Világmegváltás a fotelból

Publikálás dátuma
2020.06.20. 18:50
A 2015-ös nagy nepáli földrengés kárainak felmérésében is az önkéntesek segítségét kérték
Fotó: NICOLAS ASFOURI / AFP
Az adatdigitalizálástól az eltűnt személyek vagy éppen kizsákmányoló cégek utáni nyomozáson át az online lexikon-szerkesztésig sokan, sokféle önkéntes munkára használták fel a járvány miatti bezártság során felszabadult idejüket a világon. A részvételi tudományos kutatások és a különböző online önkéntes tevékenységre alapozó közösségi projektek felpörögtek az elmúlt hónapokban.
A herefordshire-i bencés szerzetesek majd fél évszázadon át lelkiismeretesen vezették a dokumentációt, amely a Belmont-apátság területén elhelyezett csapadékmérő szerkezet adatait rögzítette. 1948-ban egyszer csak mégis megszakadt a precíz adatsor – a méréseket fel kellett függeszteni, míg az apát arra várt, hogy megjavítsák a vízgyűjtő kürtőn pisztolygolyó által ütött lyukat. Hogy a töltény milyen körülmények között tette tönkre a csapadékmérőt, ma sem tudni, de ez az egyik történet, ami napvilágra került a brit meteorológiai szolgálat Rainfall Rescue elnevezésű nagyszabású projektjében, melynek során 16 ezer önkéntes di­gi­talizálja a brit időjárás történetéről szóló kézírásos dokumentumokat. A nem kevesebb mint 3,5 millió adat egészen az 1820-as évekig rögzíti a brit időjárási adatokat. Ed Hawkins, a Readingi Egyetem klímakutatója, a projekt vezetője azt nyilatkozta a BBC Future-nek, hogy március végén ébredtek rá: az emberek egy részének sok ideje szabadult fel a kényszerű otthoni karanténban, ezt pedig érdemes lenne valahogy kihasználni. Amikor meghirdették az önkéntes programot, úgy számolt, körülbelül 16 hétig fog tartani a munka, ehhez képest 16 nap alatt végeztek. Azt mondja, az önkéntesek teljesen rákattantak a munkára és ledarálták. A digitalizált adatokat az időjárás-előrejelzésben és a klímaváltozás modellezésében fogják hasznosítani.

