Felhő úr és a belső repülés

Publikálás dátuma
2020.06.14. 08:43

Felhő úr a modern repülő machinák nagy rajongójaként a füves balconjára kiállván gyakorta elnézegeti e mirabilis gépeket, a földi létezésnek e phantasticus kométáit, amint a csillagtalan égbolton ide-oda röpködnek, a kék légben festői uszályt hagyván karcsú testük után, mint megannyi stella comans; eo ipso jeles hősünk sokáig azt gondolá, hogy az efféle röpködés csak oly mérnöki machinamentumok révén kivitelezhető, melyeket a hálás utókor a mi technikai korunknak minden bizonnyal legelmésebb találmányai közé soroland. Ám de Felhő úr tévedésben vala! Az égboltot évtizedeken át nézegeté annak leghalványabb sejtése nélkül, hogy a magasságnak az emberi tudat mélyében van a folytatása, és ami odafent, a külső világban valaha phisicai alakban maniphestálódik, az egyszer odabent, a belső világban találkozik oly rejtett lélek-tartalmakkal, melyeknek létezése épp oly miraculosus előttünk, avatatlan szemlélők előtt, mint a vasnak és acélnak a levegőbe emelkedése. Hiszen mi más volna egy modern repülő machina, mint vas és acél, mely irdatlan súlya ellenére lapsus volucrum csodáltatik az ámuló emberi faj előtt! Oh, minő csodája az a teremtésnek, hogy van e földi világban oly égi factor, mely isteni hatóerővel bírván úgyanképpen pályáján tartja pille levelek között a legparányibb lepkét, mint az űr rettenetes vacuumában a Iupitert, a bolygók e nehézsúlyú fejedelmét! És ezen légi alkotmányok közé az ember a saját ereje és esze révén a maga barkácsolta eszközeivel fölemelkedni képes. Hát nem ugyanazon erők mozognak az űr sötétjében, mint tudatunk és lelkünk molecularis világában, hol sejtjeink egy-egy electromos kisülése oly productum, mint az ég koronájának, Napunknak a kitörése? Nem a mindenütt jelen lévő Alkotó világ feletti ereje nyilvánítattik meg minden pillanatban úgy a parány lepkében, mint az orjás Iupiternek bensőjében? Ah! Minő rejtvény a világ! De minő egyszerű benne elszállani mégis, ha az embernek van szerencséje betépnie, akarom mondani, betérnie a felsőbb regio szintjeire! Felhő úr erre akkor jöve rá, mikor eléje kerüle egy – nevezzük úgy – abstractum, melynek valódi nevét jeles tárczahősünk expressis verbis nem kívánja az excellens publicum elé tárni azon oknál fogva, hogy az efféle abstractumok és ilyesféle növényi productumok országunk törvényei szerint az eltiltattatás szomorú hatálya alá esnek, holott – holott! Mennyi kín és keserűség és fájdalom orvosolható volna az efféle készítmények legitim használata révén! De attentio! Felhő úr ezeken a hasábokon nem azt az extra-liberalis nyugoti világban oly elterjedtségre jutott theoriát kívánja népszerűsíteni, mely meglehetős sympathiával tekint az efféle készítmények esetleges törvényi legalizálásának ábrándja elé az emberi faj egészségének előrébb mozdítása érdekében! Oh, nem! Felhő úrnak a törvényre törni esze ágában sincsen. Habár a liberalismus irányába mutatott rokonszenve mély és eltagadhatatlan, ám ez a kedves consensioja sem bírhatja őt arra reá, hogy a drog-legalisatio útjára lépjen. Ő csupán arra igyekszik a saját szerény írói eszközeivel rámutatni, hogy vannak oly isteni eredetű csodaszerek felhalmozva az emberiség ősi raktárkészletében, melyek egy-egy pillanatra nem várt boldogsággal ajándékozzák meg a lelkes és kísérletező kedvű homo sapienst, aki per ipse nyilván éppen arra vágyik, amire összes fajtársai, in correcto és nyíltan tehát : az élvezésre. A minden pillanatban való, carpe diem élvezetre, a létörömre, melyet megérteni fajunknak nem csak emotionalice adatott meg, hanem rationalice comprehendálni a Teremtő Alkotó legnagyobb dicsőségére. Nihil dulcius, quam omnia scire, mondotta az ősi latin, amit Felhő úr a maga szerény tapasztalatai alapján úgy módosítana, hogy nincs édesebb, mint mindent… Oh, nem tudni, nem, nem… Hanem: kiélvezni. És ah, aznap este, mikor elrepüle, bizony minő kiváló constitutioval bíró abstractumot tehetett magáévá Felhő úr, hogy benső repülése azzal a felismeréssel ajándékozá meg őt saját magát, hogy az efféle egyetlennek és egyedinek tartott pillanatok az örökkévalóságig tarthatnak! Jaj, minő deprehensiv erővel bírt az a séta, melyet Felhő úr ebben az elragadtatott állapotában a Dunának lapos partján megtett! Igaz való, hogy a csodaszer lassú és élvezetes elconsumálása után Felhő úrra oly erős szomjúság tört reá, hogy legszívesebben egy hajtásra kiitta volna a fenséges folyam vizét Visegrádtól a Vaskapuig, és mellé kortyonkint az összes mellékfolyókat ráadásnak, ám semmi az, hiszen megmondatott a régiek által, kik az élvezeteknek úgyszinte nagy barátai voltak, hogy in pulicis morsu Deum invocare. Bizony, amici. Szólani kell végül arról is, hogy ez a város, ez a Budapest felülről tekintve is oly exceptionalise gyönyörű szép, mint az angyalok városa! És Felhő úr felülről láthatá e csodavárost! És hallhatá a város nevetését, amiből kihallá azoknak a betépett angyaloknak a kacagását is, akik az élet diadalát ünneplik az Isten színe előtt letett fegyverrel táborozó halál felett.
Szerző

