"Ez az a pillanat, amikor egy oktatásért felelős miniszternél le kellene esnie a tantusznak, hogy az új NAT-ot nem szabad így bevezetni"

Publikálás dátuma
2020.06.14. 16:54

Fotó: Máthé Zoltán / MTI
A járványhelyzet idején bevezetett online oktatás a kormányzat szerint siker, Lannert Judit oktatáskutató szerint viszont pontosan megmutatta: eddig sem elsősorban a technológiával volt probléma a magyar iskolákban. A pedagógusok becsülettel küzdöttek, az alulfizetett nők megint megoldották a problémát, a szükséges felismerések a döntéshozók részérők viszont várhatóan megint elmaradnak.
Kásler Miklós miniszter a héten szokásos videosorozatának aktuális részében megdicsérte a pedagógusokat, akik „gyakorlatilag egyetlenegy hétvégén át tudtak állni” a távoktatásra. Ön szerint hogyan, mi alapján lehet megítélni egy ilyen kényszerből jött kísérlet sikeres­ségét? Én ezt még kísérletnek sem nevezném, hirtelen, kényszerből bele kellett ugrani valamibe, amire eddig nem volt példa. Kásler miniszternek abban igaza van, hogy valahogy sikerült átállni. Más kérdés, hogy az egészségügy és az oktatás is arra van kihegyezve Magyarországon, hogy a képzett, zömében női, alulfizetett dolgozók húzzák az igát, és úgyis megcsinálják, amit kell. Korábban a PISA-eredmények kapcsán készült egy speciális rangsor, ami azt vizsgálta, hogy az adott országnak milyen tanári bérek mellett sikerült az eredményeket elérnie. Tulajdonképpen az „ár-érték” arányt nézték, hogy mennyi pénzből tart ott az oktatásuk, ahol. Ezen a listán negyedikek a magyarok, vagyis ilyen kevés pénzből csak kevesen tudnak ennyit „kihozni”. Az egész szellemiség, amit sajnos Kásler Miklós is képvisel, arról szól, hogy az oktatást meg lehet úszni ennyiből is, valahogy elmuzsikál, mert itt vannak ezek a drága nők, akik akkor is megcsinálják a dolgukat, ha nincsenek rendesen megfizetve. Nagyon unalmas, hogy évtizedek óta ezen szörfölnek a magyar politikusok, de jól mutatja, hogy mit gondolnak a magyar oktatásról. Vajon mit gondolnak? Nem nagyon gondolnak semmit. Az, hogy így, egyik napról a másikra bedobták a gyeplőt – miközben jól megideologizálták, hogy a digitális átállás régóta tervezett volt –, azt mutatja, hogy nekik tökmindegy, mi történik, amíg mindez a radar alatt marad. Majd a pedagógusok, a gyerekek meg a szülők megoldják va­lahogy. Kásler Miklós azt is hozzátette: a szülők és a gyerekek részéről tömeges igény mutatkozik arra, hogy „a későbbiek során nagyobb jelentősége legyen az ilyen okta­tásnak”. Én pont fordítva gondolom. A gyerekek többsége nem úgy használja a digitális eszközöket, hogy az a tanulást vagy az információszerzést segítené. A PISA-eredmények azt mutatják, hogy pusztán a digitális eszközök bevitele az iskolába még ronthat is a helyzeten. Minél többet használják ezeket az eszközöket, annál rosszabb a digitális szövegértésük. Mindenesetre mindenki belekerült egy új helyzetbe, aminek szerintem pont az a tanulsága, hogy a király meztelen, mert most kiderült: elsősorban nem technológiai problémáink vannak. Az fogja jól használni a számítógépet, akinek eleve jók az alapkészségei, a szövegértése, a digitális kompetenciája. Akire viszont ez nem igaz, annál még inkább felerősödnek a hátrányok. Annyi haszna van a történteknek, hogy most már talán nem tudják annyira megvezetni a pedagógusokat, ők is jobban látják, hogy hol van a helye ezeknek a technológiáknak. Már nem mumus, de jól látszik, hogy nem is a Szent Grál. Mit kellene lépniük most a döntéshozóknak, ha valóban jó irányba szeretnék mozdítani az oktatást? Most kellene csak igazán kutatni, egy ilyen váratlan helyzet alkalmat ad arra, hogy megvizsgáljunk olyan jelenségeket, amikre egyébként nincs lehetőség. És itt most nem közvélemény-kutatásra gondolok, hogy ki hogy élte meg és kezelte a helyzetet, mert félrevisz, ha azt csináljuk, amiben az emberek jól érzik magukat, az politika. Meg lehetne nézni, hogy hol van igazi elmaradás, miből fakad, és mivel lehetne költséghatékonyan javítani a helyzeten. Mint ahogy most lehetne megvizsgálni azt is, hogy hol áll tulajdonképpen a négy éve meghirdetett digitális stratégia.
