Több rossz közül választani

Publikálás dátuma
2020.06.14. 17:52

Fotó: Röhrig Dániel / Népszava
Ma még csak találgatni lehet, hogy milyen következményei vannak és lesznek a kórházi ágyfelszabadításoknak, amelyek egy a szakértők által is megkérdőjelezhetőnek tartott döntés következményei. Két család története megmutatja, hogy milyen dilemmákkal és nehézségekkel szembesültek azok, akiknek most otthon kell ápolniuk nagybeteg szeretteiket.
Maszkot nem viselünk, de óvatosak vagyunk. Egy parkban beszélgetünk, ő a pad egyik végén, én a másikon. Zsuzsa tanítónő, a karantén alatt online dolgozott. „Anyukám kilencvenéves. Évek óta fizetünk a bátyámmal egy ápolónőt, aki hetente 2-3-szor járt hozzá. Februárban elesett otthon, több helyen eltörte a szeméremcsontját, és mivel nem tudott lábra állni, a Szent Imre Kórház ápolási osztályára került. Egy hónapig feküdt ott, a végén már járókerettel elcsoszogott a vécéig. Március 12-én telefonált a bátyám, hogy anyut kiteszik a kórházból. A kezdeti kapkodásban fölmerült, hogy náluk vagy nálunk helyezzük őt el, de egyikünk lakása sem akkora, hogy ezt megoldhattuk volna. Ráadásul nekem akkor kezdődött az online tanítás, bedobtak a mély vízbe, eleinte kegyetlenül nehéz volt. Három hónapja felváltva járunk anyuhoz és jön a nővérke is. Hétvégén pedig kivisszük a Dunakanyarba, ahol van egy üdülő, egy fűthető kőház, amit az egész család imád. Apu csinosítgatta, tatarozta, amíg élt, tavasszal kiköltöztek, ősszel jöttek csak vissza a városba. Mióta apu négy éve elment, anyu nem találja a helyét. Hatvanöt évig éltek együtt, teljesen össze voltak nőve. Apu halálával anyu élete is megszűnt, csak morzsolgatja a napokat, egyiket a másik után, mintha már jelen sem lenne. Egyedül a hétvégék éltetik, mert ott, a Szentendrei-szigeten mindnyájan együtt lehetünk.

Amíg itt van, legyenek szép napjai

A karantén anyunak volt a legrosszabb, nem tudta felfogni, mi történik körülötte. Már azt sem értette, miért nem látogatjuk a kórházban, hiába magyaráztam neki telefonon, hogy látogatási tilalom van. Amikor hazahoztuk, nehezen viselte, hogy nincs ölelés, nincs puszi, de anyák napja óta lazítottunk a távolságtartási szabályokon. Mostanra kialakult a menetrend, működik a verkli, de nem tudjuk, tud-e így működni évekig. Őt nem lehet hosszú időre egyedül hagyni, mert akkor fekszik egész nap. Ha nála vagyunk, néha rá lehet venni, hogy levegőre menjünk, fogom a kis kezét, sétálunk a ház körül. Már a járvány előtt elkezdtük neki intézni a nyugdíjasotthont, ahol állandó felügyelet alatt lenne. De nagyon tiltakozik ellene… Tanácstalanok vagyunk. Ha berakjuk az otthonba, azért fog meghalni, ha kint marad, akkor azért. Egyelőre a két rossz közül azt választottuk, hogy maradjon a sajátjában, amit megszokott, amit szeret. Persze rettegünk, hogy megint elesik épp akkor, amikor nincs nála a telefonja, hogy hívhasson minket. Borzasztó érzés… De akkor is, amíg velünk van itt a földön, legyenek szép napjai.”

