Előfizetés

Visszaköpni a dühöt a világra – Interjú Zsembery Péterrel

Krausz Viktória
Publikálás dátuma
2020.06.20. 10:38

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Évekig szabadidejében írta, többször is letette, majd folytatta, mire összeállt fejlődésregénynek is beillő, első kötete, a Vigyázz, kész. A kreatív igazgatóként dolgozó Zsembery Péter rövid történetekből rajzolja meg egy kamasz fiú nem túl idilli életét – szókimondó, őszinte szövegek, erős érzelmek mentén.
Az átlagosnál mérgezőbb szülők, szinte állandó magány – ebben a légkörben él könyvének tinédzser főszereplője, Ábel. Mennyi a hasonlóság az ő és az ön tinikora között?  Parti Nagytól származik a mondás: van benne olyan, amit szemen szedtél. Ez igaz a könyvemre is: vannak, amiket „szemen szedtem”, de mindig van valós alapja is a történeteknek. Én is Szentendréhez közel, a Duna-parton, kutyák és könyvek között, egy csillaghegyi házban nőttem fel, alapélményem a HÉV-ezés és a sok sport. Lényeges különbség azonban, hogy a szüleim nem alkoholisták, nem voltak mentálisan labilisak, inkább átlagos, normális családban éltem. Anyukámmal kifejezetten jó volt a viszonyom. Viszont a traumáim mértékét olyan súlyosnak éltem meg akkor, mint ahogyan Ábel. Azokat a hangulatokat próbáltam visszaidézni, amik gyerekkoromban értek. Ezzel a könyvvel kiírtam magamból a velem született, mély önsajnálatra való hajlamot. Akár 18-as karika is kerülhetne a könyv borítójára…  Nyelvi kérdés volt, hogy ezt a banális életszakaszt, amin mindenki keresztülmegy, érdekesen tudjam megírni. Nagyon letisztult, száraz szövegvilágra volt szükség, amik a keménységet, a brutalitást visszaadják. Állandóan húztam a mondatokat, a legpontosabban, legkevesebb szóval kellett elmesélnem, ebből kilógott volna, ha eufemizálok bármit. A kamaszok világa és Ábel karaktere is így hiteles. Egyenként kezeltem a sztorikat, azt akartam, hogy üssenek. Nincs benne semmilyen időugrás, csak a legnyersebb leírása annak, ami van. Ezek a srácok így köpik vissza a dühüket a világra. Az egyszerű sztorikat a képszerűség és a formai eszközök (kihagyás, szilánkosítás) teszik hitelessé, életszerűvé. Életemben először írtam ennyire tudatosan. Sajnáltam, hogy Ábel és Emese szerelme „megszakadt”… Azt én is. Azt akartam éreztetni, hogy ami egy adott pillanatban tragédiának tűnik, az csak egy epizód, és az élet megy tovább. Erősen hatott rám Ottlik Iskola a határon című klasszikusa és Esterházy Péter Függő című regénye. Ez a műfaj, a felnőttkorban elmesélt tinitörténet közel áll hozzám. Van egy 18 éves fia, gondolom, belelát a mai tinik világába. Más problémáik vannak, mint mondjuk a 20 évvel ezelőtti kamaszoknak?  