Vírusok, utazók és mesék Jaffától Kaffáig

Publikálás dátuma
2020.06.21. 08:09

Fotó: Népszava
A mese az egy olyan történet, amelyben szerepelnek varázs dolgok - mondta a fiam, akinek az apai dédnagymamája révén rokona volt Benedek Elek. Majd megmutatta az ötödikes irodalomtankönyvét, amiben a nép- és a műmesék mellett már a Harry Potter is tananyag. A tudomány szerint a legelső mesék az ókorban születtek. 

Hamupipőke

III. Thotmesz (uralkodott: i.e. 1479-1425) fáraó hadvezére, Dzsehuti – bizonyíthatóan élt - csak csellel tudta elfoglalni Joppét. A város lakóinak 200 kosárnyi ajándékot küldött, de a kosarakban az ajándékok helyett a katonái voltak. Így lett Joppe, a mai Jaffa (Izrael) az egyiptomiaké. Ezzel a toposszal találkozunk Trója falainál, illetve az Ali baba és a negyven rabló című mesében is. Talán III. Thotmesz uralkodása alatt született A két testvér története is, amiben az erényes ifjú, mint a bibliai József, visszautasítja a csábító asszony közeledését. Ezek után azon sem kell meglepődni, hogy Hamupipőke, akit mindnyájan a Grimm fivérek meséiből ismerünk, „fáraónő” volt. A két fivér, Jacob (1785-1863) és Wilhelm Grimm (1786-1859) miközben meséltek, a német nyelvről és nyelvtanról, valamint a régi germánok mondavilágáról írtak tudományos könyveket, cikkeket. A költő, irodalmár Charles Perrault (1628-1703), a Francia Akadémia tagja, szintén írt meséket és nem csak tudományt. Az ő Cinderelláját 1697-ben ismerték meg azok, akik nem olvasták Sztrabónt. Jézus kortársa, a híres ókori utazó Egyiptomban megcsodálta az akkor már több mint 2500 éve álló gízai piramisokat is. A legkisebbel, Menkauré, görögül Mükerinosz (ur: i.e. 2530-2503) piramisával kapcsolatban azt hallotta, hogy azt a fáraó feleségének, Rhodopisznak építették. A fáraó és Hamupipőke mesébe illő módon találkozott. „Azt regélik róla", írja Sztrabón a Geógraphika című könyvében, "hogy miközben fürdött, egy sas elkapta a szolgálólánytól az egyik cipőjét, s elvitte Memphiszbe, s minthogy a király éppen igazságot szolgáltatott a szabadban, a feje fölé szállva az ölébe ejtette a cipőt.” A lábbeli felkeltette a fáraó érdeklődését a titokzatos lány iránt, aki akkor még hetéra volt, és szétküldte az embereit a birodalomban, hogy keressék meg a viselőjét. A szolgák végül Naukratisz városában rátaláltak Hamupipőkére, akit a fáraó feleségül vett, és a halála után a már említett piramisba temették el. Bár Naukratisz romjai ma is léteznek, mégis Sztrabón elhitt egy olyan története, amit már Hérodotosz (megh. i.e. 425 körül) is megcáfolt. A görög-perzsa háborúk című művében így ír Mükerinosz piramisáról: „Egyes hellének azt állítják, hogy a király szeretőjének, Rhodopisznak a piramisa ez, de tévednek. Szentül hiszem, hogy ezek meg sem tudnák mondani, ki volt Rhodopisz, mert ha tudnák, nem állítanák, hogy ő emeltette a piramist, amelynek építése állítólag sok-sok ezer talantonba került.” Hérodotosztól megtudjuk, a titokzatos hölgy annak a szamoszi Iadmónnak volt a rabszolganője, akinek a híres meseíró, Aiszóposz is a rabszolgája volt. Rhodopiszt Egyiptomban megvette a görög költőnő, Szapphó fivére, majd idővel a szép örömlány megvásárolta a szabadságát. Mindez, ahogy Hérodotosz tudósít, „Amaszisznak az idejében volt…”. Amaszisz fáraóból a történelem kettőt ismer, de „szerencsénkre” az egyik az i.e. XVI. században uralkodott. II. Amaszisz vagy II. Jahmesz (ur. i.e. 570-526) katonaként került a trónra. Uralkodása egybeesett a Perzsa Birodalom felemelkedésével, ezért Egyiptomnak létérdeke volt a jó kapcsolatok ápolása a görögökkel. Az egyiptomi görög kolónia központja Naukratisz volt, és a görög-egyiptomi szálakat erősítendő, II. Jahmesz egy görög nőt is feleségül vett. 

