellángolt és – afféle bozóttűzként – a gazdaságon kívüli területeken is terjed. Az ítélet az Unió és a tagállamok közötti hatásköri kérdéseket is érinti, és a sok évtizedes vitát – egy világjárvány idején – újra napirendre tűzi. A felvetett kérdések amúgy fontosak: van-e joga például egy nemzeti alkotmánybíróságnak arra, hogy az EKB-t elmarasztalja? Különösen azok után, hogy az Európai Unió Bírósága (EUB) a jegybank kötvényvásárlási programját egy korábbi ítéletében jogszerűnek mondta. A luxemburgi válasz nem is késett: az uniós intézmények döntéseit jogi szempontból kizárólag az EUB vizsgálhatja, azok minősítése nem a tagállami alkotmánybíróságok feladata. Az Európai Parlament szerint a gazdaság helyreállításához legalább kétezer milliárd euróra lenne szükség: az EKB kötvényprogramjainak éppen e többletforrások megszerzése a célja. Sajnos a gazdasági előrejelzések már a kórházakból érkező adatoknál is riasztóbbak. A termelő és szolgáltató vállalatok – megrendelések híján – csak költségvetési támogatással indíthatók újra. A gazdag országok már bejelentettek nagy összegű mentőakciókat. A populisták többnyire a gazdaság gyors „nyitása” mellett kardoskodnak, a mérsékelt pártok inkább óvatosságra intenek. Egy dolog biztosnak látszik: a német bírák rosszkor szóltak rossz helyen. Ebben – úgy tűnik – a jogászok és a közgazdászok is egyetértenek.

Az Európai Központi Bank

Az EKB – hasonlóan a világ többi jegybankjához – elsődleges feladatának az árstabilitás biztosítását tekinti, s ebben eredményesnek tűnik: a 2008-as válság óta az európai monetáris politika valóságos „sikerágazattá” vált. Az éves infláció az elmúlt évtizedben a valutaövezetben nem haladta meg az ideálisnak tekintett 2 százalékos szintet. Annak ellenére, hogy az EKB mozgástere viszonylag korlátozott, s nem is hasonlítható az amerikai jegybank szerepét betöltő FED lehetőségeihez. Az Európai Unióban a gazdaságpolitika lényegében a tagállamok belügye. Nincs költségvetési unió, nincs „szövetségi” pénzügyminisztérium és a közös válságkezeléshez nemcsak a politikai akarat, hanem a közös pénz is hiányzik. Az Egyesült Államok központi költségvetése például 24-szerese az uniós büdzsének, s az Európai Központi Banknak a FED-nél sokkal óvatosabban kell a tagállami érdekek között lavíroznia. Ilyen feltételek mellett nem csoda, hogy Mario Draghi, korábbi EKB-elnök a valutaválság idején nyújtott teljesítményével a gazdasági sajtó sztárja lett. A sorozatos kamatcsökkentésekkel és kötvényvásárlási programokkal sikerült az eurót megmentenie: ráadásul mindezt Angela Merkel hallgatólagos jóváhagyásával tette. Ez fontos körülmény, miután az EU monetáris politikáját 30 éve Németország határozza meg. Ismert, hogy a közös valuta François Mitterrand és Helmut Kohl történelmi kompromisszumának eredménye. A franciák támogatták Németország újraegyesítését, de csak a valutaunióért cserébe. Kohlék viszont ahhoz ragaszkodtak, hogy az 1992-es Maastrichti Szerződés a szigorú német költségvetési és monetáris elveket tükrözze. Így lett „kőbe vésve”, hogy az EKB és a tagállamok jegybankjai nem nyújthatnak hitelt a tagállamok részére és ún. adósságinstrumentumokat (értsd államkötvényeket) sem vásárolhatnak. Ez a monetáris finanszírozás sokat emlegetett, szerződésbe foglalt tilalma.