Óda a kenyérsütéshez

Publikálás dátuma
2020.06.14. 08:40

Fotó: Ollinka
Nem sok maradt a másfél hónapos bezártságból, az idegpályákon rezgő nyugtalanságon és a kenyérsütésen kívül. Ez utóbbi, mint amolyan járvány a járványban, minket is hamar elért. Én Spanyolországból mindebből csak annyit érzékeltem, hogy egyre több ismerősöm posztolja ki a közösségi oldalakra a maga finom szörnyszülöttét. Szinte láttam magam előtt, ahogy Dragomán György elégedetten dörzsöli otthon a kezét, hiszen ő már korábban is mindent megtett, hogy elinduljon egy ehhez hasonló mozgalom, ráadásul ő lassan már doktorálhatna kenyérsütésből. A kovász fontosságáról és „életben tartásáról” legalább annyit tud, mint a román diktatúra visszásságairól. A sütés sohasem pusztán hobbi vagy divat. A saját kenyérrel az ember visszanyer valamit az ősi önrendelkezéséből. Elvágja a függés egynéhány szálát, amely a fogyasztói társadalomhoz szíjazza. Ehhez mi csak milliméterekkel jutottunk közelebb, ugyanis boltból vesszük a lisztet és az élesztőt, tehát ha az bezár, a mi ősi önrendelkezésünk is kártyavárként dől össze, de ez a családban senkit sem zavar. Jelen pillanatban úgy képzeljük, hogy a lehető legmostohább körülmények között is elő tudnánk állítani a mindennapit, holott egy komoly áramkimaradás is megakasztaná a lendületet. Kemencénk ugyanis nincs, és csak reménykedem benne, hogy nem is lesz. A nejem kenyere is elég hosszú utat járt be a törzsfejlődés útján. Legalább háromféle lisztből készül (tönköly, hajdina, rozs, és amit még be sem mer vallani), és mindez azért, hogy a mumussá vált fehér lisztet kiiktassuk a képletből. Én magam is szerkesztettem már olyan könyvet, amely meggyőzően érvelt amellett, hogy a mai túlnemesített búza és a belőle őrölt fehér liszt tehet a tömeges elhízásért, és a fogyasztása szinte függőséget okoz. (Aki beszívta már a frissen sült kenyér illatát, ezt meg tudja erősíteni.) A szerző csak akkor veszített el engem, és szakadt meg az érvelés kristálytiszta láncolata, amikor a könyv végén felsorolt receptekben a karfiolalapú pizza fenségességéről kezdett értekezni. Ez már nem is blaszfémia volt, hanem Isten végleges száműzése, a Paradicsom totális tagadása. Ma mégis itt tartok. A hosszú karantén idején ugyanis úgy kezdtek el rám rakódni a párnák (nem csoda, hiszen lángossal, mogyorókrémmel és tejberizzsel védekeztem a világvége borús gondolata ellen), hogy alig férek el a tükörben. Van, aki ilyenkor nagyobb tükröt vesz, az én nejemet viszont nem lehet ilyen egyszerű lakberendezési fortélyokkal átverni. Így jutottunk el a sötétbarna, töpörödött és igen súlyos egyedekhez. Ezeket nálunk annak idején komiszkenyérnek hívták, és csak a kolozsvári nagyapám fogyasztotta, mert neki volt a legmagasabb koleszterinszintje. Egyszer, amikor a tönköly helyére zabliszt került, olyan tömörré vált a végeredmény, hogy át kellett gondolnunk a keresztényi tanítást a kenyérrel és a kővel. Nálunk a dobigálók egész biztosan nem a kenyeret választanák viszont-csapás gyanánt. Viszont tagadhatatlan, hogy finom. Nincs olyan illata a frissen sültnek, mint a fehér társának, de egészséges. (Ilyen paraméterekkel legyen is!) Már azzal is, hogy nem lehet belőle annyit enni: egy szelet bőven elég mindenhez. A kenyérsütés persze nem most jelent meg az életemben. A Nagykárolyban élő apai nagyapám vitte e tekintetben a prímet. Hetente egyszer gyúrt kenyeret (kovásszal, ahogy kell), majd felcímkézte, letakarta konyharuhával, és az erre tartott kis szekérrel elvitte a pékségig, ahol kisütötték. Visszafelé, bár nem volt szabad hozzányúlni, soha nem állhattam meg, hogy a sarkából le ne csippentsek egy-egy falatot. Nem is héja volt, hanem kérge, pár nap után csak ezt a részét nem lehetett megenni, legalábbis annak, aki féltette a fogait. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan kenyeret ettem életemben, amely ahogy száradt, szinte még finomabbá vált. El is fogyott az utolsó morzsáig. Ellentétben a bolti veknivel, amelyet három nap után már csak bundás kenyérként vagy pirítósként lehetett felhasználni, vagy egyenesen prézli lett belőle. Nagyapám világában a bóti áru viszont a teljes alkalmatlanságot és vereséget jelentette. Ami nem termett vagy készült el otthon, be lehetett szerezni máshol: tudta, kihez kell fordulni lisztért, túróért, vajért. Az más kérdés, hogy a szükséges dolgok legtöbbjét vagy nem lehetett kapni, vagy tényleg olyan minőségben, ami mindenkiből kihozta a kertészt vagy a péket. Aztán a rendszerváltással pár év alatt minden megfordult: anyám már csak baracklekvárt főz nagy ritkán, de azt is inkább szórakozásból. A nagy eltevéseket, disznó- és tyúköléseket, az önellátást átvette a szupermarketekben való vég nélküli bolyongás. Pontosan tudom, hogy nagyapám mit mondana rólunk a bajusza alatt. A kenyérsütés tehát nem csupán nosztalgia, hanem kísérlet az önbecsülés visszaszerzésére. Mégsem vagyunk annyira lusták és kiszolgáltatottak. Ha egy teljes világot meg tudunk teremteni a regényben, akkor idekint is megpróbálhatnánk. Legalább egy morzsáját. Ezt szavalom a kanapéról, amikor a nejem nekilát a sütésnek. Párás szemekkel nézem, és már a tükörrel is elkezdtem kibékülni.

