Vissza a jövőbe: tolongás a várólistákon

Publikálás dátuma
2020.06.20. 19:45

Fotó: Képünk illusztráció - Népszava
Ahogy véget ért a veszélyhelyzet és a korlátozások is megszűntek, úgy kezdenek visszaszivárogni a betegek a kórházakba – és a várólistákra is. Míg a múlt héten 15 858 beteg szerepelt a listán, addig ezen a héten csütörtökön már 28 337 páciens várt valamilyen beavatkozásra. A legtöbb ideig most is a csípő- és térdprotézisműtétek esetében kell fájdalmak közt élnie a magyaroknak, vannak intézmények, ahol egy-másfél év a várakozási idő. Más beavatkozások esetében szerencsésebbek a betegek, a szürkehályog eltávolítására egyes fővárosi kórházakban akár egy héten belül is sor kerülhet, míg korábban erre ennek többszörösét kellett várni. Aki nem bánja, hogy másik intézményben operálják, az akár hónapokkal korábban is ellátáshoz juthat.
Az emberek többsége még mindig nagyon fél a járványtól, éppen ezért egy tervezett beavatkozást, mint például egy szürkehályogműtétet nem tart halaszthatatlannak. ­Emiatt­ több, lapunk által megkérdezett intézményben is viszonylag hamar sikerül ellátni azokat, akik vállalják a beavatkozást. Akár egy héten belül is sor kerülhet az egynapos műtétre. Érdemes tehát alaposan utánanézni annak, hogy hol mennyi időt kell várakozni egy-egy műtétre, hiszen akár ötször-hatszor rövidebb idő alatt is sorra lehet kerülni, ha másik intézményt választ egy beteg. Erre egyébként van lehetőség, hála a várólista-csökkentő programnak. Ennek lényege, hogy több beavatkozás mentesült a korábbi teljesítmény­vo­lumen-korlát alól, vagyis megszűntek a finanszírozási korlátok, így jóval több műtétet végezhetnek el a kórházak és más intézmények betegeit is átvehetik, ha van erre kapacitásuk. Jó példa a szürkehályogműtét is, amire a fővárosban akár 1-2 héten belül sor kerülhet, míg például a Dél-Alföldön a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) hivatalos adatai szerint az átlagos tervezett várakozási idő 152 nap, a Dél-Dunántúlon 204 nap. Erre a beavatkozásra jelenleg 9422 embernek lenne szüksége. Egy lapunknak nyilatkozó, de neve elhallgatását kérő szakember szerint a járvány miatt az egy évben elvégzett várólistás műtétek 16 százaléka maradt el, tolódott a kiesett 2-2,5 hónap miatt. Ha ismét beindul az ellátás, az nem feltétlen jelenti azt, hogy a sokszorosára nő a várakozási idő, de a betegeknek érdemes tájékozódni a NEAK honlapján a különböző intézmények várólistáiról, hiszen ezek között, ahogy az a számokból is látszik, jelentős különbségek lehetnek. Az igazán nagy betegroha­mig, aminek érkezését az orvosok és a szakemberek augusztusra és szeptemberre becsülik, egyes kórházakban könnyű időponthoz jutni. Nem csupán a műtétek, de a diagnosztikai vizsgálatok is jóval hamarabb érhetőek el egyes intézményekben, mint amihez eddig szoktunk. Szintén egy fővárosi kórházban az MR-re nem kell várnunk 2 hétnél többet, annak ellenére, hogy nem sürgős a vizsgálat. Míg tehát máskor hónapokat is várniuk kell a betegeknek egy ilyen diagnosztikára, addig ezt most „szinte azonnal” megcsinálják.

