Nem tudom elfelejteni a pesti utcákon meztelen háttal a forró aszfalt felett térdeplő, naptól barnára égetett férfiakat, akik egy fából készült kézi alkalmatossággal simítgatják az olvadt szurkot a járda kijelölt keretébe. Nagyon nehezen tudom elfelejteni őket, pedig nagyon szeretném, hogy végre rendesen aludjak éjszaka. (Anyám nekem is könnyű álmot ígért a Kékgolyóban írt búcsúlevelében, bár tartok tőle, hogy ötvennégyben is csak a csalfa, vak remény, kit teremt magának a boldogtalan, ígérhetett derűs jövőt Magyarországon egy gyereknek.)
Annál a vállalatnál dolgoztam ötven éve néhány hónapig, amelyik a napon égő sereget messzi falvakból, városokból felszívta, éhbérért alkalmazta, a főváros utcáin térdepeltette, hogy a bús pesti népnek legyen talpához simuló felület a lába alatt. Néhány hónapig velük laktam egy boltból kialakított munkásszálláson; emeletes vaságyak, apró konyha, egy zuhany, étkezőasztal tíz személyre, és az örökké lehúzott redőnyök a kirakaton. Tűzoltó utca 33.
Menekültekről beszéltek, polgártársak? Nos, ők, az utcán térdelők voltak a sok magyar menekülthullám egyik legnyomorultabb hadteste. Menekültek a téeszesítés, a vidéki munkanélküliség, a szétrobbantott közösségek lopakodó nyomora és lelki leromlása elől. Menekültek a nyílt és rejtett erőszak fenyegetése elől. Talán maguk sem tudták, mi elől. Csak azt tudták: miért? Kenyérért.
Az egyik roma brigád, ismertem őket, hajnali fél négykor kelt a Jászságban. Négy után indult a busz. Hat előtt Pesten voltak. Fél hét-hétkor már térdepeltek. Délután négykor indultak haza, hatkor otthon voltak. Ma már nemigen él közülük senki. Megette a tüdőt, szétszaggatta az ereket a forró anyag. Nyáron hátukon láng, télen jég, mellükön tűz.
Vajon ma mit csinálnak a gyerekeik, ha élnek még? S az unokák? Ők is menekülnek?
Nem csak a puskákkal, tankokkal, repülőkkel vívott háború a háború. Nem csak leomló házfalak, elvadult katonák, taposóaknák ölnek. Nem csak a távoli országból menekülő idegenek a hontalanok. Mindenki emigráns, aki szűkebb-tágabb hazájában nem tud megélni, vagy csak nyomorult páriaként. És a szűkebb hazámból, Szabolcsból és a többi elesett vidékről Pestre húzódó légiók ilyenek voltak.
Patetikus vagyok? Egy Krúdy kellene, hogy pátosz nélkül, de mégis szívbe tépve szóljon a menekültek örökké vándorló seregéről. Vagy egy Esterházy, hogy szúrós szlogenjeivel telibe találjon.
Üldözöttek voltak? Ha úgy vesszük… Menekültek? Az biztos.
Tegnap ők, ma testvéreink, holnap mi, holnapután ti.
Az a régi-régi kép nem hagy aludni. A forró aszfalt felett félmeztelen férfiak, magyar menekültek görnyednek. Verítékük, vérük a szurokba csepeg. Azon taposunk most.
Nógrádi Gábor író