Régóta ismerjük egymást, mindig kutyabolond volt, az összes csellengő ebet befogadta magához. Most is van kutyája?
Most csupán hat kutyus vesz körül, akiket gyermekeimként szeretek, gondozok. A kiverteket manapság is hazaviszem, hogy miután kikupáltam őket, megbízható gazdikat kutassak fel nekik.
Betegsége előtt sokáig varrónőként szerzett örömet sok-sok megrendelődnek...
Rengeteg sikerélményt adott nekem ez az elfoglaltság. Különböző ünnepi összejövetelek szereplőinek alkottam menyasszonyi-, vőlegényi-, koszorúslányi- és egyéb díszruhákat, de sajnos megromlott a látásom, új foglalkozást kellett keresnem.
Nem születhetett gyermeke, ennek dacára igazán nagy szenvedélye a gyermeknevelés volt. Ma is az?
Ma két fiúcskát gondozok nagy szeretettel. A kisebbik egy esztendős, a másik két és fél. Imádjuk egymást!
Fiatal volt, volt életcélja, szerető kedvese, sok barátja, háza Vörösvár festői vidékén, amikor megjelent a betegség. Lehetett rá számítani, voltak előjelei?
Nem! Teljesen váratlanul ért, pedig a mellem régen fájt, de azt hittem, hogy egy szerencsétlen esés miatt hasogat. A kórházban azonban kiderült, hogy már hét centis a tumorom és először abban sem voltak biztosak az orvosaim, hogy műthető vagyok, mert a daganat a szegycsontomhoz nőtt. Végül levették a jobb mellem.
Betegsége kezdete óta legalább öt sokk érte: amikor közölték önnel a diagnózist, amikor levették a mellét, amikor kihullott a haja, amikor kiújult a daganata, illetve amikor kinyílt a sebe. Hogyan lehet ezeket megemészteni, túlélni?
Annyi elkeseredett posztot, csetet látok az interneten, amiket nem is értek, hogy miért nem látnak kiutat a nők, ha elhangzik – rákos vagy. Ráadásul nálam sokkal fiatalabbak. Meggyőződésem, hogy ki lehet jönni belőle és én egy másodpercig sem adtam fel. Amikor megtudtam a vizsgálati eredményt, nem vettem a lelkemre. Csupán az riasztott meg, hogy talán nem vagyok műthető és betegen kell leélnem az életemet. Erre az volt a válaszom, hogy elvonultam, senkit nem akartam látni, majd később azt hánytam a szeretteim szemére, hogy nem foglalkoznak velem... Közvetlenül műtét után pedig, amikor kinyitottam a szememet, az volt az első kérdésem, hogy levették-e a mellemet, mert ez azt jelentette, hogy műthető voltam. Tehát sikerült a műtét és ennek örültem. A következő az volt, amikor közölték velem, hogy nekem nem lehet behelyezni implantátumot, mert csonton volt a daganat, vagyis így fogok tovább élni, de ez sem érintett meg mélyen.
Arról azonban tudok, hogy az elmondottakhoz képest egy kisebb nehézségnek tűnő eset megrázta. Igaz?
Egy dolog viselt meg igazán erősen, amikor az első kemoterápia után kihullott a hajam. Nekem mindig derékig érő hosszú ébenfekete hajam volt. Úgy történt, hogy reggel ötkor, amikor kelni szoktam, mert a párom korán reggel indul dolgozni és mi mindig együtt kávézunk, feljöttem a fürdőszobába ahol letusoltam, majd megfésülködtem és a hajam a fésűben maradt! Ez megdöbbentett, mert borzasztó volt látni, ahogyan lefésülöm a fejemről a hajamat. Gyakorlatilag alig maradt pár szál... De nem estem rögtön pánikba, hanem fogtam a hajvágó gépet és azonnal letoltam az egészet. Úgy gondoltam, hogy még mindig esztétikusabb, mint néhány szálat meghagyni. Ezt követte a pánikroham, amit irtózatos mennyiségű alkohollal „gyógyítottam”. Miután összeszedtem magam, felhívtam az összes barátnőmet, hogy sürgősen parókát szerezzek tőlük, mert a párom mindjárt hazajön és mit fog hozzám szólni, miként fog elfogadni? A telefonálásnak az lett az eredménye, hogy egy hét alatt huszonhat póthajat kaptam, vagyis minden napra más színűt, más fazonút vehettem fel. Este, amikor a kedvesem megjött, persze rögtön meglátta és azonnal levette rólam, mert szerinte itthon fölöslegesen kínozom vele a fejbőrömet. Nagyjából két hét elteltével jutottam el oda, hogy a parókát csak akkor vettem fel, ha vásárolni mentem, vagy be kellett utaznom Pestre a kórházba. Ráadásul az összes barátom elfogadott kopaszon. Ez vonatkozik a protézisre is, amit szintén nem viselek baráti körben.