Nem folyik most hasonló intenzív kutatómunka? Ahhoz költségvetési pénz kellene, abból lehet nagyon gyorsan és innovatívan átcsoportosítani és költeni, ezt mindennap látjuk. Az uniós források esetében nincs rugalmasság, de ez nem újdonság. Viszont nincs arra szándék, hogy a költségvetésből erre költsenek. Lehet profitálni mégis valamit az elmúlt hónapok tapasztalataiból? Ezek az eszközök az egyéni tanulást segíthetik, egy csomó olyan dolgot, amit hagyományosan az osztályban csinálnak, azt a gyerekek otthon is megtehetik. A pedagógus ma már nem egy információforrás, arra tényleg ott vannak a gépek. Hanem egy facilitátor, aki segíti a tanulás folyamatát, engedi és támogatja a gyerekeket, hogy saját maguk hozzák létre a tudást. Pont ez az a pillanat, amikor egy oktatásért felelős miniszternél le kellene esnie a tantusznak, hogy az új NAT-ot nem szabad így bevezetni, valami gyökeresen mást kell csinálni. Ha tovább folytatjuk ezt a frontális tanár- és nem tanulóközpontú oktatást, akkor fejre fogunk állni. Ehhez képest Kásler Miklós az idézett videóban azt mondta a NAT-ról, hogy a pedagógusszervezetek véleményezése után sikerült olyan „bázistartalmat” kialakítani, ami ötvözi az európai értékek és a nemzeti identitás legfontosabb elemeit, miközben korszerű ismereteket is átad. Nem, ez nem egy konszenzusos NAT, ez egy megerőszakolt NAT. Jó kezdet volt az Akadémia megbízása az elején, és akár jó dolog is kisülhetett volna belőle, de nem ez történt. A tanárokig el sem jutott előzetesen az anyag, idegen lesz számukra, majd csinálják belőle, amit tudnak. A kevés innovatív pedagógus pedig nem nagyon fog törődni vele, azt csinál, amit akar. Pedig egy normális országban a közoktatás egy közösen vallott értékkészletből építkezik, amit mindenki magáénak vall. Itt most megint egy rossz NAT-ot fog rosszul csinálni a szolgai többség, és még széttartóbb lesz a rendszer. Nem lehet, hogy a pedagógusok felismerései valahogy alulról hozzák meg ezeket a változásokat? Ne várjunk csodákat, a pedagógus közalkalmazott, az iskolában pedig egy központilag kinevezett igazgató diktál. Ez a két hónapos szünet, amiben kiláthattak kicsit a dobozból, sajnos nem elég. Aki eddig innovatív volt, az most még jobban feltalálta magát, és tovább megy ezen az úton, én általában 10 százalékra teszem ezeknek a tanároknak a számát. De a többiek nem fognak gyökeresen változtatni. Az is jól látszott ebben az időszakban, hogy azok az iskolák tudtak jól reagálni, ahol már korábban voltak próbálkozások, használták például a Microsoft Teamst. De a legtöbb helyen a KRÉTA-rendszerrel próbálkoztak, ami semmire sem nagyon jó, de erre meg aztán végképp nem, úgyhogy inkább a Facebook Messengert használták. Hősiesen küzdöttek a pedagógusok az általuk elérhető eszközökkel, amik nem a digitális oktatásra vannak kitalálva. De ennek értelmes folytatása csak akkor lehetne, ha létezne valamilyen valódi oktatáspolitika, ami képviselné ezt a szellemiséget, ehelyett most csak valami turulos türk zagyvaság van. Vannak ennek a helyzetnek olyan tanulságai, amik még a szakértői szemmel sem magától értetődőek? Ahogy a családok beszorultak a négy fal közé, egyre több lett a családon belüli erőszak. Ennek kapcsán észre kellene venni azt is, hogy sajnos a hagyományos családmodell sokaknál nem funkcionál jól, és nem tudja teljes mértékben betölteni az érzelmi intelligenciát fejlesztő, támogató szerepét. Erre is reflektálnia kellene az iskolának, mert egy társadalomban nem csak, sőt elsősorban nem az a cél, hogy szuper tudósokat neveljünk. Ez is szempont lehetne, amikor az iskola jövőjéről gondol­kodunk. Már most tudni lehet, hogy a hátrányos helyzetű tanulókat állította a legnagyobb probléma elé ez az átállás, sokan eszközök hiányában egyáltalán nem tudtak részt venni az oktatásban. Mikor fogjuk látni, hogy mennyi gyereket veszítettek el így az iskolák? Az első offline tanórákon fog kiderülni, hogy kik azok, akik esetleg lemorzsolódtak vagy nagyon nagy hátrányokat szedtek össze. Ha a kormányzat komolyan venné ezt a helyzetet, akkor kivételesen csinálnának soron kívüli kompetenciamérést szeptemberben is a hetedikeseknél, és összehasonlítanák a hatodikosok májusi mérésével. Amerikai kutatások szerint ugyanis a legnagyobb lemaradás nyáron következik be, most pedig ez az időszak nagyon megnyúlt. Ha az elmélet igazolódik, akkor a hátrányos helyzetű iskoláknak pluszerőforrásokat kellene biztosítani. Szintén az elmúlt hónapok tanulsága, hogy a digitáliseszköz-használat jól működik az elitebb környezetben. Így akár onnan is át lehetne pedagógust, erőforrást csoportosítani a hátrányos helyzetű térségekbe, mert ami ott a legjobban hiányzik a gyerekeknek, az a személyes, akár négyszemközti figyelem. Tudom, hogy ez így nagyon durván hangzik, de legalább el kellene kezdeni vitázni az ilyen gondolatokról.