Izzanak a vonalak

A fővárosban egyelőre visszafogottabban járnak szakrendelőkbe és kórházakba a betegek, ezzel szemben némely vidéki városokban már most izzanak a telefonvonalak a vizsgálatai kérelmek miatt. A napokban adta hírül az RTL Klub, hogy szinte lehetetlen elérni a győri Petz Aladár Kórházat telefonon, erről egy Facebook-csoportban panaszkodtak a betegek. A túlterheltség oka az lehet, hogy a főigazgató szerint a járvány miatt csak ott félmillió vizsgálatot halasztottak, és most tízezren próbálnak telefonálni időpontért. Már a kórház előtt is sorban állnak a betegek. A főigazgató azt is elmondta, volt olyan nap, amikor 2560 telefonos előjegyzést rögzítettek, több száz beteg pedig közvetlenül a kórháztól kap időpontot. Vannak olyan műtétek, melyek esetében már most elképesztően hosszú várakozási idővel kell számolni. A csípő- és térdprotézisműtétek várólistája ugyan különböző a térségekben, de nem sok jóra számíthatnak a betegek. Csípőprotézisre a Dél-Alföldön 166 napot kell várni, Észak-Magyarországon pedig már 376 napra ugrik a mutató. Az országban összesen 3898 betegnek lenne szüksége ilyen beavatkozásra. A térdprotézis esetében a legrövidebb, átlagos tervezett várakozási idő Dél-Közép-Magyarországon van (160 nap), míg a leghosszabb Nyugat-Dunántúlon (541 nap). A fáj­­­dalmaktól mentes járáshoz térdprotézisre 5635 ember szorulna. A betegeknek minden esetben érdemes nem csak a régiókat, de a kórházakat is összehasonlítani. A Zala megyei Szent Rafael Kórházban például az átlagos, tervezett várakozási idő egy térdprotézisműtétre 671 nap, míg ugyanez a Pécsi Tudományegyetem klinikáján már „csak” 283 nap. Aki ki tudja fizetni az 1,1 millió forintos protézist, azt esetenként sokkal hamarabb, szinte azonnal megműtik. Erre azonban keveseknek telik. A Pest megyei, akkor 67 éves Darvasi Lászlóné 2018-ban beszélt arról a Vasárnapi Híreknek: nála sokkal fiatalabbakkal is találkozott a kórházban, szerinte messze nem csak az időseknek van szükségük protézisre. A várakozási idő azonban mindenkinek hosszú volt, hacsak a családnak nincs felesleges egymillió forintja. Az asszonynak ugyanis felajánlották: ha kifizeti a protézist, akkor hónapokkal hamarabb meg tudják operálni. Orvos és műtő ugyanis van. A több hónapos várakozás legfőbb oka nem a szakemberhiány, hanem az, hogy mivel rendkívül drága, az egészségbiztosító csak bizonyos számú protézist finanszíroz az intézményeknek. Nincs rá lehetőségük, hogy ennél többet vásároljanak. A gerincstabilizáló operációkra is igen hosszú ideig kell várni, a legfrissebb adatok szerint 857 ember szerepel ezen a listán, az átlagos tervezett várakozási idő pedig nem kevesebb, mint 269 nap. Ez persze térségenként itt is eltérő lehet. Míg a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Hetényi Géza Kórház-Rendelőintézetben mindössze 18 nap után kerülhet sok a beavatkozásra, ott ugyanis csupán egyetlen várakozó szerepel a listán, addig a Pécsi Tudományegyetemen ez már 396 nap, ott 147 beteg várakozik. Vannak olyan betegek is, akik azért várnak akár éveket is, mert ragaszkodnak egy-egy orvoshoz, klinikához, ezért sem akarnak máshová menni az operációra. Nekik el kell fogadni, hogy akár a többszörösét is várniuk kell, mint társaiknak.

