Kentaurbeszéd - Sz. Bíró Zoltán: Az alkotmánymódosítás igézetében

Publikálás dátuma
2020.06.13. 10:00

Fotó: SERGEI BOBYLYOV / AFP
Nem könnyű „össznépi szavazást” tartani, kiváltképp járvány idején. De ha a rendszer úgy látja, hogy jobb minél előbb túl lenni rajta, akkor neki kell futni, a karantént idő előtt fel kell oldani, még azon az áron is, hogy Moszkvában az egymillió lakosra jutó új fertőzöttek száma még mindig akkora, mint amekkora Spanyolországban volt csúcsidőben. Az idő azonban szorít. A Kreml tart attól, hogy a halogatás nem neki kedvez. És ez alighanem így is van.

Átalakuló energiafelhasználás

A Nemzetközi Energiaügynökség még április végén adta közre a koronavírus-járvány globális következményeit felmérő jelentését. Az elemzésből az derül ki, hogy a világ energiaigénye idén legkevesebb 6 százalékkal fog csökkenni. Ez arányaiban hétszer nagyobb visszaesés, mint amilyen a 2008-2009-es globális válság idején volt, és méretét tekintve akkora, mint India éves energiafogyasztása. Az Egyesült Államok energiaszükségletének visszaesése idén várhatóan 9, míg az EU-országaié 11 százalékos lesz. Az energia iránti igény csökkenése elsősorban a hagyományos energiaforrásokat érinti, vagyis a szenet, a kőolajat és a földgázt, míg a nukleáris energiát és a megújuló energiafajtákat nem, sőt az utóbbiak esetében még némi növekedés is várható. Mindebből pedig az következik, hogy a világ energiafelhasználásának szerkezetében komoly átrendeződés zajlik, bár az egyelőre nem világos, hogy mindez mennyire lesz tartós. Az azonban biztos, hogy idén megtörik a földgáz iránti globális keresletnövekedés több évtizede tartó trendje. Ilyenre korábban még soha nem volt példa. A szén esetében még a földgázénál is nagyobb lesz a visszaesés. Az ügynökség 8-10 százalékos csökkenésre számít, míg a kőolaj esetében 9 százalékosra, ami napi 9 millió hordónak felel meg. Mindeközben a megújuló energiaforrások – a vízerőművekben termelt energia, a napenergia, a szélenergia és más alternatív energiafajták – és az atomerőművekben előállított energia együttes részesedése a világ energiatermelésében idén eléri majd a 40 százalékot, ami történelmi csúcsnak számít. Ezeknek a változásoknak köszönhetően 2020-ban 8 százalékkal csökkenhet az üvegházhatást keltő gázok kibocsátása. Az utóbbi kétségtelenül örömteli fejlemény, ám a szerkezeti átalakulásnak nem minden országban örülnek. A kárvallottak közé tartozik – mások mellett – Oroszország is. Tatyjana Mitrova, az egyik legtekintélyesebb orosz energetikai szakértő szerint Oroszország exportból származó bevétele idén a pandémia – és más okok – következtében előállt jelentős áresés, valamint a külföldön értékesített kőolaj, földgáz és szén mennyiségének 20-25 százalékos csökkenése miatt legkevesebb 60 százalékkal fog visszaesni. Ez a jelentős csökkenés a központi költségvetést mintegy 30 százalékkal rövidíti meg, de a szakértő annak lehetőségét sem zárta ki, hogy a bevételek csökkenése még ennél is nagyobb lesz. Ezt már csak azért sem lehet kizárni, mert a világjárvány következményeit az orosz gázexport is megérezte. Idén valószínűleg mintegy 25-30 milliárd köbméterrel kevesebb gázt szállít a Gazprom Európába, mint tavaly, ami 13-15 százalékos visszaesést jelent. Idén összességében az orosz gáz- és kőolaj-kitermelők exportbevételeinek csökkenése megközelítően akkora lesz, mint amekkora a Nemzeti Jóléti Alapban őrzött megtakarítások. Történik mindez akkor, amikor a járvány következményeinek felszámolásához – a vállalkozások és a lakosság megsegítéséhez – a kormányzatnak jelentős forrásokra lenne szüksége. Ezek azonban jórészt hiányoznak. Ráadásul az ország valutabevételeinek nagy részét adó szénhidrogén szektornak nemcsak a rövid távú veszteségei lesznek súlyosak, de még ennél is komolyabbak lehetnek a járvány következtében kialakult helyzet hosszú távú következményei. És itt még csak nem is arról van szó, hogy a csökkenő bevételek miatt az olaj- és földgáz-kitermelő cégek visszafogják fejlesztéseiket, és az a későbbiekben komoly gondokat okozhat, hanem arról, hogy a pandémia felerősítheti és felgyorsíthatja a már egyébként is zajló „dekarbonizációt”. Ha valami, hát ez biztosan nem jönne jól Oroszországnak, amelynek nyilvánvaló érdeke, hogy ez a folyamat minél lassabban menjen végbe. 