A fertőtlenítőt is fertőtlenítjük

Jópofa, saját készítésű maszkot visel. Nem veti le, mint mondja: hozzánőtt az elmúlt hetek alatt. Judit az a fajta ember, aki a félig üres poharat félig telinek látja – ez kiderül abból is, ahogy a munkájáról mesél. Koordinátor a budapesti menetrendi hajózásnál, szereti a vizet, a hajókat, a kollégáit, és kiváltságosnak érzi magát, hogy ilyen különleges területen dolgozhat. Régen elvált, harmincéves fia évek óta a barátnőjével élt, de idén év elején szakítottak, azóta Norbi a nagyanyja lakásában lakik. A Mami – ahogy ők nevezik – november végén elesett otthon, Judit talált rá, ő hívott mentőt. A kórházban megállapították, hogy nem tört el semmije, csak zúzódásai lettek. Amikor a kórházi osztályon már a második beteg halt meg a mama mellett, Judit rádöbbent, hogy ez valójában elfekvő, a „krónikus utókezelő” elnevezés csupán a családtagok megnyugtatására szolgál. Ekkor összeszedte minden ügyességét, és sikerült elérnie, hogy édesanyját áthelyezzék a Péterfy Sándor Utcai Kórház mozgásszervi rehabilitációjára. Ettől kezdve munka után rohant a kórházba, s fáradt, de nyugodt volt, mert látta, hogy a Mami szépen fejlődik. „Az ember sose tudhatja, mi mire jó. Nekem a kórházban töltött sok-sok óra azért volt hasznos, mert a nővérkék munkáját segítve megtanultam fürdetni, gyógyszerelni, pelenkázni, ami most nagyon jól jön. Rutinosan szúrom meg a pocakját, cserélem a katétert, ezek már nem érnek váratlanul. Váratlanul az ért, hogy a home office munka mellett át kellett állnom nonstop ápolási műszakra, ennek minden felelősségével a vállamon.”

Három nap felkészülés

Judit arra is emlékszik, hogy április 14-e keddi nap volt. Telefonon hívta őt a főorvos, hogy kénytelen hazaküldeni az édesanyját. Fontosnak tartja megjegyezni, hogy az osztályt nem fölöslegesen ürítették ki, oda valóban súlyos állapotú, covidos betegek kerültek. Juditék három napot kaptak, hogy a mama fogadására felkészüljenek. A következő két napban bevásároltak, kicsit átalakították a lakást, Judit elhozta otthonról a legszükségesebb holmijait, és vettek egy felfújható ágyat, hogy Juditnak legyen min aludni a mamánál. „Pénteken a mentő meghozta anyut. A látogatási tilalom miatt egy hónapja nem láttam, nagyon megijedtem. Karikás szemek, beesett arc. A gondos ápolás ellenére erősen lefogyott, mert önállóan nem tudott enni. Mára összeszedte magát, egyedül eszik, fel tud ülni, be is írtam pirossal a naptárba. Az elején szörnyű volt. Ha anyu elköhintette magát, bepánikoltam, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy esetleg covidos. Én eleve rosszul viseltem a pandémiás helyzetet, ültem a tévé előtt, néztem az Olaszországban haldoklókat és rettegtem. Ha kimentem az utcára, úgy éreztem, mintha csupa vírushordozó pszichopata tömeggyilkos vadászna rám. Anyu hazatérése ezt felülírta, akkortól már csak miatta, érte aggódtam. Norbi fiam felszolgáló. Április elsején bezárt az étterem, Norbit elbocsátották. Azonnal jelentkezett álláskeresési támogatásra, de eddig el se bírálták a kérvényt, egy fillért sem kapott. A jó a rosszban, hogy onnantól ő is otthon volt, megosztottuk a teendőket.

