A kulturális diskurzusban igencsak nagy port kavart, hogy az HBO Max ideiglenesen levette kínálatából Victor Fleming 1939-es, nyolcszoros Oscar-győztes klasszikusát, az Elfújta a szél című filmet, mert az mai szemmel nézve elfogadhatatlan fényben tünteti fel a rabszolgaság intézményét. Túlzottan romantikusnak mutatja a rabszolgatartó déli államokat, emellett jócskán ráerősít a feketékkel kapcsolatos előítéletekre. Elsőre többen cenzúrát kiáltottak, mivel az HBO Max a WarnerMedia afféle filmes és televíziós könyvtára, egy könyvtárból pedig, legalábbis a szólásszabadságot kultiváló vidékeken, nem szokás tartalmi alapon kigyomlálni a vélt vagy valós vadhajtásokat. Sem. Persze a valóságban szó sincs „kigyomlálásról”. A szolgáltató azért szüntette meg egy rövid időre a film elérhetőségét, hogy egy „a történelmi kontextust megvilágító kritikai magyarázatot” fűzhessen elé – azóta már újra megtekinthető az HBO Maxon, az afroamerikai televíziós műsorvezető, Jacqueline Stewart bevezetőjével kiegészítve.
Uszító, sértő vagy ironikus?
„A különféle, politikailag inkorrekt tartalmakkal való óvatos bánásmód nem új keletű jelenség, csak most, George Floyd esete kapcsán, sokkal hangsúlyosabban van jelen a köztudatban. Másrészt az is igaz, hogy amikor művészeti ágakat érint, olyankor nagyon elvékonyodik a politikai korrektség miatti szűrő és a tartalmi cenzúra közötti pengeél – mondja Tóth Keve Benedek társadalomkutató-esztéta. – Nagyon józanul gondolkodónak kell lenni ahhoz, hogy felelősen el tudjuk dönteni, mi az, ami belefér, mert a primer látvány ellenére épphogy kritikusan, szatirikusan viszonyul bizonyos kényes kérdésekhez, és mi az, ami esetlegesen ugyanazzal a látvánnyal már uszító, sértő vagy másokat minősítő.” A szakember szerint az Elfújta a szél egyfajta szubjektív korrajz, és mint ilyen, a kultikusságán soha semmilyen eszmerendszer, társadalmi berendezkedés nem fog tudni változtatni. „Az, hogy a különféle tartalom- és műsorszolgáltatók – köztük például olyan patinás közszolgálati vállalattal, mint a BBC – elkezdtek odafigyelni arra, hogy újraértékeljék, szerkesszék, magyarázattal vagy figyelmeztetéssel lássák el a régebbi műsoraikat, nem az adott produkciót minősíti vagy annak a kulturális kánonban lévő helyét kérdőjelezi meg, sokkal inkább az adott kor társadalmi gondolkodását, hozzáállását tükrözi.”
A BBC által üzemeltetett kábeltévés csatorna, az UKTV amúgy a Waczak Szálló egyik epizódját szűrte ki korábban a filmes listájáról. A The Germans című epizódban az egyik szereplő rasszista megjegyzést tesz valakire, elhangzik a „nigger” szó, a Monty Python-nagyágyú John Cleese által játszott karakter pedig látványosan megdöbben, amikor a kórházban fekete orvos kezdi kezelni. A csatorna gesztusértékű szolidaritási akciójára Cleese a következő mondattal reagált: „Ha van valami, amit az elmúlt 180 évben megtanultam, az az, hogy mindenkinek eltérő a humorérzéke. Egyesek képesek megérteni, hogy ha baromságokat adunk valakinek a szájába, hogy hülyét csináljunk belőle, az nem jelenti azt, hogy egyetértünk a gondolataival, csupán azt, hogy kifigurázzuk.”
Egyszemélyes Tamás bátya
A tavaly novemberben elindult streamelős gyerekcsatorna, a Disney+ már indulásakor, Floydtól függetlenül hozzányúlt egyes klasszikusokhoz: a Rémusz bácsi meséit például, a rasszista sztereotípiák erősítésére hivatkozva eltávolították a kínálatukból; és kivágtak egy jelenetet a Dumbó eredeti, animációs verziójából is, mert abban egy Jim Crow nevű varjú szerepelt. A Crow ugyan varjút jelent, a Jimmel együtt azonban utalás a XIX. század közepén afféle korabeli stand-up komedistaként fellépő Jim Crow-ra, aki a többnyire kissé kelekótya, túlontúl érzelmes, hatalmas szexuális vággyal megáldott, jellegzetes dialektust beszélő feketék karikírozásából kereste a kenyerét zenés kabaréjeleneteivel. Színre vitte többek között az Othello burleszkváltozatát, de az egyszemélyes Tamás bátya kunyhójában is nagyot alakított. Egyrészt ő volt az a parodista, akinek nyomán divat lett a ma már rasszistának bélyegzett, kicsit mindig parodisztikus blackface-műsorszám (fehérek magukat feketére maszkírozzák), ugyanakkor ő az is, akiről a déli államokban a feketék kirekesztését szolgáló törvényeket elnevezték a XIX. század végén, s akinek a neve ma Amerikában a faji diszkrimináció szinonimája.