Ott a nyom, csak meg kell találni

Mint a fenti példa is mutatja, azzal, hogy sok millió ember ragadt az otthonában a járvány alatt, új lendületet kaptak azok a külföldön gyakori polgári tudományos projektek, amelyek valamilyen módon az emberek részvételére, önkéntes munkájára alapoznak. A Rainfall Rescue is egy Zooniverse nevű online platformot használ, amelyen több tucat hasonló „részvételi tudományos” és egyben világjobbító kutatásokhoz lehet csatlakozni. Az egyik ilyenben például műholdképeket kell böngészni a településektől messze elhelyezkedő házakat keresve Afrikában, a projekt célja ezek irányába is kiépíteni az elektromos hálózatot. Egy másik, amelyet a nottinghami egyetem kutatói vezetnek, a modern kori rabszolgaság árulkodó jelei – jellemzően magas téglakémények, amelyek valamilyen üzemre hívják fel a figyelmet – után kutat Dél-Ázsiában, szintén műholdképek segítségével. Mások az invazív fajok terjedését igyekszenek feltérképezni az óceánokban víz alatti fotók alapján, megint mások pedig felgyorsítják és -erősítik a szeizmikus jeleket, hogy az éles fülű önkéntesek kisebb földmozgásokat, rengéseket azonosíthassanak. „Begépelhetnek régi adatokat, számolhatnak pingvineket vagy figyelhetik a Serengeti Nemzeti Park kameraképeit, hihetetlen sok lehetőség van, mindenki megtalálhatja az őt érdeklő projektet” – mondta Ed Hawkins. A járvány ­során különösen sokan érezhették úgy, hogy az ezekben a kutatásokban való részvétellel ­tesznek valami hasznosat, küzdenek az igazságtalanságok, bűnözés ellen, és jobb hellyé tehetik a világot anélkül, hogy kitennék a lábukat a küszöbön. Hasonló robbanásról számolt be a lapnak az önkéntesek számában Adrian Korn, a kanadai Trace Labs igazgatója. A nonprofit szervezet olyan versenyeket szervez hackerek számára, ahol a cél minél több információt begyűjteni eltűnt személyekről. A résztvevők így a nyílt forrású hírszerzésnek (angol rövidítése: OSINT) nevezett tevékenységben vesznek részt, ami arra alapoz, hogy a szükséges információk egy része szabadon elérhető a különböző adatbázisokban, csak éppen meg kell találni őket a hatalmas halmazban. Egy áprilisi esemény során az 550 résztvevő 15 különböző eltűnési eset részleteiben merült el és 8000 új nyomot találtak. „Kevés, de fontos szabályaink vannak: nem lehet illegális hackelési technológiákat használni, kizárólag a nyilvánosan elérhető adatok között kutakodhatnak, és az új információkat azonnal továbbítjuk a hatóságoknak” – nyilatkozta Adrian Korn. A Trace Labs egyik 2019-es eseményén az egyik résztvevő például hosszú órákon át az egyik eltűnés helyszínéről nézett nyilvános videókat, mire talált egy felvételt, amelyen a keresett személy beszáll egy autóba, ami korábban nem tűnt fel a nyomozóknak. A rendszámtábla alapján a rendőrök eljutottak egy címre, ahol megtalálták a keresett embert. A „versenyek” közötti időben a szervezet fenntart egy fórumot, ahol 7000 önkéntes osztja meg egymással a tapasztalatait és ötleteit az eltűnt személyek felkutatásának lehetőségeiről.

Ők is eltűntek

Az USA-ban a Philadelphiai Tudománytörténeti Intézet másfajta „eltűnt személyek” ügyében kéri az önkéntesek segítségét. Arra kérik az embereket, hogy próbálják meg beazonosítani azokat a női tudósokat, akik név nélkül szerepelnek férfi kollégáik mellett a régi fotókon. A projekt arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy a történelemkönyvek hajlamosak megfeledkezni azokról a nőkről, akik teljesítményükkel előremozdították a tudományos eredmények elérését, sokszor férfi kollégáiknak asszisztálva. Azonosításuk segíthet helyrebillenteni vagy legalábbis korrigálni az igazságtalan helyzetet, hogy szinte csak a férfi tudósokra emlékszik a tudománytörténet. A világ legnagyobb és leghíresebb közösségi tudományos projektje a Wikipedia egyik önkéntes szerkesztője, Jess Wade anyagtudós is hasonló célokat tűzött ki maga elé. Nem kevesebb, mint 1000 női tudós életrajzát adta hozzá az online enciklopédiához, ahol egyébként négy férfi önéletrajzra kevesebb mint egy női jut. „A Wikipedia szerkesztése olyan egyszerű; megnyomod a »szerkeszt« gombot, választasz egy felhasználónevet, és már kezdheted is. A gondolat, hogy írsz valamit, amit utána százezrek olvashatnak, lélegzetelállító” – nyilatkozta erről Jess Wade. Akik szeretnének részt vállalni a nemi arányok újraszabásából a világ legnagyobb tudásbázisában, csatlakozhatnak a Women in Red projekthez (Nők pirosban – ami arra utal, hogy azoknak az embereknek a neve pirossal szerepel a Wikipedián, akikről még nem született szócikk), amelyben az új szócikkek írása, ellenőrzése mellett az angolról való fordításban is segédkezni lehet. 