Egyetlen célt szolgál

A Kremlnek manapság nemcsak a jelentős bevételkiesés jelent gondot, illetve annak esélye, hogy az ország az idei évet kétszámjegyű recesszióval zárja, de az is, hogy valahogy végre le kellene zárni a már több hónapja tartó alkotmánymódosítási folyamatot. Az orosz társadalom tájékozottabb része kezdet kezdetétől tisztában van azzal, hogy ez a hosszú ideje tartó hercehurca egyetlen célt szolgál. Mégpedig azt, hogy Putyin, ha úgy akarja, a 2024-ben lejáró elnöki mandátuma után is elnök maradhasson. Minden más változtatás az alkotmányban csak figyelemelterelés, aminek célja, hogy elfedje a hatalom valódi szándékait és minél nagyobb arányban késztesse szavazásra a lakosságot. A Kreml azonban időközben nem várt nehéz helyzettel találta szembe magát, amikor Putyin hatalmon tartásának épp ezt a változatát szemelte ki magának. A putyininál kevésbé szegyellős autokráciák, mint amilyenek a közép-ázsiai rendszerek vagy az azeri és a belorusz rezsim, nem nagyon lacafacáztak és nyíltan referendumra vitték hatalmuk prolongálásának ügyét. A pironkodás legkisebb jele nélkül megkérdezték a népet, hogy hozzájárul-e az elnöki ciklusszám korlátozásának feloldásához. És a népek – nagy meglepetésre – hozzájárultak. Putyin viszont nem ezt az utat választotta. Ez neki kínosnak tűnt, túlságosan nyilvánvalónak, úgyhogy környezetében elkezdtek valami rafináltabbat keresni. A történet vége azonban az lett, hogy egy mind ez idáig ismeretlen jogintézmény, az úgynevezett „össznépi szavazás” keretében – a megannyi alkotmánymódosítás közé elrejtve – mégiscsak arról döntenek, hogy maradhat-e Putyin vagy sem. Jellemző, hogy a Duma, az orosz parlament alsóháza már több olvasatban tárgyalta a felmerült alkotmánymódosítási javaslatokat, amikor – szinte az utolsó pillanatban – Tyereskova előállt azzal a javaslattal, hogy foglalják alkotmányba a jelenlegi és minden más élő orosz elnök ama jogát, hogy az alkotmánymódosítást megelőző elnökségeik a későbbiekben ne számítsanak, vagyis indulhassanak a következő választáson. Putyin ezt két feltétellel – egyfelől a módosítások alkotmánybírósági jóváhagyása, másfelől az „össznépi szavazás” azt támogató eredménye esetén – kész volt elfogadni. És miután erre rábólintott, rögtön megkezdődött e javaslat bölcsességét és indokoltságát harsogó állami propaganda. 