Az én édesanyám is hasonló műtéten esett át 34 éve, és ma is él. Ő is végigküzdötte a stációkat, amelyeken ön is átment. Honnan kap erőt a küzdelemhez?
Azt hiszem több tényező játszik közre egyszerre. A legfontosabb, hogy mellettem áll és sokat segít az édesanyám, valamint a nővérem, aki ápolónő és a kezeléseimet, vizsgálataimat könnyíti meg. Nagy támaszom a párom, szeretettel vesznek körbe a barátaim és nagyszerű orvosok, nővérek ápolnak. A kutyusok is sok erőt adnak, no meg a természet közelsége. Sokszor, amikor kinézek az ablakon, a mezőn őzeket, vagy más állatokat látok. Elnézegetem őket, elmerengek. Ma például az ablakpárkányon álló cserepes vitorlásvirágom kezdett bimbózni, aminek nagyon örültem. Minden pozitív apróságot értékelek, mindig találok olyasmit, aminek lehet örülni. Ráadásul napi feladatokat tűzök ki magam elé. Ezek a programok rendszert és sikerélményt jelentenek számomra. A betegségemet pedig amennyire csak lehet, a tudatomban háttérbe szorítom. Persze hazudnék, ha nem mondanám el, hogy vannak nagyon rossz napjaim, amikor nagyon szarul vagyok, a gyógyszerektől hányok, vagy depressziós roham tör ki rajtam, de ezek kezelhetőek.
Mit változtatna meg, mit tenne másként, ha vissza lehetne forgatni az idő kerekét?
Nem tennék semmit sem másként, mert nem az életmódomnak köszönhető a betegségem, hanem annak, hogy nem szültem gyermeket, vagyis elsősorban hormonális háttere van. A menstruáció elmaradása után következik be ez a betegség. Persze mi sem vagyunk szentek, szoktunk bulizni, néha iszogatni is, de manapság nem szívesen megyünk el itthonról, inkább azt szeretjük, ha hozzánk jönnek a barátaink.
Sok nő azt mondja, hogy ő bizony nem megy el mammográfiai vizsgálatra, mert megalázónak és rendkívül gyötrelmesnek tartja. Ön is így látja?
Nem. A mammográfia nagyon fontos vizsgálat, amelyre nem véletlenül küldik el az embert. Megalázónak nem találom, olyan, mint a többi orvosi vizsgálat, viszont valóban nagyon-nagyon fájdalmas volt nekem, nyilván azért, mert már bennem volt a daganat. Én a vizsgálatot követően valósággal zokogtam. Viszont hozzá kell tennem, hogy kizárólag figyelmes és kedves orvosokkal és ápolókkal hozott össze a sors, amiért nagyon hálás vagyok nekik. Én még ilyen emberséges egészségügyesekkel, mint a „Kék Golyóban”, soha nem találkoztam.
Hatással volt-e a paraszolvencia a közös viszonyukra?
Soha senki nem fogadott el tőlem hálapénzt, mert szerintük ez a műtét nem a háláról szól.
Milyen tanácsokat adna az egészséges nőknek?
