Mostanában nemcsak a populistáknak van bajuk az Európai Unióval. A német Alkotmánybíróság május 5-ei döntése Brüsszelt és a tagállamok többségét egyaránt meglepte. A testület szerint az Európai Központi Bank (EKB) túllépi hatáskörét azzal, hogy államkötvényeket vásárol, s évek óta így próbálja a gyengélkedő európai gazdaságot a felszínen tartani. A vita fellángolt és – afféle bozóttűzként – a gazdaságon kívüli területeken is terjed. Az ítélet az Unió és a tagállamok közötti hatásköri kérdéseket is érinti, és a sok évtizedes vitát – egy világjárvány idején – újra napirendre tűzi. A felvetett kérdések amúgy fontosak: van-e joga például egy nemzeti alkotmánybíróságnak arra, hogy az EKB-t elmarasztalja? Különösen azok után, hogy az Európai Unió Bírósága (EUB) a jegybank kötvényvásárlási programját egy korábbi ítéletében jogszerűnek mondta. A luxemburgi válasz nem is késett: az uniós intézmények döntéseit jogi szempontból kizárólag az EUB vizsgálhatja, azok minősítése nem a tagállami alkotmánybíróságok feladata.
Az Európai Parlament szerint a gazdaság helyreállításához legalább kétezer milliárd euróra lenne szükség: az EKB kötvényprogramjainak éppen e többletforrások megszerzése a célja. Sajnos a gazdasági előrejelzések már a kórházakból érkező adatoknál is riasztóbbak. A termelő és szolgáltató vállalatok – megrendelések híján – csak költségvetési támogatással indíthatók újra. A gazdag országok már bejelentettek nagy összegű mentőakciókat. A populisták többnyire a gazdaság gyors „nyitása” mellett kardoskodnak, a mérsékelt pártok inkább óvatosságra intenek. Egy dolog biztosnak látszik: a német bírák rosszkor szóltak rossz helyen. Ebben – úgy tűnik – a jogászok és a közgazdászok is egyetértenek.
Az Európai Központi Bank
Az EKB – hasonlóan a világ többi jegybankjához – elsődleges feladatának az árstabilitás biztosítását tekinti, s ebben eredményesnek tűnik: a 2008-as válság óta az európai monetáris politika valóságos „sikerágazattá” vált. Az éves infláció az elmúlt évtizedben a valutaövezetben nem haladta meg az ideálisnak tekintett 2 százalékos szintet. Annak ellenére, hogy az EKB mozgástere viszonylag korlátozott, s nem is hasonlítható az amerikai jegybank szerepét betöltő FED lehetőségeihez. Az Európai Unióban a gazdaságpolitika lényegében a tagállamok belügye. Nincs költségvetési unió, nincs „szövetségi” pénzügyminisztérium és a közös válságkezeléshez nemcsak a politikai akarat, hanem a közös pénz is hiányzik. Az Egyesült Államok központi költségvetése például 24-szerese az uniós büdzsének, s az Európai Központi Banknak a FED-nél sokkal óvatosabban kell a tagállami érdekek között lavíroznia.
Ilyen feltételek mellett nem csoda, hogy Mario Draghi, korábbi EKB-elnök a valutaválság idején nyújtott teljesítményével a gazdasági sajtó sztárja lett. A sorozatos kamatcsökkentésekkel és kötvényvásárlási programokkal sikerült az eurót megmentenie: ráadásul mindezt Angela Merkel hallgatólagos jóváhagyásával tette. Ez fontos körülmény, miután az EU monetáris politikáját 30 éve Németország határozza meg. Ismert, hogy a közös valuta François Mitterrand és Helmut Kohl történelmi kompromisszumának eredménye. A franciák támogatták Németország újraegyesítését, de csak a valutaunióért cserébe. Kohlék viszont ahhoz ragaszkodtak, hogy az 1992-es Maastrichti Szerződés a szigorú német költségvetési és monetáris elveket tükrözze. Így lett „kőbe vésve”, hogy az EKB és a tagállamok jegybankjai nem nyújthatnak hitelt a tagállamok részére és ún. adósságinstrumentumokat (értsd államkötvényeket) sem vásárolhatnak. Ez a monetáris finanszírozás sokat emlegetett, szerződésbe foglalt tilalma.
Az alkotmánybírák is németek
Csak találgatni lehet, hogy a német Alkotmánybíróság kötvény-ügyben miért éppen most tartotta fontosnak a megszólalást. Az egyik lehetséges magyarázat, hogy a nagy vihart kiváltó döntést figyelmeztetésnek szánták. A jog – hétköznapi halandók számára nehezen követhető – nyelvén akarták felhívni a központi bank és a „túl engedékeny” EUB figyelmét arra, hogy ragaszkodniuk kell a szigorú maastrichti elvekhez. A kötvényfinanszírozás szerintük a tagállamok – jelenlegieknél is nagyobb – eladósodásához vezet, s a németek a déliek úgymond felelőtlen költekezését semmiképpen nem támogatják. A döntés érdekessége ugyanakkor, hogy a bírák nem e programok jogilag nehezen védhető elemét támadják. A testület ugyanis a monetáris finanszírozásra vonatkozó tilalom megsértését nem állapította meg. Szerintük az EKB nem indokolta kellőképpen, hogy a 2015-ben indított ún. Közszektor Vásárlási Program a monetáris politika célkitűzéseivel „arányos” lenne. Mindez prózában elbeszélve: a kötvényvásárlást azért tartják „önkényesnek”, mert maga az eszköz költekezésre csábít, s ezzel az inflációs célokat veszélyezteti. Ezért három hónapos határidőt adtak arra, hogy az EKB részletesebben kifejtse jogi álláspontját. De a karlsruhe-i határozat azt is kimondja, hogy a koronavírus-válsággal kapcsolatos pénzügyi támogatási intézkedésekre a döntés nem vonatkozik.