Nem tudni, hogyan tovább

A harmadik hét után történt, hogy este, amikor anyu már elaludt, egymásra néztünk a fiammal és azt mondtunk: jók vagyunk. Addigra beállt a ritmus, nem úsztunk el, a fertőtlenítőt is fertőtlenítettük. Azóta is minden anyuról szól: mozgatjuk, forgatjuk, egyél Mami, igyál Mami, sütés-főzés, fürdetés, pelenkázás, katétercsere. Nincs hétvége, egybefolynak a napok. Nemcsak nekem, Norbinak is, mert az én jóképű, felnőtt fiam nem érzi tehernek, hogy megmosdassa, tisztába tegye a nagyanyját. Még táncolni is szoktak úgy, hogy a Mami lába nem éri a földet, mert Norbi a karjában tartja. Most is tele vagyok szorongással, anyu viszont hál’istennek nem. Ő örül, hogy mind együtt vagyunk, és ezért mi is hálát adunk a sorsnak, mert nem tudhatjuk, meddig lesz rá lehetőségünk. Anyu nyolcvanéves. Az elesés előtt teljesen önellátó volt, hetente egyszer bevásároltunk, másban nem szorult segítségre. Tehát a mostani helyzet neki is hatalmas minőségi váltás. De az állapota romlásában talán benne van az is, hogy legbelül feladta, inkább nem csinál semmit, csak hogy ne fájjon. Nem hibáztatom, csak a tehetetlenség érzése gyötör, az, hogy nem tudok többet tenni érte. Három hónapja mellette alszom a felfújható ágyon, és ha szusszan egyet, ugrok. Bőröndből öltözködöm minimál stílusban, persze ennek is megvan a maga bája – nem koptatom a ruhákat. De azért előbb-utóbb jó lenne visszakapni a saját életemet… Nekem június 20-ig tart az online munka, utána be kell járnom az irodába. Ha kinyit az étterem, Norbi is dolgozni fog. Nem tudjuk, hogyan lesz tovább. Nagy dilemma és sorsdöntő kérdésnek érzem, hogy több rossz közül kell választanunk. Vajon jó lenne, ha anyu visszamehetne a Péterfybe, legalább addig, amíg jobb állapotba hozzák? Vagy ápoljuk inkább itthon – úgymond a saját életünket feladva –, mert a szeretet csodákra lehet képes? Nehéz döntések előtt állunk, és biztos vagyok benne, hogy ezzel nem vagyunk egyedül.”
Szerző

"Ez az a pillanat, amikor egy oktatásért felelős miniszternél le kellene esnie a tantusznak, hogy az új NAT-ot nem szabad így bevezetni"