Dupla annyi beteg egy hét alatt

Arra, hogy milyen gyorsan bővül az országos várólista, a Privatbankar.hu mutatója is rávilágít: a múlt héten még azt közölte, hogy jelentősen csökkent a koronavírus-járvány következtében a műtétre várakozók száma, míg 2020. február elején 29 176 fő várt összesen valamilyen műtétre, addig június 9-én ennél jóval kevesebb, 15 858 beteg szerepelt a listán. Ennek oka azonban nem az, hogy kevesebb betegnek lenne szüksége beavatkozásra, hanem az, hogy a járvány miatt nem tudtak műtétre jelentkezni az érintettek. A helyzet azonban őrült tempóban változik, mindössze 8 nappal a cikk megjelenése után, a héten csütörtökön már 28 337 beteg szerepelt a NEAK hivatalos várólistáján. Vagyis egyetlen hét alatt közel a duplájára nőtt a várakozók száma, pedig sokan most még el sem tudják érni az intézményeket, hogy időpontot kérjenek. Egy lapunknak nyilatkozó, de neve elhallgatását kérő fővárosi kórház­igazgató arról beszélt: náluk nem okoz gondot a kiesés, megfelelő kapacitásokkal rendelkeznek. „Mindenki várta, hogy jöhessenek a betegek, amint kijött az ezt megengedő rendelkezés, elkezdtük megszervezni az ellátást úgy, mint a járvány előtti időszakban. Mára szinte teljesen visszaállt a korábbi menetrend. Néhány ágyat fenn kell tartani az esetleges koronavírus-fertőzötteknek, és a be­járatnál továbbra is mérik a lázat, de ennyi. Már a látogatási tilalmat is feloldották, és a 65 év feletti orvosok egy része is visszaszivárgott a rendszerbe, nekik nagyon hiányzott, hogy dolgozhassanak” – mondja. Kerestük a NEAK-ot is, szerettük volna megtudni többek között, hogy miképpen próbálják behozni az elmaradt műtéteket, mikor és milyen módon indulhat el az 5 milliárd forintos várólista-csökkentő program, melyek azok a műtétek, ahol a legnagyobb szükség van arra, hogy rövidüljenek a várólisták, de kérdé­seinkre lapzártánkig nem érkezett az Emberi Erőforrások Minisztériuma által jóváhagyott válasz.

Várólisták tervezett hossza és a várakozók száma

 Szürkehályogműtét: 171 nap, 9433 beteg Visszérműtét: 118 nap, 33 beteg Térdprotézisműtét: 388 nap, 5627 beteg Nyitott szívműtét: 283 nap, 630 beteg Jelentős kiterjesztett gerincműtét: 391 nap, 48 beteg Csípőprotézis-műtét: 312 nap, 3900 beteg Gerincstabilizáló műtét: 269 nap, 857 beteg Ortopédiai nagyműtétek: 250 nap, 77 beteg

Szerző

Világmegváltás a fotelból

Publikálás dátuma
2020.06.20. 18:50
A 2015-ös nagy nepáli földrengés kárainak felmérésében is az önkéntesek segítségét kérték
Fotó: NICOLAS ASFOURI / AFP
Az adatdigitalizálástól az eltűnt személyek vagy éppen kizsákmányoló cégek utáni nyomozáson át az online lexikon-szerkesztésig sokan, sokféle önkéntes munkára használták fel a járvány miatti bezártság során felszabadult idejüket a világon. A részvételi tudományos kutatások és a különböző online önkéntes tevékenységre alapozó közösségi projektek felpörögtek az elmúlt hónapokban.
A herefordshire-i bencés szerzetesek majd fél évszázadon át lelkiismeretesen vezették a dokumentációt, amely a Belmont-apátság területén elhelyezett csapadékmérő szerkezet adatait rögzítette. 1948-ban egyszer csak mégis megszakadt a precíz adatsor – a méréseket fel kellett függeszteni, míg az apát arra várt, hogy megjavítsák a vízgyűjtő kürtőn pisztolygolyó által ütött lyukat. Hogy a töltény milyen körülmények között tette tönkre a csapadékmérőt, ma sem tudni, de ez az egyik történet, ami napvilágra került a brit meteorológiai szolgálat Rainfall Rescue elnevezésű nagyszabású projektjében, melynek során 16 ezer önkéntes di­gi­talizálja a brit időjárás történetéről szóló kézírásos dokumentumokat. A nem kevesebb mint 3,5 millió adat egészen az 1820-as évekig rögzíti a brit időjárási adatokat. Ed Hawkins, a Readingi Egyetem klímakutatója, a projekt vezetője azt nyilatkozta a BBC Future-nek, hogy március végén ébredtek rá: az emberek egy részének sok ideje szabadult fel a kényszerű otthoni karanténban, ezt pedig érdemes lenne valahogy kihasználni. Amikor meghirdették az önkéntes programot, úgy számolt, körülbelül 16 hétig fog tartani a munka, ehhez képest 16 nap alatt végeztek. Azt mondja, az önkéntesek teljesen rákattantak a munkára és ledarálták. A digitalizált adatokat az időjárás-előrejelzésben és a klímaváltozás modellezésében fogják hasznosítani.

