Az átlagosnál mérgezőbb szülők, szinte állandó magány – ebben a légkörben él könyvének tinédzser főszereplője, Ábel. Mennyi a hasonlóság az ő és az ön tinikora között?
Parti Nagytól származik a mondás: van benne olyan, amit szemen szedtél. Ez igaz a könyvemre is: vannak, amiket „szemen szedtem”, de mindig van valós alapja is a történeteknek. Én is Szentendréhez közel, a Duna-parton, kutyák és könyvek között, egy csillaghegyi házban nőttem fel, alapélményem a HÉV-ezés és a sok sport. Lényeges különbség azonban, hogy a szüleim nem alkoholisták, nem voltak mentálisan labilisak, inkább átlagos, normális családban éltem. Anyukámmal kifejezetten jó volt a viszonyom. Viszont a traumáim mértékét olyan súlyosnak éltem meg akkor, mint ahogyan Ábel. Azokat a hangulatokat próbáltam visszaidézni, amik gyerekkoromban értek. Ezzel a könyvvel kiírtam magamból a velem született, mély önsajnálatra való hajlamot.
Akár 18-as karika is kerülhetne a könyv borítójára…
Nyelvi kérdés volt, hogy ezt a banális életszakaszt, amin mindenki keresztülmegy, érdekesen tudjam megírni. Nagyon letisztult, száraz szövegvilágra volt szükség, amik a keménységet, a brutalitást visszaadják. Állandóan húztam a mondatokat, a legpontosabban, legkevesebb szóval kellett elmesélnem, ebből kilógott volna, ha eufemizálok bármit. A kamaszok világa és Ábel karaktere is így hiteles. Egyenként kezeltem a sztorikat, azt akartam, hogy üssenek. Nincs benne semmilyen időugrás, csak a legnyersebb leírása annak, ami van. Ezek a srácok így köpik vissza a dühüket a világra. Az egyszerű sztorikat a képszerűség és a formai eszközök (kihagyás, szilánkosítás) teszik hitelessé, életszerűvé. Életemben először írtam ennyire tudatosan.
Sajnáltam, hogy Ábel és Emese szerelme „megszakadt”…
Azt én is. Azt akartam éreztetni, hogy ami egy adott pillanatban tragédiának tűnik, az csak egy epizód, és az élet megy tovább. Erősen hatott rám Ottlik Iskola a határon című klasszikusa és Esterházy Péter Függő című regénye. Ez a műfaj, a felnőttkorban elmesélt tinitörténet közel áll hozzám.
Van egy 18 éves fia, gondolom, belelát a mai tinik világába. Más problémáik vannak, mint mondjuk a 20 évvel ezelőtti kamaszoknak?
Nagyon meglep, hogy a fiam mennyire normális és érzékeny. Ma a TikTokon és a Snapchaten törik össze egymás szívét, mi ezt anno a bedobós telefonon, az utcán tettük. Nyilván más az életük, mint amilyen a miénk volt, de a kapcsolati és az érzelmi kérdések nem változnak. Ami nagyon tetszik: talán érettebbek, tudatosabbak ők és a szüleik is. Ma már fontosabb az önismeret és a mentális jóllét, az, hogy az érzelmi „oldalukat” is megismerjék és megéljék. Szerintem a tinédzserkor a legrugalmasabb életszakasz, mindent kibírnak és nagyon alakíthatóak, mint egy agyagedény égetés előtt: nem tud összetörni, de hamar bekerül a kemencébe, és a kialakult forma megmarad. Ez benne az ellentmondás: nem tudsz neki ártani, de mégis mély nyomokat hagy rajta minden.
Honnan ered az „íráskedve”?
Benne voltam a 2000-es évek eleji blogszcénában, amikor a blog még nem az újságírás egy válfaja volt, hanem az egyéni megnyilvánulások tere. Rengetegen úgymond „publikáltunk” blogokba. Kornis Mihály látta ennek a kanonizálatlan irodalmi világnak az értékeit, sok blogot olvasott és kereste velünk a kapcsolatot. Többek között Szaniszló Juditot és engem is felkarolt, 2008-ban neki köszönhetően mindketten megjelentünk a Holmiban. Évekkel később pedig szintén Kornis segítségével a Kultúrpartba írtam egy éven át rövid, szerelmes témájú szövegeket. Meg hát szövegírásból élek, és gyerekkorom óta írok.
Kiket olvas, miket ír mostanában?
Angol szakosként sok brit és amerikai prózát olvasok, mindent Nádastól, Spirótól, és követem a kortársakat: Grecsót, Závadát. Szvoren Edina minden írását nagyon szeretem. Hrabal régóta fontos, és mostanában Knausgård. Erős élményem a sok könyv: gyerekkoromban minden lakásunkban többfalnyi kötet magasodott fölém. És az én lakásom is tele van könyvekkel. Most egy teljesen más hangvételű, más stílusú könyvön dolgozom, nem fényképekkel teli cipősdoboz lesz.
Hét éve komoly sportbaleset érte. Megváltoztatta az íráshoz való viszonyát?
Az önismeret hiányát mindig fizikai síkon kompenzáltam, ez pedig egyre extrémebb dolgok felé vitt. Megvolt a mindent átúszás, a mindenhova elbiciklizés, a különböző maratonok, majd jött a sziklamászás. 2013-ban egy sziklamászó balesetben csúnyán összetört a sarkam. Azóta nem tudok hosszabban futni, túrázni, de persze sportolok, amit tudok. A baleset után muszáj volt „befelé” mennem: egy pszichológussal és sok évvel később helyre kerültek a dolgok, és sokkal jobban vagyok, mint a baleset előtt. Ha ez a sarkam összetörésébe került, akkor bőven megérte. Egyértelmű fordulópont volt. Szép szimbólum, hogy az ember „sarkon fordul” és szembenéz magával. Megtaláltam a saját hangom és stílusom, és merek még őszintébb lenni.
Az elmúlt négy évben nem frissült a blogja, de nemrég a járvány kapcsán írt néhány mondatot.
Jó lenne, ha az emberiség elkezdene emberiségként viselkedni, de félek, hogy nem lesz foganatja az elmúlt hónapok tanulságainak. Nyilvánvaló, hogy merre kellene változnia a világnak, de az emberiség sajnos reaktív, nem proaktív. A kapzsiság helyett a mentális életünkre kellene jobban fókuszálni.