Publikálás dátuma
2020.06.14. 16:54

Fotó: Máthé Zoltán / MTI
A járványhelyzet idején bevezetett online oktatás a kormányzat szerint siker, Lannert Judit oktatáskutató szerint viszont pontosan megmutatta: eddig sem elsősorban a technológiával volt probléma a magyar iskolákban. A pedagógusok becsülettel küzdöttek, az alulfizetett nők megint megoldották a problémát, a szükséges felismerések a döntéshozók részérők viszont várhatóan megint elmaradnak.
Kásler Miklós miniszter a héten szokásos videosorozatának aktuális részében megdicsérte a pedagógusokat, akik „gyakorlatilag egyetlenegy hétvégén át tudtak állni” a távoktatásra. Ön szerint hogyan, mi alapján lehet megítélni egy ilyen kényszerből jött kísérlet sikeres­ségét? Én ezt még kísérletnek sem nevezném, hirtelen, kényszerből bele kellett ugrani valamibe, amire eddig nem volt példa. Kásler miniszternek abban igaza van, hogy valahogy sikerült átállni. Más kérdés, hogy az egészségügy és az oktatás is arra van kihegyezve Magyarországon, hogy a képzett, zömében női, alulfizetett dolgozók húzzák az igát, és úgyis megcsinálják, amit kell. Korábban a PISA-eredmények kapcsán készült egy speciális rangsor, ami azt vizsgálta, hogy az adott országnak milyen tanári bérek mellett sikerült az eredményeket elérnie. Tulajdonképpen az „ár-érték” arányt nézték, hogy mennyi pénzből tart ott az oktatásuk, ahol. Ezen a listán negyedikek a magyarok, vagyis ilyen kevés pénzből csak kevesen tudnak ennyit „kihozni”. Az egész szellemiség, amit sajnos Kásler Miklós is képvisel, arról szól, hogy az oktatást meg lehet úszni ennyiből is, valahogy elmuzsikál, mert itt vannak ezek a drága nők, akik akkor is megcsinálják a dolgukat, ha nincsenek rendesen megfizetve. Nagyon unalmas, hogy évtizedek óta ezen szörfölnek a magyar politikusok, de jól mutatja, hogy mit gondolnak a magyar oktatásról. Vajon mit gondolnak? Nem nagyon gondolnak semmit. Az, hogy így, egyik napról a másikra bedobták a gyeplőt – miközben jól megideologizálták, hogy a digitális átállás régóta tervezett volt –, azt mutatja, hogy nekik tökmindegy, mi történik, amíg mindez a radar alatt marad. Majd a pedagógusok, a gyerekek meg a szülők megoldják va­lahogy. Kásler Miklós azt is hozzátette: a szülők és a gyerekek részéről tömeges igény mutatkozik arra, hogy „a későbbiek során nagyobb jelentősége legyen az ilyen okta­tásnak”. Én pont fordítva gondolom. A gyerekek többsége nem úgy használja a digitális eszközöket, hogy az a tanulást vagy az információszerzést segítené. A PISA-eredmények azt mutatják, hogy pusztán a digitális eszközök bevitele az iskolába még ronthat is a helyzeten. Minél többet használják ezeket az eszközöket, annál rosszabb a digitális szövegértésük. Mindenesetre mindenki belekerült egy új helyzetbe, aminek szerintem pont az a tanulsága, hogy a király meztelen, mert most kiderült: elsősorban nem technológiai problémáink vannak. Az fogja jól használni a számítógépet, akinek eleve jók az alapkészségei, a szövegértése, a digitális kompetenciája. Akire viszont ez nem igaz, annál még inkább felerősödnek a hátrányok. Annyi haszna van a történteknek, hogy most már talán nem tudják annyira megvezetni a pedagógusokat, ők is jobban látják, hogy hol van a helye ezeknek a technológiáknak. Már nem mumus, de jól látszik, hogy nem is a Szent Grál. Mit kellene lépniük most a döntéshozóknak, ha valóban jó irányba szeretnék mozdítani az oktatást? Most kellene csak igazán kutatni, egy ilyen váratlan helyzet alkalmat ad arra, hogy megvizsgáljunk olyan jelenségeket, amikre egyébként nincs lehetőség. És itt most nem közvélemény-kutatásra gondolok, hogy ki hogy élte meg és kezelte a helyzetet, mert félrevisz, ha azt csináljuk, amiben az emberek jól érzik magukat, az politika. Meg lehetne nézni, hogy hol van igazi elmaradás, miből fakad, és mivel lehetne költséghatékonyan javítani a helyzeten. Mint ahogy most lehetne megvizsgálni azt is, hogy hol áll tulajdonképpen a négy éve meghirdetett digitális stratégia.
