Paár Ádám;
ellenzék;Svédország;
2020-06-15 08:04:00
Hetvenöt évvel ezelőtt, 1945. június 16-án halt meg Nils Edén svéd történész. A történészi érdemeinél jóval lényegesebb, hogy kis túlzással a mai Svédország atyját, vagy legalábbis atyáinak egyikét tisztelhetjük benne. S egyúttal elgondolkodhatunk azon, mennyit változik egy ország korábbi önmagához képest, és miként válthatja föl a jó politikai kultúra a korábbi rossz politikai hagyományokat.
A politikában a személyiségnek legalább akkora jelentősége van, mint a politikai szervezeteknek vagy a tömegmozgalmaknak. A történelem azt mutatja, hogy bizonyos pontokon egy-egy integer személyiség képes összegyűjteni az elégedetleneket, képes integrálni az egymástól távol fekvő ellenzéki mozgalmakat (ezt az integráló képességet nevezik lebutítva, rosszul a magyar közbeszédben karizmának, s innen eljutunk aztán a karizmatikus vezető – hibás – követeléséig).
A liberális mozgalmak nem különböztek abban más politikai mozgalmaktól – például a szocialistáktól –, hogy szükségük volt olyan egyéniségekre, akik mintegy arcot adtak a mozgalomnak. Másrészt mindmáig gyakori előítélet jobb- és baloldalon egyaránt, sőt olykor még maguk a liberálisok között is, hogy a liberalizmus csak az egyén szabadságával foglalkozik, és nincs mondanivalója a közösségről, a nemzetről.
Ez csúsztatás. A XIX. századi liberálisok nagyon is közösségben gondolkoztak, beleértve a nemzetet is. Az állampolgári jogok kiterjesztéséért, az alkotmányosságért vívott küzdelem tétje éppen a nemzeti társadalom megalakítása volt mint egyenlő jogokkal rendelkező emberek közösségéé. Ezért vállalták az érdekegyesítés politikáját, vagyis a társadalom szegény, elesett, jogfosztott tagjainak beemelését az alkotmány sáncai mögé. Nemzeti fölfogásuk nem ismert rendi különbséget, kiváltságokat. Az ilyen nemzetben s érdekegyesítésben gondolkodó, integer liberális vezetőt Magyarországon úgy hívták: Kossuth, Spanyolországban: Rafael Riego, Poroszországban: Johann Jacobi – és végül Svédországban: Nils Edén.
Svédország, amely majd száz éven keresztül, 1814-től 1905-ig perszonáluniót alkotott Norvégiával, csak a mából visszanézve, vagy a korabeli Magyarországról figyelve tűnhetett fölvilágosult parlamentáris államnak. Magában Svédországban 1907-ig erőteljes abszolutista kormányzási rendszer érvényesült, centrális erőterében a király személyével, akit a mindmáig uralkodó Bernadotte-dinasztia adott. Az északi ország belpolitikája érintetlen maradt az 1848-as forradalmi hullámtól, ami azonban nem jelentette azt, hogy az állampolgárok elégedettek lettek volna a fönnálló rendszerrel. Számos reformkör alakult az országban a már létező, tiszteletre méltó parlamentáris rendszer reformjának programjával.
Bármilyen furcsa, Svédország parlamentje, a Riksdag jóval később haladta meg a rendiséget, mint Magyarországé: míg utóbbit már 1848 nyarán népképviseleti alapon hívták össze, Stockholmban 1866-ban vált rendiből valóban népképviseleti elven alakult törvényhozássá. A kétkamarás parlament látszatra demokratikusabb alapon szerveződött, mint a korabeli magyar vagy angol: a parasztság is képviseltette magát. Csakhogy a választójogot szűken szabták meg, abból az elvből kiindulva, hogy azok döntsenek az ország ügyeiben, „akiknek van mit megvédeniük”. A konzervatív elv fékezte az új társadalmi problémák megjelenítését a törvényhozásban.
Beállt tehát a korábban és azóta is oly gyakori állapot: a társadalmi változások gyorsabban dübörögtek, mintsem arra a konzervatív elit, a széles birtokos parasztsággal szövetségben, képes lett volna reagálni. Az iparosodás révén új problémák jelentek meg az addig egyöntetűen agrárállam karakterű országban. A modernizáció elvezetett nagyon igazságtalan társadalmi viszonyokhoz, azok pedig kilökték a társadalomból az ellenállást. A parasztpártok, a munkásmozgalom és a liberális demokrata reformkörök egyszerre követeltek több jogot, s mindenekelőtt a parlamenti rendszer mélyreható reformját. „Általános választójog”, ez volt a közös többszörös, vagy ha úgy tetszik, minimum, amelyben a parasztpártiak, szociáldemokraták és liberális demokraták egyetértettek. 1902-ben a liberális reformkörökből kialakult a Szabadelvű Szövetség. E szövetség politikusa volt Nils Edén történészprofesszor, a koraújkori svéd történelem kutatója. Már egyetemistaként kiállt az egyetemi diákszövetség tagjaként a liberális reformok mellett.
