Benedek Tibor átlagosnak született, legendává vált

Felfoghatatlan. Hihetetlen. Ez nem lehet igaz. Az nem létezik, hogy nem vagy többé, hogy itthagytál minket.

Átlagos képességűnek tartottak pályafutásod elején, de Te ezt nem fogadtad el. A legjobb akartál lenni, és mindent ennek rendeltél alá. Maximalista voltál magaddal szemben és a csapattársaiddal is, elsőként érkeztél az edzésre, utolsóként távoztál, akkor is, amikor már világklasszis voltál. A lötyögés nem a Te utad volt. Még harmincöt évesen is (akkor már kétszeres olimpiai bajnokként) külön edzőhöz jártál, hogy fejleszd az úszótechnikád.

Háromszoros olimpiai bajnokként, kétszeres világbajnokként vonultál vissza, lehettél volna kétszeres Európa-bajnok is, ha 1999-ben nem golyóznak ki a riválisok a firenzei Eb-ről. Egy kenőcsről négy szervezet négy különböző ítéletet hozott: a sydney-i olimpia emiatt nem esett kútba, de a kontinenstornán nem lehettél ott a többiekkel a vízben.

A lelátón ott voltál, a horvátok ellen megnyert döntő után a csapattársak és a szurkolók is a többiekkel akartak látni ünnepelni téged a medence szélén, de nem mentél le. Ez nem a Te sikered, ez volt az indokod, pedig a maximalizmusod, az örökös győzni akarásod akkor is ott volt a medencében, ha téged a nézőtérre kényszerítettek, az igazságtalan kizárásod plusz motivációt jelentett a többieknek, akik érted is küzdöttek.

A 2012-es londoni olimpia előtt három hónappal vonultál vissza, a válogatott a tornán - három aranyérem után - ötödikként zárt, kapitányváltás lett a csalódást okozó szereplés következménye. 2013. januárban vetted át a nemzeti csapatot, amelyet megtöltöttél újoncokkal, majd rácáfolva a sok kétkedőre, ugyanabban az évben világbajnokságot nyertél, egy évvel később pedig második helyet értél el csapatoddal a hazai rendezésű Eb-n. Mindezt kőkemény munkával.

Sosem adtad fel. A gyilkos kórral szemben is harcoltál, ameddig tudtál.

Betölthetetlen az űr, amit magad után hagytál.