Nem folyik most hasonló intenzív kutatómunka? Ahhoz költségvetési pénz kellene, abból lehet nagyon gyorsan és innovatívan átcsoportosítani és költeni, ezt mindennap látjuk. Az uniós források esetében nincs rugalmasság, de ez nem újdonság. Viszont nincs arra szándék, hogy a költségvetésből erre költsenek. Lehet profitálni mégis valamit az elmúlt hónapok tapasztalataiból? Ezek az eszközök az egyéni tanulást segíthetik, egy csomó olyan dolgot, amit hagyományosan az osztályban csinálnak, azt a gyerekek otthon is megtehetik. A pedagógus ma már nem egy információforrás, arra tényleg ott vannak a gépek. Hanem egy facilitátor, aki segíti a tanulás folyamatát, engedi és támogatja a gyerekeket, hogy saját maguk hozzák létre a tudást. Pont ez az a pillanat, amikor egy oktatásért felelős miniszternél le kellene esnie a tantusznak, hogy az új NAT-ot nem szabad így bevezetni, valami gyökeresen mást kell csinálni. Ha tovább folytatjuk ezt a frontális tanár- és nem tanulóközpontú oktatást, akkor fejre fogunk állni. Ehhez képest Kásler Miklós az idézett videóban azt mondta a NAT-ról, hogy a pedagógusszervezetek véleményezése után sikerült olyan „bázistartalmat” kialakítani, ami ötvözi az európai értékek és a nemzeti identitás legfontosabb elemeit, miközben korszerű ismereteket is átad. Nem, ez nem egy konszenzusos NAT, ez egy megerőszakolt NAT. Jó kezdet volt az Akadémia megbízása az elején, és akár jó dolog is kisülhetett volna belőle, de nem ez történt. A tanárokig el sem jutott előzetesen az anyag, idegen lesz számukra, majd csinálják belőle, amit tudnak. A kevés innovatív pedagógus pedig nem nagyon fog törődni vele, azt csinál, amit akar. Pedig egy normális országban a közoktatás egy közösen vallott értékkészletből építkezik, amit mindenki magáénak vall. Itt most megint egy rossz NAT-ot fog rosszul csinálni a szolgai többség, és még széttartóbb lesz a rendszer. Nem lehet, hogy a pedagógusok felismerései valahogy alulról hozzák meg ezeket a változásokat? Ne várjunk csodákat, a pedagógus közalkalmazott, az iskolában pedig egy központilag kinevezett igazgató diktál. Ez a két hónapos szünet, amiben kiláthattak kicsit a dobozból, sajnos nem elég. Aki eddig innovatív volt, az most még jobban feltalálta magát, és tovább megy ezen az úton, én általában 10 százalékra teszem ezeknek a tanároknak a számát. De a többiek nem fognak gyökeresen változtatni. Az is jól látszott ebben az időszakban, hogy azok az iskolák tudtak jól reagálni, ahol már korábban voltak próbálkozások, használták például a Microsoft Teamst. De a legtöbb helyen a KRÉTA-rendszerrel próbálkoztak, ami semmire sem nagyon jó, de erre meg aztán végképp nem, úgyhogy inkább a Facebook Messengert használták. Hősiesen küzdöttek a pedagógusok az általuk elérhető eszközökkel, amik nem a digitális oktatásra vannak kitalálva. De ennek értelmes folytatása csak akkor lehetne, ha létezne valamilyen valódi oktatáspolitika, ami képviselné ezt a szellemiséget, ehelyett most csak valami turulos türk zagyvaság van. Vannak ennek a helyzetnek olyan tanulságai, amik még a szakértői szemmel sem magától értetődőek? Ahogy a családok beszorultak a négy fal közé, egyre több lett a családon belüli erőszak. Ennek kapcsán észre kellene venni azt is, hogy sajnos a hagyományos családmodell sokaknál nem funkcionál jól, és nem tudja teljes mértékben betölteni az érzelmi intelligenciát fejlesztő, támogató szerepét. Erre is reflektálnia kellene az iskolának, mert egy társadalomban nem csak, sőt elsősorban nem az a cél, hogy szuper tudósokat neveljünk. Ez is szempont lehetne, amikor az iskola jövőjéről gondol­kodunk. Már most tudni lehet, hogy a hátrányos helyzetű tanulókat állította a legnagyobb probléma elé ez az átállás, sokan eszközök hiányában egyáltalán nem tudtak részt venni az oktatásban. Mikor fogjuk látni, hogy mennyi gyereket veszítettek el így az iskolák? Az első offline tanórákon fog kiderülni, hogy kik azok, akik esetleg lemorzsolódtak vagy nagyon nagy hátrányokat szedtek össze. Ha a kormányzat komolyan venné ezt a helyzetet, akkor kivételesen csinálnának soron kívüli kompetenciamérést szeptemberben is a hetedikeseknél, és összehasonlítanák a hatodikosok májusi mérésével. Amerikai kutatások szerint ugyanis a legnagyobb lemaradás nyáron következik be, most pedig ez az időszak nagyon megnyúlt. Ha az elmélet igazolódik, akkor a hátrányos helyzetű iskoláknak pluszerőforrásokat kellene biztosítani. Szintén az elmúlt hónapok tanulsága, hogy a digitáliseszköz-használat jól működik az elitebb környezetben. Így akár onnan is át lehetne pedagógust, erőforrást csoportosítani a hátrányos helyzetű térségekbe, mert ami ott a legjobban hiányzik a gyerekeknek, az a személyes, akár négyszemközti figyelem. Tudom, hogy ez így nagyon durván hangzik, de legalább el kellene kezdeni vitázni az ilyen gondolatokról.

