Figyelem: uszító tartalom!

Publikálás dátuma
2020.06.21. 09:21

Fotó: ANGELA WEISS / AFP
George Floyd halálának vihart keltő hullámai a szórakoztatóiparba is begyűrűztek: sorra veszik le a különféle filmes streaming, illetve televíziós műsorszolgáltatók kínálataikból azokat a filmeket, amelyek valamiképpen a rasszizmus vádjával illethetők. Vagy egyszerűen csak nem a politikai korrektség jegyében tüntetnek fel rasszokat, nemeket, kisebbségeket. Vajon bizonyos társadalmi események képesek-e belenyúlni a művészeti kánonba vagy csak az egyes alkotások aktuális megítélésén változtathatnak?
A kulturális diskurzusban igencsak nagy port kavart, hogy az HBO Max ideiglenesen levette kínálatából Victor Fleming 1939-es, nyolcszoros Oscar-győztes klasszikusát, az Elfújta a szél című filmet, mert az mai szemmel nézve elfogadhatatlan fényben tünteti fel a rabszolgaság intézményét. Túlzottan romantikusnak mutatja a rabszolgatartó déli államokat, emellett jócskán ráerősít a feketékkel kapcsolatos előítéletekre. Elsőre többen cenzúrát kiáltottak, mivel az HBO Max a WarnerMedia afféle filmes és televíziós könyvtára, egy könyvtárból pedig, legalábbis a szólásszabadságot kultiváló vidékeken, nem szokás tartalmi alapon kigyomlálni a vélt vagy valós vadhajtásokat. Sem. Persze a valóságban szó sincs „kigyomlálásról”. A szolgáltató azért szüntette meg egy rövid időre a film elérhetőségét, hogy egy „a történelmi kontextust megvilágító kritikai magyarázatot” fűzhessen elé – az­óta már újra megtekinthető az HBO Maxon, az afroamerikai televíziós műsorvezető, Jacqueline Stewart bevezetőjével kiegészítve.

Uszító, sértő vagy ironikus?

„A különféle, politikailag inkorrekt tartalmakkal való óvatos bánásmód nem új keletű jelenség, csak most, George Floyd esete kapcsán, sokkal hangsúlyosabban van jelen a köztudatban. Másrészt az is igaz, hogy amikor művészeti ágakat érint, olyankor nagyon elvékonyodik a politikai korrektség miatti szűrő és a tartalmi cenzúra közötti pengeél – mondja Tóth Keve Benedek társadalomkutató-esztéta. – Nagyon józanul gondolkodónak kell lenni ahhoz, hogy felelősen el tudjuk dönteni, mi az, ami belefér, mert a primer látvány ellenére épphogy kritikusan, szatirikusan viszonyul bizonyos kényes kérdésekhez, és mi az, ami esetlegesen ugyanazzal a látvánnyal már uszító, sértő vagy másokat minősítő.” A szakember szerint az Elfújta a szél egyfajta szubjektív korrajz, és mint ilyen, a kultikusságán soha semmilyen eszmerendszer, társadalmi berendezkedés nem fog tudni változtatni. „Az, hogy a különféle tartalom- és műsorszolgáltatók – köztük például olyan patinás közszolgálati vállalattal, mint a BBC – elkezdtek odafigyelni arra, hogy újraértékeljék, szerkesszék, magyarázattal vagy figyelmeztetéssel lássák el a régebbi műsoraikat, nem az adott produkciót minősíti vagy annak a kulturális kánonban lévő helyét kérdőjelezi meg, sokkal inkább az adott kor társadalmi gondolkodását, hozzáállását tükrözi.” A BBC által üzemeltetett kábeltévés csatorna, az UKTV amúgy a Waczak Szálló egyik epizódját szűrte ki korábban a filmes listájáról. A The Germans című epizódban az egyik szereplő rasszista megjegyzést tesz valakire, elhangzik a „nigger” szó, a Monty Python-nagyágyú John Cleese által játszott karakter pedig látványosan megdöbben, amikor a kórházban fekete orvos kezdi kezelni. A csatorna gesztusértékű szolidaritási akciójára Cleese a következő mondattal reagált: „Ha van valami, amit az elmúlt 180 évben megtanultam, az az, hogy mindenkinek eltérő a humorérzéke. Egyesek képesek megérteni, hogy ha baromságokat adunk valakinek a szájába, hogy hülyét csináljunk belőle, az nem jelenti azt, hogy egyetértünk a gondolataival, csupán azt, hogy kifigurázzuk.”
Victor Fleming 1939-es alkotásának, az Elfújta a szél című film egyik jelenete
Fotó: Collection Christophel / AFP - MGM