Névtelenek maradnak

Akik igazi nyomozói ambíciókat dédelgetnek, csatlakozhatnak az Europol gyermekbántalmazás elleni programjához is (Stop Child Abuse – Trace an Object), ahol gyermekpornográfiához, pedofíliá­hoz köthető nyomokat, tárgyakat vagy épületeket kell beazonosítani. Természetesen az önkéntesek nem láthatnak semmi olyan tartalmat, amelyen emberek, áldozatok szerepelnek, csupán különböző helyszínekről készült képeket kapnak, és általában a Google Earth segítségével kutakodnak. Az egyik ilyen kép például egy „orosz nyelvű országból” származott, csak egy téglaépületet és egy sűrű lombú fát lehetett rajta látni egy furgon ablakán keresztül. Az önkéntes nyomozókat nem keserítette el, hogy a helyszín azonosítása szinte lehetetlennek tűnt első látásra. Elkezdtek a szovjet időkből származó fotókat tanulmányozni különböző ipari épületekről, és rájöttek, hogy a képen szereplő egy városi kazánház lehet. Majd a fa árnyéka alapján megállapították, hogy a nap 57 fokos szögben süt. Így már kapásból kizárhattak jó néhány várost, például Szentpétervárt, ahol soha nem delel 54 fokos szög felett, ezért Moszkvában kutakodtak tovább. Végigfuttattak egy keresést a nagyobb kazánházakról, és hamarosan találtak egyet, amely megfelelt a feltételeknek. Műholdképek és helyi fotók alapján hamarosan megtalálták azt a dél-moszkvai parkolót, ahol az eredeti kép készült. Az egyik „detektív” Carlos Gonzales álnéven cikket is írt az esetről egy Bellingcat nevű oldalra, amely kifejezetten az online nyomozók számára nyújt praktikus tanácsokat. A gépeik előtt nyomozók nagy segítséget nyújtottak 2014-ben az eltűnt maláj gép felkutatásában, amely Kua­la Lumpurból Pekingbe tartva tűnt el rejtélyes módon. A Tomnod nevű műholdas cég projektjében az önkéntesek több mint egymillió négyzetkilométernyi óceánfelület műholdképeit vizsgálták át, hogy segítsenek a kutatásban. De például a 2015-ös nagy nepáli földrengés kárainak felmérésében is az önkéntesek segítségét kérték. A Maxar nevű űrtechnológiai cég a közelmúltban egy olyan platformot indított el, amely ezeknek a közösségi vállalkozásoknak a kollektív tudását igyekszik kombinálni a mesterséges intelligenciával. Ezek a projektek alapvetően mind az emberek tenni akarására és ­szabadidejére alapoznak, és sokaknak nehéz lehet elfogadni, hogy az erőfeszítéseik gyakorlatilag láthatatlanok maradnak. Hiszen sok órát tölthetnek el úgy, hogy végül semmit nem találnak, de ha igen, a nevük akkor sem szerepel majd semmilyen tudományos kutatás dokumentációjában vagy éppen egy nyomozás irataiban. Nem várhatnak köszönetet a megkerült személytől, van a régen halott beazonosított női tudóstól. Mégis, az így eltöltött idő nem tűnik elpocsékoltnak.
Szerző