Lannert Judit

Oktatáskutató, közgazdász, szociológus és szociálpolitikus. Kutatásai elsősorban a pályaválasztással, a tanulói továbbhaladással, az iskola és a munka közötti átmenettel foglalkoznak. A T-Tudok oktatáskutató cég egyik alapítója, kutatója.

Szerző

Életekbe kerülő halogatás

Publikálás dátuma
2020.06.14. 13:56

Fotó: DANIEL LEAL-OLIVAS / AFP
Több daganatos beteg már igen előrehaladott állapotban jutott el onkológushoz az utóbbi hetekben, ennek oka egy lapunknak nyilatkozó szakember szerint egyrészt, hogy a veszélyhelyzet miatt korlátozták az elérhető vizsgálatokat, és mivel nem mindig volt egyértelmű a daganatgyanú, elmaradt a kivizsgálás, másrészt, hogy a magyarok egyébként is halogatják az orvoshoz fordulást, a járványtól való félelem pedig ezt még inkább fokozta. A rákos betegek mellett nehéz helyzetbe kerültek a koronavírus miatt a rehabilitációra szorulók is, akiknek az ágyfelszabadítás miatt el kellett hagyni az utolsó mentsvárat jelentő speciális intézményeket.
„Az első néhány hétben nem lehetett tudni, hogy milyen komoly lesz a járvány Magyarországon, amit az olasz és a kínai helyzetről láttunk a hírekben, az nem volt megnyugtató. Ezért állították le gyakorlatilag a teljes elektív ellátást. A baj nem ez, hiszen fel kellett készülni egy esetleges berobbanásra, de nem monitorozták megfelelően a járvány alakulását, és mikor lehetett volna, nem engedték apránként vissza azt az ellátásszolgáltatást, ami előtte elérhető volt” – mondja Kunetz Zsombor oxyológus szakorvos, egykori légi mentő lapunknak. A helyzet most sem változott sokat, naponta csak bizonyos számú beteget vizsgálhatnak meg a szakrendelőkben a szakorvosok, így jóval kevesebben juthatnak be egy nap, mint korábban. Mindez persze nem baj, hacsak nem érinti azokat a pácienseket, akiknek az állapota nem tűr halasztást. Ezt persze nehéz megítélni, mivel hazánkban minden szakmai igyekezet ellenére még mindig nincs olyan minőségbiztosítási indikátor, ami azt mérné, hogy pontosan milyen betegek maradtak ellátás nélkül. „Annyi biztos, hogy az onkológiai ellátásban egyébként is nagyon kevés szakorvosra jut sok beteg, így az ellátók leterheltek. Kásler Miklós emberierőforrás-miniszter úgy nyilatkozott: a daganatosbeteg-ellátásnak zavartalanul kell folytatódnia a veszélyhelyzet alatt is. Azonban ha azt látjuk, hogy emlőrákszűrések nem történtek, akkor nehéz zavartalan működésről beszélni, hiszen a betegség felismerése az első lépés abban, hogy valakit kezelni lehessen” – mutat rá Kunetz Zsombor. Nem csak az emlő-, hanem a méhnyak- és a vastagbélrákszűrések is elmaradtak az utóbbi hónapokban, pedig ezeknél a betegségeknél is kulcsfontosságú az életkilátások szempontjából az időben való felismerés és a kezelés megkezdése.