Egyszemélyes Tamás bátya

A tavaly novemberben elindult streamelős gyerekcsatorna, a Disney+ már indulásakor, Floydtól függetlenül hozzányúlt egyes klasszikusokhoz: a Rémusz bácsi meséit például, a rasszista sztereotípiák erősítésére hivatkozva eltávolították a kínálatukból; és kivágtak egy jelenetet a Dumbó eredeti, animációs verziójából is, mert abban egy Jim Crow nevű varjú szerepelt. A Crow ugyan varjút jelent, a Jimmel együtt azonban utalás a XIX. század közepén afféle korabeli stand-up komedistaként fellépő Jim Crow-ra, aki a többnyire kissé kelekótya, túlontúl érzelmes, hatalmas szexuális vággyal megáldott, jellegzetes dialektust beszélő feketék karikírozásából kereste a kenyerét zenés kabaréjeleneteivel. Színre vitte többek között az Othello burleszkváltozatát, de az egyszemélyes Tamás bátya kunyhójában is nagyot alakított. Egyrészt ő volt az a parodista, akinek nyomán divat lett a ma már rasszistának bélyegzett, kicsit mindig parodisztikus blackface-műsorszám (fehérek magukat feketére maszkírozzák), ugyanakkor ő az is, akiről a déli államokban a feketék kirekesztését szolgáló törvényeket elnevezték a XIX. század végén, s akinek a neve ma Amerikában a faji diszkrimináció szinonimája. A Netflix egyébként épp a black­face-vétség miatt vette ki a kínálatból a Trópusi vihar című blődlit, amelyben Robert Downey Jr. feketére maszkírozva alakítja a pigmentbeültetésen átesett, az angolt jellegzetes afroamerikai akcentussal beszélő Kirk Lazarust. Tóth Keve Benedek úgy véli, hogy az efféle tartalmak szűrése – lévén a művészet lényege épp a szabadságában rejlik – álságos és a politikai korrektséget életre hívó liberális gondolkodás öngólja. „A vitatható, a múlt ismerete nélkül ma már kevéssé érthető jelenségek, helyzetek magyarázata rendkívül fontos – mondja a szakember. – Főleg a fiatalabb generáció esetében nélkülözhetetlen, hogy ha megnéz egy Trópusi vihar-féle paródiát vagy az Elfújta a szelet, tisztában legyen azokkal a ma már nem helyeselendő sztereotípiákkal, melyeknek adott korszakban bizony voltak relevanciái. De ettől még nem kell ezekre az alkotásokra láthatatlanná tevő fátylat borítani – bár talán erről még nincs szó szerencsére. Természetesen a felvilágosult kortárs kontex­tusban kifejezetten kerülni ildomos a sztereotipizáltságot, legfőként a faji, nemi hovatartozást illetőt, ugyanakkor azt gondolom, hogy egy művészeti alkotásban, ráadásul, ha az 30-50-100 éves, a megfelelő szövegkörnyezettel ellátva, mindennek helye lehet. Vagy inkább helye kell, hogy legyen. Máskülönben egyes művek a politikai korrektség jegyében megvalósuló »száműzése« a kánonból miben is különbözne – szándékosan élek ezzel az erős hasonlattal – a nácik elfajzottművészet-üldözésétől?”

