„Egy történelmi fordulat, a magyar nemzet nagy történelmi katasztrófáinak egyike…”
(Schöpflin Aladár, 1938)
Időben jött Karácsony Gergely budapesti főpolgármester fölhívása az egyperces, néma megállásra, emlékezésül a száz évvel ezelőtti trianoni aláírásra. Időben, mert a széles értelemben vett politikai baloldal világából ritkán – mi több, talán soha nem – érkezett ilyen emelkedett, az évfordulóhoz tapadó érzelmi kötődéseket és szellemi-kulturális szöveteket egyaránt tükröző kérés egy nemzeti gesztus gyakorlására. A fölsrófolt, szélsőségekbe és politikai irracionalitásokba tévedő vagy a teljes és apatikus közönybe fulladó visszanézések helyett a főpolgármesteri megszólalás minimális programot adott: legalább egy percig legyen közös az emlékezésünk, és halljuk meg egymást határokon innen és túl; tegyem hozzá, mintegy továbbgondolva: legalább egy percig ne legyen kultúrharc, legalább egy percig tartson ki az a szándék, hogy a trianoni évforduló – minden jelenlegi látszat ellenére – hosszú távon nem kisajátítható az úgynevezett politikai „oldalak” részéről. Másképpen és egyszerűbben: az évforduló és annak minden történelmi terhe nem csak a politikai jobboldal ügye, hanem mindenkié, aki magyar, s valamiképpen kötődik a magyarsághoz, még akkori is, ha az emlékezésben, a gyászos békediktátumhoz vezető okok megítélésében, a következmények értékelésében és a követendő út tekintetében ezernyi vagy annál több álláspont létezik. Ezért üdvözlendő, hogy a tágas ellenzéki oldalon akadt egy politikus, aki a nemzeti gondolathoz hagyományosan értetlenül, vagy éppen ellenségesen viszonyuló régi baloldal által hagyott szellemi űrbe belépett egy tapintatos, senkit sem bántó gesztussal.
Most nem foglalkoznék azzal, hogy a fölhívás a mai magyar politikai erőtérben a kerek évfordulón túlmutató elgondolásokat is hordozhat, hanem inkább azzal, hogy szellemiségében meglehetősen közel áll egy másik megnyilatkozáshoz, amely sem elhangzása idején, sem a mostani időszakban nem keltett különösebb visszhangot. Orbán Viktor év eleji nemzetközi sajtóértekezletén sok olyan megállapítás hangzott el, amely nagyon is rászolgált a kritikára, a vitázó ellentmondásra, de ezeket most hagyjuk. Az ’56-os forradalom gyerek hőseihez – szerintem – morálisan föl nem érő és nevükkel visszaélő hírportál egyik harcias munkatársa a székelyföldi autonómia vagy éppen a kárpátaljai magyarság ügyének előmozdítására vélt kedvező alkalmat látni a trianoni kerek évfordulóban. A kormányfő jószerivel lesöpörte a kérdésbe bújtatott fölszólítást, mondván „egészen más keretekben” gondolkozik. Az emlékezés fontosságát hangsúlyozva arról beszélt, hogy az együttműködést előmozdítása, a jövő felé kell fordulni. Józan mértéktartásra intett Orbán, amit egyébként övéinek egy része, seregének „partizánjai” nem mindig hallanak meg, s óvott attól, hogy az emlékezés miatt térségünkben elszigetelődjünk. Trianon után ugyanis egyedül maradtunk, s Orbán szavaiból világosan kicsengett az aggodalom, ennek nem szabad megismétlődnie.
A „száz év magyar magány” jól hangzó jelszavával egyet lehet érteni, ha ez a térségre vonatkozik, de a közép-európai együttműködést, a visegrádi kooperációt persze nem Orbán és nem a Fidesz találta föl, hiszen ez volt a rendszerváltás kezdetén az Antall-kormány, s benne Jeszenszky Géza külügyminiszter külpolitikájának egyik sarkalatos, máig maradandó elve. Még kevésbé állja meg a helyét a „száz év magyar magány”, ha a világhírű regény szellemesen átfordított címét nem csak térségünkre vonatkoztatjuk. S ezen a ponton a valódi trianoni emlékezés nemhogy hangsúlyt, de dimenziót vált. Orbán nem szólt arról, hogy az első világháborút lezáró, kikényszerített békekötés történelmi mércéjű, „légiesült” ellensúlya csakis a szupranacionális Európai Unió lehet. Egy szűkkeblűen nacionalista, a nemzetállamot fetisizáló nézőpontból teljesen érthető az unió alábecsülése. Kár tagadni, hogy nagyon sokan vannak, akik az integrációra igen szkeptikusan tekintenek - ebből a szempontból is. Szellemi életünk olyan különböző felfogású, de nagy tudású, autonóm személyiségei, mint Gyurgyák János vagy éppen Tamás Gáspár Miklós is közéjük tartozik, s még az sem mondható, hogy az integráció nem ad okot bizonyos kételyre. Mégis: ha létezik politikai formáció, amely hozzásegíthet ahhoz, hogy a százéves traumát enyhítsük, a diktátum okozta károkat mérsékeljük, akkor az éppen a nemzetek feletti – és nem csak nemzetállami – identitású unió lehet. Ha nem is egyik pillanatról a másikra, s nem automatikusan, de hosszabb távon, lépésről lépésre. A konok integrációellenesség, az állandó „brüsszelezés” ebben az értelemben is káros, éppenséggel hátráltatja a trianoni sebek gyógyulását.
A száz év emlékezete másfajta kisajátítások elhalványulását vetítheti előre: ötven vagy száz év múlva talán sokkal többet foglalkoznak majd Trianon előtörténetével, mint a mai visszapillantók: hiszen a régi Magyarország bukását egy páratlan államalakulat széthullása előzte meg, a legalább féltucatnyi népnek otthont adó Osztrák-Magyar Monarchiáé, amely mai szemmel is nehezen túlértékelhető fizikai és szellemi mozgásszabadságot nyújtott a birodalom 51 millió lakosának, amelynek nagyjából 42 százalékát tették ki a magyarok és németek (osztrákok), 48 százalékát pedig a szlávok. Trianon megértéséhez tehát túl kell lépni önmagunkon, nem sajátíthatjuk ki Trianont, mert soha nem fogjuk megérteni, ha nem tudunk többet a román, cseh, szlovák, szerb, horvát és a többi nép világáról, legkiválóbbjairól; de ellenáll az igazi Trianon-magyarázat a szűkkeblű, marxizáló osztályszempontnak is: a monarchia szétbomlasztásához megannyi nagyhatalmi érdek fűződött, a bukást tehát nem lehet csak a magyar arisztokrácia vagy nemesség ilyen-olyan tulajdonságaival magyarázni, már csak azért sem, mert nem volt egységes álláspontjuk. Kollektív történelmi emlékezetünkre rengeteg kiigazítás ráfér még, hogy ne ultranacionalisták és kóklerek vigyék a prímet, hanem a lelki, szellemi és kulturális emlékezés összhangra törekvő, elemző szándéka. A különben nem hibátlan pályájú – de melyik politikusé az? – Winston Churchill ezt találta leírni: „Nincs a Habsburg Birodalomnak egyetlen népe vagy tartománya sem, amely számára a függetlenség elnyerése ne hozott volna olyan pokoli kínokat, amilyeneket a régi költők és teológusok az elkárhozottaknak jósoltak.”
A második száz évnek is lesz mit beszélnie és lesz min gondolkoznia: hogy Trianont teljességgel megértsük, ki kell bújni mai „trianoni” bőrünkből.
