„Mucikám, füküdj le!”

Publikálás dátuma
2020.06.14. 12:39

Szó Györgyi ötvenöt éves, két és fél éve rákos. Annak dacára, hogy rendszeres orvosi felügyelet alatt áll és a megszabott módon kezelik, illetve gyógyítja magát, felszakadt a műtéti sebe, ráadásul újabb csomók jelentek meg a mellkasán, igaz, ezek nem minősülnek áttéteknek. Györgyi azonban tovább küzd és élvezi a napi örömöket. Az alábbi beszélgetést azért kezdeményezte, hogy átadja tapasztalatait sorstársainak.
Régóta ismerjük egymást, mindig kutyabolond volt, az összes csellengő ebet befogadta magához. Most is van kutyája?
Most csupán hat kutyus vesz körül, akiket gyermekeimként szeretek, gondozok. A kiverteket manapság is hazaviszem, hogy miután kikupáltam őket, megbízható gazdikat kutassak fel nekik.

Betegsége előtt sokáig varrónőként szerzett örömet sok-sok megrendelődnek...
Rengeteg sikerélményt adott nekem ez az elfoglaltság. Különböző ünnepi összejövetelek szereplőinek alkottam menyasszonyi-, vőlegényi-, koszorúslányi- és egyéb díszruhákat, de sajnos megromlott a látásom, új foglalkozást kellett keresnem. 

Nem születhetett gyermeke, ennek dacára igazán nagy szenvedélye a gyermeknevelés volt. Ma is az?
Ma két fiúcskát gondozok nagy szeretettel. A kisebbik egy esztendős, a másik két és fél. Imádjuk egymást!

Fiatal volt, volt életcélja, szerető kedvese, sok barátja, háza Vörösvár festői vidékén, amikor megjelent a betegség. Lehetett rá számítani, voltak előjelei?
Nem! Teljesen váratlanul ért, pedig a mellem régen fájt, de azt hittem, hogy egy szerencsétlen esés miatt hasogat. A kórházban azonban kiderült, hogy már hét centis a tumorom és először abban sem voltak biztosak az orvosaim, hogy műthető vagyok, mert a daganat a szegycsontomhoz nőtt. Végül levették a jobb mellem.

Betegsége kezdete óta legalább öt sokk érte: amikor közölték önnel a diagnózist, amikor levették a mellét, amikor kihullott a haja, amikor kiújult a daganata, illetve amikor kinyílt a sebe. Hogyan lehet ezeket megemészteni, túlélni?
Annyi elkeseredett posztot, csetet látok az interneten, amiket nem is értek, hogy miért nem látnak kiutat a nők, ha elhangzik – rákos vagy. Ráadásul nálam sokkal fiatalabbak. Meggyőződésem, hogy ki lehet jönni belőle és én egy másodpercig sem adtam fel. Amikor megtudtam a vizsgálati eredményt, nem vettem a lelkemre. Csupán az riasztott meg, hogy talán nem vagyok műthető és betegen kell leélnem az életemet. Erre az volt a válaszom, hogy elvonultam, senkit nem akartam látni, majd később azt hánytam a szeretteim szemére, hogy nem foglalkoznak velem... Közvetlenül műtét után pedig, amikor kinyitottam a szememet, az volt az első kérdésem, hogy levették-e a mellemet, mert ez azt jelentette, hogy műthető voltam. Tehát sikerült a műtét és ennek örültem. A következő az volt, amikor közölték velem, hogy nekem nem lehet behelyezni implantátumot, mert csonton volt a daganat, vagyis így fogok tovább élni, de ez sem érintett meg mélyen.