Manipulálható szavazás

De rövid időn belül kiderült, hogy még azok körében is, akik egyébként támogatják Putyint, sokan ellenzik ilyen módon történő hatalmon tartását. A moszkvai közvélemény-kutató intézet, a Levada Központ legutóbbi felmérése kimutatta, hogy csak a megkérdezettek 44 százaléka támogatja azt, míg 32 százaléka ellenzi, 24 százaléka pedig még nem döntötte el, hogy mit tegyen. Ebben a helyzetben, amit nyilván más mérések is megerősítettek, a Kreml két, egymást erősítő manőverbe kezdett. Egyfelől újabb lépéseket tett annak érdekében, hogy az „össznépi szavazás” eredményét még könnyebben tudja manipulálni. A járványra hivatkozva nagy fokú szabadságot adott a mozgóurnás szavazásra, illetve arra, hogy a választási bizottságoknak ne kelljen feljegyezniük a szavazáson résztvevők adatait. Sőt, az új szabályozás azt is lehetővé tette, hogy a június 24-i győzelmi díszszemlét követő naptól egészen július 1-ig – a szavazás hivatalos napjáig – voksolni lehessen. Moszkvában és még egy megyében online is le lehet adni a voksokat. Megfigyelők pedig sehol sem lesznek, kivéve az államhatalom részét alkotó Társadalmi Kamara tagjait. Még a sajtót is eltiltották attól, hogy ott lehessen a szavazatszámláláskor. Vagyis a hatalom ellenőrizhetetlenné tette a voksolás hitelességét. De nem érte be ennyivel. Arra hivatkozva, hogy ezúttal nem referendumról van szó, amelynek lebonyolítását külön szövetségi törvény szabályozza, és amely éppúgy megengedi a népszavazásra feltett kérdés melletti, mint elleni agitációt, megtiltotta ezt is, azt is. Pontosabban csak az utóbbit, mert a módosítás elfogadása mellett minden lehetséges felületen folyik a társadalom meggyőzése, azt állítva, hogy ez nem agitáció, csak tájékoztatás. De még ez az utóbbi is roppant érdekesen alakult, mert a „tájékoztatásból” rövid időn belül eltűnt Putyin korábbi elnökségeinek „lenullázása”. Természetesen ez a pont ott maradt az alkotmánymódosítási javaslatok között, csak éppen elkezdtek nem beszélni róla. A központi tévék politikai műsorai és az óriásplakátok feliratai úgy tettek, mintha ilyen módosításról nem is lenne szó. Bezzeg az új szociális garanciákról, az ország szuverenitásának védelméről és a történelmi igazság megőrzéséről annál inkább. Bölcs az orosz nép – hajtogatta az állami propagandagépezet –, mert tudja, hogy mi az, ami igazán fontos, és mi az, ami nem. Ez az abszurd játék egészen odáig ment, hogy azon a hivatalos oldalon, ahol el lehet olvasni az összes alkotmánymódosítási javaslatot, valami miatt épp az hiányzott, ami lehetővé teszi Putyin hatalmon maradását. És amikor erre egy újságíró felhívta a figyelmet az elnök szóvivője csak annyit tudott mondani, hogy szimpla technikai hibáról van szó. Talán még el is lehetne ezt hinni, ha nem lenne itt még egy bökkenő. Az tudniillik, hogy a választópolgárok kezébe kerülő szavazócédulán nem lesznek feltüntetve az alkotmánymódosítás pontjai, csak az, hogy egyetért-e azokkal vagy sem. Vagyis a módosításokat közreadó hivatalos honlap funkciója jóval több annál, mintsem hogy azt egyszerű tájékoztatási segédeszköznek lehessen tekinteni. Lényegében ezen a felületen lehet leellenőrizni, hogy a választópolgár mire is adja voksát. Mindeközben a hatalom iránt lojális elemzők megpróbálják bagatellizálni az elnökre vonatkozó módosítás jelentőségét. Teszik ezt arra hivatkozva, hogy az nem igazán fontos, és annak funkciója nem Putyin hatalmon tartása, hanem annak megelőzése, hogy az elnök ne váljon már évekkel mandátumának lejárta előtt „béna kacsává”. Másképpen fogalmazva: azért kellett megnyitni Putyin előtt annak lehetőségét, hogy 2024 után is elnök maradhasson, hogy a következő években is megőrizhesse cselekvőképességét és az elit különböző csoportjai ne kezdjenek el idő előtt „helyezkedni”. Érdekes, hogy ezt a problémát másutt – demokratikus rendszerekben – valahogy kezelni tudják anélkül is, hogy ehhez alkotmányt kelljen módosítaniuk.
Frissítve: 2020.06.13. 10:02