Lannert Judit

Oktatáskutató, közgazdász, szociológus és szociálpolitikus. Kutatásai elsősorban a pályaválasztással, a tanulói továbbhaladással, az iskola és a munka közötti átmenettel foglalkoznak. A T-Tudok oktatáskutató cég egyik alapítója, kutatója.

Szerző

Életekbe kerülő halogatás

Publikálás dátuma
2020.06.14. 13:56

Fotó: DANIEL LEAL-OLIVAS / AFP
Több daganatos beteg már igen előrehaladott állapotban jutott el onkológushoz az utóbbi hetekben, ennek oka egy lapunknak nyilatkozó szakember szerint egyrészt, hogy a veszélyhelyzet miatt korlátozták az elérhető vizsgálatokat, és mivel nem mindig volt egyértelmű a daganatgyanú, elmaradt a kivizsgálás, másrészt, hogy a magyarok egyébként is halogatják az orvoshoz fordulást, a járványtól való félelem pedig ezt még inkább fokozta. A rákos betegek mellett nehéz helyzetbe kerültek a koronavírus miatt a rehabilitációra szorulók is, akiknek az ágyfelszabadítás miatt el kellett hagyni az utolsó mentsvárat jelentő speciális intézményeket.
„Az első néhány hétben nem lehetett tudni, hogy milyen komoly lesz a járvány Magyarországon, amit az olasz és a kínai helyzetről láttunk a hírekben, az nem volt megnyugtató. Ezért állították le gyakorlatilag a teljes elektív ellátást. A baj nem ez, hiszen fel kellett készülni egy esetleges berobbanásra, de nem monitorozták megfelelően a járvány alakulását, és mikor lehetett volna, nem engedték apránként vissza azt az ellátásszolgáltatást, ami előtte elérhető volt” – mondja Kunetz Zsombor oxyológus szakorvos, egykori légi mentő lapunknak. A helyzet most sem változott sokat, naponta csak bizonyos számú beteget vizsgálhatnak meg a szakrendelőkben a szakorvosok, így jóval kevesebben juthatnak be egy nap, mint korábban. Mindez persze nem baj, hacsak nem érinti azokat a pácienseket, akiknek az állapota nem tűr halasztást. Ezt persze nehéz megítélni, mivel hazánkban minden szakmai igyekezet ellenére még mindig nincs olyan minőségbiztosítási indikátor, ami azt mérné, hogy pontosan milyen betegek maradtak ellátás nélkül. „Annyi biztos, hogy az onkológiai ellátásban egyébként is nagyon kevés szakorvosra jut sok beteg, így az ellátók leterheltek. Kásler Miklós emberierőforrás-miniszter úgy nyilatkozott: a daganatosbeteg-ellátásnak zavartalanul kell folytatódnia a veszélyhelyzet alatt is. Azonban ha azt látjuk, hogy emlőrákszűrések nem történtek, akkor nehéz zavartalan működésről beszélni, hiszen a betegség felismerése az első lépés abban, hogy valakit kezelni lehessen” – mutat rá Kunetz Zsombor. Nem csak az emlő-, hanem a méhnyak- és a vastagbélrákszűrések is elmaradtak az utóbbi hónapokban, pedig ezeknél a betegségeknél is kulcsfontosságú az életkilátások szempontjából az időben való felismerés és a kezelés megkezdése.