Arról azonban tudok, hogy az elmondottakhoz képest egy kisebb nehézségnek tűnő eset megrázta. Igaz?
Egy dolog viselt meg igazán erősen, amikor az első kemoterápia után kihullott a hajam. Nekem mindig derékig érő hosszú ébenfekete hajam volt. Úgy történt, hogy reggel ötkor, amikor kelni szoktam, mert a párom korán reggel indul dolgozni és mi mindig együtt kávézunk, feljöttem a fürdőszobába ahol letusoltam, majd megfésülködtem és a hajam a fésűben maradt! Ez megdöbbentett, mert borzasztó volt látni, ahogyan lefésülöm a fejemről a hajamat. Gyakorlatilag alig maradt pár szál... De nem estem rögtön pánikba, hanem fogtam a hajvágó gépet és azonnal letoltam az egészet. Úgy gondoltam, hogy még mindig esztétikusabb, mint néhány szálat meghagyni. Ezt követte a pánikroham, amit irtózatos mennyiségű alkohollal „gyógyítottam”. Miután összeszedtem magam, felhívtam az összes barátnőmet, hogy sürgősen parókát szerezzek tőlük, mert a párom mindjárt hazajön és mit fog hozzám szólni, miként fog elfogadni? A telefonálásnak az lett az eredménye, hogy egy hét alatt huszonhat póthajat kaptam, vagyis minden napra más színűt, más fazonút vehettem fel. Este, amikor a kedvesem megjött, persze rögtön meglátta és azonnal levette rólam, mert szerinte itthon fölöslegesen kínozom vele a fejbőrömet. Nagyjából két hét elteltével jutottam el oda, hogy a parókát csak akkor vettem fel, ha vásárolni mentem, vagy be kellett utaznom Pestre a kórházba. Ráadásul az összes barátom elfogadott kopaszon. Ez vonatkozik a protézisre is, amit szintén nem viselek baráti körben.

Az én édesanyám is hasonló műtéten esett át 34 éve, és ma is él. Ő is végigküzdötte a stációkat, amelyeken ön is átment. Honnan kap erőt a küzdelemhez? 
Azt hiszem több tényező játszik közre egyszerre. A legfontosabb, hogy mellettem áll és sokat segít az édesanyám, valamint a nővérem, aki ápolónő és a kezeléseimet, vizsgálataimat könnyíti meg. Nagy támaszom a párom, szeretettel vesznek körbe a barátaim és nagyszerű orvosok, nővérek ápolnak. A kutyusok is sok erőt adnak, no meg a természet közelsége. Sokszor, amikor kinézek az ablakon, a mezőn őzeket, vagy más állatokat látok. Elnézegetem őket, elmerengek. Ma például az ablakpárkányon álló cserepes vitorlásvirágom kezdett bimbózni, aminek nagyon örültem. Minden pozitív apróságot értékelek, mindig találok olyasmit, aminek lehet örülni. Ráadásul napi feladatokat tűzök ki magam elé. Ezek a programok rendszert és sikerélményt jelentenek számomra. A betegségemet pedig amennyire csak lehet, a tudatomban háttérbe szorítom. Persze hazudnék, ha nem mondanám el, hogy vannak nagyon rossz napjaim, amikor nagyon szarul vagyok, a gyógyszerektől hányok, vagy depressziós roham tör ki rajtam, de ezek kezelhetőek.

Mit változtatna meg, mit tenne másként, ha vissza lehetne forgatni az idő kerekét?
Nem tennék semmit sem másként, mert nem az életmódomnak köszönhető a betegségem, hanem annak, hogy nem szültem gyermeket, vagyis elsősorban hormonális háttere van. A menstruáció elmaradása után következik be ez a betegség. Persze mi sem vagyunk szentek, szoktunk bulizni, néha iszogatni is, de manapság nem szívesen megyünk el itthonról, inkább azt szeretjük, ha hozzánk jönnek a barátaink.

Sok nő azt mondja, hogy ő bizony nem megy el mammográfiai vizsgálatra, mert megalázónak és rendkívül gyötrelmesnek tartja. Ön is így látja?
Nem. A mammográfia nagyon fontos vizsgálat, amelyre nem véletlenül küldik el az embert. Megalázónak nem találom, olyan, mint a többi orvosi vizsgálat, viszont valóban nagyon-nagyon fájdalmas volt nekem, nyilván azért, mert már bennem volt a daganat. Én a vizsgálatot követően valósággal zokogtam. Viszont hozzá kell tennem, hogy kizárólag figyelmes és kedves orvosokkal és ápolókkal hozott össze a sors, amiért nagyon hálás vagyok nekik. Én még ilyen emberséges egészségügyesekkel, mint a „Kék Golyóban”, soha nem találkoztam.

Hatással volt-e a paraszolvencia a közös viszonyukra?
Soha senki nem fogadott el tőlem hálapénzt, mert szerintük ez a műtét nem a háláról szól.