Ott a nyom, csak meg kell találni

Mint a fenti példa is mutatja, azzal, hogy sok millió ember ragadt az otthonában a járvány alatt, új lendületet kaptak azok a külföldön gyakori polgári tudományos projektek, amelyek valamilyen módon az emberek részvételére, önkéntes munkájára alapoznak. A Rainfall Rescue is egy Zooniverse nevű online platformot használ, amelyen több tucat hasonló „részvételi tudományos” és egyben világjobbító kutatásokhoz lehet csatlakozni. Az egyik ilyenben például műholdképeket kell böngészni a településektől messze elhelyezkedő házakat keresve Afrikában, a projekt célja ezek irányába is kiépíteni az elektromos hálózatot. Egy másik, amelyet a nottinghami egyetem kutatói vezetnek, a modern kori rabszolgaság árulkodó jelei – jellemzően magas téglakémények, amelyek valamilyen üzemre hívják fel a figyelmet – után kutat Dél-Ázsiában, szintén műholdképek segítségével. Mások az invazív fajok terjedését igyekszenek feltérképezni az óceánokban víz alatti fotók alapján, megint mások pedig felgyorsítják és -erősítik a szeizmikus jeleket, hogy az éles fülű önkéntesek kisebb földmozgásokat, rengéseket azonosíthassanak. „Begépelhetnek régi adatokat, számolhatnak pingvineket vagy figyelhetik a Serengeti Nemzeti Park kameraképeit, hihetetlen sok lehetőség van, mindenki megtalálhatja az őt érdeklő projektet” – mondta Ed Hawkins. A járvány ­során különösen sokan érezhették úgy, hogy az ezekben a kutatásokban való részvétellel ­tesznek valami hasznosat, küzdenek az igazságtalanságok, bűnözés ellen, és jobb hellyé tehetik a világot anélkül, hogy kitennék a lábukat a küszöbön. Hasonló robbanásról számolt be a lapnak az önkéntesek számában Adrian Korn, a kanadai Trace Labs igazgatója. A nonprofit szervezet olyan versenyeket szervez hackerek számára, ahol a cél minél több információt begyűjteni eltűnt személyekről. A résztvevők így a nyílt forrású hírszerzésnek (angol rövidítése: OSINT) nevezett tevékenységben vesznek részt, ami arra alapoz, hogy a szükséges információk egy része szabadon elérhető a különböző adatbázisokban, csak éppen meg kell találni őket a hatalmas halmazban. Egy áprilisi esemény során az 550 résztvevő 15 különböző eltűnési eset részleteiben merült el és 8000 új nyomot találtak. „Kevés, de fontos szabályaink vannak: nem lehet illegális hackelési technológiákat használni, kizárólag a nyilvánosan elérhető adatok között kutakodhatnak, és az új információkat azonnal továbbítjuk a hatóságoknak” – nyilatkozta Adrian Korn. A Trace Labs egyik 2019-es eseményén az egyik résztvevő például hosszú órákon át az egyik eltűnés helyszínéről nézett nyilvános videókat, mire talált egy felvételt, amelyen a keresett személy beszáll egy autóba, ami korábban nem tűnt fel a nyomozóknak. A rendszámtábla alapján a rendőrök eljutottak egy címre, ahol megtalálták a keresett embert. A „versenyek” közötti időben a szervezet fenntart egy fórumot, ahol 7000 önkéntes osztja meg egymással a tapasztalatait és ötleteit az eltűnt személyek felkutatásának lehetőségeiről.