Forgács Imre: Alkotmánybírák – szerepzavarban

Publikálás dátuma
2020.06.13. 19:45

Fotó: Marabu
A német Alkotmánybíróság május 5-ei döntése Brüsszelt és a tagállamok többségét egyaránt meglepte.
Mostanában nemcsak a populistáknak van bajuk az Európai Unióval. A német Alkotmánybíróság május 5-ei döntése Brüsszelt és a tagállamok többségét egyaránt meglepte. A testület szerint az Európai Központi Bank (EKB) túllépi hatáskörét azzal, hogy államkötvényeket vásárol, s évek óta így próbálja a gyengélkedő európai gazdaságot a felszínen tartani. A vita fellángolt és – afféle bozóttűzként – a gazdaságon kívüli területeken is terjed. Az ítélet az Unió és a tagállamok közötti hatásköri kérdéseket is érinti, és a sok évtizedes vitát – egy világjárvány idején – újra napirendre tűzi. A felvetett kérdések amúgy fontosak: van-e joga például egy nemzeti alkotmánybíróságnak arra, hogy az EKB-t elmarasztalja? Különösen azok után, hogy az Európai Unió Bírósága (EUB) a jegybank kötvényvásárlási programját egy korábbi ítéletében jogszerűnek mondta. A luxemburgi válasz nem is késett: az uniós intézmények döntéseit jogi szempontból kizárólag az EUB vizsgálhatja, azok minősítése nem a tagállami alkotmánybíróságok feladata. Az Európai Parlament szerint a gazdaság helyreállításához legalább kétezer milliárd euróra lenne szükség: az EKB kötvényprogramjainak éppen e többletforrások megszerzése a célja. Sajnos a gazdasági előrejelzések már a kórházakból érkező adatoknál is riasztóbbak. A termelő és szolgáltató vállalatok – megrendelések híján – csak költségvetési támogatással indíthatók újra. A gazdag országok már bejelentettek nagy összegű mentőakciókat. A populisták többnyire a gazdaság gyors „nyitása” mellett kardoskodnak, a mérsékelt pártok inkább óvatosságra intenek. Egy dolog biztosnak látszik: a német bírák rosszkor szóltak rossz helyen. Ebben – úgy tűnik – a jogászok és a közgazdászok is egyetértenek.