Milyen tanácsokat adna az egészséges nőknek?
Például azt, hogy feltétlenül szüljenek gyermekeket. Nem okvetlenül egészségügyi célból, de később megtapasztalják, hogy milyen erős a gyermekek hiánya. Én sejtem, hogy fiatalon nagy teher lehet, de bennem most az általam nevelt két fiúcska tartja leginkább a lelket. Pedig csak az ismerőseim gyermekei, igaz, naponta nyolc-tíz órát töltünk együtt. Ha a nagyobbik fiúcska, aki most két és fél éves, hallja, hogy az anyja engem hív, még a telefont is puszilgatja, annyira szeret engem. Valamelyik nap mondtam neki, hogy „hú, Györgyikének fáj a bibije”, erre fölrázta nekem a párnát, hogy „Mucikám, füküdj le!”. Majd játékból a füléhez emelte a telefont, mintha hívná nekem a mentőt: „Halló mentők, halló doktor bácsi, gyógyítsad meg nekem Györgyikét, mert nagyon szeretem!” Tünemények. Szóval a gyermek testi, lelki és érzelmi téren is alapvető „orvosság”.

Hatással van-e az életmód, vagyis az egészségtelen munkakörülmények, a lakóhely, a káros szenvedélyek az ilyen jellegű betegség kialakulására?
Nyilvánvalóan ez mind befolyásoló tényező, de mi soha nem beszéltünk ilyesmikről az orvosommal, mert soha nem úgy megyek be hozzá, hogy én egy beteg ember vagyok, hanem mindig csak a legfontosabb, legszükségesebb dolgokról beszélünk. Kikérdez az elmúlt időszakról és felírja a gyógyszereimet. Én ezekkel a betegséggel nem úgy foglalkozom, hogy hú, ez most milyen tragikus. Különösebben nem törődök vele. Amikor például a kezelések miatt rosszul vagyok, úgy gondolok rá, hogy akár másnapos is lehetnék. Nem fordítok különösebb figyelmet arra, hogy milyen beteg vagyok. Mondok egy példát: a párom hentes. A húsboltból, ahol dolgozik, lehoztak nekünk egy csomó fa lomot. Mivel a párom sokat dolgozik nemigen ér rá és ráadásul klassz, napos idő volt, szóval kimentem és behordtam két köbméternyi tüzelőt. Eszembe sem jutott, hogy nekem sebem van, vagy fáj a karom.

Betartja-e az orvosai javaslatait, tanácsait, vagy megguglizza-e a témát, esetleg alternatív gyógymódokban keres-e megoldást?
Teljes mértékben az orvosaimra bízom magamat, beszedem a gyógyszereimet, minden vizsgálaton megjelenek, megfogadom az útmutatásaikat és sosem olvastam utána a betegségemnek. Persze nekem is tanácsoltak különböző szereket, eljárásokat, de soha nem használtam őket. Flavin immunerősítő szirupot ugyan ittam egy ideig és a főnökömtől kaptam méregdrága Celladam cseppeket, amit viszont elajándékoztam az egyik barátnőmnek. Sok beteg használ alternatív szereket és azt hiszem, hogy aki hisz benne, annak használhat is.

Hogyan foglalná össze saját kilátásait?
Először is hozzá kell szokni ahhoz a gondolathoz, hogy mi már így fogjuk leélni az életünket. Nyilván akkora terhet nem fogunk bírni, mint eddig és kicsit fáradékonyabbak vagyunk, de ezt rá lehet fogni a korra, vagy a tavaszi fáradtságra, vagy bármire. Ápolni kell a baráti kapcsolatokat, mert amikor magunk alatt vagyunk, ők tudnak lelket verni belénk. Azonfelül értelmes célokat kell kijelölni és tudni kell minden apróságnak örülni. Továbbá nem lovalhatja bele magát az ember, hogy jaj, én most meg fogok halni, mert ilyen súlyos beteg vagyok, hiszen akkor tényleg ez fog bekövetkezni. Példa erre az az ismerősöm, aki torokrákban szenvedett és a műtét után teljesen befordult. Közölte, hogy nem akar így élni és nem fogadta el az ételt, italt. Három hét múlva meg is halt, pedig ebből a betegségből teljesen ki lehet gyógyulni.