Az alkotmánybírák is németek

Csak találgatni lehet, hogy a német Alkotmánybíróság kötvény-ügyben miért éppen most tartotta fontosnak a megszólalást. Az egyik lehetséges magyarázat, hogy a nagy vihart kiváltó döntést figyelmeztetésnek szánták. A jog – hétköznapi halandók számára nehezen követhető – nyelvén akarták felhívni a központi bank és a „túl engedékeny” EUB figyelmét arra, hogy ragaszkodniuk kell a szigorú maastrichti elvekhez. A kötvényfinanszírozás szerintük a tagállamok – jelenlegieknél is nagyobb – eladósodásához vezet, s a németek a déliek úgymond felelőtlen költekezését semmiképpen nem támogatják. A döntés érdekessége ugyanakkor, hogy a bírák nem e programok jogilag nehezen védhető elemét támadják. A testület ugyanis a monetáris finanszírozásra vonatkozó tilalom megsértését nem állapította meg. Szerintük az EKB nem indokolta kellőképpen, hogy a 2015-ben indított ún. Közszektor Vásárlási Program a monetáris politika célkitűzéseivel „arányos” lenne. Mindez prózában elbeszélve: a kötvényvásárlást azért tartják „önkényesnek”, mert maga az eszköz költekezésre csábít, s ezzel az inflációs célokat veszélyezteti. Ezért három hónapos határidőt adtak arra, hogy az EKB részletesebben kifejtse jogi álláspontját. De a karlsruhe-i határozat azt is kimondja, hogy a koronavírus-válsággal kapcsolatos pénzügyi támogatási intézkedésekre a döntés nem vonatkozik. A vita persze nem a jogról szól. József Attilát idézve mondhatnánk, hogy „fecseg a felszín, hallgat a mély”. A szakértők többsége ma már egyetért abban, hogy Európa mozdonya jórészt az uniós kereskedelmi kapcsolatok egyenlőtlenségéből meríti erejét. Németország hatalmas külkereskedelmi aktívuma az utóbbi években közelített a közismerten exportorientált Kína gigantikus többletéhez. A németek hosszú ideje visszafogják a belső fogyasztásukat, ami azt jelenti, hogy az euróövezet többi tagja kevesebbet exportálhat német földre. Vagyis a német többletet saját hiányukkal (többnyire eladósodással) kénytelenek ellensúlyozni. Az újabb és újabb hiteleket már a koronavírus előtt is azért kellett felvenniük, hogy – a kamatok fizetése mellett – a hazai foglalkoztatás valamilyen szinten fenntartható legyen. Még inkább ez a helyzet 2020-ban. Az olaszoknak és a spanyoloknak tehát igazuk van, ha a gazdag északi tagállamoktól nemcsak az egészségügyben várnának több segítséget. Ha azt akarjuk, hogy Európa polgárai a mostani nehéz időkben is higgyenek az európai szolidaritásban, akkor lépni kell. El kell fogadni, hogy a koronavírus-járvány miatt különösen súlyos helyzetbe került kormányok a piaci feltételeknél kedvezőbb kamatozású hitelekkel oldják meg a likviditási gondjaikat. Márpedig az EKB kötvényprogramoknak az alacsonyabb kamatszint biztosítása az egyik célja. Persze a németeknek is igazuk van, ha tiltakoznak, amikor egy ország politikusai abból élnek, hogy újra és újra uniós mentőövekért folyamodnak. Ez azonban jórészt szabályozási kérdés. A németek az EKB kötvényvásárlási programjait eddig minden alkalommal kifogásolták, mondván, azok csak a – történelemből túl jól ismert – bankóprés (pénznyomtatás) modern kori változatai. Draghi és az EKB felelős vezetői azonban mindig igyekeztek közvetíteni az eltérő érdekű tagállamok között. A többletpénz biztosítását többnyire az adósok számára előírt stabilizációs intézkedésekhez kötötték: ez többször megtörtént például Görögország esetében, amikor a feltételek kidolgozásában az IMF és az Európai Bizottság is részt vett.