Állandó ellentmondások

„Egy válsághelyzet esetén azt még meg tudom érteni, hogy az éves szűrések elmaradnak, azonban azt már nem, ha egy gyanú esetén a kivizsgálás is tolódik” – szögezi le Kunetz Zsombor. A kormány hivatalos kommunikációja szerint ilyen vizsgálatok egyébként nem maradtak el, de Bogáncsné Nagy Anita 38 éves, ötgyermekes, mellrákkal küzdő édesanya már­cius­ végén arról beszélt az RTL Klub Híradójának: októberben diagnosztizáltak nála mellrákot, decemberben pedig leoperálták az egyik mellét. A másik mellében is találtak elváltozást, ezt kellett volna akkor megvizsgálni, illetve kideríteni, hogy máshol van-e áttét a testében, de a kórházban lemondták az időpontját. A lemondást követően 12 magánonkológust is megkeresett, de a koronavírus-járványra hivatkozva mind elutasították. Az állam hivatalos, a koronavírussal kapcsolatos tájékoztató felületén, a koronavirus.gov.hu-n eközben április 8-án arról írtak: a sürgős esetek ellátása folyamatos, és ha valaki ennek az ellenkezőjét tapasztalná, panaszával forduljon az adott intézmény vezetőjéhez, a betegjogi képviselőhöz, illetve a Nemzeti Népegészségügyi Központhoz. Kásler Miklós egyébként a napokban azt nyilatkozta: úgy tudja, 16 panasz érkezett ide. A miniszter a Kossuth rádiónak arról beszélt: fikció, hogy rákos betegek a járvány ideje alatt nem kapták meg a szükséges kezelést, a daganatos betegek közül ugyanis mindenkit el kellett látni a járvány első percétől kezdve. Az emlőrák szűrését, a mammográfiát lehet, hogy halasztották, de „ennek nincs következménye” – mondta. Lapunknak egy neve elhallgatását kérő onkológus szakorvos arról beszélt: az onkológiai betegek kivizsgálását és kezelését folyamatosan biztosítani kellett, azonban a kontrollvizsgálatokat halasztották azoknál, akik stabilan jó állapotban voltak. „Ha abból indulnánk ki, hogy ez most egy 3 hónapos periódusra volt beszűkítve, abból akkora nagy probléma talán még nem lenne. Inkább az üzenetnek azzal a részével van baj, hogy Magyarországon a szűrésen való részvétel hajlandósága eleve alacsony volt. Azzal, hogy azt kommunikáltuk: lehet halasztani, megerősítettük az egyébként is halogató típusú betegekben azt az attitűdöt, ami ellen küzdünk” – mondja az onkológus. A szűrés célja egyébként nem a panaszos beteg kezelése, hanem még a panaszmentes esetek felfedezése.

Lehetetlen feladat az otthonápolás

A hazaküldött, már gyógyíthatatlan daganatos betegekkel kapcsolatban az onkológus szakorvos elmondta: a betegek és a család számára is nehéz egy ilyen helyzet, hiszen Magyarországon nincsenek felkészülve az otthonápolás körülményeire, a fájdalomcsillapításra, folyadékpótlásra. A hirtelen átállás komoly problémákat okozhatott, főleg, mert akik otthon maradtak sem feltétlen voltak elérhetőek, hiszen dolgozniuk kellett vagy a gyerekkel tanulni. „Érthető, hogy a rendelkezések szükségesek voltak a járvány miatt, de nem volt fokozatosság, így nem is tudtak felkészülni a családok az otthon­ápolással járó kihívásokra” – mondja az onkológus. Szerinte augusztus, szeptember táján várható, hogy az addig a betegek félelmei vagy az ellátórendszer kapacitásai miatt elhalasztott vizsgálatok egyszer csak rászakadnak a rendszerre. Ami már most nehézség, hogy sokkal előrehaladottabb állapotú daganatos betegek jelentkeznek most az orvosoknál, ugyanis akik egyébként is halogatták az orvoshoz fordulást, azok a veszélyhelyzet miatt még tovább vártak, hiába voltak ilyen-olyan pa­­na­szaik. De az is előfordul, ha a beteg el is mondta egy orvosnak, hogy mik a tünetei, azok nem feltétlen voltak típusosak, így nem gyanakodtak daganatra. „Az engem megkereső betegek közül többen vannak előrehaladott állapotban. Szeretném hangsúlyozni, hogy panasz esetén senki se halogassa az orvoshoz fordulást! Most, hogy már elérhetőek bizonyos szűrővizsgálatok, fontos, hogy ezeket vegyék igénybe az emberek. A betegeknek pedig azt üzenem, küzdjenek, harcoljanak magukért!” – buzdít az onkológus. Erre a küzdelemre nem csak ő, de Rozványi Balázs, a Magyar Rákellenes Liga elnöke is felhívja a figyelmet, mint mondja: sokan telefonáltak hozzájuk a kezelés alatt álló betegek közül azzal a kérdéssel, hogy el merjenek-e menni a megbeszélt kórházi időpontra. Féltek, hogy ez esetleg kockázatos lehet, és nem tudták, mi a kisebb rossz, ha kihagyják a kezelést és így nincs fertőzésveszély, vagy ha elmennek, de esetleg elkapják a koronavírust. „Minden esetben azt tanácsoltuk, hogy ne hagyják ki a tervezett kezeléseket, kampányt is indítottunk, hogy erre felhívjuk a figyelmet” – mondja az elnök.