Több rossz közül választani

Publikálás dátuma
2020.06.14. 17:52

Fotó: Röhrig Dániel / Népszava
Ma még csak találgatni lehet, hogy milyen következményei vannak és lesznek a kórházi ágyfelszabadításoknak, amelyek egy a szakértők által is megkérdőjelezhetőnek tartott döntés következményei. Két család története megmutatja, hogy milyen dilemmákkal és nehézségekkel szembesültek azok, akiknek most otthon kell ápolniuk nagybeteg szeretteiket.
Maszkot nem viselünk, de óvatosak vagyunk. Egy parkban beszélgetünk, ő a pad egyik végén, én a másikon. Zsuzsa tanítónő, a karantén alatt online dolgozott. „Anyukám kilencvenéves. Évek óta fizetünk a bátyámmal egy ápolónőt, aki hetente 2-3-szor járt hozzá. Februárban elesett otthon, több helyen eltörte a szeméremcsontját, és mivel nem tudott lábra állni, a Szent Imre Kórház ápolási osztályára került. Egy hónapig feküdt ott, a végén már járókerettel elcsoszogott a vécéig. Március 12-én telefonált a bátyám, hogy anyut kiteszik a kórházból. A kezdeti kapkodásban fölmerült, hogy náluk vagy nálunk helyezzük őt el, de egyikünk lakása sem akkora, hogy ezt megoldhattuk volna. Ráadásul nekem akkor kezdődött az online tanítás, bedobtak a mély vízbe, eleinte kegyetlenül nehéz volt. Három hónapja felváltva járunk anyuhoz és jön a nővérke is. Hétvégén pedig kivisszük a Dunakanyarba, ahol van egy üdülő, egy fűthető kőház, amit az egész család imád. Apu csinosítgatta, tatarozta, amíg élt, tavasszal kiköltöztek, ősszel jöttek csak vissza a városba. Mióta apu négy éve elment, anyu nem találja a helyét. Hatvanöt évig éltek együtt, teljesen össze voltak nőve. Apu halálával anyu élete is megszűnt, csak morzsolgatja a napokat, egyiket a másik után, mintha már jelen sem lenne. Egyedül a hétvégék éltetik, mert ott, a Szentendrei-szigeten mindnyájan együtt lehetünk.

Amíg itt van, legyenek szép napjai

A karantén anyunak volt a legrosszabb, nem tudta felfogni, mi történik körülötte. Már azt sem értette, miért nem látogatjuk a kórházban, hiába magyaráztam neki telefonon, hogy látogatási tilalom van. Amikor hazahoztuk, nehezen viselte, hogy nincs ölelés, nincs puszi, de anyák napja óta lazítottunk a távolságtartási szabályokon. Mostanra kialakult a menetrend, működik a verkli, de nem tudjuk, tud-e így működni évekig. Őt nem lehet hosszú időre egyedül hagyni, mert akkor fekszik egész nap. Ha nála vagyunk, néha rá lehet venni, hogy levegőre menjünk, fogom a kis kezét, sétálunk a ház körül. Már a járvány előtt elkezdtük neki intézni a nyugdíjasotthont, ahol állandó felügyelet alatt lenne. De nagyon tiltakozik ellene… Tanácstalanok vagyunk. Ha berakjuk az otthonba, azért fog meghalni, ha kint marad, akkor azért. Egyelőre a két rossz közül azt választottuk, hogy maradjon a sajátjában, amit megszokott, amit szeret. Persze rettegünk, hogy megint elesik épp akkor, amikor nincs nála a telefonja, hogy hívhasson minket. Borzasztó érzés… De akkor is, amíg velünk van itt a földön, legyenek szép napjai.”

A fertőtlenítőt is fertőtlenítjük

Jópofa, saját készítésű maszkot visel. Nem veti le, mint mondja: hozzánőtt az elmúlt hetek alatt. Judit az a fajta ember, aki a félig üres poharat félig telinek látja – ez kiderül abból is, ahogy a munkájáról mesél. Koordinátor a budapesti menetrendi hajózásnál, szereti a vizet, a hajókat, a kollégáit, és kiváltságosnak érzi magát, hogy ilyen különleges területen dolgozhat. Régen elvált, harmincéves fia évek óta a barátnőjével élt, de idén év elején szakítottak, azóta Norbi a nagyanyja lakásában lakik. A Mami – ahogy ők nevezik – november végén elesett otthon, Judit talált rá, ő hívott mentőt. A kórházban megállapították, hogy nem tört el semmije, csak zúzódásai lettek. Amikor a kórházi osztályon már a második beteg halt meg a mama mellett, Judit rádöbbent, hogy ez valójában elfekvő, a „krónikus utókezelő” elnevezés csupán a családtagok megnyugtatására szolgál. Ekkor összeszedte minden ügyességét, és sikerült elérnie, hogy édesanyját áthelyezzék a Péterfy Sándor Utcai Kórház mozgásszervi rehabilitációjára. Ettől kezdve munka után rohant a kórházba, s fáradt, de nyugodt volt, mert látta, hogy a Mami szépen fejlődik. „Az ember sose tudhatja, mi mire jó. Nekem a kórházban töltött sok-sok óra azért volt hasznos, mert a nővérkék munkáját segítve megtanultam fürdetni, gyógyszerelni, pelenkázni, ami most nagyon jól jön. Rutinosan szúrom meg a pocakját, cserélem a katétert, ezek már nem érnek váratlanul. Váratlanul az ért, hogy a home office munka mellett át kellett állnom nonstop ápolási műszakra, ennek minden felelősségével a vállamon.”

