Felfoghatatlan. Hihetetlen. Ez nem lehet igaz. Az nem létezik, hogy nem vagy többé, hogy itthagytál minket.
Átlagos képességűnek tartottak pályafutásod elején, de Te ezt nem fogadtad el. A legjobb akartál lenni, és mindent ennek rendeltél alá. Maximalista voltál magaddal szemben és a csapattársaiddal is, elsőként érkeztél az edzésre, utolsóként távoztál, akkor is, amikor már világklasszis voltál. A lötyögés nem a Te utad volt. Még harmincöt évesen is (akkor már kétszeres olimpiai bajnokként) külön edzőhöz jártál, hogy fejleszd az úszótechnikád.
Háromszoros olimpiai bajnokként, kétszeres világbajnokként vonultál vissza, lehettél volna kétszeres Európa-bajnok is, ha 1999-ben nem golyóznak ki a riválisok a firenzei Eb-ről. Egy kenőcsről négy szervezet négy különböző ítéletet hozott: a sydney-i olimpia emiatt nem esett kútba, de a kontinenstornán nem lehettél ott a többiekkel a vízben.
A lelátón ott voltál, a horvátok ellen megnyert döntő után a csapattársak és a szurkolók is a többiekkel akartak látni ünnepelni téged a medence szélén, de nem mentél le. Ez nem a Te sikered, ez volt az indokod, pedig a maximalizmusod, az örökös győzni akarásod akkor is ott volt a medencében, ha téged a nézőtérre kényszerítettek, az igazságtalan kizárásod plusz motivációt jelentett a többieknek, akik érted is küzdöttek.
A 2012-es londoni olimpia előtt három hónappal vonultál vissza, a válogatott a tornán - három aranyérem után - ötödikként zárt, kapitányváltás lett a csalódást okozó szereplés következménye. 2013. januárban vetted át a nemzeti csapatot, amelyet megtöltöttél újoncokkal, majd rácáfolva a sok kétkedőre, ugyanabban az évben világbajnokságot nyertél, egy évvel később pedig második helyet értél el csapatoddal a hazai rendezésű Eb-n. Mindezt kőkemény munkával.
Sosem adtad fel. A gyilkos kórral szemben is harcoltál, ameddig tudtál.
Betölthetetlen az űr, amit magad után hagytál.