Állandó ellentmondások

„Egy válsághelyzet esetén azt még meg tudom érteni, hogy az éves szűrések elmaradnak, azonban azt már nem, ha egy gyanú esetén a kivizsgálás is tolódik” – szögezi le Kunetz Zsombor. A kormány hivatalos kommunikációja szerint ilyen vizsgálatok egyébként nem maradtak el, de Bogáncsné Nagy Anita 38 éves, ötgyermekes, mellrákkal küzdő édesanya már­cius­ végén arról beszélt az RTL Klub Híradójának: októberben diagnosztizáltak nála mellrákot, decemberben pedig leoperálták az egyik mellét. A másik mellében is találtak elváltozást, ezt kellett volna akkor megvizsgálni, illetve kideríteni, hogy máshol van-e áttét a testében, de a kórházban lemondták az időpontját. A lemondást követően 12 magánonkológust is megkeresett, de a koronavírus-járványra hivatkozva mind elutasították. Az állam hivatalos, a koronavírussal kapcsolatos tájékoztató felületén, a koronavirus.gov.hu-n eközben április 8-án arról írtak: a sürgős esetek ellátása folyamatos, és ha valaki ennek az ellenkezőjét tapasztalná, panaszával forduljon az adott intézmény vezetőjéhez, a betegjogi képviselőhöz, illetve a Nemzeti Népegészségügyi Központhoz. Kásler Miklós egyébként a napokban azt nyilatkozta: úgy tudja, 16 panasz érkezett ide. A miniszter a Kossuth rádiónak arról beszélt: fikció, hogy rákos betegek a járvány ideje alatt nem kapták meg a szükséges kezelést, a daganatos betegek közül ugyanis mindenkit el kellett látni a járvány első percétől kezdve. Az emlőrák szűrését, a mammográfiát lehet, hogy halasztották, de „ennek nincs következménye” – mondta. Lapunknak egy neve elhallgatását kérő onkológus szakorvos arról beszélt: az onkológiai betegek kivizsgálását és kezelését folyamatosan biztosítani kellett, azonban a kontrollvizsgálatokat halasztották azoknál, akik stabilan jó állapotban voltak. „Ha abból indulnánk ki, hogy ez most egy 3 hónapos periódusra volt beszűkítve, abból akkora nagy probléma talán még nem lenne. Inkább az üzenetnek azzal a részével van baj, hogy Magyarországon a szűrésen való részvétel hajlandósága eleve alacsony volt. Azzal, hogy azt kommunikáltuk: lehet halasztani, megerősítettük az egyébként is halogató típusú betegekben azt az attitűdöt, ami ellen küzdünk” – mondja az onkológus. A szűrés célja egyébként nem a panaszos beteg kezelése, hanem még a panaszmentes esetek felfedezése.

Lehetetlen feladat az otthonápolás

A hazaküldött, már gyógyíthatatlan daganatos betegekkel kapcsolatban az onkológus szakorvos elmondta: a betegek és a család számára is nehéz egy ilyen helyzet, hiszen Magyarországon nincsenek felkészülve az otthonápolás körülményeire, a fájdalomcsillapításra, folyadékpótlásra. A hirtelen átállás komoly problémákat okozhatott, főleg, mert akik otthon maradtak sem feltétlen voltak elérhetőek, hiszen dolgozniuk kellett vagy a gyerekkel tanulni. „Érthető, hogy a rendelkezések szükségesek voltak a járvány miatt, de nem volt fokozatosság, így nem is tudtak felkészülni a családok az otthon­ápolással járó kihívásokra” – mondja az onkológus. Szerinte augusztus, szeptember táján várható, hogy az addig a betegek félelmei vagy az ellátórendszer kapacitásai miatt elhalasztott vizsgálatok egyszer csak rászakadnak a rendszerre. Ami már most nehézség, hogy sokkal előrehaladottabb állapotú daganatos betegek jelentkeznek most az orvosoknál, ugyanis akik egyébként is halogatták az orvoshoz fordulást, azok a veszélyhelyzet miatt még tovább vártak, hiába voltak ilyen-olyan pa­­na­szaik. De az is előfordul, ha a beteg el is mondta egy orvosnak, hogy mik a tünetei, azok nem feltétlen voltak típusosak, így nem gyanakodtak daganatra. „Az engem megkereső betegek közül többen vannak előrehaladott állapotban. Szeretném hangsúlyozni, hogy panasz esetén senki se halogassa az orvoshoz fordulást! Most, hogy már elérhetőek bizonyos szűrővizsgálatok, fontos, hogy ezeket vegyék igénybe az emberek. A betegeknek pedig azt üzenem, küzdjenek, harcoljanak magukért!” – buzdít az onkológus. Erre a küzdelemre nem csak ő, de Rozványi Balázs, a Magyar Rákellenes Liga elnöke is felhívja a figyelmet, mint mondja: sokan telefonáltak hozzájuk a kezelés alatt álló betegek közül azzal a kérdéssel, hogy el merjenek-e menni a megbeszélt kórházi időpontra. Féltek, hogy ez esetleg kockázatos lehet, és nem tudták, mi a kisebb rossz, ha kihagyják a kezelést és így nincs fertőzésveszély, vagy ha elmennek, de esetleg elkapják a koronavírust. „Minden esetben azt tanácsoltuk, hogy ne hagyják ki a tervezett kezeléseket, kampányt is indítottunk, hogy erre felhívjuk a figyelmet” – mondja az elnök.

