Az ellenzéki összjáték sikere

Hetvenöt évvel ezelőtt, 1945. június 16-án halt meg Nils Edén svéd történész. A történészi érdemeinél jóval lényegesebb, hogy kis túlzással a mai Svédország atyját, vagy legalábbis atyáinak egyikét tisztelhetjük benne. S egyúttal elgondolkodhatunk azon, mennyit változik egy ország korábbi önmagához képest, és miként válthatja föl a jó politikai kultúra a korábbi rossz politikai hagyományokat.
A politikában a személyiségnek legalább akkora jelentősége van, mint a politikai szervezeteknek vagy a tömegmozgalmaknak. A történelem azt mutatja, hogy bizonyos pontokon egy-egy integer személyiség képes összegyűjteni az elégedetleneket, képes integrálni az egymástól távol fekvő ellenzéki mozgalmakat (ezt az integráló képességet nevezik lebutítva, rosszul a magyar közbeszédben karizmának, s innen eljutunk aztán a karizmatikus vezető – hibás – követeléséig).
A liberális mozgalmak nem különböztek abban más politikai mozgalmaktól – például a szocialistáktól –, hogy szükségük volt olyan egyéniségekre, akik mintegy arcot adtak a mozgalomnak. Másrészt mindmáig gyakori előítélet jobb- és baloldalon egyaránt, sőt olykor még maguk a liberálisok között is, hogy a liberalizmus csak az egyén szabadságával foglalkozik, és nincs mondanivalója a közösségről, a nemzetről. 
Ez csúsztatás. A XIX. századi liberálisok nagyon is közösségben gondolkoztak, beleértve a nemzetet is. Az állampolgári jogok kiterjesztéséért, az alkotmányosságért vívott küzdelem tétje éppen a nemzeti társadalom megalakítása volt mint egyenlő jogokkal rendelkező emberek közösségéé. Ezért vállalták az érdekegyesítés politikáját, vagyis a társadalom szegény, elesett, jogfosztott tagjainak beemelését az alkotmány sáncai mögé. Nemzeti fölfogásuk nem ismert rendi különbséget, kiváltságokat. Az ilyen nemzetben s érdekegyesítésben gondolkodó, integer liberális vezetőt Magyarországon úgy hívták: Kossuth, Spanyolországban: Rafael Riego, Poroszországban: Johann Jacobi – és végül Svédországban: Nils Edén. 
Svédország, amely majd száz éven keresztül, 1814-től 1905-ig perszonáluniót alkotott Norvégiával, csak a mából visszanézve, vagy a korabeli Magyarországról figyelve tűnhetett fölvilágosult parlamentáris államnak. Magában Svédországban 1907-ig erőteljes abszolutista kormányzási rendszer érvényesült, centrális erőterében a király személyével, akit a mindmáig uralkodó Bernadotte-dinasztia adott. Az északi ország belpolitikája érintetlen maradt az 1848-as forradalmi hullámtól, ami azonban nem jelentette azt, hogy az állampolgárok elégedettek lettek volna a fönnálló rendszerrel. Számos reformkör alakult az országban a már létező, tiszteletre méltó parlamentáris rendszer reformjának programjával. 
Bármilyen furcsa, Svédország parlamentje, a Riksdag jóval később haladta meg a rendiséget, mint Magyarországé: míg utóbbit már 1848 nyarán népképviseleti alapon hívták össze, Stockholmban 1866-ban vált rendiből valóban népképviseleti elven alakult törvényhozássá. A kétkamarás parlament látszatra demokratikusabb alapon szerveződött, mint a korabeli magyar vagy angol: a parasztság is képviseltette magát. Csakhogy a választójogot szűken szabták meg, abból az elvből kiindulva, hogy azok döntsenek az ország ügyeiben, „akiknek van mit megvédeniük”. A konzervatív elv fékezte az új társadalmi problémák megjelenítését a törvényhozásban. 
Beállt tehát a korábban és azóta is oly gyakori állapot: a társadalmi változások gyorsabban dübörögtek, mintsem arra a konzervatív elit, a széles birtokos parasztsággal szövetségben, képes lett volna reagálni. Az iparosodás révén új problémák jelentek meg az addig egyöntetűen agrárállam karakterű országban. A modernizáció elvezetett nagyon igazságtalan társadalmi viszonyokhoz, azok pedig kilökték a társadalomból az ellenállást. A parasztpártok, a munkásmozgalom és a liberális demokrata reformkörök egyszerre követeltek több jogot, s mindenekelőtt a parlamenti rendszer mélyreható reformját. „Általános választójog”, ez volt a közös többszörös, vagy ha úgy tetszik, minimum, amelyben a parasztpártiak, szociáldemokraták és liberális demokraták egyetértettek. 1902-ben a liberális reformkörökből kialakult a Szabadelvű Szövetség. E szövetség politikusa volt Nils Edén történészprofesszor, a koraújkori svéd történelem kutatója. Már egyetemistaként kiállt az egyetemi diákszövetség tagjaként a liberális reformok mellett. 
