Életekbe kerülő halogatás

Publikálás dátuma
2020.06.14. 13:56

Fotó: DANIEL LEAL-OLIVAS / AFP
Több daganatos beteg már igen előrehaladott állapotban jutott el onkológushoz az utóbbi hetekben, ennek oka egy lapunknak nyilatkozó szakember szerint egyrészt, hogy a veszélyhelyzet miatt korlátozták az elérhető vizsgálatokat, és mivel nem mindig volt egyértelmű a daganatgyanú, elmaradt a kivizsgálás, másrészt, hogy a magyarok egyébként is halogatják az orvoshoz fordulást, a járványtól való félelem pedig ezt még inkább fokozta. A rákos betegek mellett nehéz helyzetbe kerültek a koronavírus miatt a rehabilitációra szorulók is, akiknek az ágyfelszabadítás miatt el kellett hagyni az utolsó mentsvárat jelentő speciális intézményeket.
„Az első néhány hétben nem lehetett tudni, hogy milyen komoly lesz a járvány Magyarországon, amit az olasz és a kínai helyzetről láttunk a hírekben, az nem volt megnyugtató. Ezért állították le gyakorlatilag a teljes elektív ellátást. A baj nem ez, hiszen fel kellett készülni egy esetleges berobbanásra, de nem monitorozták megfelelően a járvány alakulását, és mikor lehetett volna, nem engedték apránként vissza azt az ellátásszolgáltatást, ami előtte elérhető volt” – mondja Kunetz Zsombor oxyológus szakorvos, egykori légi mentő lapunknak. A helyzet most sem változott sokat, naponta csak bizonyos számú beteget vizsgálhatnak meg a szakrendelőkben a szakorvosok, így jóval kevesebben juthatnak be egy nap, mint korábban. Mindez persze nem baj, hacsak nem érinti azokat a pácienseket, akiknek az állapota nem tűr halasztást. Ezt persze nehéz megítélni, mivel hazánkban minden szakmai igyekezet ellenére még mindig nincs olyan minőségbiztosítási indikátor, ami azt mérné, hogy pontosan milyen betegek maradtak ellátás nélkül. „Annyi biztos, hogy az onkológiai ellátásban egyébként is nagyon kevés szakorvosra jut sok beteg, így az ellátók leterheltek. Kásler Miklós emberierőforrás-miniszter úgy nyilatkozott: a daganatosbeteg-ellátásnak zavartalanul kell folytatódnia a veszélyhelyzet alatt is. Azonban ha azt látjuk, hogy emlőrákszűrések nem történtek, akkor nehéz zavartalan működésről beszélni, hiszen a betegség felismerése az első lépés abban, hogy valakit kezelni lehessen” – mutat rá Kunetz Zsombor. Nem csak az emlő-, hanem a méhnyak- és a vastagbélrákszűrések is elmaradtak az utóbbi hónapokban, pedig ezeknél a betegségeknél is kulcsfontosságú az életkilátások szempontjából az időben való felismerés és a kezelés megkezdése.