Rehabilitáció nélkül

Míg a betegek egy része nem akart bemenni a kórházba, voltak olyanok, akiknek épp az okozta a lehető legkomolyabb problémát, hogy nekik vagy egy családtagjuknak el kell hagyni az intézményt. Amikor a minisztérium a veszélyhelyzet miatt elrendelte a 60 százalékos ágyfelszabadítást, akkor már szinte teljesen leállt a tervezett elektív ellátás, így az aktív ágyak nagyrészt szabadok voltak. Azokat, akiket az aktív ágyakon nem tudtak elhelyezni, a passzív ágyakra vitték, ápolási és rehabilitációs otthonokba. Az addig ott kezeltek egy részét pedig pillanatok alatt hazaküldték. „Nem tudom elképzelni, hogy olyan beteget küldtek volna aktív ágyból haza, akinek nem kezelték például az infarktusát. Azonban a rehabilitációt végző intézmények esetében is haza kellett küldeni a betegek egy részét, akik így olykor rosszabb körülmények közé kerültek, hiszen a család nem feltétlen tudta őket gondozni. Képzeljünk csak el egy fiatalembert, aki csigolyatörést szenvedett, az egész élete változás alatt van. Egyetlen kapaszkodója a rehabilitációs intézet. Ha közlik vele, hogy haza kell mennie, nem marad támasza. Egy félbeszakadó rehabilitáció iszonyatos visszaesést jelenthet” – vázolja Kunetz Zsombor. Szerinte a legnagyobb baj, hogy a drasztikus ágyszám-felszabadításra szükség sem volt, és ezt már közben lehetett sejteni. Azt pedig egyelőre nem lehet tudni, hogy hogyan és mikor fog visszaállni az egészségügy a normál működésre. „Erre a kérdésre valószínűleg csak Orbán Viktor tudja a választ” – teszi hozzá.

A veszélyhelyzet idején hazaküldött, rehabilitációra szoruló betegekkel és a daganatosok ellátásával kapcsolatban szerettük volna a Magyar Orvosi Kamara véleményét is kikérni, de sajnos ők „elfoglaltságaik miatt” nem tudták vállalni az interjút. Mindössze azt közölték: „Április elején közleményben hívtuk fel a döntéshozók figyelmét arra, hogy a járványra történő túlzott fókuszálás a többi beteg ellátásának sérelmével jár, ők a láthatatlan áldozatok. Most az Egészségügyi Világszervezet (WHO) felmérése is alátámasztja, hogy a korai aggodalmunk megalapozott volt, az ellátási kapacitások beszűkülése és a kijárási korlátozások együttesen az ellátatlan beteg számát növelték. Tagjaink, az ellátó orvosok mindent megtesznek azért, hogy betegeink minél hamarabb eljussanak a vizsgálatokra, megkapják a szükséges kezelést.”