Pengeélen táncolva

Szükségünk van a politikai korrektségre, mert ez a garancia arra, hogy diszkriminációtól mentesek maradjanak a vitáink, mondja az egyik nézet. Nem, nincs rá szükségünk, állítja a másik, mivel a politikai korrektség valójában morális korrektséget jelent, tehát totalitárius. Most akkor mit lehet és mit nem lehet a művészetben? A film- és előadó-művészet ilyen szempontból nehezebb cipőben jár, de Tóth Keve Benedek véleménye szerint rengeteg olyan, akár a kulturális jogalkotásba bevett pengeél létezik még a puszta politikai korrektségen kívül, mely a zene vagy a képzőművészet területén is okozhat főfájást. Ott vannak például a betiltott önkényuralmi jelképek, melyekre direktben való ábrázolásukon kívül utalhat például egy kézmozdulat, egy megfelelően megválasztott név, egyes mögöttes jelentéssel felruházható fogalmak, de még diktátorok kedvenc zenéinek említése is. Képzőművészeti alkotások, melyek ikonikus, ma már nem elfogadott politikai-ideológiai doktrínák iránt elkötelezett személyeket ábrázolnak, de még egy szám is utalhat implicit módon valami olyanra, amelyet nem PC említeni, ábrázolni (a 88-as szám állítólag a Heil Hitler-köszöntés kódszáma). „Számtalan kérdés vetődik föl, amit lehetetlen egyértelműen megválaszolni – mondja a szakember –, ha arra keresünk feleletet, mi az, ami egy műalkotás esetén még belefér, és mi az, ami már nem, a kifejezhetőségbe. Azt gondolom, hogy a szándék vizsgálata kulcsfontosságú. Az első, 1927-es hangosfilm (A jazz­énekes) például egy olyan fiatal zsidó férfiról szól, aki kántor édesapja akarata ellenére énekesi pályára lép, és a Broadwayn fekete arccal lép fel. Ez a fajta blackface-művészet kicsit sem tekinthető rasszista sablonnak, sokkal inkább motívum, mely az amerikai identitás sokféleségére ref­lektál.” Persze az is igaz, hogy adott társadalmi kontextusban uszítóbb felhangot kaphat egy-egy ilyen alkotás, zárja az esztéta. Mégis úgy véli, veszélyes távlatokat nyithat, ha a művészetbe tabu kerül. „Azt gondolom, ha odajut a világ, hogy nem játszhatja a Teaház az Augusztusi Holdhoz Sakinijét a sárgára festett Marlon Brando, vagy Chaplinnek bocsánatot kellene kérnie a Hitler-karakterért vagy a hajléktalanok szatirikus ábrázolásáért, az a művészet halálát jelentené.”

Az „öncenzúra” nemcsak a politikai korrektség mentén van hatással a műalkotások megítélésére: a perthi operaház, a West Australian Opera például már 2014-ben levette műsoráról a Carment két évre, mert a darab koncepciója szerint a főhős egy dohánygyárban dolgozik, amivel a dohányzást népszerűsítheti. A dalszínház rezidens társulata az állami egészség-megőrzési intézet 400 ezer ausztrál dollár (85 millió forint) értékű támogatásáért cserébe mondott le az operaklasszikusról.