Jelenleg hogy érzi magát, gyógyul-e a sebe, mi történik a csomókkal?
Azt hiszem, most jó állapotban vagyok, mert az utóbbi fél évben egy új gyógyszerrel kezelnek. Ez nem károsítja az egészséges sejteket, de a beteg sejteket nem engedi továbbfejlődni. Erős antibiotikumot is szedek. A kettőnek köszönhetően a sebem gyógyulásnak indult, már húsz százalékkal javult, a csomók pedig nem növekednek, nem szaporodnak. A kezelőorvosommal együtt derűlátóak vagyunk.
Témák
rák

Felhő úr és a belső repülés

Publikálás dátuma
2020.06.14. 08:43

Felhő úr a modern repülő machinák nagy rajongójaként a füves balconjára kiállván gyakorta elnézegeti e mirabilis gépeket, a földi létezésnek e phantasticus kométáit, amint a csillagtalan égbolton ide-oda röpködnek, a kék légben festői uszályt hagyván karcsú testük után, mint megannyi stella comans; eo ipso jeles hősünk sokáig azt gondolá, hogy az efféle röpködés csak oly mérnöki machinamentumok révén kivitelezhető, melyeket a hálás utókor a mi technikai korunknak minden bizonnyal legelmésebb találmányai közé soroland. Ám de Felhő úr tévedésben vala! Az égboltot évtizedeken át nézegeté annak leghalványabb sejtése nélkül, hogy a magasságnak az emberi tudat mélyében van a folytatása, és ami odafent, a külső világban valaha phisicai alakban maniphestálódik, az egyszer odabent, a belső világban találkozik oly rejtett lélek-tartalmakkal, melyeknek létezése épp oly miraculosus előttünk, avatatlan szemlélők előtt, mint a vasnak és acélnak a levegőbe emelkedése. Hiszen mi más volna egy modern repülő machina, mint vas és acél, mely irdatlan súlya ellenére lapsus volucrum csodáltatik az ámuló emberi faj előtt! Oh, minő csodája az a teremtésnek, hogy van e földi világban oly égi factor, mely isteni hatóerővel bírván úgyanképpen pályáján tartja pille levelek között a legparányibb lepkét, mint az űr rettenetes vacuumában a Iupitert, a bolygók e nehézsúlyú fejedelmét! És ezen légi alkotmányok közé az ember a saját ereje és esze révén a maga barkácsolta eszközeivel fölemelkedni képes. Hát nem ugyanazon erők mozognak az űr sötétjében, mint tudatunk és lelkünk molecularis világában, hol sejtjeink egy-egy electromos kisülése oly productum, mint az ég koronájának, Napunknak a kitörése? Nem a mindenütt jelen lévő Alkotó világ feletti ereje nyilvánítattik meg minden pillanatban úgy a parány lepkében, mint az orjás Iupiternek bensőjében? Ah! Minő rejtvény a világ! De minő egyszerű benne elszállani mégis, ha az embernek van szerencséje betépnie, akarom mondani, betérnie a felsőbb regio szintjeire! Felhő úr erre akkor jöve rá, mikor eléje kerüle egy – nevezzük úgy – abstractum, melynek valódi nevét jeles tárczahősünk expressis verbis nem kívánja az excellens publicum elé tárni azon oknál fogva, hogy az