Öntörvényű személyiség

Publikálás dátuma
2020.06.13. 09:38

Fotó: Corvina Kiadó
Igyekszik közel hozni az egyedi, bizonyos tekintetben különc, de meglehetősen jelentős alkotót, aki három ország kultúráján hagyott maga után nyomot.
Rigorózus színházcsináló, aki otthon előre kitalált mindent, nem engedte a színészeket szabadon próbálni, játszani, vagy nagy színházi rendező volt Taub János, akinek a kollégáinál általában határozottabb, világosabb elképzelései voltak darabokról, produkciókról, ezért tartották sokan különcnek, nehezen elviselhetőnek? Sokan pedig rajongtak érte, esküdtek rá. Darvay Nagy Adrienne halálának tizedik évfordulójára alapos, elemző, vaskos, kisbetűs könyvet írt róla, hogy minél több információt, történetet belesűríthessen. A csendesen visszahúzódó színháztörténész, aki szeret észrevétlen maradni, és ez gyakran sikerül is neki, a tizenhetedik kötetét írta meg. Maga is erdélyi származású, mint Taub, és alighanem Magyarországon ő tud a legtöbbet a határon túli magyar színjátszásról. Ha az interneten már hiába keresünk valamit ezzel kapcsolatban, ott lehet menedékként és biztos információforrásként még ő; félelmetesen pontosan emlékszik elképesztő dolgokra, bármit bármikor beágyaz szituációba, történelmi környezetbe, temérdek személyes emlékekkel rendelkezik. Persze megvan mindenkiről a véleménye, amit rendszerint mond is, mint a vízfolyás. Ilyen biztos, lefegyverző tudás az alapja a Szín játék című, Rendezte Taub János alcímű, a Corvina Kiadónál megjelent kötetnek is, ami komoly kutatáson alapszik, de nem nyársat nyelten száraz munka. Igyekszik szemléletesen közel hozni az egyedi, bizonyos tekintetben különc, de meglehetősen jelentős alkotót, aki három ország kultúráján – Romániában, Izraelben és Magyarországon – hagyott maga után nyomot, készített meghatározó produkciókat, igencsak pozitívan befolyásolva színészek pályáját. Ugyanakkor voltak, akik kiakadtak rajta. Úgy gondolták, hogy hozza az általa előre szabott „öltönyt”, rájuk húzza, mint egy kényszerzubbonyt, nem engedi őket a próbákon kibontakozni, lesöpri az ötleteiket, elnyomja az egyéniségüket, külsődleges eszközök fontosabbak számára, mint igazi tartalmak, kimódolt előadásokat hoz létre, játékosan élő, lélegző, a napi hangulatnak is teret adó produkciók helyett. A vízválasztó nálunk valószínűleg A hetvenkedő katona bemutatója és az azt megelőző próbák voltak a Radnóti Színházban. Darvay Nagy például Novák János zeneszerzőt idézi, aki elmondja, hogy a Radnóti társulata általános ellenszenvvel fogadta Taubot. Türelmesen meghallgatta minden javaslatukat, de egyetlen ötletüket sem fogadta el. Előjátszott, pontosan megmutatta az elvárt gesztusokat, indulatokat. Nem unta meg ugyanazt kérni, akár százszor is képes volt megismételni ugyanazt az instrukciót. Csak úgy sistergett a feszültség, de közben egyre jobbak lettek a jelenetek. A végeredményről már én is beszámolhatok. Szinte a szék alá röhögtük magunkat, olyan parádésan szórakoztunk. Egyáltalán nem éreztem, hogy a színészeknek nincs lehetőségük játszani, sőt, mintha fékeveszetten, nagyon is nekiszabadultan komédiáztak volna. Furcsa, stilizált, groteszkbe forduló mozgásokat használtak, harsányak voltak, a vásári játékok hangulatát idézve, már-már ripacskodtak; energiával teli, roppant eleven, üdítően pimasz, fantáziadúsan találékony volt, amit csináltak. Őrült nagy siker lett belőle, 211-szer játszották, a kairói nemzetközi színházi találkozón