Szerző

Matilda mélységes múltja

Publikálás dátuma
2020.06.21. 08:41
Matilda Kshesinskaya és Nikolai Solyannikov
Fotó: Sputnik / AFP
Mathilde hercegnő röviddel a századik születésnapja előtt szenderült jobblétre Párizsban, 1971-ben. Letűnt világ tanúja volt, a békebeli Szentpétervár ünnepelt balerinája a századfordulón. Balettelőadások, botrányok és legendák főszereplője – nem mellesleg az utolsó cár szeretője.
A végzős balettnövendékek záróvizsgája minden évben jeles társasági eseménynek számított a cári birodalom fővárosában. A Romanov-ház tagjai szívesen tekintették meg az előadást. Az ifjú hercegek gyönyörködtek a balerinákban, és hajlamosak voltak úgy tekinteni a világhírű műintézményre, hogy ott könnyen és gyorsan szerezhetnek barátnőket. Nem úgy a félénk Nyiko­laj Alekszandrovics trónörökös, aki huszonegy éves korában még szűz volt. Apja, III. Sándor cár alighanem bátorító szándékkal ültette az 1890-es vizsga utáni díszvacsorán mellé az ígéretes tehetséget, az iskola büszkeségét, Matyilda Kseszinszkaját (1872–1971).

A kis K.

A lány, aki akkor még a tizennyolcat sem töltötte be, lengyel művészcsaládból származott; anyanyelvén Matylda Krzesińska a neve (mi maradunk a Matildánál). Nagyapja hegedűművész és énekes, szülei hivatásos táncosok. Matilda gyerekkorától balettozott, kivételes tehetségnek tartották. Megszállottan dolgozott, gyakorolt, hogy tökéletesítse tudását. Egy kritikus pár évvel később megállapította, „Kseszinszkaja nem nevezhető gyönyörűnek a szó szoros értelmében. Alacsony, arca szabálytalan, alakja sem különösebben előkelő. Lábfeje kicsi, és nincs meg a jellegzetes íve.” Ám ha színpadra lép, mindenkit elbűvöl, „hipnotikus hatalma” van a közönség felett. Mély benyomást tett a nagyhercegre is, akivel nyomban flörtölni kezdett. Miklós hosszú ázsiai kör­utazása alatt végig utána epekedett. Amint hazatért, újra felvették a kapcsolatot, és szerelmük nem maradt plátói – erről gondosan vezetett naplóik tanúskodnak. A cárevics rajongással emlegette „a kis K.-t”, a lány azt írta, belebolondult az ifjúba. Kezdetben nehezére esett tegeznie, idővel megszokta, és bizalmasan Nickynek szólította. Az uralkodó családot aggasztotta a viszony. A trónörökös fülig szerelmes volt, pedig rangban hozzáillő menyasszonyt kellett találni neki. Matilda leplezetlenül féltékenykedett. Úgy gondolták róla, túlságosan sokat akar, nem hajlandó beérni a szeretői státussal. A dinasztia választása Viktória angol királynő unokájára, Alix hesseni hercegnőre esett, a leendő ­Alekszandra cárnéra. A gyámoltalan vőlegényt zavarba ejtették érzelmei, vonzalmai. Ezt jegyezte fel naplójába: „Nagyon különös jelenséget vettem észre magamon. Sohasem hittem volna, hogy két azonos érzés, két szerelem egy időben megférhet a lélekben.” Amíg az esküvőre készültek, hirtelen, 49 esztendős korában meghalt az uralkodó. Legidősebb fia II. Miklós néven trónra lépett (1894). Minden jel arra mutat, hogy a kötelességtudó és istenfélő cár ekkor megszakította liaisonját a táncosnővel. Igaz, még sok évvel később is, amikor Matilda fiút szült, széles körben pletykálták, hogy ő az apa.

