Előfizetés

Angol úriember nem kérdez

Legfeljebb azt, hogy hau du ju du? De ezt sem azért kérdezi, mert választ vár rá, vagy esetleg kíváncsi volna a válaszra, nem, ez csak afféle társasági szófordulat, amire az a válasz, hogy hau du ju du? És miért nem válaszolnak rá az angolok? Válaszolhatnák persze azt, hogy köszönik szépen, jól vannak, ez azonban dicsekvésnek hatna; ha pedig nincs jól, akkor azért, mert illemtudó ember nem panaszkodik. 
Az úriember azért nem kérdez, mert az embertárs esetleg nem akar válaszolni a kérdésre. És miután a kérdezősködés nem része a brit életnek, válaszolni sem nagyon tanultak meg. A válaszokban alig-alig szerepel az igen és a nem, helyüket a tartok tőle, a feltehetően és a minden bizonnyal foglalja el. 
Buszmegállóban egésznapos várakozás után is bárdolatlanságnak számít afelől érdeklődni türelmesen sorban álló társainktól, hogy netán vajon megszűnt-e a járat, elvégre a sportszerű magatartás szabályai azt diktálják, hogy az ember tapasztalatból tájékozódjon, ne pedig embertársai zaklatása útján. Szerelőműhelyben arról érdeklődni, hogy a javításra beadott gépkocsi mikorra készül el, nem csak udvariatlanság, de egyszersmind értelmetlen erőfeszítés.
– Amint befejezik a javítást, uram – közli udvariasan a szervízvezető.  
Tudom én, hogy nem érdemes kérdezősködni, de hát az ember néha nehezen tudja megállni. Elvégre én Közép-Európában nevelkedtem, ahol az ember szeret mindennek személyesen utánajárni, mert csak azt hiszi el, aminek személyesen utánajárt. Néha pedig még azt sem.
– Mikorra várható a járat indulása? – teszem fel mégis a kérdést a glasgow-i repülőtér udvarias és türelmes tájékoztatási tisztviselőnőjének, miután már hatodik órája várunk a londoni járat indulására. Tájékoztatási tisztviselő természetesen mindenütt van, hiszen a tájékoztatás fontos dolog. Nincs sok munkája, keresztrejtvényt fejt. Elvégre csak hatodik órája vár kétszáz ember az indulásra, minek és kit is kellene itt tájékoztatni? Persze, egyedül én türelmetlenkedem (később akadt egy másik türelmetlenkedő utas is, ő meg lengyel volt), a britek szemlátomást még örültek is a késésnek, mert ily módon megcsillogtathatták kivételes várakozási képességüket. Ülnek a váróteremben, kávézgatnak, újságot olvasnak, nevetgélnek, sőt kissé rosszallóan néznek arra, aki türelmetlen. 
– A gép azonnal indul, mihelyt egy kis műszaki hibát elhárítunk – feleli kedves mosollyal a tisztviselőnő.  – És ez mégis mikor következik be?  – A műszaki hiba elhárítása akkor következik be, amikor a szerelők befejezték tevékenységüket, és a légijárművet felkészítették a biztonságos utazásra. Biztosíthatom Önt arról uram, hogy feleslegesen egyetlen pillanattal sem késlekedünk. 
És persze, kedves mosoly. Elvégre a tájékoztatási tisztviselőnek az a dolga, hogy tájékoztasson. 
A fedélzeten aztán a szokásos kérdőívet osztogatja a légiutas-kísérő, elégedettek voltunk-e a kiszolgálással, a pontos indulással és a tájékoztatással. És persze, jár hozzá a kedves mosoly.