Állandó ellentmondások

„Egy válsághelyzet esetén azt még meg tudom érteni, hogy az éves szűrések elmaradnak, azonban azt már nem, ha egy gyanú esetén a kivizsgálás is tolódik” – szögezi le Kunetz Zsombor. A kormány hivatalos kommunikációja szerint ilyen vizsgálatok egyébként nem maradtak el, de Bogáncsné Nagy Anita 38 éves, ötgyermekes, mellrákkal küzdő édesanya már­cius­ végén arról beszélt az RTL Klub Híradójának: októberben diagnosztizáltak nála mellrákot, decemberben pedig leoperálták az egyik mellét. A másik mellében is találtak elváltozást, ezt kellett volna akkor megvizsgálni, illetve kideríteni, hogy máshol van-e áttét a testében, de a kórházban lemondták az időpontját. A lemondást követően 12 magánonkológust is megkeresett, de a koronavírus-járványra hivatkozva mind elutasították. Az állam hivatalos, a koronavírussal kapcsolatos tájékoztató felületén, a koronavirus.gov.hu-n eközben április 8-án arról írtak: a sürgős esetek ellátása folyamatos, és ha valaki ennek az ellenkezőjét tapasztalná, panaszával forduljon az adott intézmény vezetőjéhez, a betegjogi képviselőhöz, illetve a Nemzeti Népegészségügyi Központhoz. Kásler Miklós egyébként a napokban azt nyilatkozta: úgy tudja, 16 panasz érkezett ide. A miniszter a Kossuth rádiónak arról beszélt: fikció, hogy rákos betegek a járvány ideje alatt nem kapták meg a szükséges kezelést, a daganatos betegek közül ugyanis mindenkit el kellett látni a járvány első percétől kezdve. Az emlőrák szűrését, a mammográfiát lehet, hogy halasztották, de „ennek nincs következménye” – mondta. Lapunknak egy neve elhallgatását kérő onkológus szakorvos arról beszélt: az onkológiai betegek kivizsgálását és kezelését folyamatosan biztosítani kellett, azonban a kontrollvizsgálatokat halasztották azoknál, akik stabilan jó állapotban voltak. „Ha abból indulnánk ki, hogy ez most egy 3 hónapos periódusra volt beszűkítve, abból akkora nagy probléma talán még nem lenne. Inkább az üzenetnek azzal a részével van baj, hogy Magyarországon a szűrésen való részvétel hajlandósága eleve alacsony volt. Azzal, hogy azt kommunikáltuk: lehet halasztani, megerősítettük az egyébként is halogató típusú betegekben azt az attitűdöt, ami ellen küzdünk” – mondja az onkológus. A szűrés célja egyébként nem a panaszos beteg kezelése, hanem még a panaszmentes esetek felfedezése.

Lehetetlen feladat az otthonápolás

A hazaküldött, már gyógyíthatatlan daganatos betegekkel kapcsolatban az onkológus szakorvos elmondta: a betegek és a család számára is nehéz egy ilyen helyzet, hiszen Magyarországon nincsenek felkészülve az otthonápolás körülményeire, a fájdalomcsillapításra, folyadékpótlásra. A hirtelen átállás komoly problémákat okozhatott, főleg, mert akik otthon maradtak sem feltétlen voltak elérhetőek, hiszen dolgozniuk kellett vagy a gyerekkel tanulni. „Érthető, hogy a rendelkezések szükségesek voltak a járvány miatt, de nem volt fokozatosság, így nem is tudtak felkészülni a családok az otthon­ápolással járó kihívásokra” – mondja az onkológus. Szerinte augusztus, szeptember táján várható, hogy az addig a betegek félelmei vagy az ellátórendszer kapacitásai miatt elhalasztott vizsgálatok egyszer csak rászakadnak a rendszerre. Ami már most nehézség, hogy sokkal előrehaladottabb állapotú daganatos betegek jelentkeznek most az orvosoknál, ugyanis akik egyébként is halogatták az orvoshoz fordulást, azok a veszélyhelyzet miatt még tovább vártak, hiába voltak ilyen-olyan pa­­na­szaik. De az is előfordul, ha a beteg el is mondta egy orvosnak, hogy mik a tünetei, azok nem feltétlen voltak típusosak, így nem gyanakodtak daganatra. „Az engem megkereső betegek közül többen vannak előrehaladott állapotban. Szeretném hangsúlyozni, hogy panasz esetén senki se halogassa az orvoshoz fordulást! Most, hogy már elérhetőek bizonyos szűrővizsgálatok, fontos, hogy ezeket vegyék igénybe az emberek. A betegeknek pedig azt üzenem, küzdjenek, harcoljanak magukért!” – buzdít az onkológus. Erre a küzdelemre nem csak ő, de Rozványi Balázs, a Magyar Rákellenes Liga elnöke is felhívja a figyelmet, mint mondja: sokan telefonáltak hozzájuk a kezelés alatt álló betegek közül azzal a kérdéssel, hogy el merjenek-e menni a megbeszélt kórházi időpontra. Féltek, hogy ez esetleg kockázatos lehet, és nem tudták, mi a kisebb rossz, ha kihagyják a kezelést és így nincs fertőzésveszély, vagy ha elmennek, de esetleg elkapják a koronavírust. „Minden esetben azt tanácsoltuk, hogy ne hagyják ki a tervezett kezeléseket, kampányt is indítottunk, hogy erre felhívjuk a figyelmet” – mondja az elnök.