Szerző

Túl lehet jutni Mečiaron, Ceauşescun és Orbánon is

Publikálás dátuma
2020.06.14. 08:49

Fotó: Riccardo Pareggiani / AFP / NurPhoto
Összehasonlíthatatlanul kiszámíthatóbb az élet Szlovákiában hozzánk képest, a társadalom, beleértve a magyarokat is, sokkal jobb mentális állapotban van. Ez egyfajta reményt ad, hogy túl lehet jutni Mečiaron, Ceauşescun és Orbánon is. Törzsök Erika szociológus, kisebbségkutatónak sokkal több jó híre nem nagyon van, de megszívlelendő gondolata annál inkább – több évtizedes liberális kisebbségpolitikusi múlttal.
Első beszélgetésünkkor azt mondta: nem akar Trianonról beszélni, mert néhány kiváló írás, interjú kivételével ez a diskurzus ismét oly mértékben el van rontva, hogy csak a Fidesz narratíváját erősíti. De akkor nem kellene inkább a széttépett országról szóló nemzeti etnicista áldozatnarratíva helyett a valóságról beszélni? Az a dilemma, hogy hogyan lehet ezt a kérdést úgy tárgyalni, hogy ne boruljunk be a nemzeti önsajnálatba, az áldozatszerepbe, és ne bántsunk meg senkit. Sőt, segítsen kijönni a „zsákutcás magyar történelemből”. Nem lehet bepótolni a korrekt oktatás, tiszta beszéd évtizedes hiá­nyát. Érdemes ugyanakkor megnézni, hogy a XX. századi történelem különböző időszakaiban milyen hatással van a magyar kormányok kül- és kisebbségpolitikája a határon túli magyar közösségekre. Talán Bethlen István kormánya volt az egyetlen, Bánffy Miklós külügyminiszterrel, amely odafigyelt erre, de ők ismerték Európát és a régiót is, s meg kellett csinálni Magyarországot. A két világháború között kitűnő gimnáziumokat, sok ezer tanyasi iskolát hoztak létre. Kiváló, nemzetközi hírű tudósok sora került ki a korabeli Magyarország iskoláiból. Az is igaz, hogy ezekben is megjelent a revizionista gondolkodás, sőt a numerus clausus, de az oktatás nemzetstratégiai ügy volt. Ahogy ma is annak kellene lennie. Ehhez képest a Klebelsberg név az adott intézményen ma már csak a nemzeti hülyeséget fedi. A kisebbségpolitika egyik egykori alakítójaként az 1990-es évek közepétől, a 2000-es évek elején a Szülőföld programmal és a Varratmentes Európa régiófejlesztési terveivel képzeltük a jövőt. Az egyfelől szuverenista, másfelől homogenizáló, centralizáló, etnonacionalista politikákkal szemben valami mással próbálkoztunk. Ehhez képest rossz látni, hova jutottunk az általam is képviselt határon átnyúló regionális együttműködéstől, a közös térségi intézményi és infrastruktúrafejlesztéstől a Székelyföld esetében például a szélsőséges, szegregált helyzetet kialakító politikáig. A NER ebben is iszonyatosan pusztító, amit első perctől kezdve látni lehetett, s mára soha nem látott gyűlölet feszül az „anyaországiak” egy része és a határon túli magyarok között. Trianon külön és másért fáj a magyarországiaknak, s a határon túli magyaroknak. Az Orbán-kurzus – nyilatkozta több helyen – Fidesz-szavazóknak, pénzmosodának, gyarmatosítandónak tekinti a szomszédos országok magyarságát a fiókpártokon keresztül áramló források révén. Lát változást? Semmit. Csak a nagyságrendben. Gazdaságszociológusként annak idején úgy gondoltam, meg kell néznünk azt a helyzetet, hogy milyen állapotban vannak ezek a térségek, s így elkészítettük a helyzetfelmérést Közeledő régiók a Kárpát-medencében címmel, áttekintve Dél-Szlovákia, Erdély és a Vajdaság gazdasági átalakulásának esélyeit. Úgy gondoltuk, csak az adott térségben élők, kisebbségiek és többségiek egyetértésével lehet elkezdeni a közös gondolkodást, a források szinergikus felhasználását. A közös döntések nyilvánosak voltak. Idealistán azt gondoltuk, hogy miután e határ menti térségek multietnikusak, és a határok végre átjárhatóvá váltak, nézzük meg, mit jelentene az ott élőknek a közös infrastruktúra, intézményfejlesztés vagy egy közös társadalombiztosítási rendszer. Ha valakinek például a Dunától északra hirtelen egészségügyi ellátásra van szüksége Párkányban, át lehessen hozni Esztergomba a kórházba, és ne Nyitrára kelljen vinni. A régióközpontoktól szerencsétlenül elválasztott régiók lakossága számára élhetőbb, észszerű intézményi, gazdasági megoldásokat találni. Ehelyett van a szuverenista, etnonacionalista politizálás, ez a teljesen átláthatatlan klientúravásárlás Fidesz-fiókpártok­kal, amelyek megosztják a térség magyarságát, gyengítve ezzel az adott közösség politikai érdekérvényesítő képességét! Emiatt legutóbb Szlo­vá­kiá­ban egy magyar párt sem jutott be a pozsonyi parlamentbe. Miért nem látja ezt át a Fidesz hazai és határon túli tábora? Orbánék – és ezt már nem is nagyon szoktuk kihangsúlyozni – két dologgal kerültek másodszor is hatalomra 2010-ben. Az egyik a korrupcióellenes