Például azt, hogy feltétlenül szüljenek gyermekeket. Nem okvetlenül egészségügyi célból, de később megtapasztalják, hogy milyen erős a gyermekek hiánya. Én sejtem, hogy fiatalon nagy teher lehet, de bennem most az általam nevelt két fiúcska tartja leginkább a lelket. Pedig csak az ismerőseim gyermekei, igaz, naponta nyolc-tíz órát töltünk együtt. Ha a nagyobbik fiúcska, aki most két és fél éves, hallja, hogy az anyja engem hív, még a telefont is puszilgatja, annyira szeret engem. Valamelyik nap mondtam neki, hogy „hú, Györgyikének fáj a bibije”, erre fölrázta nekem a párnát, hogy „Mucikám, füküdj le!”. Majd játékból a füléhez emelte a telefont, mintha hívná nekem a mentőt: „Halló mentők, halló doktor bácsi, gyógyítsad meg nekem Györgyikét, mert nagyon szeretem!” Tünemények. Szóval a gyermek testi, lelki és érzelmi téren is alapvető „orvosság”.
Hatással van-e az életmód, vagyis az egészségtelen munkakörülmények, a lakóhely, a káros szenvedélyek az ilyen jellegű betegség kialakulására?
Nyilvánvalóan ez mind befolyásoló tényező, de mi soha nem beszéltünk ilyesmikről az orvosommal, mert soha nem úgy megyek be hozzá, hogy én egy beteg ember vagyok, hanem mindig csak a legfontosabb, legszükségesebb dolgokról beszélünk. Kikérdez az elmúlt időszakról és felírja a gyógyszereimet. Én ezekkel a betegséggel nem úgy foglalkozom, hogy hú, ez most milyen tragikus. Különösebben nem törődök vele. Amikor például a kezelések miatt rosszul vagyok, úgy gondolok rá, hogy akár másnapos is lehetnék. Nem fordítok különösebb figyelmet arra, hogy milyen beteg vagyok. Mondok egy példát: a párom hentes. A húsboltból, ahol dolgozik, lehoztak nekünk egy csomó fa lomot. Mivel a párom sokat dolgozik nemigen ér rá és ráadásul klassz, napos idő volt, szóval kimentem és behordtam két köbméternyi tüzelőt. Eszembe sem jutott, hogy nekem sebem van, vagy fáj a karom.
Betartja-e az orvosai javaslatait, tanácsait, vagy megguglizza-e a témát, esetleg alternatív gyógymódokban keres-e megoldást?
Teljes mértékben az orvosaimra bízom magamat, beszedem a gyógyszereimet, minden vizsgálaton megjelenek, megfogadom az útmutatásaikat és sosem olvastam utána a betegségemnek. Persze nekem is tanácsoltak különböző szereket, eljárásokat, de soha nem használtam őket. Flavin immunerősítő szirupot ugyan ittam egy ideig és a főnökömtől kaptam méregdrága Celladam cseppeket, amit viszont elajándékoztam az egyik barátnőmnek. Sok beteg használ alternatív szereket és azt hiszem, hogy aki hisz benne, annak használhat is.
Hogyan foglalná össze saját kilátásait?
Először is hozzá kell szokni ahhoz a gondolathoz, hogy mi már így fogjuk leélni az életünket. Nyilván akkora terhet nem fogunk bírni, mint eddig és kicsit fáradékonyabbak vagyunk, de ezt rá lehet fogni a korra, vagy a tavaszi fáradtságra, vagy bármire. Ápolni kell a baráti kapcsolatokat, mert amikor magunk alatt vagyunk, ők tudnak lelket verni belénk. Azonfelül értelmes célokat kell kijelölni és tudni kell minden apróságnak örülni. Továbbá nem lovalhatja bele magát az ember, hogy jaj, én most meg fogok halni, mert ilyen súlyos beteg vagyok, hiszen akkor tényleg ez fog bekövetkezni. Példa erre az az ismerősöm, aki torokrákban szenvedett és a műtét után teljesen befordult. Közölte, hogy nem akar így élni és nem fogadta el az ételt, italt. Három hét múlva meg is halt, pedig ebből a betegségből teljesen ki lehet gyógyulni.
Jelenleg hogy érzi magát, gyógyul-e a sebe, mi történik a csomókkal?
Azt hiszem, most jó állapotban vagyok, mert az utóbbi fél évben egy új gyógyszerrel kezelnek. Ez nem károsítja az egészséges sejteket, de a beteg sejteket nem engedi továbbfejlődni. Erős antibiotikumot is szedek. A kettőnek köszönhetően a sebem gyógyulásnak indult, már húsz százalékkal javult, a csomók pedig nem növekednek, nem szaporodnak. A kezelőorvosommal együtt derűlátóak vagyunk.