Lenin a balkonon

Matilda közben „prima balerina assoluta”, a pétervári balett csillaga lett. Repertoárján a műfaj legnépszerűbb alkotásai szerepeltek. A Dió­törőben Odette és Odile kettős szerepét alakította, fellépett A hattyúk tavában, A fáraó lányában és még sok más balettben is. Művészetéről ezt írták: „A színpadon ellenállhatatlanul bájos és nőies. Tánca a technikailag megközelíthetetlen olasz stílus és a lírai orosz iskola keveréke. Apjától örökölte a tehetséget a pantomimhez és a drámai kifejezésmódhoz.” Ugyanakkor nyitott volt a modernre is: később, már negyvenéves kora tájt eltáncolta Mihail Fokin merészen formabontó kísérleti koreográfiáit. Botrányai is bőven akadtak az öntörvényű művésznőnek, de nem bánta. Egyszer csirkéket engedett a színpadra előadás közben, hogy egyik vetélytársnőjét bosszantsa. Amikor kirúgták a cári balett igazgatóját, Volkonszkijt, a kortársak Matilda intrikájára gyanakodtak. Nem csoda, hiszen roppant befolyásos volt. A századfordulón két újabb Romanov nagyherceg versengett a kegyeiért: Szergej Mihajlovics és Andrej Vlagyimirovics. Egy anekdota szerint, amikor társaságban azzal ugratták, hogy két nagyherceg hever a lábai előtt, állítólag azt felelte volna: „Hiszen két lábam van.” 1902 nyarán megszületett a fia. Egyikük sem tudta, ki az apa, végül Andrej vette a nevére a kis Vlagyimirt. Matildának szép szecessziós villát építettek Szentpétervárott. A kulturális és politikai elit tagjai vendégeskedtek nála, az épület a társasági élet pezsgő központja lett, és maradt – egészen a forradalomig. 1917-ben lefoglalták, és a bolsevikok vették birtokba főhadiszállásként. Az emigrációból hazatérő Lenin Matilda erkélyéről lelkesítette híveit, a házban szerkesztették a Pravdát, Sztálinnak és Zinovjevnek is volt dolgozószobája. A történelem fintora: az utolsó cár szeretőjének villája a szovjet időkben munkásmozgalmi emlékhellyé vált, ott rendezték be az Októberi Forradalom Múzeumát. A rendszer bukása után átkeresztelték Politikatörténeti Múzeummá; ezen a néven ma is látogatható. Egykori tulajdonosára ruhája és balettcipője emlékeztet a kiállításon.

Az utolsó botrány

Matildának még időben sikerült elmenekülnie Oroszországból, nem kellett osztoznia a cári család tragikus sorsában. Ékszereit nem vihette magával a nagy sietségben. A korabeli városi legenda szerint elrejtette a kincset, ám az állítólagos mesés kollekció nem került elő. Matilda sem tért vissza többé. Párizsban telepedett le, ott élte élete hátralévő bő fél évszázadát. Az emigrációban férjhez ment Andrej nagyherceghez, gyermeke (hivatalos) apjához, a meggyilkolt II. Miklós unokatestvéréhez. A házassággal végre formálisan is családtag lett, Mathilde Romanovsky-Krasinsky hercegnő. Igaz, a titulus már nem ért sokat, de legalább francia földön kockázatmentesen viselhette. Balettiskolát nyitott, növendékek nemzedékeit tanította. Néha, kivételes alkalmakkor színpadra is lépett. Utoljára 1936-ban, a londoni Covent Gardenben, egy jótékonysági gálán járta el a híres orosz táncot. Hatvannégy esztendős volt akkor. A pénzzel világéletében nagyvonalúan bánt, ifjú éveitől kedvelte a szerencsejátékokat. Csak az a fránya kaszinó ne lett volna… „Madame 17” becenéven is emlegették, mert a rulettasztalnál rendszerint erre a számra tett. Úgy látszik, ritkán jött be, mert öregségére elveszítette vagyonát, kicsinyes anyagi gondjai támadtak. Már majdnem kilencvenévesen megjelentette memoárjait, és még hátra volt egy évtizede: minden híres kortársát túlélte. Nemrég a legendás balerina alakja újra botrányt kavart, amikor élete alapján nagyjátékfilmet forgattak a bolsevikforradalom centenáriumán (2017). A Matilda című, látványos, bár nem különösebben mélyenszántó mese elképesztő indulatokat váltott ki orosz hazafias-vallásos körökben. A Moszkvai Patriarchátus illetékese „az ízléstelenség felmagasztalásának” minősítette. Az erotikus jeleneteknél is jobban felháborította a tiltakozókat, hogy az utolsó cárt, a pravoszláv egyház mártír szentjét pipogya balfácánnak ábrázolja ­Alekszej Ucsityel rendező. Megpróbálták elérni a film betiltását, fenyegették az alkotókat, sőt egy jekatyerinburgi mozi közönségére Molotov-koktélt dobtak. De ez már nem Matildáról, hanem napjaink Oroszországáról szól.