Nagyon meglep, hogy a fiam mennyire normális és érzékeny. Ma a TikTokon és a Snapchaten törik össze egymás szívét, mi ezt anno a bedobós telefonon, az utcán tettük. Nyilván más az életük, mint amilyen a miénk volt, de a kapcsolati és az érzelmi kérdések nem változnak. Ami nagyon tetszik: talán érettebbek, tudatosabbak ők és a szüleik is. Ma már fontosabb az önismeret és a mentális jóllét, az, hogy az érzelmi „oldalukat” is megismerjék és megéljék. Szerintem a tinédzserkor a legrugalmasabb életszakasz, mindent kibírnak és nagyon alakíthatóak, mint egy agyagedény égetés előtt: nem tud összetörni, de hamar bekerül a kemencébe, és a kialakult forma megmarad. Ez benne az ellentmondás: nem tudsz neki ártani, de mégis mély nyomokat hagy rajta minden.
Honnan ered az „íráskedve”? Benne voltam a 2000-es évek eleji blogszcénában, amikor a blog még nem az újságírás egy válfaja volt, hanem az egyéni megnyilvánulások tere. Rengetegen úgymond „publikáltunk” blogokba. Kornis Mihály látta ennek a kanonizálatlan irodalmi világnak az értékeit, sok blogot olvasott és kereste velünk a kapcsolatot. Többek között Szaniszló Juditot és engem is felkarolt, 2008-ban neki köszönhetően mindketten megjelentünk a Holmiban. Évekkel később pedig szintén Kornis segítségével a Kultúrpartba írtam egy éven át rövid, szerelmes témájú szövegeket. Meg hát szövegírásból élek, és gyerekkorom óta írok. Kiket olvas, miket ír mostanában?  Angol szakosként sok brit és amerikai prózát olvasok, mindent Nádastól, Spirótól, és követem a kortársakat: Grecsót, Závadát. Szvoren Edina minden írását nagyon szeretem. Hrabal régóta fontos, és mostanában Knausgård. Erős élményem a sok könyv: gyerekkoromban minden lakásunkban több­falnyi kötet magasodott fölém. És az én lakásom is tele van könyvekkel. Most egy teljesen más hangvételű, más stílusú könyvön dolgozom, nem fényképekkel teli cipősdoboz lesz. Hét éve komoly sportbaleset érte. Megváltoztatta az íráshoz való viszonyát?  Az önismeret hiányát mindig fizikai síkon kompenzáltam, ez pedig egyre extrémebb dolgok felé vitt. Megvolt a mindent átúszás, a mindenhova elbiciklizés, a különböző maratonok, majd jött a sziklamászás. 2013-ban egy sziklamászó balesetben csúnyán összetört a sarkam. Azóta nem tudok hosszabban futni, túrázni, de persze sportolok, amit tudok. A baleset után muszáj volt „befelé” mennem: egy pszichológussal és sok évvel később helyre kerültek a dolgok, és sokkal jobban vagyok, mint a baleset előtt. Ha ez a sarkam összetörésébe került, akkor bőven megérte. Egyértelmű fordulópont volt. Szép szimbólum, hogy az ember „sarkon fordul” és szembenéz magával. Megtaláltam a saját hangom és stílusom, és merek még őszintébb lenni. Az elmúlt négy évben nem frissült a blogja, de nemrég a járvány kapcsán írt néhány mondatot.  Jó lenne, ha az emberiség elkezdene emberiségként viselkedni, de félek, hogy nem lesz foganatja az elmúlt hónapok tanulságainak. Nyilvánvaló, hogy merre kellene változnia a világnak, de az emberiség sajnos reaktív, nem proaktív. A kapzsiság helyett a mentális életünkre kellene jobban fókuszálni.