Kompromisszumok felé

A német alkotmánybíróság elnöke, Andreas Vosskuhle a Die Zeitnek adott májusi interjújában már igyekezett enyhíteni a feszültséget. Szerinte kifejezetten jó a kapcsolatuk az Európai Unió Bíróságával és a sajtó eltúlozta a jogi vita jelentőségét. Ez azonban csak részben lehet igaz, miután Ursula von der Leyen május 10-én, első felháborodásában még kötelezettségszegési eljárást is kilátásba helyezett. Ettől a bírák persze nem rémültek meg, mivel ilyen eljárás tagállamok ellen indítható, ami – az alkotmánybíróságok függetlensége miatt – további jogi problémákat is felvet. Ha Brüsszel jogászkodni akarna, inkább azt kellene mondania, hogy a német alkotmánybíróság túllépett a jogon és a gazdaságpolitika területére tévedt. Döntésükkel ugyanis azt sugallják, hogy – a központi bank helyett – ők majd megmondják milyen az „ideális” európai pénzügypolitika. További probléma, hogy a felhívás az EKB álláspontjának részletesebb indokolására a jegybanki függetlenség elvét nyilvánvalóan sérti. A határozat közgazdasági tartalma egyébként is abszurd, miután nem létezik mindenki számára egyformán „jó” monetáris politika. Mint utaltunk rá, bármilyen jegybanki döntésnek – gazdasági következményeit tekintve – nyertesei és vesztesei egyaránt vannak. Tételezzük fel, hogy mindezt Angela Merkel és Emmanuel Macron is tudja. S ez lehet a háttere annak, hogy Európa két meghatározó politikusa lényegében egy közös eurókötvény-program elindítását javasolta. A pénzügytechnikainak tűnő lépés értelmezhető úgy is, hogy a „takarékos” Németország végre felismerte történelmi felelősségét, mellesleg saját alkotmánybírósága vitatható döntését is felülírta. Az Európai Bizottság május 27-én közzétett hétéves költségvetési tervezete már egy európai New Deal szellemét idézi. A Merkelék által javasolt 500 milliárd eurós helyreállítási alapot 750 milliárdra emelték, s ami ennél is fontosabb: az ehhez szükséges hitelt a pénzpiacokról a tagállamok helyett az Európai Bizottságnak kell felvennie. A többletforrás nagyobb része – vissza nem térítendő támogatásként – a járvány által leginkább sújtott Olaszországot és Spanyolországot segíti. Mindez az új világhelyzet felismeréséről tanúskodik. Európa ébredezni látszik.