Rehabilitáció nélkül

Míg a betegek egy része nem akart bemenni a kórházba, voltak olyanok, akiknek épp az okozta a lehető legkomolyabb problémát, hogy nekik vagy egy családtagjuknak el kell hagyni az intézményt. Amikor a minisztérium a veszélyhelyzet miatt elrendelte a 60 százalékos ágyfelszabadítást, akkor már szinte teljesen leállt a tervezett elektív ellátás, így az aktív ágyak nagyrészt szabadok voltak. Azokat, akiket az aktív ágyakon nem tudtak elhelyezni, a passzív ágyakra vitték, ápolási és rehabilitációs otthonokba. Az addig ott kezeltek egy részét pedig pillanatok alatt hazaküldték. „Nem tudom elképzelni, hogy olyan beteget küldtek volna aktív ágyból haza, akinek nem kezelték például az infarktusát. Azonban a rehabilitációt végző intézmények esetében is haza kellett küldeni a betegek egy részét, akik így olykor rosszabb körülmények közé kerültek, hiszen a család nem feltétlen tudta őket gondozni. Képzeljünk csak el egy fiatalembert, aki csigolyatörést szenvedett, az egész élete változás alatt van. Egyetlen kapaszkodója a rehabilitációs intézet. Ha közlik vele, hogy haza kell mennie, nem marad támasza. Egy félbeszakadó rehabilitáció iszonyatos visszaesést jelenthet” – vázolja Kunetz Zsombor. Szerinte a legnagyobb baj, hogy a drasztikus ágyszám-felszabadításra szükség sem volt, és ezt már közben lehetett sejteni. Azt pedig egyelőre nem lehet tudni, hogy hogyan és mikor fog visszaállni az egészségügy a normál működésre. „Erre a kérdésre valószínűleg csak Orbán Viktor tudja a választ” – teszi hozzá.

A veszélyhelyzet idején hazaküldött, rehabilitációra szoruló betegekkel és a daganatosok ellátásával kapcsolatban szerettük volna a Magyar Orvosi Kamara véleményét is kikérni, de sajnos ők „elfoglaltságaik miatt” nem tudták vállalni az interjút. Mindössze azt közölték: „Április elején közleményben hívtuk fel a döntéshozók figyelmét arra, hogy a járványra történő túlzott fókuszálás a többi beteg ellátásának sérelmével jár, ők a láthatatlan áldozatok. Most az Egészségügyi Világszervezet (WHO) felmérése is alátámasztja, hogy a korai aggodalmunk megalapozott volt, az ellátási kapacitások beszűkülése és a kijárási korlátozások együttesen az ellátatlan beteg számát növelték. Tagjaink, az ellátó orvosok mindent megtesznek azért, hogy betegeink minél hamarabb eljussanak a vizsgálatokra, megkapják a szükséges kezelést.”