A vita persze nem a jogról szól. József Attilát idézve mondhatnánk, hogy „fecseg a felszín, hallgat a mély”. A szakértők többsége ma már egyetért abban, hogy Európa mozdonya jórészt az uniós kereskedelmi kapcsolatok egyenlőtlenségéből meríti erejét. Németország hatalmas külkereskedelmi aktívuma az utóbbi években közelített a közismerten exportorientált Kína gigantikus többletéhez. A németek hosszú ideje visszafogják a belső fogyasztásukat, ami azt jelenti, hogy az euróövezet többi tagja kevesebbet exportálhat német földre. Vagyis a német többletet saját hiányukkal (többnyire eladósodással) kénytelenek ellensúlyozni. Az újabb és újabb hiteleket már a koronavírus előtt is azért kellett felvenniük, hogy – a kamatok fizetése mellett – a hazai foglalkoztatás valamilyen szinten fenntartható legyen. Még inkább ez a helyzet 2020-ban. Az olaszoknak és a spanyoloknak tehát igazuk van, ha a gazdag északi tagállamoktól nemcsak az egészségügyben várnának több segítséget.
Ha azt akarjuk, hogy Európa polgárai a mostani nehéz időkben is higgyenek az európai szolidaritásban, akkor lépni kell. El kell fogadni, hogy a koronavírus-járvány miatt különösen súlyos helyzetbe került kormányok a piaci feltételeknél kedvezőbb kamatozású hitelekkel oldják meg a likviditási gondjaikat. Márpedig az EKB kötvényprogramoknak az alacsonyabb kamatszint biztosítása az egyik célja. Persze a németeknek is igazuk van, ha tiltakoznak, amikor egy ország politikusai abból élnek, hogy újra és újra uniós mentőövekért folyamodnak.
Ez azonban jórészt szabályozási kérdés. A németek az EKB kötvényvásárlási programjait eddig minden alkalommal kifogásolták, mondván, azok csak a – történelemből túl jól ismert – bankóprés (pénznyomtatás) modern kori változatai. Draghi és az EKB felelős vezetői azonban mindig igyekeztek közvetíteni az eltérő érdekű tagállamok között. A többletpénz biztosítását többnyire az adósok számára előírt stabilizációs intézkedésekhez kötötték: ez többször megtörtént például Görögország esetében, amikor a feltételek kidolgozásában az IMF és az Európai Bizottság is részt vett.
Kompromisszumok felé
A német alkotmánybíróság elnöke, Andreas Vosskuhle a Die Zeitnek adott májusi interjújában már igyekezett enyhíteni a feszültséget. Szerinte kifejezetten jó a kapcsolatuk az Európai Unió Bíróságával és a sajtó eltúlozta a jogi vita jelentőségét. Ez azonban csak részben lehet igaz, miután Ursula von der Leyen május 10-én, első felháborodásában még kötelezettségszegési eljárást is kilátásba helyezett. Ettől a bírák persze nem rémültek meg, mivel ilyen eljárás tagállamok ellen indítható, ami – az alkotmánybíróságok függetlensége miatt – további jogi problémákat is felvet.
Ha Brüsszel jogászkodni akarna, inkább azt kellene mondania, hogy a német alkotmánybíróság túllépett a jogon és a gazdaságpolitika területére tévedt. Döntésükkel ugyanis azt sugallják, hogy – a központi bank helyett – ők majd megmondják milyen az „ideális” európai pénzügypolitika. További probléma, hogy a felhívás az EKB álláspontjának részletesebb indokolására a jegybanki függetlenség elvét nyilvánvalóan sérti. A határozat közgazdasági tartalma egyébként is abszurd, miután nem létezik mindenki számára egyformán „jó” monetáris politika. Mint utaltunk rá, bármilyen jegybanki döntésnek – gazdasági következményeit tekintve – nyertesei és vesztesei egyaránt vannak.
Tételezzük fel, hogy mindezt Angela Merkel és Emmanuel Macron is tudja. S ez lehet a háttere annak, hogy Európa két meghatározó politikusa lényegében egy közös eurókötvény-program elindítását javasolta. A pénzügytechnikainak tűnő lépés értelmezhető úgy is, hogy a „takarékos” Németország végre felismerte történelmi felelősségét, mellesleg saját alkotmánybírósága vitatható döntését is felülírta. Az Európai Bizottság május 27-én közzétett hétéves költségvetési tervezete már egy európai New Deal szellemét idézi. A Merkelék által javasolt 500 milliárd eurós helyreállítási alapot 750 milliárdra emelték, s ami ennél is fontosabb: az ehhez szükséges hitelt a pénzpiacokról a tagállamok helyett az Európai Bizottságnak kell felvennie. A többletforrás nagyobb része – vissza nem térítendő támogatásként – a járvány által leginkább sújtott Olaszországot és Spanyolországot segíti. Mindez az új világhelyzet felismeréséről tanúskodik. Európa ébredezni látszik.