Jogállamügy

A magyar jog szerint a kormány elsődleges feladata, hogy védje az alkotmányos rendet, továbbá védje és biztosítsa az állampolgárok jogait. Az alkotmányos rend és a hatályos törvények alapján nem lehet származási alapon jogszerűen különbséget tenni állampolgár és állampolgár között. A magyar állam mégis megtette, amikor a gyöngyöspatai roma diákokat szegregált módon, alacsony színvonalú közoktatásban részesítette. 
Ezért a diszkriminációért – szintén a törvényeink alapján – pénzbeli kártérítés fizetendő. Amikor a kormány tagjai azon lamentálnak, hogy kifizessék-e a jogerős ítéletben megszabott kompenzációt, meg hogy milyen előítéleteket és indulatokat használhatnának, illetve szíthatnának föl a kifizetés elkerülése érdekében, akkor súlyos kötelezettségszegést követnek el. Amikor pedig a kormányfőnek az esetről az jut az eszébe (ráadásul még ki is mondja), hogy itt egyesek etnikai alapon fognak jelentős pénzhez jutni, és nem az, hogy azon magyar állampolgárok egy részét, akikért ő egyetemleges felelősséggel tartozik, a bőrszínük miatt súlyos joghátrány ért, akkor nem egyszerűen kacérkodik a rasszizmussal, hanem nyíltan kijátssza a faji kártyát, és az irigységre apellálva szít feszültséget a hazai etnikumok között. (Amúgy ön, kedves fehér bőrű, többségi magyar olvasó, egymillió forintért hajlandó lenne tudomásul venni, hogy a gyerekét a továbbtanulásra és a boldogulásra esélyt sem adó gettóiskolába irányítják?) 
A magyar jogállam hogy- illetve meglétének most két fontos próbája lesz. Az egyik, hogy megérkezik-e a megkülönböztetés sújtotta honfitársaink számlájára a kompenzáció. A másik, hogy milyen konzekvenciát von le az ügyből a kormány: a diszkrimináció tiltása végett nyújt-e be törvénytervezetet, vagy azért, hogy a jövőben ne lehessen kötelezhető a hasonló kártérítések megfizetésére.

Elég ez

Miközben Kásler Miklós múlt héten már elkezdte a digitális oktatásra való átállás dicsőségét zengeni, a Szülői összefogás gyermekeink jövőjéért közösség online felmérése egész mást mutat. Például a 2500 válaszadó 83 százaléka úgy gondolja, hogy az iskolák nem készültek fel a digitális oktatásra, 78 százalék pedig azt mondta, a gyerekét nem tanították meg az önálló számítógéphasználatra. Ennek fényében az sem véletlen, hogy 65 százalékuk csemetéje nem képes segítség nélkül tanulni, vagyis az elmúlt időszak elképesztő terheket rótt a szülőkre is. 
A szakemberek szerint az elmúlt hónapok igazi hatása majd szeptemberben fog látszani, ekkor derül ki, hogy mekkora hátrányt szedtek össze azok a gyerekek, akiknek nem feküdt az online oktatás, vagy hátrányos helyzetük okán egyszerűen kimaradtak belőle. Egy kevés tanulságot azért le lehet vonni: kiderült például, mit érdemel az a bűnös tanár, aki egy megoldhatatlannak tűnő helyzetet leleményesen, humorral, jó adag iróniával, a diákjaival összekacsintva old meg. A legsötétebb időket idéző büntetést, pellengérre állítást. Bár a tankerületi vezető lemondásával és a tervezett ombudsmani vizsgálattal úgy tűnik, a vasalódeszkás testnevelőtanár esete azt is mutatja: maradt még némi józan ész a rendszerben. Ez is valami.
Lannert Judit oktatáskutató szombaton azt nyilatkozta lapunknak: a rendkívüli körülmények olyan helyzetet teremtettek, amelyben meg lehetne vizsgálni, mire is jók valójában a digitális eszközök, és melyek azok a területek, ahol csődöt mondanak. Hol segítik a tanulókat, és hol mélyítik tovább a szakadékokat. Ehelyett, a valódi elemzés, értékelés helyett csak sikerpropaganda van, és a megnyugtató tanulság: csakúgy, mint az egészségügyben, az alulfizetett, zömében női munkaerő megint elvitte a balhét, és nagy küzdelmek árán elérte, hogy ne legyen látványos összeomlás. 
A döntéshozók pedig megint fellélegezhetnek: megy ez így is, nem kell ide több pénz, több erőforrás, a hagymázas hazafiaskodásnál több gondolat.