Három nap felkészülés

Judit arra is emlékszik, hogy április 14-e keddi nap volt. Telefonon hívta őt a főorvos, hogy kénytelen hazaküldeni az édesanyját. Fontosnak tartja megjegyezni, hogy az osztályt nem fölöslegesen ürítették ki, oda valóban súlyos állapotú, covidos betegek kerültek. Juditék három napot kaptak, hogy a mama fogadására felkészüljenek. A következő két napban bevásároltak, kicsit átalakították a lakást, Judit elhozta otthonról a legszükségesebb holmijait, és vettek egy felfújható ágyat, hogy Juditnak legyen min aludni a mamánál. „Pénteken a mentő meghozta anyut. A látogatási tilalom miatt egy hónapja nem láttam, nagyon megijedtem. Karikás szemek, beesett arc. A gondos ápolás ellenére erősen lefogyott, mert önállóan nem tudott enni. Mára összeszedte magát, egyedül eszik, fel tud ülni, be is írtam pirossal a naptárba. Az elején szörnyű volt. Ha anyu elköhintette magát, bepánikoltam, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy esetleg covidos. Én eleve rosszul viseltem a pandémiás helyzetet, ültem a tévé előtt, néztem az Olaszországban haldoklókat és rettegtem. Ha kimentem az utcára, úgy éreztem, mintha csupa vírushordozó pszichopata tömeggyilkos vadászna rám. Anyu hazatérése ezt felülírta, akkortól már csak miatta, érte aggódtam. Norbi fiam felszolgáló. Április elsején bezárt az étterem, Norbit elbocsátották. Azonnal jelentkezett álláskeresési támogatásra, de eddig el se bírálták a kérvényt, egy fillért sem kapott. A jó a rosszban, hogy onnantól ő is otthon volt, megosztottuk a teendőket.

Nem tudni, hogyan tovább

A harmadik hét után történt, hogy este, amikor anyu már elaludt, egymásra néztünk a fiammal és azt mondtunk: jók vagyunk. Addigra beállt a ritmus, nem úsztunk el, a fertőtlenítőt is fertőtlenítettük. Azóta is minden anyuról szól: mozgatjuk, forgatjuk, egyél Mami, igyál Mami, sütés-főzés, fürdetés, pelenkázás, katétercsere. Nincs hétvége, egybefolynak a napok. Nemcsak nekem, Norbinak is, mert az én jóképű, felnőtt fiam nem érzi tehernek, hogy megmosdassa, tisztába tegye a nagyanyját. Még táncolni is szoktak úgy, hogy a Mami lába nem éri a földet, mert Norbi a karjában tartja. Most is tele vagyok szorongással, anyu viszont hál’istennek nem. Ő örül, hogy mind együtt vagyunk, és ezért mi is hálát adunk a sorsnak, mert nem tudhatjuk, meddig lesz rá lehetőségünk. Anyu nyolcvanéves. Az elesés előtt teljesen önellátó volt, hetente egyszer bevásároltunk, másban nem szorult segítségre. Tehát a mostani helyzet neki is hatalmas minőségi váltás. De az állapota romlásában talán benne van az is, hogy legbelül feladta, inkább nem csinál semmit, csak hogy ne fájjon. Nem hibáztatom, csak a tehetetlenség érzése gyötör, az, hogy nem tudok többet tenni érte. Három hónapja mellette alszom a felfújható ágyon, és ha szusszan egyet, ugrok. Bőröndből öltözködöm minimál stílusban, persze ennek is megvan a maga bája – nem koptatom a ruhákat. De azért előbb-utóbb jó lenne visszakapni a saját életemet… Nekem június 20-ig tart az online munka, utána be kell járnom az irodába. Ha kinyit az étterem, Norbi is dolgozni fog. Nem tudjuk, hogyan lesz tovább. Nagy dilemma és sorsdöntő kérdésnek érzem, hogy több rossz közül kell választanunk. Vajon jó lenne, ha anyu visszamehetne a Péterfybe, legalább addig, amíg jobb állapotba hozzák? Vagy ápoljuk inkább itthon – úgymond a saját életünket feladva –, mert a szeretet csodákra lehet képes? Nehéz döntések előtt állunk, és biztos vagyok benne, hogy ezzel nem vagyunk egyedül.”
Szerző