Zsembery Péter

1975-ben született, a Debreceni Egyetem angol szakán diplomázott, karrierjét szövegíróként kezdte 2004-ben a Young & Rubicamnél. 2007–13 között a DDB-nél dolgozott. Az elmúlt években vezető szövegíróként tevékenykedett a Kirowski Isobarban és a Why Partnersben. Készített kampányokat például a Vodafone-nak, a McDonald’snak, a Telekomnak, a Fordnak, az Amnesty Internationalnek és a Greenpeace-­nek is. Bő egy éve a Café Communications reklámügynökség kreatív igazgatója. Első kötete Vigyázz, kész címmel jelent meg a Scolar Kiadónál.

Margetin István: Retúrjegy

Margetin István
Publikálás dátuma
2020.06.20. 09:30

„Az elmaradó fákat figyelte, arra gondolt, ezután jó ideig nem jár majd erre.”
Edit reggel hat óra után két perccel ért a Nyugatihoz. Kiszállt a taxiból, lesimította szoknyáját, ásított. A kürtőskalácsos kunyhó körül még érezni lehetett az előző estéről maradt vaníliáscukor-illatot. Bankkártyáját a tárcájába tette, a nyugtát hosszában kettétépte, egyik darabját a bódé melletti kukába dobta. Blézere bal zsebében két szem diót őrzött, melléjük csúsztatta a nyugta másik darabját. Az automatából menettérti jegyet váltott, egy átszállással; a visszaúthoz az aznap esti utolsó vonatot választotta. A táblán kikereste a hat huszonhármas nyíregyházi IC-t. Tizenhármas vágány, megjegyzés: Holló. Gyászmadár, gondolta, lehajtotta fejét, és végignézett fekete blézerén, szoknyáján, harisnyáján. Matyi papa nem is érdemelné, hogy egy Pávával utazzak a temetésére. Az utolsó kocsiba szállt, sporttáskáját fölrakta a leghátsó ülés fölötti poggyásztartóra. Amíg nagyapja a megyei kórházban feküdt, néhány hetente látogatta. Tudta, hétköznap hajnalban senki nem foglalkozik azzal, hova szól a helyjegye. Leült az ablak mellé, menetiránynak háttal. Jobb lábával kibújt narancssárga futócipőjéből, kirázott belőle egy kavicsot. A kislábujja fölött kilyukadt a harisnya. Kínai vacak, legalább este nyugodt szívvel kidobhatom, gondolta. Homlokát az üvegnek támasztotta, a látványpékség előtt egyenruhás férfi állt, papírpohárból kávét kortyolt. Az órájára nézett. Lett volna még ideje leszaladni egy eszpresszóért, de úgy döntött, inkább megpróbál aludni útközben. Behunyta a szemét, elképzelte a friss kávé illatát. A kocsi ajtaja csipogott, és kinyílt. Negyvenegy, negyvenkettő, kiáltotta egy rekedt férfihang. Tudom, ne magyarázz, inkább hozd a csomagot, felelt egy asszony élesen. Vidékiek, gondolta Edit, nem nyitotta ki a szemét. A pestiek ilyenkor még alig látnak, ők meg eddigre elvégzik a napi munka javát. Mint szegény Matyi papa, aki reggelente már négy órakor a kertben dolgozott. Nagyapja akkor sem bírt fél ötnél tovább ágyban maradni, ha Edit éppen náluk aludt, a külső szobában. Matyi papa óvatosan kinyitotta az ajtót, és fölkapcsolta a lámpát. Amikor a plafonról lógó százas égő a szemébe világított, Edit morogva hasra fordult, és a párna alá dugta a fejét. Aludj csak, kislányom, suttogta a nagypapa, majd pár perc motozás után lekapcsolta a villanyt, és kiment az udvarra. Mire Edit felkelt, ő már elvégezte a munkát, amit az évszak igényelt; elültette a borsót, legallyazta a diófákat vagy megpermetezte a szőlőt. Az öregasszony bezzeg soha nem hagyott aludni, gondolta Edit. A reggeli imádság után kiment a konyhába, bekapcsolta a Szent István Rádiót, föltekerte a hangerőt, és szándékosan csörömpölt az edényekkel. Zacskózörgés hangja és