Forgács Iván: Ahol az igaz párbeszéd is hazugság

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2020.06.13. 15:20

Fotó: Partizan TV
„Bármennyire lehetett is a szemnek mitől csillognia, az összhatás pokoli nyomasztó volt. Álmatlanságba keserítő.”
Júniusunk első hetét a járványhelyzet enyhülésének napi öröme helyett száz év fájdalma melengette. A nemzeti érzület nyújtózkodhatott egy nagy kétharmadost a régi határokig. Szakadtak fel a sóhajok, aki szót, hangot, képet is kapott, próbált valami újat könnyezni vagy okoskodni trianoni okokról, következményekről, lelki tréninget tartani a trauma feldolgozásáról. Vujity Tvrtko elment a messzi Franciaországba, hogy megmutassa nekünk a békeszerződés egyetlen eredeti példányát, vele együtt szorulhatott a szívünk. Ellenzéki képviselők hallgatták némán a parlamentben az őket a nemzetből kirekesztő házelnök nemzeti emlékezetbeszédét. Összetartoztunk. Ebben a békevágyóan megbékéletlen, zászlólengős állapotban kerülhetett látóterünkbe a Partizán csatornán egy több mint két évvel ezelőtti beszélgetés. Bayer Zsolt és Gulyás Márton ül a várpalotai Trianon Múzeum egyik impozáns termében. Két publicista, két politikai aktivista. A kormánypárti jobboldal vitéz méregszuszogója és a baloldal neveletlenkedő szópattogtatója. Ülnek kilencven fokos szögben egy kis, nemzeti koszorús asztalnál, és beszélgetnek. Trianonról. Odafigyelve egymásra, szinte kedélyesen. Gulyás inkább kérdez, mert egy interjúról van szó, amelyet dokumentumfilmjéhez készít, de felvetéseiben megfogalmazódnak saját gondolatai is a témáról. Bayer elfogadja közelítéseit, válaszol, adatok, tények, vélekedések mentén kifejti álláspontját. Amelynek konzervativizmusában van nyitottság, hajlékonyság, humanista emelkedettség. A publicista nem leplezi, hogy nemzeti szemlélete erősen érzelmi alapú, elfogadja, hogy a rendszerváltás után nemzedéke nem tudott kilépni a népies-urbánus ellentét diskurzusából. Gulyás sem vitát akar provokálni. Közös pontokat, egymás számára elfogadható értelmezéseket keresnek. És el is jutnak egy fennkölt látomásig: Trianon 100. évfordulóján összegyűlnek az utódállamok népeinek képviselői, és kijelentik, hogy egyszer elcsesztük, de ezután együttműködve, összekapaszkodva, testvériségben akarunk élni. „Ha lenne egy ilyen aktus a 100. évfordulón, én így kisimulnék lélekben” – érzékenyül el Bayer Zsolt. Én viszont nem tudtam elérzékenyülni a hosszú, vágatlan beszélgetést nézve. Az ember persze eltátja a száját, hogy nahát, nyugodt, kulturált tartalmas párbeszéd a két tábor képviselői között. Bámulhat, hogy Bayer Zsolt megértő, nyitott, töprengő tud lenni. (Bár azok a nem kormánypártiak, akik belepillantottak műsoraiba, érezhették, főleg a Háttérképben, hogy sok arca van, és ingerlően radikális hangütése mögött – sajnos – értelem és műveltség is bujkál.) De bármennyire lehetett is a szemnek mitől csillognia, az összhatás pokoli nyomasztó volt. Álmatlanságba keserítő. Hiába ül le békésen, egymást tisztelve két hadvezér, hogy beszélgessen egy háború értelmetlenségéről, ha másnap uralkodóik szolgálatában százezreket vezényelnek a halálba. Hiába ül le két különböző pártállású, gondolkodású értelmiségi, hogy közös elképzeléseket vázoljon fel súlyos problémák megoldására, ha csak egy szűk körnek jelzik vele tárgyalási képességüket, és utána folytatják a szakadékásatást a polgárok között. Kétségtelen, hogy Gulyás Márton esetében még nem lehet erről beszélni. Műsoraiban, megszólalásaiban civil baloldali szellemiséget penget, következetesen képviseli, kezdeményezi a párbeszédet a másik oldallal. De az igazi vizsga akkor jön, amikor kapcsolatba kerül egy új, számára is kedves hatalmi szférával. Szép békeüzenet volt, hogy az évfordulón föltette a Partizánra a Bayer-interjú teljes anyagát. Ám a két évvel ezelőtti Vesszen Trianon(!) (?) filmje elején nem állta meg, hogy ne fűzzön élcelődő kommentárt Bayer néhány őskonzervatív mondatához. Igaz, a többi bevágás a beszélgetésből korrekt volt. Bayer Zsolt békülékeny hangütését, nyitott szellemű elkötelezettségét viszont a széles nyilvánosság előtt könnyedén elfújta a politikai szél. Gulyásnak még arról tett hitet, hogy örömmel lenne közép-európai békekövet Trianon kérdésében. Nos, a centenáriumi héten a tőle megszokott vehemens kíméletlenséggel szuszogta bele a gyűlöletet az éterbe az ellenzék, a mindenkori liberálisok és baloldaliak ellen. Különösen lehangoló volt nézni, hogy Hír TV-s show-műsorában azzal a Békés Mártonnal dúdolta a kirekesztős, felelősségre vonós nemzeti nótákat, aki nem is olyan rég szintén a párbeszéd angyalának mutatkozott Gulyás Márton egyik vitafórumán. Miért nem jelent meg szerinte az emléknapon a DK a parlamentben? Nos, részben azért, mert „a július 4-i megemlékezés nap, a nemzeti összetartozás napja konkurál Gyurcsány Ferenc ugyanaz napra eső születésnapjával – tehát ez rögtön két tragédia…” Mit, kit és mikor lehet ezek után komolyan venni? Mit ér a műveltség, a széles látókör, ha a politikai aktivitás fórumain könnyedén meg tudunk szabadulni tőle? Elfogadva, hogy itt csupán annyi a cél, hogy a szavazatokért hülyítsük az embereket, zengjük, amit hallani szeretnek, és uszítsuk őket egymás ellen. Mert az uralkodó jót akar. Az uralkodó a mi hitünket képviseli. Nem veszítheti el a hatalmat. Szolgálni kell – jó áron.