efféle abstractumok és ilyesféle növényi productumok országunk törvényei szerint az eltiltattatás szomorú hatálya alá esnek, holott – holott! Mennyi kín és keserűség és fájdalom orvosolható volna az efféle készítmények legitim használata révén! De attentio! Felhő úr ezeken a hasábokon nem azt az extra-liberalis nyugoti világban oly elterjedtségre jutott theoriát kívánja népszerűsíteni, mely meglehetős sympathiával tekint az efféle készítmények esetleges törvényi legalizálásának ábrándja elé az emberi faj egészségének előrébb mozdítása érdekében! Oh, nem! Felhő úrnak a törvényre törni esze ágában sincsen. Habár a liberalismus irányába mutatott rokonszenve mély és eltagadhatatlan, ám ez a kedves consensioja sem bírhatja őt arra reá, hogy a drog-legalisatio útjára lépjen. Ő csupán arra igyekszik a saját szerény írói eszközeivel rámutatni, hogy vannak oly isteni eredetű csodaszerek felhalmozva az emberiség ősi raktárkészletében, melyek egy-egy pillanatra nem várt boldogsággal ajándékozzák meg a lelkes és kísérletező kedvű homo sapienst, aki per ipse nyilván éppen arra vágyik, amire összes fajtársai, in correcto és nyíltan tehát : az élvezésre. A minden pillanatban való, carpe diem élvezetre, a létörömre, melyet megérteni fajunknak nem csak emotionalice adatott meg, hanem rationalice comprehendálni a Teremtő Alkotó legnagyobb dicsőségére. Nihil dulcius, quam omnia scire, mondotta az ősi latin, amit Felhő úr a maga szerény tapasztalatai alapján úgy módosítana, hogy nincs édesebb, mint mindent… Oh, nem tudni, nem, nem… Hanem: kiélvezni. És ah, aznap este, mikor elrepüle, bizony minő kiváló constitutioval bíró abstractumot tehetett magáévá Felhő úr, hogy benső repülése azzal a felismeréssel ajándékozá meg őt saját magát, hogy az efféle egyetlennek és egyedinek tartott pillanatok az örökkévalóságig tarthatnak! Jaj, minő deprehensiv erővel bírt az a séta, melyet Felhő úr ebben az elragadtatott állapotában a Dunának lapos partján megtett! Igaz való, hogy a csodaszer lassú és élvezetes elconsumálása után Felhő úrra oly erős szomjúság tört reá, hogy legszívesebben egy hajtásra kiitta volna a fenséges folyam vizét Visegrádtól a Vaskapuig, és mellé kortyonkint az összes mellékfolyókat ráadásnak, ám semmi az, hiszen megmondatott a régiek által, kik az élvezeteknek úgyszinte nagy barátai voltak, hogy in pulicis morsu Deum invocare. Bizony, amici. Szólani kell végül arról is, hogy ez a város, ez a Budapest felülről tekintve is oly exceptionalise gyönyörű szép, mint az angyalok városa! És Felhő úr felülről láthatá e csodavárost! És hallhatá a város nevetését, amiből kihallá azoknak a betépett angyaloknak a kacagását is, akik az élet diadalát ünneplik az Isten színe előtt letett fegyverrel táborozó halál felett.
Szerző