elnyerték vele a legjobb előadás, a legjobb rendezés, Eperjes Károly pedig a legjobb férfialakítás díját. Ez volt Taub harmadik magyarországi rendezése nálunk. Előtte színpadra állította a Játékszínben földijének, Páskándi Gézának, a Vendégség című darabját, és megrendezte az Egy őrült naplóját Gáspár Sándorral, aki aztán A hetvenkedő katona címszereplője lett. Temesváron indult a pályája. Lényegében ott egy műkedvelő társulatból formált országos hírnevet szerző együttest, megőrizve a városban a magyar nyelvű színjátszást, ahol azóta is magas színvonalú teátrum működik. Ezután a világhírű bukaresti Bulandra Színházba vezetett az útja, ahol már a szakma nagyjaival is dolgozhatott, és abszolút megállta köztük a helyét, sőt, inspirálta őket. Itt része lehetett igazán alapos munkában, akár sok hónapos próbaidőszakban, mert a Bulandrában nem tűzték ki előre a premierek időpontját. Volt elég repertoáron lévő darab, ezért megengedhették maguknak, hogy az új produkciót csak akkor mutassák be, ha úgy érezték, tényleg elkészültek vele. Később Taubnak rendszeres gondja lesz, hogy alig-alig dolgozhat ilyen ráérős, aprólékos részletességgel. Például az általa a Vígszínházban színre vitt Szent Johanna előadásán kiválóan tanulmányozható volt ez a problémája. A produkció eleje annyira mívesen kidolgozott volt, hogy valóságos kis színpadi remekmű kerekedett belőle, majd elnagyolttá vált szinte minden, érződött, hogy nem jutott rá elég idő.
Taub kerülőúton telepedett le Magyarországon. Búcsúzóul még megrendezte a Bulandrában Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című darabját, majd kivándorolt Izraelbe. Persze vele tartott a felesége, Winkler-Taub Éva is, aki a Kolozsvári Magyar Opera szólótáncosa volt, és természetesen utazott velük Eszter nevű lányuk. Taub Tel-Avivban neves teátrumokban, a Habimában, a Cameriben, az Izraeli Jiddis Színházban dolgozott, Shakespeare-t éppúgy színre vitt, mint Dosztojevszkijt vagy Brechtet. A jeruzsálemi Khan Színházba pedig ugyancsak földijének, Székely Jánosnak a Caligula helytartója című darabját vitte. Ezzel a hatalom természetrajzáról kristálytiszta okossággal beszélő drámával aztán az egyik legnagyobb magyarországi sikerét aratta, amikor Szolnokon mutatta be Kézdy György és Fodor Tamás remek főszereplésével. Még ennél is nagyobb sikert aratott Szolnokon, a Pesti Színházban is műsorra kerülő, Márquez-regény adaptáció, a Száz év magány, Törőcsik Mari elementáris alakításával. A Pesti Színházban én is bent voltam egyszer, amikor Harold Pinter A gondnok című darabját próbálta. Akkor éppen Seress Zoltán ellenkezett vele, nem akarta elfogadni, amit mond, Eperjes viszont, aki addigra már ismerte a módszerét, és igencsak bejött neki, csitítgatta, hogy jó lesz ez úgy, ahogy Taub újra és újra elmagyarázta. Voltak vitathatatlan sikerei, mint például Mrożek egyfelvonásosa, a Striptease a Komédiumban, vagy a Chioggiai csetepaté, Goldoni fergeteges vígjátéka Szolnokon, később az Új Színházban. És adódtak vitatható rendezései, mint a Koldusopera a szerencsétlen sorsú Művész Színházban, melynek vezetőségi tagja is volt, vagy Max Frisch abszurdja, a Biedermann és a gyújtogatók az Új Színházban. Bár Kossuth-díjat kapott, nálunk nem fogadta be igazán a szakma, mindig némiképp kívülálló maradt. Igen jól érzékelteti Darvay Nagy könyve a bizonyos tekintetben ellentmondásos, de meglehetősen koherens, abszolút öntörvényű személyiségét, művészi nagyságát.
Szerző