Az Európai Központi Bank

Az EKB – hasonlóan a világ többi jegybankjához – elsődleges feladatának az árstabilitás biztosítását tekinti, s ebben eredményesnek tűnik: a 2008-as válság óta az európai monetáris politika valóságos „sikerágazattá” vált. Az éves infláció az elmúlt évtizedben a valutaövezetben nem haladta meg az ideálisnak tekintett 2 százalékos szintet. Annak ellenére, hogy az EKB mozgástere viszonylag korlátozott, s nem is hasonlítható az amerikai jegybank szerepét betöltő FED lehetőségeihez. Az Európai Unióban a gazdaságpolitika lényegében a tagállamok belügye. Nincs költségvetési unió, nincs „szövetségi” pénzügyminisztérium és a közös válságkezeléshez nemcsak a politikai akarat, hanem a közös pénz is hiányzik. Az Egyesült Államok központi költségvetése például 24-szerese az uniós büdzsének, s az Európai Központi Banknak a FED-nél sokkal óvatosabban kell a tagállami érdekek között lavíroznia. Ilyen feltételek mellett nem csoda, hogy Mario Draghi, korábbi EKB-elnök a valutaválság idején nyújtott teljesítményével a gazdasági sajtó sztárja lett. A sorozatos kamatcsökkentésekkel és kötvényvásárlási programokkal sikerült az eurót megmentenie: ráadásul mindezt Angela Merkel hallgatólagos jóváhagyásával tette. Ez fontos körülmény, miután az EU monetáris politikáját 30 éve Németország határozza meg. Ismert, hogy a közös valuta François Mitterrand és Helmut Kohl történelmi kompromisszumának eredménye. A franciák támogatták Németország újraegyesítését, de csak a valutaunióért cserébe. Kohlék viszont ahhoz ragaszkodtak, hogy az 1992-es Maastrichti Szerződés a szigorú német költségvetési és monetáris elveket tükrözze. Így lett „kőbe vésve”, hogy az EKB és a tagállamok jegybankjai nem nyújthatnak hitelt a tagállamok részére és ún. adósságinstrumentumokat (értsd államkötvényeket) sem vásárolhatnak. Ez a monetáris finanszírozás sokat emlegetett, szerződésbe foglalt tilalma.

Az alkotmánybírák is németek

Csak találgatni lehet, hogy a német Alkotmánybíróság kötvény-ügyben miért éppen most tartotta fontosnak a megszólalást. Az egyik lehetséges magyarázat, hogy a nagy vihart kiváltó döntést figyelmeztetésnek szánták. A jog – hétköznapi halandók számára nehezen követhető – nyelvén akarták felhívni a központi bank és a „túl engedékeny” EUB figyelmét arra, hogy ragaszkodniuk kell a szigorú maastrichti elvekhez. A kötvényfinanszírozás szerintük a tagállamok – jelenlegieknél is nagyobb – eladósodásához vezet, s a németek a déliek úgymond felelőtlen költekezését semmiképpen nem támogatják. A döntés érdekessége ugyanakkor, hogy a bírák nem e programok jogilag nehezen védhető elemét támadják. A testület ugyanis a monetáris finanszírozásra vonatkozó