diskurzus, a másik a nacionalista narratíva felerősítése. Ez utóbbira azért van Magyarországon nagy lehetőség, mert a két világháború közötti revansista gondolkodást megalapozta az a gyakorlat, amikor is a gyerekek az iskolában a tanítás előtt a „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában” szöveget imádkozták, a tanteremben Nagy-Magyarország térképe lógott a falon, felnőttként könnyen váltak a revansista politika eszközévé. Magyarország később ismét a vesztes oldalon állt, a térség a szovjet érdekszféra része lett, és nem sikerült a lakosság számára világossá tenni, hogy a II. világháborús revansista politika lökte az országot „Hitler utolsó csatlósa” szerepébe, s juttatott ismét magyar milliókat más államalakulatokba. 1949 után elindult a tiltás, a képmutatás és felelősség­gyártás. Ifjúságom idején a Himnuszt vagy a Szózatot legfeljebb templomokban lehetett énekelni. Nemzetiszínű zászló vagy kokárda március 15-én provokációnak számított. E szimbólumok tiltása óriási elégedetlenséget érlelt a lakosságban. 1956-ban aztán ez is jelentős szerepet játszott. Miközben a revansista nevelésben részesülő fia­talok felnőtté válva sem voltak tudatában például annak, hogy Erdély 7,5 milliós lakosságának nagy többsége román. A „három tenger határolta országról” szóló legendák egy fiatal gyereknek is megragadják a képzeletét, főleg, ha fogalma sincs a tényleges történelemről később sem. Orbán jó érzékkel rájátszott ezekre az érzelmekre. A baloldalnak meg a liberálisoknak pedig mindig is volt egy vaksága a nemzeti kérdésre, szimbólumokra. Ez az érzéketlenség hatalmas tömegeket sodort a Fidesz-szavazók körébe. Ez a tudatalatti történet olyan gyűlöletet kelt a szomszédos országokban élő többségek iránt, ami szinte kezelhetetlen, és bármikor lehívható. És ez megvan a szomszéd országok többségénél is a magyarokkal szemben. Amióta Finkelsteint alkalmazta Orbán, látjuk, hogy legegyszerűbb, leghatékonyabb ellenségképeket gyártani és a nemzeti érzésekre, sérelmekre rájátszani. Eközben azért jönnek az új generációk, akik egy része nem kiszolgálója ennek a befülledt, áporodott gondolkodásnak. Van egy határon túli fiatal magyar értelmiség a szomszédos országokban, akik megjárták a világot, nyitott szemmel figyelik saját helyzetüket, az adott ország többségi politikáját, s ami Magyarországon folyik. Más fogalmi rendben gondolkodnak. Azt a kérdést teszik föl, hogy a kisebbségi helyzetben élők politikai emancipációjára milyen lehetőségek vannak? Ez a szempont mikor merült föl a „nemzeti együttműködés rendszerében”? Erre a kérdésre a kettős állampolgárság nem megoldás. Ez sem a külpolitikában, se magyar kisebbségpolitikában nem szempont. A legjobb kisebbségpolitika a jó magyar ország­imázs volna, mert annak van presztí­zse. Az Orbán-kormánynak köszönhetően ma már csak utálnak minket vagy röhögnek rajtunk mindenhol.
Ha a magyar állam szisztematikusan megsérti az egyetemes emberi jogokat, akkor számíthatunk-e arra, hogy bárki a magyar ügy mellé áll Európában? – kérdezi egyik írásában Sárosi Péter jogvédő, történész. Mintha Orbánék rontanák az esé­lyeket… Így van. A 2004-es EU-csatlakozásunkkor kevesen gondoltak arra, hogy azok a hatalmas regionális különbségek, melyek az évtizedek során kialakultak, milyen következményekkel járnak majd. Szlovákia, Magyarország, Románia nem az egymással való együttműködésben látták meg a lehetőséget, hanem a centrumországok tőkéjéért versenyeznek nemzetállami villongással. Ugyanakkor megfigyelhető Orbán politikájában egy rafinált csavar, miszerint kibéküléspolitikát folytat a szerb Vučiccsal, a roman Orbannal és a szlovák Matoviccsal. A nacionalista kormányok jól együtt tudnak működni a térségben élő munkaerő kiárusításában. Ez a kisebbségeket még rosszabbul érintheti, a kelet-közép-európai vezérek politikája olykor perifériás szegregá­tumot eredményez. Mindeközben ha­talmas szürkeállomány, jól képzett munkaerő megy el Nyugatra. Ezzel az orbáni politikával leépítettük a regionális együttműködések lehetőségét. Az észak-déli irányú, határokon átnyúló együttműködés mérsékelhetné a térségek közti egyre növekvő egyenlőtlenségeket, az elszegényedést, ami a többségi-kisebbségi lakosságnak egyaránt rossz ezekben a posztszocialista országokban. Ez a lehetőség úgy tűnik – legalábbis egyelőre –, elveszett. Hogy érzi magát a rendszerváltás előtti demokratikus ellenzék egykori liberális tagjaként? Erre egy nagyon csúnya szót tudnék mondani. A demokratikus ellenzék hatalmas erkölcsi és politikai tőkét halmozott fel 1990 előtt, ami a rendszerváltás táján javarészt az SZDSZ-ben testesült meg, a legtöbben ott kötöttünk