1909-ben a választójogi harc elérte részleges sikerét: kiterjesztették a választójogot a nagykorú férfiakra, jövedelmi és társadalmi különbség nélkül. A következő választáson az addig együtt haladó liberálisok és szociáldemokraták már versenytársként vettek részt. A választási eredmények alapján V. Gusztáv király a liberálisoknak adta a kormányalakítás jogát. Nils Edén is bekerült a parlamentbe. Ám a rendszer karaktere még konzervatív maradt – a liberálisok éppúgy rendszerellenzékiek voltak, mint a szociáldemokraták.
Az I. világháború idején az élelmiszer-szállítások nehézségei miatt az élelmiszerhiány fokozódott, és az országot ismét elborították a sztrájkok, tüntetések 1917-18-ban. 1917-ben, a konzervatívok bukása után ismét a liberálisok alakítottak kormányt Nils Edén vezetésével, aki fölmérte a veszélyt: amennyiben nem teljesítik a szociáldemokrata mozgalom követeléseit, és nem vonják be a szociáldemokráciát valamilyen módon a kormányba, akkor az elit és az uralkodó a forradalmat kockáztatja. A szociáldemokraták Hjalmar Branting vezetésével beléptek az Edén-kormányba. Ezt a konzervatív elitnek is tudomásul kellett vennie, noha eleinte félelemmel tekintettek a munkásmozgalomra. Természetesen nem minden liberális volt elragadtatva a koalíciós kormányzás ötletétől, hiszen sokan hasonlóan gondolkodtak, mint a konzervatívok. (A másik oldalon pedig a baloldali szociáldemokrata ellenzék ekkorra már saját pártot alapított, Baloldali Szocialista Párt néven, amelyből később a kommunista párt nőtt ki.)
A király kinevezte az új kormányt, amely befejezte az 1909-ben megkezdett munkát: immár deklarálták az általános, nőkre is kiterjedő választójogot. A szociáldemokraták először kaptak lehetőséget a skandináv ország történetében a politikai vezetésre (korábban előfordult más országban, hogy szocialista miniszterek kerültek kormányzati pozícióba, és egy év múlva, 1918-ban Magyarországon is hatalomra kerültek a szociáldemokraták, a Károlyi Mihály vezette kormányban).
Svédország elkerülte a forradalmat az elitek kompromisszumkészségének, békés megegyezésének köszönhetően. Mindebben szerepe volt Edénnek, aki fölismerte azt, hogy nem lehet kihagyni a megegyezésből a szociáldemokráciát, amely az ország legerősebb pártjává növekedett. Azzal, hogy a szociáldemokraták beléptek a kormányba, maguk is felelősséget vállaltak. Bizonyíthatták felelős poszton, hogy képesek politizálni, figyelembe véve a társadalom nem munkás rétegeinek érdekét is. S később e felelős munkát jól kamatoztatták a jóléti állam megteremtésében.
Vagyis mit tanulhatunk a svéd példából? Mindenekelőtt azt, hogy a rossz politikai hagyományok megváltoztathatóak. A svéd elit szakított a korábbi reformellenes politikájával. Ehhez a külső tényezők (a háborús blokád miatti élelemhiány, gazdasági válság) és a belső tényezők (erős szociáldemokrácia, tömeges elégedetlenség), valamint az egymással szemben kompromisszumra kész ellenzéki vezetők (Edén, Branting) finom összjátékára volt szükség. A fönnálló konzervatív rendszerrel szembeni – rendszerellenzéki – mozgalmak rájöttek, hogy a közös érdek, a rendszer reformja miatt félre kell tenni a pillanatnyilag érdektelen nézetkülönbségeiket. Le kellett győzni a félelmet egymástól: a liberálisoknak a szociáldemokrata eszmék miatti félelmét, s a konzervatívok reformer körének félelmét a liberálisoktól és a szociáldemokratáktól egyaránt.
Svédországban az ellenzék képes volt egységesen föllépni, mert a mozgalmak és vezetőik képesek voltak alárendelni érdekeiket a közös célnak. Van tehát mit tanulnia a mai magyar ellenzéknek a svéd példából!
A szerző történész-politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa