Előfizetés

Mire megvénülnek

Köztudott, hogy a tömeges társadalmi mozgások nem vezethetőek vissza egyetlen okra. A társadalmi környezet és az egyéni élethelyzetek bonyolult kölcsönhatásai határozzák meg a fiatalok életlehetőségeit és céljait is.
Már az 1968-ban Békés megyében végzett, Losonczi Ágnes által vezetett akadémiai életmód-kutatás is megállapította, hogy megszakadt a generációk közötti tudásátadás évezredes mechanizmusa. Gazsó Ferenc és mások későbbi vizsgálatai már azt is jelezték, hogy nem egyszerűen a „szokásos” feszültségekkel kísért folyamatok zajlanak, hanem komoly törésvonalak születtek a generációk között. A rendszerváltás kiélezte a társadalomban a generációs ellentmondásokat is. Az ezt vizsgáló kutatók, például Bauer Béla és munkatársai már a generációs újratermelődés egészét veszélyeztető „szükségállapot” kialakulását vélelmezték. 
A gyulai fiatalok körében végzett vizsgálatom a 2010 előtti gazdasági válság nyomán kialakult viszonyokat kutatta, a kérdőíves lekérdezés 2010 második felében történt. Egyik legfontosabb következtetése, hogy a gazdasági-társadalmi változások közvetlen hatásaikat elsősorban a családon belül fejtik ki, a megváltozott élethelyzetek „öröklődnek át” a következő generációkra. A fiatalok helyzetéből következtetni lehet arra, hogy milyen társadalmi problémákkal kell majd szembenézniük, és milyen lehetőségeik vannak a társadalmi felemelkedésre.
A különböző társadalmi helyzetben lévő három vizsgált ifjúsági csoport tagjainak többsége 2010-re már megtapasztalta családjának és saját helyzetének romlását. Más-más szinten, de mindegyikben megfogalmazódott a „lehetőséghiányos” élet felismerése, a csalódottság és a hatalmon lévő elit elutasítása. A sajátos magyar út felemelkedési esélyeivel biztató Fidesz iránti bizalom szinte kizárólagossá vált (78,6 százalék) a fiatalok körében. A szerteágazó információkból megállapítható, hogy a gazdaság újraszerveződésében tovább fokozódó területi hátrányok között a fiatalok jelentős csoportjai „megrekedtek” az önálló életvitel, a családalapítás felé vezető úton. A szegények – főként a külterületeken élők – lényegében „röghöz kötötté” váltak. (A vizsgálatban részt vett 18-29 éves fiatalok 72 százaléka szüleivel vagy nagyszüleivel élt, egy részük anyagi kényszerűségből.)
Mivel a családok jelentős része nem volt képes megteremteni gyermekei számára az önálló életkezdet anyagi lehetőségeit, a családalapítás helyett az átmeneti jellegű élettársi viszonyok, a gyermekvállalás elhúzódása, a kiszámíthatatlan és tervezhetetlen életutak váltak jellemzővé. Új kategóriaként jelent meg a fiatal felnőtt eltartottak csoportja, amelyiknek minden energiáját elsorvasztotta az önálló élet feltételeinek a megteremtése, a nagyarányú munkanélküliség, az alacsony bérek és az egyre súlyosabb kiszolgáltatottság. Helyzetüket tovább bonyolította, hogy ez a generáció már iskolázottabb volt a szüleinél, és részesévé lett a világon megindult információs forradalomnak – láthatta, hogyan élnek a fiatalok jólétben és szabadságban a fejlett országokban.
A vágyott életlehetőségeket (tanulás+munka+család) azonban az elmaradott vidékeken, ebben az instabil világban nem lehet elérni – csak egyötödük gondolta úgy, hogy a sorsa idővel itt is jobbá válik. Még az egyetemisták fele is lehetőségként számolt a külföldi munkavállalással, mert az egysíkú gazdasági struktúra nekik sem teremtett valódi perspektívákat. 
A Fidesz hatalomra kerülése után az élet minden területére kiterjedt totális „elitváltás” megnyitotta az utat az új generáció egy részének soha nem remélt gyors felemelkedése előtt. Ennek alapjává azonban nem a szakmai felkészültség, hanem a politikai elkötelezettség vált. Egy évtized alatt birtokba vették az állam és a közélet valamennyi fontos pozícióját, amit minden körülmények között megőriznek. A Fideszben csalódottak egy része a Jobbik felé fordult, ettől a párttól remélték helyzetük javítását.
A fiatalok többsége azonban más útra kényszerült. Mivel a hazai kapitalizmus 2010 után tovább növelte az életesély területi különbségeit és a kiszolgáltatottságot, a vidéki falvakban és kisvárosokban élő fiatalok számára a szabaddá vált nyugati munkavállalás lett a leginkább járható, legbiztosabbnak tűnő lehetőség saját életük feltételeinek megteremtésére. Ez lett az a „szelep”, amely levezette a robbanással fenyegető társadalmi feszültségeket, de hosszú távon nem jelentett és jelent megoldást a vidéki társadalom számára, amely az „újraépült múlt” béklyójában vergődik.
Változások csak akkor lehetnek, ha olyan fejlesztések mennek végbe, amelyek dinamizálni-modernizálni képesek a gazdaságot és a vidék társadalmát, elfogadható életminőséget teremtenek. Lehet, hogy ez már elkésett – nincs olyan nagyszámú, fiatal, jól képzett és aktív nemzedék, amely vidéken is megteremtené a maga emberhez méltó új világát. A másik lehetőség egy olyan modernizációs rendszerváltás, amilyen az 1970-es években a nagyüzemi mezőgazdaság megteremtésekor történt. Most az élet minden területét átfogó digitalizáció teremt olyan versenyhelyzetet, amelyben kiválasztódnak és kiemelkednek azok a fiatal tehetségek, akik a mostani központi parancsnoklási rendszerben „szükségtelenek”, vagy képességeik rejtve maradnak. Egy ilyen átalakulás emelheti fel az új generációt a nemzet jövőjének építőjévé. Dr. Rozsnyai Katalin PhD, Szent István Egyetem, Gyula

Két anyja van

Amióta falun élünk, különös módon egyensúlyozunk a természetes és mesterséges között, mindig rádöbbenve, mennyire nem bízunk meg az előbbiben, s tapasztalva, hogy amikor leginkább formálni szeretnénk a magától értetődőt, akkor kapjuk a legnagyobb kokikat a fejünkre.
Simán elhittük például, hogy kopasz nyakú tyúkjaink olyan fajták, amelyeknek eszük ágában sincs költeni. Vettünk hát egy szép kis keltetőgépet, harminc tojás fér bele, be lehet állítani rajta hőmérsékletet, a páratartalmat, kétóránként pedig egyik oldalról a másikra billenti a sorokat, mintha a tyúk ösztönös mozgását utánozná. Ha valamilyen okból bármelyik érték kilengene, a gép azonnal sípolni kezd, van, hogy hajnali négykor kell egy kis vizet belepumpálni, ebből is látszik, hogy még egy masina is igényli a gondoskodást, törődést. Már a második fészekaljon vagyunk túl, az első csapat lassan rántani valóvá érik – ennek praktikus részleteibe most ne menjünk bele, és erkölcsi vonulatát is hagyjuk –, a második pedig egy hete bújt ki a tojásokból, már amelyikből. Volt, amelyik csak egy csőrnyi lukat tudott ütni a meszes falon, volt, amelyik vékony repedést produkált, aztán úgy maradt, kettőnek-háromnak segíteni kellett, s talán hat-nyolc tudott önerőből, egyedül kibújni.
Mindeközben az ólban a kotlóstalanság szégyenével bélyegzett öt tyúk közül három is költeni kezdett. Komótosan elrendezték magukat egy-egy ládában, kettő összebújt, azok talán egymást váltották, hogy mennyi tojás van alattuk, jó darabig nem is tudtuk. Igen ám, de a tyúk az mégsem keltetőgép, annak enni, inni kell, s ezek látszólag meg se mozdultak, ha közelítettünk hozzájuk, szárnyukat borzolták, kvartyogtak, sőt, még sziszegtek is hangosan. Jöttek a jó tanácsok, sőt rémtörténetek. Hogy bizony a tyúk képes ilyenkor éhen halni, szomjan pusztulni, annyira elteríti a kotlási láz, hogy még szükségét végezni se megy ki az ólból. S hogy ilyenkor a régi öregek bizony levették őket a tojásokról, egy kast terítettek rájuk, az alá tettek be kukoricát, vizet, így „kényszeretették” meg őket. Hallgattunk a vészt jósló szavakra, miközben a józan eszünk az ellenkezőjét diktálta, mert hát amikor nem láttuk – hisz nem figyeltük éjjel-nappal – simán kimehetett, ehetett, ihatott az udvarban. Leemeltük, jó mérges lett, szárnyát össze-vissza verdeste, meg is taposott négy tojást, mindben lett volna élet. 
Így esett, hogy nagyjából három hét elteltével két kotlós – a harmadik még most is ül – előbújt az egyetlenegy megmaradt tojásból kikelt kicsi csibével. Hogy melyikük ült rajta állhatatosan, sosem tudjuk meg, hogy cseréltek-e helyet félúton, az is örök homályba vész. Ketten terelgetik, ketten mutatják neki, miként kaparja fel a komposztdombot úgy, hogy a fűvel kevert trágyás szalma alól biztosan előbújjon néhány apró kis kukac, s ketten kísérik peckesen alkonyatkor a kecskeólba, mert valamilyen különös okból – megérteni még ezt sem sikerült – a korábbi helyüket hátrahagyták, és a másik, tágasabb hodály sarkában alakítottak új otthont. 
Megtanultuk az elfogadást, már nem bolygatunk.