fokhagymás fasírt szaga töltötte be a kocsit. Elindult a vonat, Edit fészkelődött az ülésen, a harisnyanadrág varrása félrecsúszott, bevágott a fenekénél. Rohadt vén banya, ez is miattad van, gondolta, aztán körülnézett, az üléstámla takarásában szoknyája alá bújtatta kezét, megigazította a varrást. A kényelmetlen harisnyáról eszébe jutott gimnáziumi egyenruhája. Combját szúrta a szoknya durva anyaga, bőre viszketett a műszálas blúzban. Amikor Pestre költözött, megfogadta, hogy soha többé nem hord olcsó ruhákat. Nagyanyja viszont nem tűrte a pazarlást és a hiúságot. Néhány héttel korábban a kórházban egy ápolónőt megjátszós, szaros lábú paraszt­lánynak nevezett a mellzsebére akasztott ezüstórája miatt. Edit nem akarta megadni neki az örömöt, hogy őt is kikezdhesse, ezért a temetés előtti napot ruhavásárlással töltötte. Több turkálóban, kínai üzletben is járt. Visszafogott, de azért az otthoni piacon kaphatóaknál láthatóan jobb minőségű darabokat keresett. A harisnyanadrágot is aznap vette. Úgy hitte, nagy­anyja egyedül azt szereti benne, hogy dicsekedhet vele a templomban. A kisboltban hallotta vissza, miket mondogat róla. Fölkerült a fővárosba, fontos munkája van. Jól keres, még a ruhái is jobbak, mint a szomszédok unokáinak, mégis szerény maradt. Még szerencse, hogy két nap szabadságot adnak ilyenkor, gondolta. Nagyanyjának csak egyet vallott be. Nem engednek el több időre, szorít a határidő, mondta neki. A határidő szó mindig bevált. Elképzelte, ahogy az idős asszony a templom előtt sopánkodik, a saját nagyapja temetésére is alig engedik el, nem tudják nélkülözni szegény lányt, teljesen kizsigerelik, kár volt taníttatni, maradt volna inkább itt velünk a faluban szegénykém, miközben a szomszédok irigyen zsolozsmázzák, hogy mindent neked köszönhet az a gyerek, Magdikám. Az elmaradó fákat figyelte, arra gondolt, ezután jó ideig nem jár majd erre. Gimnazistaként, ha hazament hétvégére, mindig menetiránnyal szemben ült, hogy messziről lássa nagyapja diófáit. Matyi papa még legénykorában ültette őket, aznap, amikor megkérte Magdika kezét. Azóta a falu legmagasabb fái lettek. Edit tizenegy évesen, édesanyja halála után került a nagyszüleihez. Azon az őszön gyakran üldögélt nagyapjával a lombok alatti lócán. Babot, késői borsót fejtettek, kosarat fontak, máskor csak csöndben pihentek egymás mellett. Ha elpityeredett, az öreg megsimogatta az arcát, keresett pár száraz diót, két tenyere között megtörte, és megpucolta őket neki. A diófák alatt sírta ki magát a kislány, amikor a nagyanyja megtépte, mert húsvétra szalagot kötött a hajába. Ott vigasztalta nagyapja pünkösdkor, mi­után visszarakta hajába a szalagot, és a nagyanyja fölpofozta. Nem érdemes ellenkezni vele, mondta neki Matyi papa. Kamaszkorában Edit a lócán mesélte el nagyapjának a csalódásait. Felnőttként sem tudott máshol sírni, amikor hazalátogatott, első útja mindig a fákhoz vezetett, ahol Matyi papa frissen tört dióval várta. Nem is tudom, mi lett volna velem a diófák nélkül, mondta egyszer a nagyapjának. Neked ültettem őket, kislányom, itt még a legyek sem zavarhatnak, válaszolta akkor az öreg. Néhány hete, a kórházban Matyi papa elmagyarázta Editnek, a diófa annyira lassan nő, hogy azt soha nem magának ülteti az ember. Aztán kihúzta az éjjeliszekrény fiókját és kivett két diót. Megpróbálta megtörni őket, de már nem volt hozzá elég ereje. Edit papír zsebkendőt