Kibújni mai „trianoni” bőrünkből

Publikálás dátuma
2020.06.07. 14:20

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Ha létezik politikai formáció, amely hozzásegíthet ahhoz, hogy a százéves traumát enyhítsük, a diktátum okozta károkat mérsékeljük, akkor az éppen a nemzetek feletti – és nem csak nemzetállami – identitású unió lehet.
„Egy történelmi fordulat, a magyar nemzet nagy történelmi katasztrófáinak egyike…”
(Schöpflin Aladár, 1938) Időben jött Karácsony Gergely budapesti főpolgármester fölhívása az egyperces, néma megállásra, emlékezésül a száz évvel ezelőtti trianoni aláírásra. Időben, mert a széles értelemben vett politikai baloldal világából ritkán – mi több, talán soha nem – érkezett ilyen emelkedett, az évfordulóhoz tapadó érzelmi kötődéseket és szellemi-kulturális szöveteket egyaránt tükröző kérés egy nemzeti gesztus gyakorlására. A fölsrófolt, szélsőségekbe és politikai irracionalitásokba tévedő vagy a teljes és apatikus közönybe fulladó visszanézések helyett a főpolgármesteri megszólalás minimális programot adott: legalább egy percig legyen közös az emlékezésünk, és halljuk meg egymást határokon innen és túl; tegyem hozzá, mintegy továbbgondolva: legalább egy percig ne legyen kultúrharc, legalább egy percig tartson ki az a szándék, hogy a trianoni évforduló – minden jelenlegi látszat ellenére – hosszú távon nem kisajátítható az úgynevezett politikai „oldalak” részéről. Másképpen és egyszerűbben: az évforduló és annak minden történelmi terhe nem csak a politikai jobboldal ügye, hanem mindenkié, aki magyar, s valamiképpen kötődik a magyarsághoz, még akkori is, ha az emlékezésben, a gyászos békediktátumhoz vezető okok megítélésében, a következmények értékelésében és a követendő út tekintetében ezernyi vagy annál több álláspont létezik. Ezért üdvözlendő, hogy a tágas ellenzéki oldalon akadt egy politikus, aki a nemzeti gondolathoz hagyományosan értetlenül, vagy éppen ellenségesen viszonyuló régi baloldal által hagyott szellemi űrbe belépett egy tapintatos, senkit sem bántó gesztussal. Most nem foglalkoznék azzal, hogy a fölhívás a mai magyar politikai erőtérben a kerek évfordulón túlmutató elgondolásokat is hordozhat, hanem inkább azzal, hogy szellemiségében meglehetősen közel áll egy másik megnyilatkozáshoz, amely sem elhangzása idején, sem a mostani időszakban nem keltett különösebb visszhangot. Orbán Viktor év eleji nemzetközi sajtóértekezletén sok olyan megállapítás hangzott el, amely nagyon is rászolgált a kritikára, a vitázó ellentmondásra, de ezeket most hagyjuk. Az ’56-os forradalom gyerek hőseihez – szerintem – morálisan föl nem érő és nevükkel visszaélő hírportál egyik harcias munkatársa a székelyföldi autonómia vagy éppen a kárpátaljai magyarság ügyének előmozdítására vélt kedvező alkalmat látni a trianoni kerek évfordulóban. A kormányfő jószerivel lesöpörte a kérdésbe bújtatott fölszólítást, mondván „egészen más keretekben” gondolkozik. Az emlékezés fontosságát hangsúlyozva arról beszélt, hogy az együttműködést előmozdítása, a jövő felé kell fordulni. Józan mértéktartásra intett Orbán, amit egyébként övéinek egy része, seregének „partizánjai” nem mindig hallanak meg, s óvott attól, hogy az emlékezés miatt térségünkben elszigetelődjünk. Trianon után ugyanis egyedül maradtunk, s Orbán szavaiból világosan kicsengett az aggodalom, ennek nem szabad megismétlődnie. A „száz év magyar magány” jól hangzó jelszavával egyet lehet érteni, ha