Szerző

Túl lehet jutni Mečiaron, Ceauşescun és Orbánon is

Publikálás dátuma
2020.06.14. 08:49

Fotó: Riccardo Pareggiani / AFP / NurPhoto
Összehasonlíthatatlanul kiszámíthatóbb az élet Szlovákiában hozzánk képest, a társadalom, beleértve a magyarokat is, sokkal jobb mentális állapotban van. Ez egyfajta reményt ad, hogy túl lehet jutni Mečiaron, Ceauşescun és Orbánon is. Törzsök Erika szociológus, kisebbségkutatónak sokkal több jó híre nem nagyon van, de megszívlelendő gondolata annál inkább – több évtizedes liberális kisebbségpolitikusi múlttal.
Első beszélgetésünkkor azt mondta: nem akar Trianonról beszélni, mert néhány kiváló írás, interjú kivételével ez a diskurzus ismét oly mértékben el van rontva, hogy csak a Fidesz narratíváját erősíti. De akkor nem kellene inkább a széttépett országról szóló nemzeti etnicista áldozatnarratíva helyett a valóságról beszélni? Az a dilemma, hogy hogyan lehet ezt a kérdést úgy tárgyalni, hogy ne boruljunk be a nemzeti önsajnálatba, az áldozatszerepbe, és ne bántsunk meg senkit. Sőt, segítsen kijönni a „zsákutcás magyar történelemből”. Nem lehet bepótolni a korrekt oktatás, tiszta beszéd évtizedes hiá­nyát. Érdemes ugyanakkor megnézni, hogy a XX. századi történelem különböző időszakaiban milyen hatással van a magyar kormányok kül- és kisebbségpolitikája a határon túli magyar közösségekre. Talán Bethlen István kormánya volt az egyetlen, Bánffy Miklós külügyminiszterrel, amely odafigyelt erre, de ők ismerték Európát és a régiót is, s meg kellett csinálni Magyarországot. A két világháború között kitűnő gimnáziumokat, sok ezer tanyasi iskolát hoztak létre. Kiváló, nemzetközi hírű tudósok sora került ki a korabeli Magyarország iskoláiból. Az is igaz, hogy ezekben is megjelent a revizionista gondolkodás, sőt a numerus clausus, de az oktatás nemzetstratégiai ügy volt. Ahogy ma is annak kellene lennie. Ehhez képest a Klebelsberg név az adott intézményen ma már csak a nemzeti hülyeséget fedi. A kisebbségpolitika egyik egykori alakítójaként az 1990-es évek közepétől, a 2000-es évek elején a Szülőföld programmal és a Varratmentes Európa régiófejlesztési terveivel képzeltük a jövőt. Az egyfelől szuverenista, másfelől homogenizáló, centralizáló, etnonacionalista politikákkal szemben valami mással próbálkoztunk. Ehhez képest rossz látni, hova jutottunk az általam is képviselt határon átnyúló regionális együttműködéstől, a közös térségi intézményi és infrastruktúrafejlesztéstől a Székelyföld esetében például a szélsőséges, szegregált helyzetet kialakító politikáig. A NER ebben is iszonyatosan pusztító, amit első perctől kezdve látni lehetett, s mára soha nem látott gyűlölet feszül az „anyaországiak” egy része és a határon túli magyarok között. Trianon külön és másért fáj a magyarországiaknak, s a határon túli magyaroknak. Az Orbán-kurzus – nyilatkozta több helyen – Fidesz-szavazóknak, pénzmosodának, gyarmatosítandónak tekinti a szomszédos országok magyarságát a fiókpártokon keresztül áramló források révén. Lát változást? Semmit. Csak a nagyságrendben. Gazdaságszociológusként annak idején úgy gondoltam, meg kell néznünk azt a helyzetet, hogy milyen állapotban vannak ezek a térségek, s így elkészítettük a helyzetfelmérést Közeledő régiók a Kárpát-medencében címmel, áttekintve Dél-Szlovákia, Erdély és a Vajdaság gazdasági átalakulásának esélyeit. Úgy