Ahogy idén a ballagások, a tanároknak adott szerenádok többsége is elmaradt. A Budapesti Fesztiválzenekar révén azonban mostanában is okkal lehet beszélni szerenádokról.
Az együttes régóta szervez a hagyományostól eltérő hangversenyeket a kakaókoncertektől a Hősök terén rendezett Tér-Tánc-Koncertekig, az idősotthonokban való fellépésektől a különleges éjszakai zenélésekig. Az elmúlt hónapokban a koronavírus-járvány miatt ők is élő fellépések nélkül maradtak, a hiányt online kamarakoncertekkel próbálták csökkenteni. A járványügyi könnyítésekkel gyorsan megtalálták a közönséggel való valós találkozás lehetőségét, szerenádokat adnak budapesti bérházak udvarán.
Vasárnap este a talán már épp megszokott társasházi koncertekhez képest is különleges helyzettel találkoztak, hatalmas vihar után, szakadó esőben játszottak az udvarról a körfolyosó alá, vagy a lépcsőház aljába szorulva.
- Közös programok esetén kongatva szoktunk jelezni egymásnak – meséli a Visegrádi utca 9. egyik lakója, mielőtt egy kalapáccsal megkongatja a kovácsoltvas korlátot, ezúttal nem lakógyűlésre, vagy a nagy közös traccspartira várva szomszédait. Hangszer kirámol, kottatartó kinyit, rövid hangolás, néhány mondatnyi bevezető, egyetlen pillantás egymás között és már fel is hangzik J. Haydn: G-dúr Cassatione című műve. Gátay Tibor és Czenke Csaba hegedűn, Csoma Ágnes és Fekete Zoltán brácsán, Dvorák Lajos csellón és Kaszás Károly nagybőgőn játszott.
Az emeleti körfolyosókon összegyűlt lakók néhány perccel később egyöntetű döntést hoztak arról a sokak szerint sznob vitáról, hogy tételszünetben tapsolunk-e vagy sem. Tapsoltak. Egy kiskutya pedig minimálisan sem tartotta tiszteletben a „pisszenést sem egy koncerten!” parancsot. A hat muzsikus játékán nem hallatszottak a szokatlan körülmények, behunyt szemmel akár esőkopogással kísért „normál” szabadtéri koncerten is érezhette magát az ember.
A kongatással koncertre hívó lakó muffinnal várta a muzsikusokat, akiknek nemigen volt idejük gasztroélménnyel összekötött beszélgetésre. Ahogy sietve jöttek egy másik házból, éppoly sietve távoztak a következő helyszínre a nagyjából negyedórás műsor után.
A budapesti szerenádok ötlete Fischer Iváné, ezekre május 28. óta lehet jelentkezni. Körülbelül 500 ház jelentkezett, de már ezt megelőzően is híre ment a programnak, amiről már akkor 60-an érdeklődtek. Júniusi vasárnapokon és hétfőkön összesen 224 házba mennek el, minden nap 56 koncertet adnak. A jelentkezőknek a közös képviselővel is egyeztetniük kellett.
A Budapesti Fesztiválzenekar a fővárossal kötött támogatási szerződésében meghatározott mennyiségű ingyenes fellépést vállalt, de a szerenádsorozat szigorúan véve nem része a megállapodásnak. - A Fesztiválzenekarnak nagyon fontos Budapest és annak lakói, az online Karanténesteken kívül mindenképpen szerettünk volna élő zenével és személyes találkozásokkal is segíteni a kihívásokkal teli karanténhelyzetben, ebben a lassan nyíló világban. A visszajelzések pedig nagyon-nagyon pozitívak – olvasható az ezzel kapcsolatos kérdésünkre adott válaszukban. Jelezték azt is, hogy a közösségi koncertek nem maradnak el. - A szerenád a közösségi koncerteket nem helyettesíti, legközelebb augusztus végén (templom és zsinagóga), illetve szeptember végén és október elején (Zenevár, templom, zsinagóga) szeretnénk újabb Közösségi Heteket tartani, az ingyenes program tehát folytatódik – írták.
A több mint százharminc éves Teréz körút 9. alatti épület udvarában az elmúlt száz évben többször is felhangozhattak Scott Joplin dallamai egy-egy kéregető utcazenész előadásában. A lerobbantságában is káprázatosan szép csigalépcsőházban azonban ezúttal a legprofibbaknak, Oláh Gyöngyvér, és Hrib Radu hegedű-, Fazekas György brácsa- és Kertész György csellóművésznek köszönhetően szólt a Five scenes from Treemonisha című műve. Nem tesz jót nekik – hangzott a válasz a kérdésre, miszerint ez a nedvesség mennyire árt a fából készült vonós hangszereknek. Az udvarról az eső miatt a meglehetősen kicsi lépcsőház földszinti terébe szorult zenészek dicsérték az akusztikát, majd elkezdődött a koncert.
Rövid közjátékot a hirtelen csendbiztossá vált egyik idős földszinti lakó biztosított, világhírű zenészek ide, fantasztikus zene, és épp kialakulóban lévő hangulat oda. Igen nagyon hangos hangot adott problémájának: -
Nem hallom a tévét! Ez tűrhetetlen! De hát tudjuk, minden terézvárosi, pesti, városi társasházban akad egy Rózsi, Piroska vagy Matild néni, akinek hangos a tollaslabdázás, piszkos a porolón való lógás és sok a furcsa idegen a partit adó családnál. A rendkívül szimpatikus fiatal pár csendesen, „mi már sokat láttunk tőle” arccal mosolygott, a többi lakó és a profi zenészek nem reagáltak. Pedig nehezen elképzelhető, hogy a muzsikusok gyakran hallottak volna már olyan kritikát, amely a tévét hiányolja játékuk közben.
A koncert után egyiküket, Hrib Radut egy elmondása szerint Kolozsvárról Budapestre költözött karmester szólította meg először angolul, majd románra váltva. A hegedűművésznek és a többieknek azonban nem jutott idejük a csodálkozásra. Bár a hagyományos szerenádokat beszélgetés szokta követni, nekik pillanatok alatt elpakolva hangszert, kottát, kottatartót sietniük kellett a következő helyszínre, ahová negyedóra múlvára ígérték magukat.
A 37 éves, világhírű Budapesti Fesztiválzenekar muzsikusai nem először léptek ki a komfortzónából. Az azonban valószínűleg számukra sem megszokott, hogy házról házra járva másokéba belépve játszanak.