Találós kérdés

Az elmúlt négy hónapunk egyetlen képben: szerda éjjel megjelenik egy jogszabály, amelyben nem szerepel az idősek vásárlási idősávja, így tehát a sajtó kikövetkezteti, hogy ez a korlátozás megszűnik, majd a kormányinfón a kormányszóvivő délelőtt megerősíti az értesülést. Még jó, hogy nem terjesztettünk rémhírt.
Nem mondom, Müller Cecília emberi arca tényleg egész emberi – tök helyes, hogy tetszett neki a kaspós mém –, de azért négy hónapja mégiscsak egy kommunikációs dögvészben élünk. Mondhatnám azt is, hogy február közepe óta hazudoznak nekünk, de ez egyrészt nem újdonság – tíz éve így van –, másrészt meg nem tudjuk, hogy mikor mondtak igazat és mikor sem: csak az biztos, hogy valódi kérdésre valódi újságíró négy hónapja nem kapott elfogadható választ. 
Egy színielődást nézünk, amióta ideért a járvány. A darab látszólag arról szól, hogyan lehet minél több magyar életét megóvni, de valójában színpadon és takarásban is csak azon ügyködik mindenki, hogy bármi történjék, a Fidesz a lehető legjobban jöjjön ki belőle. És ez utóbbi cél fényesen teljesült.
Ráadásul a látszat sem sérült, hiszen a részletekre kevéssé fogékony állampolgárokat minden nap tájékoztatta az operatív törzs, láthatták a miniszterelnököt jegesmackónak öltözve, a kórházi nagy bajt visszakézből letagadta Kásler miniszter, és a parlament is tette a dolgát – sőt a zord tekintetű Semjén Zsolt a régóta tervezett szemétkedéseket is készségesen szecskázta salátává.
Négy hónap úgy elszaladt, mint a pinty. A baráti közvéleménykutató pedig bizonyára mindent pontosan kimért: mi tetszik, mi nem, mi legyen és mi ne, minek nagyobb a haszna a népszerűség szempontjából, mint a kára. Aztán ha billeg a mérleg, ha tapintható a konfliktus, még mindig ott az éjszaka, a beszédes szűkszavúság. Majd az újságírók tolmácsolják, mit fogunk csinálni.