gondoltuk, csak az adott térségben élők, kisebbségiek és többségiek egyetértésével lehet elkezdeni a közös gondolkodást, a források szinergikus felhasználását. A közös döntések nyilvánosak voltak. Idealistán azt gondoltuk, hogy miután e határ menti térségek multietnikusak, és a határok végre átjárhatóvá váltak, nézzük meg, mit jelentene az ott élőknek a közös infrastruktúra, intézményfejlesztés vagy egy közös társadalombiztosítási rendszer. Ha valakinek például a Dunától északra hirtelen egészségügyi ellátásra van szüksége Párkányban, át lehessen hozni Esztergomba a kórházba, és ne Nyitrára kelljen vinni. A régióközpontoktól szerencsétlenül elválasztott régiók lakossága számára élhetőbb, észszerű intézményi, gazdasági megoldásokat találni. Ehelyett van a szuverenista, etnonacionalista politizálás, ez a teljesen átláthatatlan klientúravásárlás Fidesz-fiókpártok­kal, amelyek megosztják a térség magyarságát, gyengítve ezzel az adott közösség politikai érdekérvényesítő képességét! Emiatt legutóbb Szlo­vá­kiá­ban egy magyar párt sem jutott be a pozsonyi parlamentbe. Miért nem látja ezt át a Fidesz hazai és határon túli tábora? Orbánék – és ezt már nem is nagyon szoktuk kihangsúlyozni – két dologgal kerültek másodszor is hatalomra 2010-ben. Az egyik a korrupcióellenes diskurzus, a másik a nacionalista narratíva felerősítése. Ez utóbbira azért van Magyarországon nagy lehetőség, mert a két világháború közötti revansista gondolkodást megalapozta az a gyakorlat, amikor is a gyerekek az iskolában a tanítás előtt a „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában” szöveget imádkozták, a tanteremben Nagy-Magyarország térképe lógott a falon, felnőttként könnyen váltak a revansista politika eszközévé. Magyarország később ismét a vesztes oldalon állt, a térség a szovjet érdekszféra része lett, és nem sikerült a lakosság számára világossá tenni, hogy a II. világháborús revansista politika lökte az országot „Hitler utolsó csatlósa” szerepébe, s juttatott ismét magyar milliókat más államalakulatokba. 1949 után elindult a tiltás, a képmutatás és felelősség­gyártás. Ifjúságom idején a Himnuszt vagy a Szózatot legfeljebb templomokban lehetett énekelni. Nemzetiszínű zászló vagy kokárda március 15-én provokációnak számított. E szimbólumok tiltása óriási elégedetlenséget érlelt a lakosságban. 1956-ban aztán ez is jelentős szerepet játszott. Miközben a revansista nevelésben részesülő fia­talok felnőtté válva sem voltak tudatában például annak, hogy Erdély 7,5 milliós lakosságának nagy többsége román. A „három tenger határolta országról” szóló legendák egy fiatal gyereknek is megragadják a képzeletét, főleg, ha fogalma sincs a tényleges történelemről később sem. Orbán jó érzékkel rájátszott ezekre az érzelmekre. A baloldalnak meg a liberálisoknak pedig mindig is volt egy vaksága a nemzeti kérdésre, szimbólumokra. Ez az érzéketlenség hatalmas tömegeket sodort a Fidesz-szavazók körébe. Ez a tudatalatti történet olyan gyűlöletet kelt a szomszédos országokban élő többségek iránt, ami szinte kezelhetetlen, és bármikor lehívható. És ez megvan a szomszéd országok többségénél is a magyarokkal szemben. Amióta Finkelsteint alkalmazta Orbán, látjuk, hogy legegyszerűbb, leghatékonyabb ellenségképeket gyártani és a nemzeti érzésekre, sérelmekre rájátszani. Eközben azért jönnek az új generációk, akik