tilalom megsértését nem állapította meg. Szerintük az EKB nem indokolta kellőképpen, hogy a 2015-ben indított ún. Közszektor Vásárlási Program a monetáris politika célkitűzéseivel „arányos” lenne. Mindez prózában elbeszélve: a kötvényvásárlást azért tartják „önkényesnek”, mert maga az eszköz költekezésre csábít, s ezzel az inflációs célokat veszélyezteti. Ezért három hónapos határidőt adtak arra, hogy az EKB részletesebben kifejtse jogi álláspontját. De a karlsruhe-i határozat azt is kimondja, hogy a koronavírus-válsággal kapcsolatos pénzügyi támogatási intézkedésekre a döntés nem vonatkozik. A vita persze nem a jogról szól. József Attilát idézve mondhatnánk, hogy „fecseg a felszín, hallgat a mély”. A szakértők többsége ma már egyetért abban, hogy Európa mozdonya jórészt az uniós kereskedelmi kapcsolatok egyenlőtlenségéből meríti erejét. Németország hatalmas külkereskedelmi aktívuma az utóbbi években közelített a közismerten exportorientált Kína gigantikus többletéhez. A németek hosszú ideje visszafogják a belső fogyasztásukat, ami azt jelenti, hogy az euróövezet többi tagja kevesebbet exportálhat német földre. Vagyis a német többletet saját hiányukkal (többnyire eladósodással) kénytelenek ellensúlyozni. Az újabb és újabb hiteleket már a koronavírus előtt is azért kellett felvenniük, hogy – a kamatok fizetése mellett – a hazai foglalkoztatás valamilyen szinten fenntartható legyen. Még inkább ez a helyzet 2020-ban. Az olaszoknak és a spanyoloknak tehát igazuk van, ha a gazdag északi tagállamoktól nemcsak az egészségügyben várnának több segítséget. Ha azt akarjuk, hogy Európa polgárai a mostani nehéz időkben is higgyenek az európai szolidaritásban, akkor lépni kell. El kell fogadni, hogy a koronavírus-járvány miatt különösen súlyos helyzetbe került kormányok a piaci feltételeknél kedvezőbb kamatozású hitelekkel oldják meg a likviditási gondjaikat. Márpedig az EKB kötvényprogramoknak az alacsonyabb kamatszint biztosítása az egyik célja. Persze a németeknek is igazuk van, ha tiltakoznak, amikor egy ország politikusai abból élnek, hogy újra és újra uniós mentőövekért folyamodnak. Ez azonban jórészt szabályozási kérdés. A németek az EKB kötvényvásárlási programjait eddig minden alkalommal kifogásolták, mondván, azok csak a – történelemből túl jól ismert – bankóprés (pénznyomtatás) modern kori változatai. Draghi és az EKB felelős vezetői azonban mindig igyekeztek közvetíteni az eltérő érdekű tagállamok között. A többletpénz biztosítását többnyire az adósok számára előírt stabilizációs intézkedésekhez kötötték: ez többször megtörtént például Görögország esetében, amikor a feltételek kidolgozásában az IMF és az Európai Bizottság is részt vett.