1909-ben a választójogi harc elérte részleges sikerét: kiterjesztették a választójogot a nagykorú férfiakra, jövedelmi és társadalmi különbség nélkül. A következő választáson az addig együtt haladó liberálisok és szociáldemokraták már versenytársként vettek részt. A választási eredmények alapján V. Gusztáv király a liberálisoknak adta a kormányalakítás jogát. Nils Edén is bekerült a parlamentbe. Ám a rendszer karaktere még konzervatív maradt – a liberálisok éppúgy rendszerellenzékiek voltak, mint a szociáldemokraták. 
Az I. világháború idején az élelmiszer-szállítások nehézségei miatt az élelmiszerhiány fokozódott, és az országot ismét elborították a sztrájkok, tüntetések 1917-18-ban. 1917-ben, a konzervatívok bukása után ismét a liberálisok alakítottak kormányt Nils Edén vezetésével, aki fölmérte a veszélyt: amennyiben nem teljesítik a szociáldemokrata mozgalom követeléseit, és nem vonják be a szociáldemokráciát valamilyen módon a kormányba, akkor az elit és az uralkodó a forradalmat kockáztatja. A szociáldemokraták Hjalmar Branting vezetésével beléptek az Edén-kormányba. Ezt a konzervatív elitnek is tudomásul kellett vennie, noha eleinte félelemmel tekintettek a munkásmozgalomra. Természetesen nem minden liberális volt elragadtatva a koalíciós kormányzás ötletétől, hiszen sokan hasonlóan gondolkodtak, mint a konzervatívok. (A másik oldalon pedig a baloldali szociáldemokrata ellenzék ekkorra már saját pártot alapított, Baloldali Szocialista Párt néven, amelyből később a kommunista párt nőtt ki.)  
A király kinevezte az új kormányt, amely befejezte az 1909-ben megkezdett munkát: immár deklarálták az általános, nőkre is kiterjedő választójogot. A szociáldemokraták először kaptak lehetőséget a skandináv ország történetében a politikai vezetésre (korábban előfordult más országban, hogy szocialista miniszterek kerültek kormányzati pozícióba, és egy év múlva, 1918-ban Magyarországon is hatalomra kerültek a szociáldemokraták, a Károlyi Mihály vezette kormányban). 
Svédország elkerülte a forradalmat az elitek kompromisszumkészségének, békés megegyezésének köszönhetően. Mindebben szerepe volt Edénnek, aki fölismerte azt, hogy nem lehet kihagyni a megegyezésből a szociáldemokráciát, amely az ország legerősebb pártjává növekedett. Azzal, hogy a szociáldemokraták beléptek a kormányba, maguk is felelősséget vállaltak. Bizonyíthatták felelős poszton, hogy képesek politizálni, figyelembe véve a társadalom nem munkás rétegeinek érdekét is. S később e felelős munkát jól kamatoztatták a jóléti állam megteremtésében.
Vagyis mit tanulhatunk a svéd példából? Mindenekelőtt azt, hogy a rossz politikai hagyományok megváltoztathatóak. A svéd elit szakított a korábbi reformellenes politikájával. Ehhez a külső tényezők (a háborús blokád miatti élelemhiány, gazdasági válság) és a belső tényezők (erős szociáldemokrácia, tömeges elégedetlenség), valamint az egymással szemben kompromisszumra kész ellenzéki vezetők (Edén, Branting) finom összjátékára volt szükség. A fönnálló konzervatív rendszerrel szembeni – rendszerellenzéki – mozgalmak rájöttek, hogy a közös érdek, a rendszer reformja miatt félre kell tenni a pillanatnyilag érdektelen nézetkülönbségeiket. Le kellett győzni a félelmet egymástól: a liberálisoknak a szociáldemokrata eszmék miatti félelmét, s a konzervatívok reformer körének félelmét a liberálisoktól és a szociáldemokratáktól egyaránt. 
Svédországban az ellenzék képes volt egységesen föllépni, mert a mozgalmak és vezetőik képesek voltak alárendelni érdekeiket a közös célnak. Van tehát mit tanulnia a mai magyar ellenzéknek a svéd példából! A szerző történész-politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa 
Szerző
Paár Ádám