egy része nem kiszolgálója ennek a befülledt, áporodott gondolkodásnak. Van egy határon túli fiatal magyar értelmiség a szomszédos országokban, akik megjárták a világot, nyitott szemmel figyelik saját helyzetüket, az adott ország többségi politikáját, s ami Magyarországon folyik. Más fogalmi rendben gondolkodnak. Azt a kérdést teszik föl, hogy a kisebbségi helyzetben élők politikai emancipációjára milyen lehetőségek vannak? Ez a szempont mikor merült föl a „nemzeti együttműködés rendszerében”? Erre a kérdésre a kettős állampolgárság nem megoldás. Ez sem a külpolitikában, se magyar kisebbségpolitikában nem szempont. A legjobb kisebbségpolitika a jó magyar ország­imázs volna, mert annak van presztí­zse. Az Orbán-kormánynak köszönhetően ma már csak utálnak minket vagy röhögnek rajtunk mindenhol.
Ha a magyar állam szisztematikusan megsérti az egyetemes emberi jogokat, akkor számíthatunk-e arra, hogy bárki a magyar ügy mellé áll Európában? – kérdezi egyik írásában Sárosi Péter jogvédő, történész. Mintha Orbánék rontanák az esé­lyeket… Így van. A 2004-es EU-csatlakozásunkkor kevesen gondoltak arra, hogy azok a hatalmas regionális különbségek, melyek az évtizedek során kialakultak, milyen következményekkel járnak majd. Szlovákia, Magyarország, Románia nem az egymással való együttműködésben látták meg a lehetőséget, hanem a centrumországok tőkéjéért versenyeznek nemzetállami villongással. Ugyanakkor megfigyelhető Orbán politikájában egy rafinált csavar, miszerint kibéküléspolitikát folytat a szerb Vučiccsal, a roman Orbannal és a szlovák Matoviccsal. A nacionalista kormányok jól együtt tudnak működni a térségben élő munkaerő kiárusításában. Ez a kisebbségeket még rosszabbul érintheti, a kelet-közép-európai vezérek politikája olykor perifériás szegregá­tumot eredményez. Mindeközben ha­talmas szürkeállomány, jól képzett munkaerő megy el Nyugatra. Ezzel az orbáni politikával leépítettük a regionális együttműködések lehetőségét. Az észak-déli irányú, határokon átnyúló együttműködés mérsékelhetné a térségek közti egyre növekvő egyenlőtlenségeket, az elszegényedést, ami a többségi-kisebbségi lakosságnak egyaránt rossz ezekben a posztszocialista országokban. Ez a lehetőség úgy tűnik – legalábbis egyelőre –, elveszett. Hogy érzi magát a rendszerváltás előtti demokratikus ellenzék egykori liberális tagjaként? Erre egy nagyon csúnya szót tudnék mondani. A demokratikus ellenzék hatalmas erkölcsi és politikai tőkét halmozott fel 1990 előtt, ami a rendszerváltás táján javarészt az SZDSZ-ben testesült meg, a legtöbben ott kötöttünk ki. Nem volt véletlen az a hatalmas támogatottság, amit az első szabad választáson kaptunk, amelyet aztán hihetetlen gyorsasággal sikerült elvesztegetnünk. A felelősségérzet mellett ez egy pocsék érzés. Mentségünkre annyit lehet felhozni, hogy az ország nem volt felkészülve a világ kinyílására. Itt a KGST falai között nem igazán ismertük azokat a folyamatokat, működéseket, melyek a nyugati világban kialakultak. Sokan azt hitték, kimennek az oroszok, és másnap Ausztria szintjén fogunk élni. Mára hatalmassá vált a demokratikus gondolkodás, a hatalmi ágak és az intézmények működési deficitje. Demokraták nélkül demokratikus intézményrendszert működtetni nem lehet. Mit gondol, lehet az EU a ments­vár a tekintetben, hogy ellenáll az „elsalvinisedésnek, ellepenesedésnek”, és megmarad erős viszonyítási pontnak a liberális demokráciák számára? Szerintem Orbán nem akar kilépni az unióból. Ösztönösen rátalált egy politikai szerepre, ami nagyon jó neki, az országnak kevésbé. A kétpólusú világ megszűnése után kialakuló trendek és azok a hatalmas változások, amelyek Kínát felhúzták, és az Egyesült Államok elnökében olyan szorongást keltenek, ami a legostobább döntésekre késztetik, Orbán pávatáncának kedveznek jelenleg. Ez a politikai helyzet nemcsak a magyar miniszterelnököt szülte meg, hanem Boris Johnsont is, Trumpot és a többieket. Ennek az évnek a tragikus jelensége, a koronavírus nagy figyelmeztetés a társadalmak számára, fordulópontot jelenthet akár az európai integrációra nézve is. Az unió léte, számos vitathatatlan problémája, nehézkes működése ellenére, még a rettenetesen dezinformált és manipulált lakosság körében is világos, hogy az az egyetlen lehetőség, hogy Magyarország ne sodródjon perifériára, ne szegényedjen el még jobban. Orbán jobban tudja, mint mi, hogy a türk tanácstól és a kínaiaktól nem fog ingyen pénzt kapni, sem Putyintól. Az uniós forrásokkal tartja fenn jelenleg is a hatalmát, építi a ­klientúráját, a kiszolgáltatottságot, ami a választásokon könnyen hozza a kétharmadot. Lát esélyt arra, hogy az inga végre visszalendül a liberális demokrácia megerősödése felé? A közeljövőben Magyarországon nem. Olyan politikai és társadalmi szocializáción mennek keresztül a generációk, aminek a következtében nincs is igény valódi demokratikus intézményi működésekre. Ez egy pokoli dolog. A magyar iskolarendszerben, a kivéreztetett egyetemektől a militarizálást éppen most megélő alapszintű iskolákig nem az a cél, hogy a demokratikus gondolkodási igény és döntéshozatali mechanizmus alakuljon ki. Szavazatmaximalizálás van, Orbán naponta méri a közhangulatot, és ennek megfelelően kommunikál. Eközben az egyharmad lakosság éhen gebed, és nem csak a keleti végeken. A magyar vidék haldoklik. Egy modernizációs programra volna szükség, amely millióknak jelentene mozgósítóerőt, s választ adna a nagy kihívásokra a klímaváltozástól a multiknak kitettségig. Mozgalmat teremtő, magával ragadó, tömegeket mozgósító alternatív programok nélkül nem fog menni. A jelenlegi ellenzéki pártok összefogása kevés ahhoz, hogy ezt a masszív, kőkemény, túlhatalommal rendelkező, rendkívül alantas, megnyomorító hatalmi berendezkedést ki tudják ütni. Igor Matovič trianoni gesztusa a magyarokhoz reményt ébresztő? Ha van valami reménye az embernek, akkor az, hogy Ceauşescu Romániájából is ki tudott jönni valamelyest a társadalom. Sokat járok a szlovák–magyar határ mentén, bizakodással, de fájó szívvel nézem, ahogy nyílik az olló, és a szomszédunk más úton és más irányba fejlődik. Az „ezeréves Magyarország” az ostoba politizálásával megvetett és kinevetett fekete bárány, miközben a fiatal, harmincéves szlovák állam jelentős eredményeket ér el. Nincs nacionalizmus, nincs antiszemitizmus, nincs őrült centralizáció, a lokalitásnak megvan a jelentősége, lehetősége, az önkormányzatok valóban azok, nem csak önmaguk karikatúrái. Összehasonlíthatatlanul kiszámíthatóbb az élet Szlovákiában hozzánk képest, a társadalom, beleértve a magyarokat is, sokkal jobb mentális állapotban van. Ez egyfajta reményt ad, hogy túl lehet jutni Mečiaron, Ceauşescun, és Orbánon is.