Ők is eltűntek

Az USA-ban a Philadelphiai Tudománytörténeti Intézet másfajta „eltűnt személyek” ügyében kéri az önkéntesek segítségét. Arra kérik az embereket, hogy próbálják meg beazonosítani azokat a női tudósokat, akik név nélkül szerepelnek férfi kollégáik mellett a régi fotókon. A projekt arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy a történelemkönyvek hajlamosak megfeledkezni azokról a nőkről, akik teljesítményükkel előremozdították a tudományos eredmények elérését, sokszor férfi kollégáiknak asszisztálva. Azonosításuk segíthet helyrebillenteni vagy legalábbis korrigálni az igazságtalan helyzetet, hogy szinte csak a férfi tudósokra emlékszik a tudománytörténet. A világ legnagyobb és leghíresebb közösségi tudományos projektje a Wikipedia egyik önkéntes szerkesztője, Jess Wade anyagtudós is hasonló célokat tűzött ki maga elé. Nem kevesebb, mint 1000 női tudós életrajzát adta hozzá az online enciklopédiához, ahol egyébként négy férfi önéletrajzra kevesebb mint egy női jut. „A Wikipedia szerkesztése olyan egyszerű; megnyomod a »szerkeszt« gombot, választasz egy felhasználónevet, és már kezdheted is. A gondolat, hogy írsz valamit, amit utána százezrek olvashatnak, lélegzetelállító” – nyilatkozta erről Jess Wade. Akik szeretnének részt vállalni a nemi arányok újraszabásából a világ legnagyobb tudásbázisában, csatlakozhatnak a Women in Red projekthez (Nők pirosban – ami arra utal, hogy azoknak az embereknek a neve pirossal szerepel a Wikipedián, akikről még nem született szócikk), amelyben az új szócikkek írása, ellenőrzése mellett az angolról való fordításban is segédkezni lehet. 