Angol úriember nem kérdez

Legfeljebb azt, hogy hau du ju du? De ezt sem azért kérdezi, mert választ vár rá, vagy esetleg kíváncsi volna a válaszra, nem, ez csak afféle társasági szófordulat, amire az a válasz, hogy hau du ju du? És miért nem válaszolnak rá az angolok? Válaszolhatnák persze azt, hogy köszönik szépen, jól vannak, ez azonban dicsekvésnek hatna; ha pedig nincs jól, akkor azért, mert illemtudó ember nem panaszkodik. 
Az úriember azért nem kérdez, mert az embertárs esetleg nem akar válaszolni a kérdésre. És miután a kérdezősködés nem része a brit életnek, válaszolni sem nagyon tanultak meg. A válaszokban alig-alig szerepel az igen és a nem, helyüket a tartok tőle, a feltehetően és a minden bizonnyal foglalja el. 
Buszmegállóban egésznapos várakozás után is bárdolatlanságnak számít afelől érdeklődni türelmesen sorban álló társainktól, hogy netán vajon megszűnt-e a járat, elvégre a sportszerű magatartás szabályai azt diktálják, hogy az ember tapasztalatból tájékozódjon, ne pedig embertársai zaklatása útján. Szerelőműhelyben arról érdeklődni, hogy a javításra beadott gépkocsi mikorra készül el, nem csak udvariatlanság, de egyszersmind értelmetlen erőfeszítés.
– Amint befejezik a javítást, uram – közli udvariasan a szervízvezető.  
Tudom én, hogy nem érdemes kérdezősködni, de hát az ember néha nehezen tudja megállni. Elvégre én Közép-Európában nevelkedtem, ahol az ember szeret mindennek személyesen utánajárni, mert csak azt hiszi el, aminek személyesen utánajárt. Néha pedig még azt sem.
– Mikorra várható a járat indulása? – teszem fel mégis a kérdést a glasgow-i repülőtér udvarias és türelmes tájékoztatási tisztviselőnőjének, miután már hatodik órája várunk a londoni járat indulására. Tájékoztatási tisztviselő természetesen mindenütt van, hiszen a tájékoztatás fontos dolog. Nincs sok munkája, keresztrejtvényt fejt. Elvégre csak hatodik órája vár kétszáz ember az indulásra, minek és kit is kellene itt tájékoztatni? Persze, egyedül én türelmetlenkedem (később akadt egy másik türelmetlenkedő utas is, ő meg lengyel volt), a britek szemlátomást még örültek is a késésnek, mert ily módon megcsillogtathatták kivételes várakozási képességüket. Ülnek a váróteremben, kávézgatnak, újságot olvasnak, nevetgélnek, sőt kissé rosszallóan néznek arra, aki türelmetlen. 
– A gép azonnal indul, mihelyt egy kis műszaki hibát elhárítunk – feleli kedves mosollyal a tisztviselőnő.  – És ez mégis mikor következik be?  – A műszaki hiba elhárítása akkor következik be, amikor a szerelők befejezték tevékenységüket, és a légijárművet felkészítették a biztonságos utazásra. Biztosíthatom Önt arról uram, hogy feleslegesen egyetlen pillanattal sem késlekedünk. 
És persze, kedves mosoly. Elvégre a tájékoztatási tisztviselőnek az a dolga, hogy tájékoztasson. 
A fedélzeten aztán a szokásos kérdőívet osztogatja a légiutas-kísérő, elégedettek voltunk-e a kiszolgálással, a pontos indulással és a tájékoztatással. És persze, jár hozzá a kedves mosoly.
Szerző
Odze György

Jogállamügy

A magyar jog szerint a kormány elsődleges feladata, hogy védje az alkotmányos rendet, továbbá védje és biztosítsa az állampolgárok jogait. Az alkotmányos rend és a hatályos törvények alapján nem lehet származási alapon jogszerűen különbséget tenni állampolgár és állampolgár között. A magyar állam mégis megtette, amikor a gyöngyöspatai roma diákokat szegregált módon, alacsony színvonalú közoktatásban részesítette. 
Ezért a diszkriminációért – szintén a törvényeink alapján – pénzbeli kártérítés fizetendő. Amikor a kormány tagjai azon lamentálnak, hogy kifizessék-e a jogerős ítéletben megszabott kompenzációt, meg hogy milyen előítéleteket és indulatokat használhatnának, illetve szíthatnának föl a kifizetés elkerülése érdekében, akkor súlyos kötelezettségszegést követnek el. Amikor pedig a kormányfőnek az esetről az jut az eszébe (ráadásul még ki is mondja), hogy itt egyesek etnikai alapon fognak jelentős pénzhez jutni, és nem az, hogy azon magyar állampolgárok egy részét, akikért ő egyetemleges felelősséggel tartozik, a bőrszínük miatt súlyos joghátrány ért, akkor nem egyszerűen kacérkodik a rasszizmussal, hanem nyíltan kijátssza a faji kártyát, és az irigységre apellálva szít feszültséget a hazai etnikumok között. (Amúgy ön, kedves fehér bőrű, többségi magyar olvasó, egymillió forintért hajlandó lenne tudomásul venni, hogy a gyerekét a továbbtanulásra és a boldogulásra esélyt sem adó gettóiskolába irányítják?) 
A magyar jogállam hogy- illetve meglétének most két fontos próbája lesz. Az egyik, hogy megérkezik-e a megkülönböztetés sújtotta honfitársaink számlájára a kompenzáció. A másik, hogy milyen konzekvenciát von le az ügyből a kormány: a diszkrimináció tiltása végett nyújt-e be törvénytervezetet, vagy azért, hogy a jövőben ne lehessen kötelezhető a hasonló kártérítések megfizetésére.
Szerző
Hargitai Miklós