ez a térségre vonatkozik, de a közép-európai együttműködést, a visegrádi kooperációt persze nem Orbán és nem a Fidesz találta föl, hiszen ez volt a rendszerváltás kezdetén az Antall-kormány, s benne Jeszenszky Géza külügyminiszter külpolitikájának egyik sarkalatos, máig maradandó elve. Még kevésbé állja meg a helyét a „száz év magyar magány”, ha a világhírű regény szellemesen átfordított címét nem csak térségünkre vonatkoztatjuk. S ezen a ponton a valódi trianoni emlékezés nemhogy hangsúlyt, de dimenziót vált. Orbán nem szólt arról, hogy az első világháborút lezáró, kikényszerített békekötés történelmi mércéjű, „légiesült” ellensúlya csakis a szupranacionális Európai Unió lehet. Egy szűkkeblűen nacionalista, a nemzetállamot fetisizáló nézőpontból teljesen érthető az unió alábecsülése. Kár tagadni, hogy nagyon sokan vannak, akik az integrációra igen szkeptikusan tekintenek - ebből a szempontból is. Szellemi életünk olyan különböző felfogású, de nagy tudású, autonóm személyiségei, mint Gyurgyák János vagy éppen Tamás Gáspár Miklós is közéjük tartozik, s még az sem mondható, hogy az integráció nem ad okot bizonyos kételyre. Mégis: ha létezik politikai formáció, amely hozzásegíthet ahhoz, hogy a százéves traumát enyhítsük, a diktátum okozta károkat mérsékeljük, akkor az éppen a nemzetek feletti – és nem csak nemzetállami – identitású unió lehet. Ha nem is egyik pillanatról a másikra, s nem automatikusan, de hosszabb távon, lépésről lépésre. A konok integrációellenesség, az állandó „brüsszelezés” ebben az értelemben is káros, éppenséggel hátráltatja a trianoni sebek gyógyulását. A száz év emlékezete másfajta kisajátítások elhalványulását vetítheti előre: ötven vagy száz év múlva talán sokkal többet foglalkoznak majd Trianon előtörténetével, mint a mai visszapillantók: hiszen a régi Magyarország bukását egy páratlan államalakulat széthullása előzte meg, a legalább féltucatnyi népnek otthont adó Osztrák-Magyar Monarchiáé, amely mai szemmel is nehezen túlértékelhető fizikai és szellemi mozgásszabadságot nyújtott a birodalom 51 millió lakosának, amelynek nagyjából 42 százalékát tették ki a magyarok és németek (osztrákok), 48 százalékát pedig a szlávok. Trianon megértéséhez tehát túl kell lépni önmagunkon, nem sajátíthatjuk ki Trianont, mert soha nem fogjuk megérteni, ha nem tudunk többet a román, cseh, szlovák, szerb, horvát és a többi nép világáról, legkiválóbbjairól; de ellenáll az igazi Trianon-magyarázat a szűkkeblű, marxizáló osztályszempontnak is: a monarchia szétbomlasztásához megannyi nagyhatalmi érdek fűződött, a bukást tehát nem lehet csak a magyar arisztokrácia vagy nemesség ilyen-olyan tulajdonságaival magyarázni, már csak azért sem, mert nem volt egységes álláspontjuk. Kollektív történelmi emlékezetünkre rengeteg kiigazítás ráfér még, hogy ne ultranacionalisták és kóklerek vigyék a prímet, hanem a lelki, szellemi és kulturális emlékezés összhangra törekvő, elemző szándéka. A különben nem hibátlan pályájú – de melyik politikusé az? – Winston Churchill ezt találta leírni: „Nincs a Habsburg Birodalomnak egyetlen népe vagy tartománya sem, amely számára a függetlenség elnyerése ne hozott volna olyan pokoli kínokat, amilyeneket a régi költők és teológusok az elkárhozottaknak jósoltak.” A második száz évnek is lesz mit beszélnie és lesz min gondolkoznia: hogy Trianont teljességgel megértsük, ki kell bújni mai „trianoni” bőrünkből.
Szerző
Frissítve: 2020.06.07. 19:18