Kilenc perc, mely megrengette Amerikát

Avar János
Publikálás dátuma
2020.06.13. 13:50

Fotó: MIGUEL RIOPA / AFP
NEM TÉRDELÜNK! – írta Twitter-üzente végén, így, csupa nagybetűvel Donald Trump, sokadszorra ítélve el azt a fekete focistát, aki 2016 őszén a rasszista rendőri brutalitás ellen tüntetve féltérdre ereszkedett a meccsnyitó amerikai himnuszt hallgatva. Colin Kaepernick jelképes tette hatalmas, máig tartó politikai vihart kavart, Trump a focista hazafiatlan tettét elítélőket, többnyire potenciális szavazóit próbálja mozgósítani. Csak közben a térdelés másként vált jelképessé. Ha úgy tetszik, a jogi, majd jogkijátszással még egy évszázadig fennmaradó rabszolgaság, a – buszon, boltban, iskolában a feketék külön helyét kijelölő – szegregáció, s a faji különbségtétel megannyi, máig tapasztalható megnyilvánulásának, kivált a rendőri „különbségtételnek” a jelképeként.

Beleégtek a memóriába

Vegyétek le térdeteket a nyakunkról – követelte a harciasságáról ismert fekete tiszteletes, Al Sharpton a rendőri brutalitás áldozatául esett afroamerikai férfi minneapolisi gyászszertartásán. Megfogalmazva az immár országossá vált és – a bőrszín minden árnyalatát képviselő – amerikaiak millióit megmozgató tüntetéshullám jelszavát. Mert az a majd kilenc perc, ameddig térdét Derek Chauvin rendőrtiszt George Floyd nyakán tartotta és végül meggyilkolta, ugyancsak az emlékezetből kitörölhetetlen szimbólum lett. A hajdani lincseléseket felidéző döbbenetes bizonyítékként fog fennmaradni, amelyre a mai Amerika már másként reagált, mint az egykori. S noha a szerencsére videóra vett tett pártjára ma senki sem állna, a mentegetők és kimagyarázók persze előbukkantak (jellemzően a mi jobboldali médiánkban is, ahol lelkendezve tálalják az áldozat bűnözői előéletét). Vajon mi lett volna, ha nincs videó? Ámde az amerikai tüntetőket nemcsak ez a kilencperces videófelvétel vitte utcára (nagy- és kisvárosokban egyaránt, páratlan tömegben és főként vegyességgel), hanem azok a tévéfilmek is, amelyek a faji egyenjogúságért való hosszú küzdelemnek állítottak emléket, s mára hasonlóan beleégtek a memóriába. Megannyi fekete áldozattal és a fehér fajvédők – a mai amerikai többség szemében menthetetlen – tetteivel. Természetesen az effajta tüntetéshullámmal mindannyiszor felszínre kerül a hordalék is: oktalan rombolások, értelmetlen ellenerőszak, meg sima lopások képei is benne vannak a tudatban. S akadnak jócskán, akik Trumphoz hasonlóan ez utóbbiakra terelnék a figyelmet, ha mára már – legalább szavakban – nem merik is vitatni az egyenjogúságot. Ahogyan alig félszázada – főleg a déli államokban – nagyon is merték, sőt büszkék voltak rá.