ki. Nem volt véletlen az a hatalmas támogatottság, amit az első szabad választáson kaptunk, amelyet aztán hihetetlen gyorsasággal sikerült elvesztegetnünk. A felelősségérzet mellett ez egy pocsék érzés. Mentségünkre annyit lehet felhozni, hogy az ország nem volt felkészülve a világ kinyílására. Itt a KGST falai között nem igazán ismertük azokat a folyamatokat, működéseket, melyek a nyugati világban kialakultak. Sokan azt hitték, kimennek az oroszok, és másnap Ausztria szintjén fogunk élni. Mára hatalmassá vált a demokratikus gondolkodás, a hatalmi ágak és az intézmények működési deficitje. Demokraták nélkül demokratikus intézményrendszert működtetni nem lehet. Mit gondol, lehet az EU a ments­vár a tekintetben, hogy ellenáll az „elsalvinisedésnek, ellepenesedésnek”, és megmarad erős viszonyítási pontnak a liberális demokráciák számára? Szerintem Orbán nem akar kilépni az unióból. Ösztönösen rátalált egy politikai szerepre, ami nagyon jó neki, az országnak kevésbé. A kétpólusú világ megszűnése után kialakuló trendek és azok a hatalmas változások, amelyek Kínát felhúzták, és az Egyesült Államok elnökében olyan szorongást keltenek, ami a legostobább döntésekre késztetik, Orbán pávatáncának kedveznek jelenleg. Ez a politikai helyzet nemcsak a magyar miniszterelnököt szülte meg, hanem Boris Johnsont is, Trumpot és a többieket. Ennek az évnek a tragikus jelensége, a koronavírus nagy figyelmeztetés a társadalmak számára, fordulópontot jelenthet akár az európai integrációra nézve is. Az unió léte, számos vitathatatlan problémája, nehézkes működése ellenére, még a rettenetesen dezinformált és manipulált lakosság körében is világos, hogy az az egyetlen lehetőség, hogy Magyarország ne sodródjon perifériára, ne szegényedjen el még jobban. Orbán jobban tudja, mint mi, hogy a türk tanácstól és a kínaiaktól nem fog ingyen pénzt kapni, sem Putyintól. Az uniós forrásokkal tartja fenn jelenleg is a hatalmát, építi a ­klientúráját, a kiszolgáltatottságot, ami a választásokon könnyen hozza a kétharmadot. Lát esélyt arra, hogy az inga végre visszalendül a liberális demokrácia megerősödése felé? A közeljövőben Magyarországon nem. Olyan politikai és társadalmi szocializáción mennek keresztül a generációk, aminek a következtében nincs is igény valódi demokratikus intézményi működésekre. Ez egy pokoli dolog. A magyar iskolarendszerben, a kivéreztetett egyetemektől a militarizálást éppen most megélő alapszintű iskolákig nem az a cél, hogy a demokratikus gondolkodási igény és döntéshozatali mechanizmus alakuljon ki. Szavazatmaximalizálás van, Orbán naponta méri a közhangulatot, és ennek megfelelően kommunikál. Eközben az egyharmad lakosság éhen gebed, és nem csak a keleti végeken. A magyar vidék haldoklik. Egy modernizációs programra volna szükség, amely millióknak jelentene mozgósítóerőt, s választ adna a nagy kihívásokra a klímaváltozástól a multiknak kitettségig. Mozgalmat teremtő, magával ragadó, tömegeket mozgósító alternatív programok nélkül nem fog menni. A jelenlegi ellenzéki pártok összefogása kevés ahhoz, hogy ezt a masszív, kőkemény, túlhatalommal rendelkező, rendkívül alantas, megnyomorító hatalmi berendezkedést ki tudják ütni. Igor Matovič trianoni gesztusa a magyarokhoz reményt ébresztő? Ha van valami reménye az embernek, akkor az, hogy Ceauşescu Romániájából is ki tudott jönni valamelyest a társadalom. Sokat járok a szlovák–magyar határ mentén, bizakodással, de fájó szívvel nézem, ahogy nyílik az olló, és a szomszédunk más úton és más irányba fejlődik. Az „ezeréves Magyarország” az ostoba politizálásával megvetett és kinevetett fekete bárány, miközben a fiatal, harmincéves szlovák állam jelentős eredményeket ér el. Nincs nacionalizmus, nincs antiszemitizmus, nincs őrült centralizáció, a lokalitásnak megvan a jelentősége, lehetősége, az önkormányzatok valóban azok, nem csak önmaguk karikatúrái. Összehasonlíthatatlanul kiszámíthatóbb az élet Szlovákiában hozzánk képest, a társadalom, beleértve a magyarokat is, sokkal jobb mentális állapotban van. Ez egyfajta reményt ad, hogy túl lehet jutni Mečiaron, Ceauşescun, és Orbánon is.

Törzsök Erika

Szociológus, kisebbségkutató. Kassán született, az ELTE szociológiai szakán szerzett doktorátust 1977-ben. A rendszerváltás előtt a demokratikus ellenzék tagja, az SZDSZ egykori kisebbségpolitikai titkárságának vezetője. Volt a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke, a Külügyminisztérium kisebbségpolitikai főtanácsadója (2005–2006) és a Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya főigazgatója (2007–2009). Tíz éve a Civitas Europica Centralis Alapítvány elnöke.

Szerző