Névtelenek maradnak

Akik igazi nyomozói ambíciókat dédelgetnek, csatlakozhatnak az Europol gyermekbántalmazás elleni programjához is (Stop Child Abuse – Trace an Object), ahol gyermekpornográfiához, pedofíliá­hoz köthető nyomokat, tárgyakat vagy épületeket kell beazonosítani. Természetesen az önkéntesek nem láthatnak semmi olyan tartalmat, amelyen emberek, áldozatok szerepelnek, csupán különböző helyszínekről készült képeket kapnak, és általában a Google Earth segítségével kutakodnak. Az egyik ilyen kép például egy „orosz nyelvű országból” származott, csak egy téglaépületet és egy sűrű lombú fát lehetett rajta látni egy furgon ablakán keresztül. Az önkéntes nyomozókat nem keserítette el, hogy a helyszín azonosítása szinte lehetetlennek tűnt első látásra. Elkezdtek a szovjet időkből származó fotókat tanulmányozni különböző ipari épületekről, és rájöttek, hogy a képen szereplő egy városi kazánház lehet. Majd a fa árnyéka alapján megállapították, hogy a nap 57 fokos szögben süt. Így már kapásból kizárhattak jó néhány várost, például Szentpétervárt, ahol soha nem delel 54 fokos szög felett, ezért Moszkvában kutakodtak tovább. Végigfuttattak egy keresést a nagyobb kazánházakról, és hamarosan találtak egyet, amely megfelelt a feltételeknek. Műholdképek és helyi fotók alapján hamarosan megtalálták azt a dél-moszkvai parkolót, ahol az eredeti kép készült. Az egyik „detektív” Carlos Gonzales álnéven cikket is írt az esetről egy Bellingcat nevű oldalra, amely kifejezetten az online nyomozók számára nyújt praktikus tanácsokat. A gépeik előtt nyomozók nagy segítséget nyújtottak 2014-ben az eltűnt maláj gép felkutatásában, amely Kua­la Lumpurból Pekingbe tartva tűnt el rejtélyes módon. A Tomnod nevű műholdas cég projektjében az önkéntesek több mint egymillió négyzetkilométernyi óceánfelület műholdképeit vizsgálták át, hogy segítsenek a kutatásban. De például a 2015-ös nagy nepáli földrengés kárainak felmérésében is az önkéntesek segítségét kérték. A Maxar nevű űrtechnológiai cég a közelmúltban egy olyan platformot indított el, amely ezeknek a közösségi vállalkozásoknak a kollektív tudását igyekszik kombinálni a mesterséges intelligenciával. Ezek a projektek alapvetően mind az emberek tenni akarására és ­szabadidejére alapoznak, és sokaknak nehéz lehet elfogadni, hogy az erőfeszítéseik gyakorlatilag láthatatlanok maradnak. Hiszen sok órát tölthetnek el úgy, hogy végül semmit nem találnak, de ha igen, a nevük akkor sem szerepel majd semmilyen tudományos kutatás dokumentációjában vagy éppen egy nyomozás irataiban. Nem várhatnak köszönetet a megkerült személytől, van a régen halott beazonosított női tudóstól. Mégis, az így eltöltött idő nem tűnik elpocsékoltnak.
Szerző

Több rossz közül választani

Publikálás dátuma
2020.06.14. 17:52

Fotó: Röhrig Dániel / Népszava
Ma még csak találgatni lehet, hogy milyen következményei vannak és lesznek a kórházi ágyfelszabadításoknak, amelyek egy a szakértők által is megkérdőjelezhetőnek tartott döntés következményei. Két család története megmutatja, hogy milyen dilemmákkal és nehézségekkel szembesültek azok, akiknek most otthon kell ápolniuk nagybeteg szeretteiket.
Maszkot nem viselünk, de óvatosak vagyunk. Egy parkban beszélgetünk, ő a pad egyik végén, én a másikon. Zsuzsa tanítónő, a karantén alatt online dolgozott. „Anyukám kilencvenéves. Évek óta fizetünk a bátyámmal egy ápolónőt, aki hetente 2-3-szor járt hozzá. Februárban elesett otthon, több helyen eltörte a szeméremcsontját, és mivel nem tudott lábra állni, a Szent Imre Kórház ápolási osztályára került. Egy hónapig feküdt ott, a végén már járókerettel elcsoszogott a vécéig. Március 12-én telefonált a bátyám, hogy anyut kiteszik a kórházból. A kezdeti kapkodásban fölmerült, hogy náluk vagy nálunk helyezzük őt el, de egyikünk lakása sem akkora, hogy ezt megoldhattuk volna. Ráadásul nekem akkor kezdődött az online tanítás, bedobtak a mély vízbe, eleinte kegyetlenül nehéz volt. Három hónapja felváltva járunk anyuhoz és jön a nővérke is. Hétvégén pedig kivisszük a Dunakanyarba, ahol van egy üdülő, egy fűthető kőház, amit az egész család imád. Apu csinosítgatta, tatarozta, amíg élt, tavasszal kiköltöztek, ősszel jöttek csak vissza a városba. Mióta apu négy éve elment, anyu nem találja a helyét. Hatvanöt évig éltek együtt, teljesen össze voltak nőve. Apu halálával anyu élete is megszűnt, csak morzsolgatja a napokat, egyiket a másik után, mintha már jelen sem lenne. Egyedül a hétvégék éltetik, mert ott, a Szentendrei-szigeten mindnyájan együtt lehetünk.