Dél történelmi pillanata

Pedig hát az alig 14 éves Emmett Tillre semminemű bűnözői árnyék nem vetült. Az 1955 nyarán rokonlátogatásra Mississippi államba érkezett chicagói fekete fiú azonban (anyja intése ellenére) nem volt tisztában a déli regulákkal, s barátaival csellengve egy boltban kamaszosan ráfütyült a fiatal fehér eladónőre. Akinek férje és annak fivére hamarosan felkutatta és egy éjjel kirángatta a nagybácsija házából, hogy aztán megcsonkítsák és végül lelőjék. A tetem előkerülése után muszáj volt vádat emelni, s ma a Dél történelmi pillanataként tartják számon a jelenetet, amikor a perben a fekete nagybácsi kinyújtott karral és ujjal rá mert mutatni az egyik fehér elkövetőre. Akit társával együtt rövid tanakodás után a szín-fehér esküdtszék felmentett. Hogy alig két év múlva egy újságnak némi pénzért bevallják tettüket, amelyért másodszor – az amerikai alkotmány értelmében – már nem lehetett őket felelősségre vonni. S a perben még a fiút fogdosással is megvádoló nő bő évtized múltán ismerte el, hogy „kissé kiszínezte” vallomását... De a változó korszellemnek köszönhetően a két gyilkost később kiközösítette még a déli társadalom is. Mert bizony változott. Emmett megölése után pár hónappal az alabamai Montgomeryben egy fekete nő nem volt hajlandó a buszon átadni helyét egy fehér férfinak, s ezért a törvény nevében letartóztatták. Mire a város feketéi, a buszutasok háromnegyede, bő éves bojkottal kényszerítették ki a törvény eltörlését. Rosa Parks legendás lett, s még inkább az ügyben feltűnt helyi tiszteletes, Martin Luther King. Aki a békés és szívós polgárjogi harc élharcosává vált, s világhírűvé híres álmával a fekete-fehér együttélésről, s akinek merénylő általi leterítése 1968 tavaszán a maihoz hasonló tiltakozási hullámot váltott ki. Az erőszakmentesség apostolának legyilkolása miatti elkeseredettség – érthetően, ha nem is menthetően – sok erőszakot is szült, amit aztán a jobboldal elnökjelöltje ki is használt a fehér félelmek meglovagolásával. Trump erre emlékezve próbálkozik Nixon akkor sikeres receptjével. Ezért szította lankadatlanul a kedélyeket, ellentétben elnökelődeivel, akik – a nemzeti egységre hivatkozva – csillapítani és megnyugtatni kívánták honfitársaikat. Szinte buzdította a rendcsinálókat erőszakos fellépésre és durva (hergelő) jelzőkkel illette a rendbontókat. Meg sem nagyon különböztetve őket a túlnyomóan békés tüntetőktől, hogy aztán az utóbbiak szétverésével kerítsen sort a szintén jelképessé vált „templomjelenetére”. Katonákkal és könnygázzal oszlatta szét a tömeget, hogy teátrálisan odavonulhasson a Fehér Ház közeli templomhoz, ahol is meglobogtatta a Bibliát (rosszmájúak szerint először véve kézbe). Nem éppen nixoni bátorsággal: elődje, aki megjárta a világháborút, egy éjjel mindössze pár testőrrel odament a Lincoln emlékműnél táborozó sok ezer háború-ellenes tüntetőhöz, s hosszú vitába bonyolódott velük. A vietnámi besorozás alól orvosi trükkökkel kibúvó Trump viszont megtisztított terepen csináltatott magának kampányfotókat a diadalmas hadvezér és a kereszteslovag pózában. Egyelőre nem sok sikerrel, mert nemcsak keresztény egyházi vezetők tiltakozását váltotta ki, hanem még a nagy és Trump-követő evangelista tömeg egyik vezérének, Pat Robertsonnak a rosszallását is.