A Netflix egyébként épp a blackface-vétség miatt vette ki a kínálatból a Trópusi vihar című blődlit, amelyben Robert Downey Jr. feketére maszkírozva alakítja a pigmentbeültetésen átesett, az angolt jellegzetes afroamerikai akcentussal beszélő Kirk Lazarust. Tóth Keve Benedek úgy véli, hogy az efféle tartalmak szűrése – lévén a művészet lényege épp a szabadságában rejlik – álságos és a politikai korrektséget életre hívó liberális gondolkodás öngólja. „A vitatható, a múlt ismerete nélkül ma már kevéssé érthető jelenségek, helyzetek magyarázata rendkívül fontos – mondja a szakember. – Főleg a fiatalabb generáció esetében nélkülözhetetlen, hogy ha megnéz egy Trópusi vihar-féle paródiát vagy az Elfújta a szelet, tisztában legyen azokkal a ma már nem helyeselendő sztereotípiákkal, melyeknek adott korszakban bizony voltak relevanciái. De ettől még nem kell ezekre az alkotásokra láthatatlanná tevő fátylat borítani – bár talán erről még nincs szó szerencsére. Természetesen a felvilágosult kortárs kontextusban kifejezetten kerülni ildomos a sztereotipizáltságot, legfőként a faji, nemi hovatartozást illetőt, ugyanakkor azt gondolom, hogy egy művészeti alkotásban, ráadásul, ha az 30-50-100 éves, a megfelelő szövegkörnyezettel ellátva, mindennek helye lehet. Vagy inkább helye kell, hogy legyen. Máskülönben egyes művek a politikai korrektség jegyében megvalósuló »száműzése« a kánonból miben is különbözne – szándékosan élek ezzel az erős hasonlattal – a nácik elfajzottművészet-üldözésétől?”
Pengeélen táncolva
Szükségünk van a politikai korrektségre, mert ez a garancia arra, hogy diszkriminációtól mentesek maradjanak a vitáink, mondja az egyik nézet. Nem, nincs rá szükségünk, állítja a másik, mivel a politikai korrektség valójában morális korrektséget jelent, tehát totalitárius.
Most akkor mit lehet és mit nem lehet a művészetben? A film- és előadó-művészet ilyen szempontból nehezebb cipőben jár, de Tóth Keve Benedek véleménye szerint rengeteg olyan, akár a kulturális jogalkotásba bevett pengeél létezik még a puszta politikai korrektségen kívül, mely a zene vagy a képzőművészet területén is okozhat főfájást. Ott vannak például a betiltott önkényuralmi jelképek, melyekre direktben való ábrázolásukon kívül utalhat például egy kézmozdulat, egy megfelelően megválasztott név, egyes mögöttes jelentéssel felruházható fogalmak, de még diktátorok kedvenc zenéinek említése is. Képzőművészeti alkotások, melyek ikonikus, ma már nem elfogadott politikai-ideológiai doktrínák iránt elkötelezett személyeket ábrázolnak, de még egy szám is utalhat implicit módon valami olyanra, amelyet nem PC említeni, ábrázolni (a 88-as szám állítólag a Heil Hitler-köszöntés kódszáma).
„Számtalan kérdés vetődik föl, amit lehetetlen egyértelműen megválaszolni – mondja a szakember –, ha arra keresünk feleletet, mi az, ami egy műalkotás esetén még belefér, és mi az, ami már nem, a kifejezhetőségbe. Azt gondolom, hogy a szándék vizsgálata kulcsfontosságú. Az első, 1927-es hangosfilm (A jazzénekes) például egy olyan fiatal zsidó férfiról szól, aki kántor édesapja akarata ellenére énekesi pályára lép, és a Broadwayn fekete arccal lép fel. Ez a fajta blackface-művészet kicsit sem tekinthető rasszista sablonnak, sokkal inkább motívum, mely az amerikai identitás sokféleségére reflektál.”
Persze az is igaz, hogy adott társadalmi kontextusban uszítóbb felhangot kaphat egy-egy ilyen alkotás, zárja az esztéta. Mégis úgy véli, veszélyes távlatokat nyithat, ha a művészetbe tabu kerül. „Azt gondolom, ha odajut a világ, hogy nem játszhatja a Teaház az Augusztusi Holdhoz Sakinijét a sárgára festett Marlon Brando, vagy Chaplinnek bocsánatot kellene kérnie a Hitler-karakterért vagy a hajléktalanok szatirikus ábrázolásáért, az a művészet halálát jelentené.”