Amíg itt van, legyenek szép napjai

A karantén anyunak volt a legrosszabb, nem tudta felfogni, mi történik körülötte. Már azt sem értette, miért nem látogatjuk a kórházban, hiába magyaráztam neki telefonon, hogy látogatási tilalom van. Amikor hazahoztuk, nehezen viselte, hogy nincs ölelés, nincs puszi, de anyák napja óta lazítottunk a távolságtartási szabályokon. Mostanra kialakult a menetrend, működik a verkli, de nem tudjuk, tud-e így működni évekig. Őt nem lehet hosszú időre egyedül hagyni, mert akkor fekszik egész nap. Ha nála vagyunk, néha rá lehet venni, hogy levegőre menjünk, fogom a kis kezét, sétálunk a ház körül. Már a járvány előtt elkezdtük neki intézni a nyugdíjasotthont, ahol állandó felügyelet alatt lenne. De nagyon tiltakozik ellene… Tanácstalanok vagyunk. Ha berakjuk az otthonba, azért fog meghalni, ha kint marad, akkor azért. Egyelőre a két rossz közül azt választottuk, hogy maradjon a sajátjában, amit megszokott, amit szeret. Persze rettegünk, hogy megint elesik épp akkor, amikor nincs nála a telefonja, hogy hívhasson minket. Borzasztó érzés… De akkor is, amíg velünk van itt a földön, legyenek szép napjai.”

A fertőtlenítőt is fertőtlenítjük

Jópofa, saját készítésű maszkot visel. Nem veti le, mint mondja: hozzánőtt az elmúlt hetek alatt. Judit az a fajta ember, aki a félig üres poharat félig telinek látja – ez kiderül abból is, ahogy a munkájáról mesél. Koordinátor a budapesti menetrendi hajózásnál, szereti a vizet, a hajókat, a kollégáit, és kiváltságosnak érzi magát, hogy ilyen különleges területen dolgozhat. Régen elvált, harmincéves fia évek óta a barátnőjével élt, de idén év elején szakítottak, azóta Norbi a nagyanyja lakásában lakik. A Mami – ahogy ők nevezik – november végén elesett otthon, Judit talált rá, ő hívott mentőt. A kórházban megállapították, hogy nem tört el semmije, csak zúzódásai lettek. Amikor a kórházi osztályon már a második beteg halt meg a mama mellett, Judit rádöbbent, hogy ez valójában elfekvő, a „krónikus utókezelő” elnevezés csupán a családtagok megnyugtatására szolgál. Ekkor összeszedte minden ügyességét, és sikerült elérnie, hogy édesanyját áthelyezzék a Péterfy Sándor Utcai Kórház mozgásszervi rehabilitációjára. Ettől kezdve munka után rohant a kórházba, s fáradt, de nyugodt volt, mert látta, hogy a Mami szépen fejlődik. „Az ember sose tudhatja, mi mire jó. Nekem a kórházban töltött sok-sok óra azért volt hasznos, mert a nővérkék munkáját segítve megtanultam fürdetni, gyógyszerelni, pelenkázni, ami most nagyon jól jön. Rutinosan szúrom meg a pocakját, cserélem a katétert, ezek már nem érnek váratlanul. Váratlanul az ért, hogy a home office munka mellett át kellett állnom nonstop ápolási műszakra, ennek minden felelősségével a vállamon.”