Riadalmat kelt

Nem csoda, hiszen az alkotmány híres – a korlátlan sajtó- és a vallásszabadságot biztosító – első kiegészítése mondja ki az emberek jogát a békés gyülekezésre és panaszaik kifejezésére. Túl nagy lett – bizony diktatúrákat felidéző – a kontraszt az alapvető alkotmányos jogukkal élők erőszakkal történt szétzavarása és a bibliás elnök látványa közt. S az odavonulása előtt a Fehér Ház kertjében a hadsereg bevetését pedzegető Trump, oldalán a védelmi miniszterrel és a terepruhás vezérkari főnökkel, okkal keltett riadalmat. Még azoknál a nyugdíjas tábornokoknál is, akikkel hivatalba lépésekor ő vette körbe magát tüntetőleg. Már sorra távoztak, s némelyik most meg is szólalt: a hadsereg ne odahaza háborúzzon. Van ugyan kétszáz éves törvény e lehetőségre is, de tényleg csak nemzeti vészhelyzetben éltek vele Trump elődei, s történetesen a polgárjogi krízisekben az egyenjogúság biztosításának érdekében. S ami a fő: az 1968-as elnökválasztást Nixon javára billentő „csendes többségből” mára Trump „zajos kisebbsége” lett. Hiába fújja a régi idők trombitáját, s köt bele módszeresen a demokrata kormányzókba, polgármesterekbe, előszeretettel a színes bőrűekbe, egyértelmű üzenet küldve tábora rasszistáinak és a Bibliával az evangelista (fundamentalista) keresztény jobboldalnak. De még azzal sincs túl nagy sikere, a trumpista média buzgalma ellenére sem, hogy minden rendbontást az antifasiszta mozgalomra kenjen, amelyet ő csakis antifa néven emleget és próbálna „terroristának” nyilvánítani, noha a törvény ezt (lévén nem külföldiek) nem engedné. Hiszen bizonyítottan a fehér fajvédők sem lazsálnak, éppenséggel faji polgárháborúra buzdítva (1968-ban az FBI beépített ügynökei voltak a legharciasabbak a diáklázongásban), s sokan gyanítanak külföldi szálakat – ezen az oldalon (a képlet csak hazai jobboldali portálokon egyszerű: Soros, ki más?!) Friss felmérések szerint az amerikaiaknak alig harmada helyesli azt, ahogyan Trump kezeli a helyzetet, s kétharmada kifejezetten helyteleníti. Sőt: háromnegyedük szerint Floyd tragédiája jelzi, hogy baj van az afroamerikaiak rendőri kezelésével is. Ami sokat mondó, hiszen 2014-ben, két hasonlóan tragikus kimenetelű eset után csupán 43 százalék látott alapvető problémát. Ráadásul a republikánusok 55 százaléka is már beletartozik ebbe a háromnegyedes többségbe. Soha nem tartotta még ennyi fehér elfogadhatatlannak a feketékkel szembeni rendőri bánásmódot. Ha így marad, s a trumpi kétbalkezes járványkezelés után az elnök ismét rossz lóra tesz, a nemzeti kibékülés helyett a nemzeti széthúzásra, a félszázad alatt jelentősen, ha nem is teljesen megváltozott Amerikában az egységet hirdető Bidené lesz a csendes többség. Ha a tüntetők – a randalírozókat elszigetelve – csillapodnak és az elnök erre képtelen, mert egész politikája a megosztásra épül, akkor sok választására sandító republikánus politikus követheti a már bíráló két szenátort, az ex-generálisokat, s a pártvezérek is eltűnődhetnek a Trumppal kötött fausti alkujuk őszi következményein. Felettébb stílszerű lenne, ha a feketék iránti fehér ellenszenvre építő elnök maga is a gyilkos rendőr áldozatává válna.