"Ez az a pillanat, amikor egy oktatásért felelős miniszternél le kellene esnie a tantusznak, hogy az új NAT-ot nem szabad így bevezetni"

Publikálás dátuma
2020.06.14. 16:54

Fotó: Máthé Zoltán / MTI
A járványhelyzet idején bevezetett online oktatás a kormányzat szerint siker, Lannert Judit oktatáskutató szerint viszont pontosan megmutatta: eddig sem elsősorban a technológiával volt probléma a magyar iskolákban. A pedagógusok becsülettel küzdöttek, az alulfizetett nők megint megoldották a problémát, a szükséges felismerések a döntéshozók részérők viszont várhatóan megint elmaradnak.
Kásler Miklós miniszter a héten szokásos videosorozatának aktuális részében megdicsérte a pedagógusokat, akik „gyakorlatilag egyetlenegy hétvégén át tudtak állni” a távoktatásra. Ön szerint hogyan, mi alapján lehet megítélni egy ilyen kényszerből jött kísérlet sikeres­ségét? Én ezt még kísérletnek sem nevezném, hirtelen, kényszerből bele kellett ugrani valamibe, amire eddig nem volt példa. Kásler miniszternek abban igaza van, hogy valahogy sikerült átállni. Más kérdés, hogy az egészségügy és az oktatás is arra van kihegyezve Magyarországon, hogy a képzett, zömében női, alulfizetett dolgozók húzzák az igát, és úgyis megcsinálják, amit kell. Korábban a PISA-eredmények kapcsán készült egy speciális rangsor, ami azt vizsgálta, hogy az adott országnak milyen tanári bérek mellett sikerült az eredményeket elérnie. Tulajdonképpen az „ár-érték” arányt nézték, hogy mennyi pénzből tart ott az oktatásuk, ahol. Ezen a listán negyedikek a magyarok, vagyis ilyen kevés pénzből csak kevesen tudnak ennyit „kihozni”. Az egész szellemiség, amit sajnos Kásler Miklós is képvisel, arról szól, hogy az oktatást meg lehet úszni ennyiből is, valahogy elmuzsikál, mert itt vannak ezek a drága nők, akik akkor is megcsinálják a dolgukat, ha nincsenek rendesen megfizetve. Nagyon unalmas, hogy évtizedek óta ezen szörfölnek a magyar politikusok, de jól mutatja, hogy mit gondolnak a magyar oktatásról. Vajon mit gondolnak? Nem nagyon gondolnak semmit. Az, hogy így, egyik napról a másikra bedobták a gyeplőt – miközben jól megideologizálták, hogy a digitális átállás régóta tervezett volt –, azt mutatja, hogy nekik tökmindegy, mi történik, amíg mindez a radar alatt marad. Majd a pedagógusok, a gyerekek meg a szülők megoldják va­lahogy. Kásler Miklós azt is hozzátette: a szülők és a gyerekek részéről tömeges igény mutatkozik arra, hogy „a későbbiek során nagyobb jelentősége legyen az ilyen okta­tásnak”. Én pont fordítva gondolom. A gyerekek többsége nem úgy használja a digitális eszközöket, hogy az a tanulást vagy az információszerzést segítené. A PISA-eredmények azt mutatják, hogy pusztán a digitális eszközök bevitele az iskolába még ronthat is a helyzeten. Minél többet használják ezeket az eszközöket, annál rosszabb a digitális szövegértésük. Mindenesetre mindenki belekerült egy új helyzetbe, aminek szerintem pont az a tanulsága, hogy a király meztelen, mert most kiderült: elsősorban nem technológiai problémáink vannak. Az fogja jól használni a számítógépet, akinek