Törzsök Erika

Szociológus, kisebbségkutató. Kassán született, az ELTE szociológiai szakán szerzett doktorátust 1977-ben. A rendszerváltás előtt a demokratikus ellenzék tagja, az SZDSZ egykori kisebbségpolitikai titkárságának vezetője. Volt a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke, a Külügyminisztérium kisebbségpolitikai főtanácsadója (2005–2006) és a Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya főigazgatója (2007–2009). Tíz éve a Civitas Europica Centralis Alapítvány elnöke.

Szerző

Heti abszurd: Vers mindenkinek

Publikálás dátuma
2020.06.14. 07:22

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Amikor a járvány „bevezetésre került”, arra gondoltam, mi volna, ha én is elsajátítanám ezt a Nyunyókáék által bevezetett beszédmódot. Leckeként jelentéktelen, de nem teljesen ismeretlen költők szövegeit használtam. „…zúg az éji bogár, nekimegy a falnak...” – Az éjszakai órákban egy azonosítatlan rovarképződmény járőreink ellenőrző tevékenysége közben letért a számára kijelölt útszakaszról, majd szabálytalanul, jogkövető magatartást nem tanúsítva és zajt keltve merőlegesen nekivágódott a vele szemben szabályosan épített kordonnak. Utána hangjelenséget lehetett tapasztalni, aminek következtében több tanú egybehangzó állítása szerint jelentős mértékben néma csönd volt észlelhető. „Pihen a komp, kikötötték, benne hallgat a sötétség.” – A bejelentő szerint egy ismeretlen felségjellel ellátott vízi jármű napok óta nem mozdult a kikötőből. Járőreink megfigyelés alá vonták az objektumot és helyszíni ellenőrzést foganatosítottak. A felderítés során bebizonyosodást nyert, hogy a vízijártassági igazolványukat felmutató személyeknek nem áll szándékukban a járművel a helyváltoztatás, illetve, hogy a járművön lévők, noha a látási viszonyok erősen korlátozottak voltak, alvó tevékenységet foly­tattak… „De a kocsma bezzeg hangos, munkálódik…” – A kijárási korlátozások megszegése forgott fenn a járőreink által bevezetésre került szórakoztatóipari objektum-ellenőrzés során, a de­­ci­belométer berendezés használatával megállapítottuk a jogsértést, amit jegyzőkönyvben rögzítettünk. Egy jogkövetést megtagadó állampolgár nem volt hajlandó belefújni a rendszeresített db-méterbe, ellenben a kezében tartott két – bunkóval felszerelt – eszközzel egy húros asztalt ütögetett, ami tiltott fegyverhasználatnak minősül. „…s a kis szobába toppanék… röpült felém anyám” – A tanúkihallgatás után szembesítést foganatosítottunk, minek során a gyanúsított, P. Sándor dunavecsei illetőségű személy előadta, hogy csak közeli hozzátartozója tartózkodott a gyengén megvilágított helyiségben, a látási viszonyok miatt szinte átesett a bejárat előtt rendszeresített küszöbszerű kitüremkedésen. Amikor az előállított már bent tartózkodott, furcsa berregésre lett figyelmes, majd szárnysuhogást észlelt. Teljes megdöbbenésére hozzátartozója körözni kezdett a lámpa körül, ő pedig elvesztette az önuralmát, s úgy érezte magát, mintha felfüggesztett állapotba került volna. „Hanem most már elég, hallja-e kend, anyjuk? Fogja be a száját, vagy majd betapasztjuk.” – A súlyos incidens a 9 és 12 óra közötti, 65 év felettiek számára biztosított idősávban következett be. Özvegy G. Istvánné született P. Gizella (Kossuth utca 16. II. emelet, 8-as ajtó, rögtön a lift után) adatait személyiségi jogaira tekintettel nem adhatjuk meg. A szóban forgó 67 éves és 3 hónapos asszony sajnos a gyanúsított elé sodródott, miközben a pékségben vásárlás céljával tartózkodott, s közben a férfi nőismerősére megjegyzést tett, mire a garázdaságot megkísérlő K. János, aki a dzsiudzsicu edzőteremből elhaladva tért be az üzlethelyiségbe, inzultálni kezdte. Igazoltatást és adategyeztetést követően a kisportolt testalkatú elkövető elismerte, hogy nagyon feldúlt állapotban volt, ezért helyezte kilátásba a környéken sokak által csak Gogolák néninek ismert G. Istvánné meglévő fogainak eltávolítását… „Uj divatu nyakravaló Készül most Számotokra… nem cifra, de Jó szoros.” – Járőreink két szolgálati gépjárművel vonultak a valótlan tényállítással történő veszélyeztetés helyszínére reggel hat órakor, lefoglalásra került az adathordozó laptop, melynek billentyűi lenyomást követően beragadtak. Arra a kérdésre, hogy ez már a zavart keltő és agresszív rémhírterjesztés előtt is így volt-e, az eljárás alá vont elkövető azt felelte, igen, mert Pisti, az unokája két hete narancslét borított az adathordozóra, miközben a család épp a nyunyókáját vasalta. További kérdésünkre, hogy ki írta azt a szöveget, amelyet föltett a közösségi hálóra, a gyanúsított nem tudott egyértelmű választ adni, majd bonyolult okfejtésbe kezdett. Azt viszont erősen tagadta, hogy megütközést akart kelteni a veszélyhelyzet színhelyén, amivel akadályozta a járvány elleni védekezés eredményességét. „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?” – A családfő egy tizennyolc centiméter pengehosszúságú vágóeszközzel rohant a körfolyosón élettársa, a 65 év felettiek idősávjába tartozó W. Edina után, az asszony a felszólításra nem állt meg, banyatankját a sötétben letámasztotta a folyosó végén, bezárta a rácsos ajtót, és azt ordította, te még csak 64 vagy, reggel is átvágtál azzal, hogy a boltba mész, közben a szeretődnél enyelegsz. P. Kálmán a szemtanúk elmondása szerint ezután azt jegyezte meg, hogy kapcsolatuk várromhoz hasonlít, majd fenkővel kezdte élezni a kést, és többek füle hallatára azt kiabálta: keresztirányú vágómozdulatot fog végezni a torok magasságában. A nyomozati anyagban szerepel, hogy az egészségügyi végzettséggel rendelkező alsó szomszéd ekkor felkiabált: Csak ha negatív Covid-tesztje van! P. Kálmán rátámadt és a közbeavatkozó szomszéd ajtófélfájába állította a harci eszköznek minősülő szúró- és vágófegyvert.
Szerző
Témák
Heti abszurd
Frissítve: 2020.06.14. 07:38