Három nap felkészülés

Judit arra is emlékszik, hogy április 14-e keddi nap volt. Telefonon hívta őt a főorvos, hogy kénytelen hazaküldeni az édesanyját. Fontosnak tartja megjegyezni, hogy az osztályt nem fölöslegesen ürítették ki, oda valóban súlyos állapotú, covidos betegek kerültek. Juditék három napot kaptak, hogy a mama fogadására felkészüljenek. A következő két napban bevásároltak, kicsit átalakították a lakást, Judit elhozta otthonról a legszükségesebb holmijait, és vettek egy felfújható ágyat, hogy Juditnak legyen min aludni a mamánál. „Pénteken a mentő meghozta anyut. A látogatási tilalom miatt egy hónapja nem láttam, nagyon megijedtem. Karikás szemek, beesett arc. A gondos ápolás ellenére erősen lefogyott, mert önállóan nem tudott enni. Mára összeszedte magát, egyedül eszik, fel tud ülni, be is írtam pirossal a naptárba. Az elején szörnyű volt. Ha anyu elköhintette magát, bepánikoltam, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy esetleg covidos. Én eleve rosszul viseltem a pandémiás helyzetet, ültem a tévé előtt, néztem az Olaszországban haldoklókat és rettegtem. Ha kimentem az utcára, úgy éreztem, mintha csupa vírushordozó pszichopata tömeggyilkos vadászna rám. Anyu hazatérése ezt felülírta, akkortól már csak miatta, érte aggódtam. Norbi fiam felszolgáló. Április elsején bezárt az étterem, Norbit elbocsátották. Azonnal jelentkezett álláskeresési támogatásra, de eddig el se bírálták a kérvényt, egy fillért sem kapott. A jó a rosszban, hogy onnantól ő is otthon volt, megosztottuk a teendőket.

Nem tudni, hogyan tovább

A harmadik hét után történt, hogy este, amikor anyu már elaludt, egymásra néztünk a fiammal és azt mondtunk: jók vagyunk. Addigra beállt a ritmus, nem úsztunk el, a fertőtlenítőt is fertőtlenítettük. Azóta is minden anyuról szól: mozgatjuk, forgatjuk, egyél Mami, igyál Mami, sütés-főzés, fürdetés, pelenkázás, katétercsere. Nincs hétvége, egybefolynak a napok. Nemcsak nekem, Norbinak is, mert az én jóképű, felnőtt fiam nem érzi tehernek, hogy megmosdassa, tisztába tegye a nagyanyját. Még táncolni is szoktak úgy, hogy a Mami lába nem éri a földet, mert Norbi a karjában tartja. Most is tele vagyok szorongással, anyu viszont hál’istennek nem. Ő örül, hogy mind együtt vagyunk, és ezért mi is hálát adunk a sorsnak, mert nem tudhatjuk, meddig lesz rá lehetőségünk. Anyu nyolcvanéves. Az elesés előtt teljesen önellátó volt, hetente egyszer bevásároltunk, másban nem szorult segítségre. Tehát a mostani helyzet neki is hatalmas minőségi váltás. De az állapota romlásában talán benne van az is, hogy legbelül feladta, inkább nem csinál semmit, csak hogy ne fájjon. Nem hibáztatom, csak a tehetetlenség érzése gyötör, az, hogy nem tudok többet tenni érte. Három hónapja mellette alszom a felfújható ágyon, és ha szusszan egyet, ugrok. Bőröndből öltözködöm minimál stílusban, persze ennek is megvan a maga bája – nem koptatom a ruhákat. De azért előbb-utóbb jó lenne visszakapni a saját életemet… Nekem június 20-ig tart az online munka, utána be kell járnom az irodába. Ha kinyit az étterem, Norbi is dolgozni fog. Nem tudjuk, hogyan lesz tovább. Nagy dilemma és sorsdöntő kérdésnek érzem, hogy több rossz közül kell választanunk. Vajon jó lenne, ha anyu visszamehetne a Péterfybe, legalább addig, amíg jobb állapotba hozzák? Vagy ápoljuk inkább itthon – úgymond a saját életünket feladva –, mert a szeretet csodákra lehet képes? Nehéz döntések előtt állunk, és biztos vagyok benne, hogy ezzel nem vagyunk egyedül.”
Szerző