eleve jók az alapkészségei, a szövegértése, a digitális kompetenciája. Akire viszont ez nem igaz, annál még inkább felerősödnek a hátrányok. Annyi haszna van a történteknek, hogy most már talán nem tudják annyira megvezetni a pedagógusokat, ők is jobban látják, hogy hol van a helye ezeknek a technológiáknak. Már nem mumus, de jól látszik, hogy nem is a Szent Grál. Mit kellene lépniük most a döntéshozóknak, ha valóban jó irányba szeretnék mozdítani az oktatást? Most kellene csak igazán kutatni, egy ilyen váratlan helyzet alkalmat ad arra, hogy megvizsgáljunk olyan jelenségeket, amikre egyébként nincs lehetőség. És itt most nem közvélemény-kutatásra gondolok, hogy ki hogy élte meg és kezelte a helyzetet, mert félrevisz, ha azt csináljuk, amiben az emberek jól érzik magukat, az politika. Meg lehetne nézni, hogy hol van igazi elmaradás, miből fakad, és mivel lehetne költséghatékonyan javítani a helyzeten. Mint ahogy most lehetne megvizsgálni azt is, hogy hol áll tulajdonképpen a négy éve meghirdetett digitális stratégia.
Nem folyik most hasonló intenzív kutatómunka? Ahhoz költségvetési pénz kellene, abból lehet nagyon gyorsan és innovatívan átcsoportosítani és költeni, ezt mindennap látjuk. Az uniós források esetében nincs rugalmasság, de ez nem újdonság. Viszont nincs arra szándék, hogy a költségvetésből erre költsenek. Lehet profitálni mégis valamit az elmúlt hónapok tapasztalataiból? Ezek az eszközök az egyéni tanulást segíthetik, egy csomó olyan dolgot, amit hagyományosan az osztályban csinálnak, azt a gyerekek otthon is megtehetik. A pedagógus ma már nem egy információforrás, arra tényleg ott vannak a gépek. Hanem egy facilitátor, aki segíti a tanulás folyamatát, engedi és támogatja a gyerekeket, hogy saját maguk hozzák létre a tudást. Pont ez az a pillanat, amikor egy oktatásért felelős miniszternél le kellene esnie a tantusznak, hogy az új NAT-ot nem szabad így bevezetni, valami gyökeresen mást kell csinálni. Ha tovább folytatjuk ezt a frontális tanár- és nem tanulóközpontú oktatást, akkor fejre fogunk állni. Ehhez képest Kásler Miklós az idézett videóban azt mondta a NAT-ról, hogy a pedagógusszervezetek véleményezése után sikerült olyan „bázistartalmat” kialakítani, ami ötvözi az európai értékek és a nemzeti identitás legfontosabb elemeit, miközben korszerű ismereteket is átad. Nem, ez nem egy konszenzusos NAT, ez egy megerőszakolt NAT. Jó kezdet volt az Akadémia megbízása az elején, és akár jó dolog is kisülhetett volna belőle, de nem ez történt. A tanárokig el sem jutott előzetesen az anyag, idegen lesz számukra, majd csinálják belőle, amit tudnak. A kevés innovatív pedagógus pedig nem nagyon fog törődni vele, azt csinál, amit akar. Pedig egy normális országban a közoktatás egy közösen vallott értékkészletből építkezik, amit mindenki magáénak vall. Itt most megint egy rossz NAT-ot fog rosszul csinálni a szolgai többség, és még széttartóbb lesz a rendszer. Nem lehet, hogy a pedagógusok felismerései valahogy alulról hozzák meg ezeket a változásokat? Ne várjunk csodákat, a pedagógus