vett elő a kézitáskájából, kifújta az orrát. Ahogy a zsebkendőt gyűrögette, bal kisujján, a köröm tövében vékony piros csíkot vett észre. Előző este mosta le a körömlakkot, nehogy nagyanyja megszólja. Megpróbálta lekaparni a maradék festéket, de nem sikerült. Legyintett, hátradőlt, behunyta a szemét. Debrecennél jártak, amikor fölébredt. A szemközti ülésen negyvenes férfi ült, Edit lábát mustrálta. Ő keresztberakta lábait, térdét az ablak felé döntötte. A férfi elfordult. Edit elővette a telefonját, elolvasta a reggel érkezett céges leveleket. Megérkeztek Nyíregyházára. Amíg a csatlakozásra várt, vett egy rántott húsos zsömlét és egy kis üveges vodkát a restiben. Készpénzzel fizetett, a blokkot a pulton hagyta. Beleharapott a szendvicsbe, elfintorodott. A hús vastag volt, rágós. Tarja, gondolta, és éppen olyan, ahogy az öregasszony szokta sütni. Edit, mióta egyedül élt, ha megkívánta a rántott húst, papírvékonyra klopfolt karajszeleteket sütött ki ebédre. Néha reszelt parmezánt is adott a morzsához. Miután megette a szendvicset, bement a mosdóba. Haját szoros kontyba fogta, blúzán begombolta a két felső gombot. Egy zsebkendőre vodkát öntött, és addig dörzsölte vele bal kisujja körmét, amíg el nem szakadt a papír. Nem jött le a lakk. Orrához emelte az üveget. Még hogy a vodkának nincs szaga, gondolta, és a mosdóba öntötte az italt. Blézere zsebéből előkotorta a taxisnyugta maradékát, a szemetesbe dobta. Bement az egyik fülkébe, lehajtotta az ülőke tetejét. Kezét alaposan átdörzsölte fertőtlenítő géllel, a sárgás foltokkal tarkított WC-tetőre több réteg papírt terített és leült. Sporttáskájából egy pár fekete törpesarkút vett elő. Kibújt a cipőjéből, megigazította sarkán a harisnyanadrágot. Fölkapta a kézitáskáját, kutatni kezdett benne. Talált egy gyűrött ragtapaszt, kibontotta, a festékfoltos körmére ragasztotta. Behunyta a szemét, sóhajtott. Futócipőjét törülközőbe csavarta és elrakta. Tudta, hogy a nagyanyja át fogja kutatni a csomagját, de abban bízott, a törülközőt nem bontja ki. Mire végzett, beállt a záhonyi személyvonat. Az utolsó kocsi végében, menetiránynak háttal ült le. Kis híján elfelejtett leszállni a falujuk állomásán. A hangosbemondó figyelmeztetésére eszmélt, az utolsó pillanatban ugrott le a vonatról. Mikor kilépett az állomásról, nyugtalanság fogta el. Ahogy közeledett nagyszülei házához, egyre feszültebb lett. Mi­után befordult az utolsó sarkon, megtorpant. Hosszan, némán állt, értetlenül nézte az üres udvart. Kivágatta őket, suttogta egy idő után.

Debreczeny György: Egy tucat bagatell

Debreczeny György
Publikálás dátuma
2020.06.20. 08:55

naplómból dühös vagyok mert meghaltam pedig még élhettem volna kilátás indokolt a kilátásba helyezett kilátástalanság népmese a tünetszegény ember elment a tünetgazdag emberhez kölcsönkérni fél véka búzát titok nem titkolták el amit eltitkoltak katanténnapló nem írok karanténnaplót esemény utáni egyeztetésnek nevezett esemény utáni tabletta átmenő forgalom a Shannon–Weaver csatornában megszűnt az átmenő forgalom egyenlőség ha majd a jognak asztalánál mindenki egyaránt harácsolhat a járvány májusában elmegyek én az étterembe maszkban enni maszkban inni nincs gond nincs akkora gond mint amekkora gond van  javaslat az ügyész javasolta hogy a vészhelyzetre való különös tekintettel akasszák fel a kabátjukat fertőzés fertőzzön ön is nálunk hadd fertőzzünk mi is önöknél