Egy titokzatos „dédunoka”

Régi hagyománya az orosz történelemnek, hogy válságos időkben halottnak hitt cárok, trónörökösök, nagyhercegek és nagyhercegnők lépnek a színre. Rettegett Iván gyerekként meghalt fiát négy szélhámos is eljátszotta a XVII. század eleji trónviszályok idején, a legügyesebb ál-Dmitrij még uralkodott is egy kis ideig. A Romanovok három évszázada alatt újra és újra felbukkant egy-egy szamozvonyec (önjelölt). Az egyik leghíresebb eset a múlt században történt, már a cári család kiirtása után. Egy Anna Anderson nevű nő azt állította magáról Berlinben, hogy ő Anasztázia, a meggyilkolt II. Miklós legkisebb lánya, aki csodás módon túlélte a jekatyerinburgi sortüzet. Csaló volt ő is, lengyel parasztlány. Ám a szokás tovább él a mai Oroszországban. Legutóbb Konsztantyin Szevenard, az Állami Duma képviselője állt elő azzal, hogy Miklós és Matilda egyenes ági leszármazottja. 1911-ben született nagyanyja az anyakönyv szerint a balerina bátyjának, Jozef Kseszinszkijnek volt a lánya, de a politikus-vállalkozó azt állítja: igazából a cár és a balerina titkos szerelmének gyümölcse, csak a botrány elkerülése érdekében örökbe adták a nagybácsinak és feleségének. Ahogy a régi korok hasonló meséi, ez sem valami meggyőző.