közalkalmazott, az iskolában pedig egy központilag kinevezett igazgató diktál. Ez a két hónapos szünet, amiben kiláthattak kicsit a dobozból, sajnos nem elég. Aki eddig innovatív volt, az most még jobban feltalálta magát, és tovább megy ezen az úton, én általában 10 százalékra teszem ezeknek a tanároknak a számát. De a többiek nem fognak gyökeresen változtatni. Az is jól látszott ebben az időszakban, hogy azok az iskolák tudtak jól reagálni, ahol már korábban voltak próbálkozások, használták például a Microsoft Teamst. De a legtöbb helyen a KRÉTA-rendszerrel próbálkoztak, ami semmire sem nagyon jó, de erre meg aztán végképp nem, úgyhogy inkább a Facebook Messengert használták. Hősiesen küzdöttek a pedagógusok az általuk elérhető eszközökkel, amik nem a digitális oktatásra vannak kitalálva. De ennek értelmes folytatása csak akkor lehetne, ha létezne valamilyen valódi oktatáspolitika, ami képviselné ezt a szellemiséget, ehelyett most csak valami turulos türk zagyvaság van. Vannak ennek a helyzetnek olyan tanulságai, amik még a szakértői szemmel sem magától értetődőek? Ahogy a családok beszorultak a négy fal közé, egyre több lett a családon belüli erőszak. Ennek kapcsán észre kellene venni azt is, hogy sajnos a hagyományos családmodell sokaknál nem funkcionál jól, és nem tudja teljes mértékben betölteni az érzelmi intelligenciát fejlesztő, támogató szerepét. Erre is reflektálnia kellene az iskolának, mert egy társadalomban nem csak, sőt elsősorban nem az a cél, hogy szuper tudósokat neveljünk. Ez is szempont lehetne, amikor az iskola jövőjéről gondol­kodunk. Már most tudni lehet, hogy a hátrányos helyzetű tanulókat állította a legnagyobb probléma elé ez az átállás, sokan eszközök hiányában egyáltalán nem tudtak részt venni az oktatásban. Mikor fogjuk látni, hogy mennyi gyereket veszítettek el így az iskolák? Az első offline tanórákon fog kiderülni, hogy kik azok, akik esetleg lemorzsolódtak vagy nagyon nagy hátrányokat szedtek össze. Ha a kormányzat komolyan venné ezt a helyzetet, akkor kivételesen csinálnának soron kívüli kompetenciamérést szeptemberben is a hetedikeseknél, és összehasonlítanák a hatodikosok májusi mérésével. Amerikai kutatások szerint ugyanis a legnagyobb lemaradás nyáron következik be, most pedig ez az időszak nagyon megnyúlt. Ha az elmélet igazolódik, akkor a hátrányos helyzetű iskoláknak pluszerőforrásokat kellene biztosítani. Szintén az elmúlt hónapok tanulsága, hogy a digitáliseszköz-használat jól működik az elitebb környezetben. Így akár onnan is át lehetne pedagógust, erőforrást csoportosítani a hátrányos helyzetű térségekbe, mert ami ott a legjobban hiányzik a gyerekeknek, az a személyes, akár négyszemközti figyelem. Tudom, hogy ez így nagyon durván hangzik, de legalább el kellene kezdeni vitázni az ilyen gondolatokról.

Lannert Judit

Oktatáskutató, közgazdász, szociológus és szociálpolitikus. Kutatásai elsősorban a pályaválasztással, a tanulói továbbhaladással, az iskola és a munka közötti átmenettel foglalkoznak. A T-Tudok oktatáskutató cég egyik alapítója, kutatója.

Szerző