Óda a kenyérsütéshez

Publikálás dátuma
2020.06.14. 08:40

Fotó: Ollinka
Nem sok maradt a másfél hónapos bezártságból, az idegpályákon rezgő nyugtalanságon és a kenyérsütésen kívül. Ez utóbbi, mint amolyan járvány a járványban, minket is hamar elért. Én Spanyolországból mindebből csak annyit érzékeltem, hogy egyre több ismerősöm posztolja ki a közösségi oldalakra a maga finom szörnyszülöttét. Szinte láttam magam előtt, ahogy Dragomán György elégedetten dörzsöli otthon a kezét, hiszen ő már korábban is mindent megtett, hogy elinduljon egy ehhez hasonló mozgalom, ráadásul ő lassan már doktorálhatna kenyérsütésből. A kovász fontosságáról és „életben tartásáról” legalább annyit tud, mint a román diktatúra visszásságairól. A sütés sohasem pusztán hobbi vagy divat. A saját kenyérrel az ember visszanyer valamit az ősi önrendelkezéséből. Elvágja a függés egynéhány szálát, amely a fogyasztói társadalomhoz szíjazza. Ehhez mi csak milliméterekkel jutottunk közelebb, ugyanis boltból vesszük a lisztet és az élesztőt, tehát ha az bezár, a mi ősi önrendelkezésünk is kártyavárként dől össze, de ez a családban senkit sem zavar. Jelen pillanatban úgy képzeljük, hogy a lehető legmostohább körülmények között is elő tudnánk állítani a mindennapit, holott egy komoly áramkimaradás is megakasztaná a lendületet. Kemencénk ugyanis nincs, és csak reménykedem benne, hogy nem is lesz. A nejem kenyere is elég hosszú utat járt be a törzsfejlődés útján. Legalább háromféle lisztből készül (tönköly, hajdina, rozs, és amit még be sem mer vallani), és mindez azért, hogy a mumussá vált fehér lisztet kiiktassuk a képletből. Én magam is szerkesztettem már olyan könyvet, amely meggyőzően érvelt amellett, hogy a mai túlnemesített búza és a belőle őrölt fehér liszt tehet a tömeges elhízásért, és a fogyasztása szinte függőséget okoz. (Aki beszívta már a frissen sült kenyér illatát, ezt meg tudja erősíteni.) A szerző csak akkor veszített el engem, és szakadt meg az érvelés kristálytiszta láncolata, amikor a könyv végén felsorolt receptekben a karfiolalapú pizza fenségességéről kezdett értekezni. Ez már nem is blaszfémia volt, hanem Isten végleges száműzése, a Paradicsom totális tagadása. Ma mégis itt tartok. A hosszú karantén idején ugyanis úgy kezdtek el rám rakódni a párnák (nem csoda, hiszen lángossal, mogyorókrémmel és tejberizzsel védekeztem a világvége borús gondolata ellen), hogy alig férek el a tükörben. Van, aki ilyenkor nagyobb tükröt vesz, az én nejemet viszont nem lehet ilyen egyszerű lakberendezési fortélyokkal átverni. Így jutottunk el a sötétbarna, töpörödött és igen súlyos egyedekhez. Ezeket nálunk annak idején komiszkenyérnek hívták, és csak a kolozsvári nagyapám fogyasztotta, mert neki volt a legmagasabb koleszterinszintje. Egyszer, amikor a tönköly helyére zabliszt került, olyan tömörré vált a végeredmény, hogy át kellett gondolnunk a keresztényi tanítást a kenyérrel és a kővel. Nálunk a dobigálók egész biztosan nem a kenyeret választanák viszont-csapás gyanánt. Viszont tagadhatatlan, hogy finom. Nincs olyan illata a frissen sültnek, mint a fehér társának, de egészséges. (Ilyen paraméterekkel legyen is!) Már azzal is, hogy nem lehet belőle annyit enni: egy szelet bőven elég mindenhez. A kenyérsütés persze nem most jelent meg az életemben. A Nagykárolyban élő apai nagyapám vitte e tekintetben a prímet. Hetente egyszer gyúrt kenyeret (kovásszal, ahogy kell), majd felcímkézte, letakarta konyharuhával, és az erre tartott kis szekérrel elvitte a pékségig, ahol kisütötték. Visszafelé, bár nem volt szabad hozzányúlni, soha nem állhattam meg, hogy a sarkából le ne csippentsek egy-egy falatot. Nem is héja volt, hanem kérge, pár nap után csak ezt a részét nem lehetett megenni, legalábbis annak, aki féltette a fogait. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan kenyeret ettem életemben, amely ahogy száradt, szinte még finomabbá vált. El is fogyott az utolsó morzsáig. Ellentétben a bolti veknivel, amelyet három nap után már csak bundás kenyérként vagy pirítósként lehetett felhasználni, vagy egyenesen prézli lett belőle. Nagyapám világában a bóti áru viszont a teljes alkalmatlanságot és vereséget jelentette. Ami nem termett vagy készült el otthon, be lehetett szerezni máshol: tudta, kihez kell fordulni lisztért, túróért, vajért. Az más kérdés, hogy a szükséges dolgok legtöbbjét vagy nem lehetett kapni, vagy tényleg olyan minőségben, ami mindenkiből kihozta a kertészt vagy a péket. Aztán a rendszerváltással pár év alatt minden megfordult: anyám már csak baracklekvárt főz nagy ritkán, de azt is inkább szórakozásból. A nagy eltevéseket, disznó- és tyúköléseket, az önellátást átvette a szupermarketekben való vég nélküli bolyongás. Pontosan tudom, hogy nagyapám mit mondana rólunk a bajusza alatt. A kenyérsütés tehát nem csupán nosztalgia, hanem kísérlet az önbecsülés visszaszerzésére. Mégsem vagyunk annyira lusták és kiszolgáltatottak. Ha egy teljes világot meg tudunk teremteni a regényben, akkor idekint is megpróbálhatnánk. Legalább egy morzsáját. Ezt szavalom a kanapéról, amikor a nejem nekilát a sütésnek. Párás szemekkel nézem, és már a tükörrel is elkezdtem kibékülni.