Heti abszurd: Töri magát a párt

Publikálás dátuma
2020.06.21. 07:31

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
A kellemetlen balesetben csak a kormánypárti srácok hombár arca nem sérült meg, bocsánatkérés helyett legott támadásba mentek át.
Nagyot mentek a héten a Fidesz botcsinálta történészei. A kormánypárt budapesti szervezetének sikerült facebookozás közben, körültekintés nélkül átmennie a történelem főutcáján, amikor a német csapatok által lenullázott Lánchíd előterében álló Szálasi Ferenc arcképére Karácsony Gergelyét montírozó mémet osztott meg. A legendás fotón a Budapestet ért pusztítással a népbírósági tárgyalás idején szembesül a nyilas „nemzetvezető”, de erről a fideszes mémgyár nem értesült, és a párt katonái sem láttak aknát maguk előtt. Talán csak Kovács Zoltán, a nemzetközi sajtókapcsolatok kínos viccfaktoráért felelős sajtódulifuli vállveregetése lebegett a szemük előtt, amikor a gyorsgombbal hamar eltolták a megosztást. A kellemetlen balesetben csak a kormánypárti srácok hombár arca nem sérült meg, bocsánatkérés helyett legott támadásba mentek át. Casco van dögivel. „Szerkesztőnk nem vette észre a Szálasi Ferencet ábrázoló fényképpel való egyezést, de egy normális ember nem is Szálasi-képpel ébred reggelente! A tartalmat azonnal töröltük, amint jelezték felénk a tévedést. Ezzel szemben a baloldali sajtó soha egy lépést sem tett, amikor például a miniszterelnököt Hitlerként ábrázolták egy címlapon.” Hja, kérem, nem elég nem Hitlernek lenni, nem is kellene annak látszani, mondaná erre a pesti közért lakonikus eladója, és mi ott állnánk előtte a szerény ellenérveinkkel. – Igaz, hogy a magyar miniszterelnök álmából felkeltve is képes egy öblöset sorosozni, de azt igazán nem lehet mondani, hogy ne akarna jó kapcsolatot ápolni a hazai és nemzetközi zsidósággal – mondanám a honfitársi minimumot felmutatva, amit az Orbán Viktor 23.0 kibernetikus organizmus iránt még érezni tudok. – No de, kedves jó uram! – nyúlna a mattadó vezére után a kíméletlen közértes –, ön szerint semmi köze nincs a sorosozásnak a politikusok képére pingált Dávid-csillagokhoz? – Éppenséggel odamehetne másnap egy szekérderék gyökérkefével a helyi Fidesz-iroda lemosni a gyalázatot, bár akkor magára venné a bűnt – rebegném. – Elég volna szólni. Vagy odacsapni. Például amikor szélsőjobboldali tömegek cigánybűnözést kántálnak a belvárosban Pintér belügyminiszter rendőreinek a jóváhagyásával, akik szarrá bírságolták a Várba feldudáló tiltakozókat. Őszintén szólva nem is érteném, miért akarnám megvédeni a kormányt bármitől, védje meg őket egy olcsó ügyvéd a független magyar bíróság előtt. Igencsak leszedálta a kincstári újságírói jóindulatomat ez a tíz év, amiben megfér egymás mellett a brüsszeli Fidesz-képviselet legvidámabb figurájának „haladókázása” két pofára, és a szociáldemokrácia és a liberalizmus gyalázása. (Vargabetű, de ugyanígy gondolnám, ha baloldali kormány hozna törvényt a gyülekezés korlátozásáról, a kellemetlenül szókimondó korrupcióellenes civil szervezetek meg­adóztatásáról, az ellenzéki pártok pitiáner basztatásáról furtonfurt, de inkább ne kelljen ezt bebizonyítanom.) És ha már Európa és a szabadkőműves brüsszelizmus. Szakács Árpád, a kormány kultúrharcának előretolt helyőrsége Romsics Ignác történészbe szállt bele a héten. A Lovas István-sajtódíjas újságírót (igazából nem az, mert az sem szakács, aki csak pacalt tud főzni nyúljával-csülkével, ő sem újságíró, mert akkor látna hibát a szerelmetes kormányában) 50 millió forinttal támogatta meg az NKA tavasszal, kapaszkodjanak meg egy hanyagul odavetett sámándobba, a nemzeti összetartozás éve tiszteletére. Vagy inkább emlékére. A szerző a történészi magasságok számára ritka levegőjében egészen beleszédült a trianoni megfejtésbe, amikor a szabadkőművesek nyakába varrta a nemzetvesztést, és adózott pár bekezdést Semjén és Boross nemzetvezetők nagysága előtt. Ügyesen megágyazott az áldozatmítosznak, amivel mindenkit lehet okolni, magunkon kívül. Ezt a fonalat vitte be a történelmi labirintusba az Orbán-kormány, amikor ellenségnek kiáltotta ki a civil szervezeteket. Nem a CÖF-öt, mert az annyira civil, amennyire Németh Szilárd katonás a bátrabb nullásgép-használat miatt. Az EU a héten jogellenesnek minősítette a civiltörvényt, amit én kétszer meggondoltam volna a helyében, ha nem akar Szálasi fejének helyére kerülni. A budapesti Fidesz mémbalesetében egyébként még azt is írták a fiúk, hogy Karácsony csak ne hárítson, 8 hónapja nem történt előrelépés a Lánchíd felújításában. Éles szemmel nem állt módjukban észlelni a megelőző 9 Tarlós-évet, amikor Széchenyi álma mocskosul lerohadt. De becsületükre legyen mondva, nem ők a felelősek a történelmi felismerésért: a főpolgármester állhat a fővárosi felhőszakadás hátterében. Az az Origo volt. Ég és föld.
Szerző
Témák
Heti abszurd