Kompromisszumok felé

A német alkotmánybíróság elnöke, Andreas Vosskuhle a Die Zeitnek adott májusi interjújában már igyekezett enyhíteni a feszültséget. Szerinte kifejezetten jó a kapcsolatuk az Európai Unió Bíróságával és a sajtó eltúlozta a jogi vita jelentőségét. Ez azonban csak részben lehet igaz, miután Ursula von der Leyen május 10-én, első felháborodásában még kötelezettségszegési eljárást is kilátásba helyezett. Ettől a bírák persze nem rémültek meg, mivel ilyen eljárás tagállamok ellen indítható, ami – az alkotmánybíróságok függetlensége miatt – további jogi problémákat is felvet. Ha Brüsszel jogászkodni akarna, inkább azt kellene mondania, hogy a német alkotmánybíróság túllépett a jogon és a gazdaságpolitika területére tévedt. Döntésükkel ugyanis azt sugallják, hogy – a központi bank helyett – ők majd megmondják milyen az „ideális” európai pénzügypolitika. További probléma, hogy a felhívás az EKB álláspontjának részletesebb indokolására a jegybanki függetlenség elvét nyilvánvalóan sérti. A határozat közgazdasági tartalma egyébként is abszurd, miután nem létezik mindenki számára egyformán „jó” monetáris politika. Mint utaltunk rá, bármilyen jegybanki döntésnek – gazdasági következményeit tekintve – nyertesei és vesztesei egyaránt vannak. Tételezzük fel, hogy mindezt Angela Merkel és Emmanuel Macron is tudja. S ez lehet a háttere annak, hogy Európa két meghatározó politikusa lényegében egy közös eurókötvény-program elindítását javasolta. A pénzügytechnikainak tűnő lépés értelmezhető úgy is, hogy a „takarékos” Németország végre felismerte történelmi felelősségét, mellesleg saját alkotmánybírósága vitatható döntését is felülírta. Az Európai Bizottság május 27-én közzétett hétéves költségvetési tervezete már egy európai New Deal szellemét idézi. A Merkelék által javasolt 500 milliárd eurós helyreállítási alapot 750 milliárdra emelték, s ami ennél is fontosabb: az ehhez szükséges hitelt a pénzpiacokról a tagállamok helyett az Európai Bizottságnak kell felvennie. A többletforrás nagyobb része – vissza nem térítendő támogatásként – a járvány által leginkább sújtott Olaszországot és Spanyolországot segíti. Mindez az új világhelyzet felismeréséről tanúskodik. Európa ébredezni látszik.
Szerző