Rehabilitáció nélkül

Míg a betegek egy része nem akart bemenni a kórházba, voltak olyanok, akiknek épp az okozta a lehető legkomolyabb problémát, hogy nekik vagy egy családtagjuknak el kell hagyni az intézményt. Amikor a minisztérium a veszélyhelyzet miatt elrendelte a 60 százalékos ágyfelszabadítást, akkor már szinte teljesen leállt a tervezett elektív ellátás, így az aktív ágyak nagyrészt szabadok voltak. Azokat, akiket az aktív ágyakon nem tudtak elhelyezni, a passzív ágyakra vitték, ápolási és rehabilitációs otthonokba. Az addig ott kezeltek egy részét pedig pillanatok alatt hazaküldték. „Nem tudom elképzelni, hogy olyan beteget küldtek volna aktív ágyból haza, akinek nem kezelték például az infarktusát. Azonban a rehabilitációt végző intézmények esetében is haza kellett küldeni a betegek egy részét, akik így olykor rosszabb körülmények közé kerültek, hiszen a család nem feltétlen tudta őket gondozni. Képzeljünk csak el egy fiatalembert, aki csigolyatörést szenvedett, az egész élete változás alatt van. Egyetlen kapaszkodója a rehabilitációs intézet. Ha közlik vele, hogy haza kell mennie, nem marad támasza. Egy félbeszakadó rehabilitáció iszonyatos visszaesést jelenthet” – vázolja Kunetz Zsombor. Szerinte a legnagyobb baj, hogy a drasztikus ágyszám-felszabadításra szükség sem volt, és ezt már közben lehetett sejteni. Azt pedig egyelőre nem lehet tudni, hogy hogyan és mikor fog visszaállni az egészségügy a normál működésre. „Erre a kérdésre valószínűleg csak Orbán Viktor tudja a választ” – teszi hozzá.

A veszélyhelyzet idején hazaküldött, rehabilitációra szoruló betegekkel és a daganatosok ellátásával kapcsolatban szerettük volna a Magyar Orvosi Kamara véleményét is kikérni, de sajnos ők „elfoglaltságaik miatt” nem tudták vállalni az interjút. Mindössze azt közölték: „Április elején közleményben hívtuk fel a döntéshozók figyelmét arra, hogy a járványra történő túlzott fókuszálás a többi beteg ellátásának sérelmével jár, ők a láthatatlan áldozatok. Most az Egészségügyi Világszervezet (WHO) felmérése is alátámasztja, hogy a korai aggodalmunk megalapozott volt, az ellátási kapacitások beszűkülése és a kijárási korlátozások együttesen az ellátatlan beteg számát növelték. Tagjaink, az ellátó orvosok mindent megtesznek azért, hogy betegeink minél hamarabb eljussanak a vizsgálatokra, megkapják a szükséges kezelést.”

Szerző