Ezeregy fabula

Indiából indult hódító útjára az Ötös Könyv, a Pancsatantra, amit szintén egy komoly férfi, egy brahman (hindu pap) állított össze. Annak ellenére, hogy a legtöbb mese állatmese, az epikai mű valójában egy fejedelem tükör, azaz arról is szól, hogy milyennek kell(ene) lenni(e) az igazságos uralkodónak. Mivel az állatok függetlenek a tértől és az időtől, ezért a meséket mindig, mindenki a maga korának megfelelően értelmezheti. A végleges formáját az i.sz. II-III. században elnyert szanszkrit bölcsességet a VI. században perzsára (pehlevi) fordították. Ezt a perzsa születésű Ibn al-Mukaffa (megh. 757) arabra fordította Kalíla és Dimna címen, majd a szír, görög, és héber fordítás után, egy keresztény hitre tért zsidónak köszönhetően a XIII. században már latinul is olvasható volt. A történetek komolyságát jelzi, a címben nem a két sakál neve szerepel, ugyanis Kalíla és  Dimna sakálok voltak, hanem: Az emberi élet könyvára. „Találkozott egyszer Kína, India, Perzsia és Bizánc uralkodója, és mindnyájan elmondtak egy kalimát, azaz egy tanulságos történetet.” 1570-ben elkészült az angol fordítása is, és a költő, meseíró La Fontaine (1621-1695) is megírta, nem csak Aiszóposz fabulái inspirálták. Zarándokok mennek Canterburybe, és az út során különböző történetekkel szórakoztatják egymást a költő, filozófus, Geoffrey Chaucer (1344-1400) Canterbury mesék című könyvében. Zarándokok, ugyanis az emberiség történelmében évezredeken át csak ők, a diákok, a katonák, és a kereskedők utaztak. A zarándokok és a diákok azért indultak el, hogy önmagukat egy magasabb testi-lelki-szellemi szintre emeljék, a katonák és a kereskedők pedig az anyagi javakért. A gyarmatosítás korában elindult az arisztokrácia, és a XIX. század végén, abban az időben amikor megjelent Verne 80 nap alatt a Föld körül című regénye (1873) elkezdődött az a fajta utazás, amiből a XX. század második felében megszületett a tömegturizmus. Ezzel az életmóddal már nem tudja felvenni a versenyt az általános és középiskolák osztálykirándulása, ami még ragaszkodik a tradícióhoz, a lélek és a szellem műveléséhez. A gyarmatbirodalmak megszűnése után néhányan párhuzamot véltek felfedezni a népüket elnyomó katonák, és az újonnan érkező turisták között. Miért? Mert a katonák fegyveres hadoszlopa után jöttek a turisták fegyvertelen hadoszlopai. Mindkét sereget az érkezési helyről jól megszervezett logisztikával szállítják a laktanyákba, a szállodákba, és a helyiektől gyakran hermetikusan elzárt turistaparadicsomokba, compoundokba. És ott, a falakon belül az idegenek élik a maguk megszokott életét, nem törődve a külvilággal. Néhány vezetőt – tisztek, idegenvezetők - leszámítva a két közösségre nem jellemző, hogy beszélnék a helyiek nyelvét, nem ismerik azok kultúráját, vallásait, szokásait. Mindkét tábor rendszeresen portyázik, a saját jól megszokott, bejáratott útvonalain, és csak azokkal a helybéliekkel tartja a kapcsolatot, akikre szüksége van. Elvárják, hogy a helyiek alkalmazkodjanak hozzájuk, kiszolgálják őket még akkor is, ha ez ellenkezik a helyi szokásokkal, vallásokkal. Mindkét közösségben sokan lenézik a helyieket, és csak eszközt látnak bennük a céljaik eléréséhez. A hírekből tudjuk, napjainkra már sok európai ország és város is megelégelte a turisták invázióját, illetve a koronavírus is otthon maradásra készteti az utazó tömegeket. 

Kór-történetek

De nem a mostani járvány a legelső Európai történelmében, a VI. században még a Selyemúton érkezett a pestis Európába. A XIV. századra viszont megváltozott Ázsia politikai térképe, és a Selyemút egyik legnagyobb haszonélvezői az iszlám vallásúvá vált mongolok lettek. Mivel a keresztes hadjáratok miatt a kereszténység és az iszlám, valamint a mongol és nem-mongol muszlim államok közötti kapcsolatok megromlottak, ezért a Selyemút kelet-nyugati forgalma lecsökkent, és a kereskedők már nem utaztak, hanem inkább kereskedelmi kolóniákat alapítottak. A mai Feodoszijában a Fekete-tenger partján genovaiak is éltek. A tatárok megpróbálták elfoglalni a várost, de az ostromlók között kitört a pestis, Kaffa megmenekült. Bosszúból az ostromlók, a pestisben meghaltak holttestét katapulttal belőtték a városba. Van, aki úgy tudja, hogy a tatárok „kipcsakok” voltak, más szerint csak a seregek vezetője, Dzsani bég volt kipcsak, a katonái pedig „Tartar”-ok voltak. Bár az sem biztos, hogy a támadók tatárok voltak, a tudomány szerint maguk a genovaiak fertőzték meg az általuk is lakott várost. A tudósok között abban konszenzus van, hogy az ázsiaiak katapultot használtak, de az egyik tudós (direkt a szóismétlés) szerint mindez „kaptapulttal” történt. Tény, a XIV. századi pestisjárvány a mai Kínából indult, de a muszlim mongolok miatt, mivel blokkolták az Európába irányuló kereskedelmet, a betegség megragadt Közép-Ázsia pusztáin. A legelső európai áldozatok a mongol-orosz birodalom határán élő oroszok voltak, majd Kaffából a pestist a genovai kereskedők hozták el Európába. Miután a „fekete halál” végigpusztította Európát, észak felől, Észak-Európából visszatért az oroszokhoz. Aki megtehette, a halálos kór elől az önkéntes karantént választotta, és elővette a perzsa orvosok receptjeit. Az iszlám világ bölcsei közül egyesek annyira ismertek voltak Európában, hogy a neveiket még latinra is lefordították. A perzsa orvos, Rázi (Rázes, megh. 925) elsőként írt a himlőről, és a kanyaróról. A fertőzések megelőzése végett a kézmosást és a szappan (arabul szábún) használatát ajánlotta, a sebek fertőtlenítésére pedig az alkoholt (arabul kuhul, névelővel al-kuhul, azaz az alkohol). Szappanból bőven volt választék, a selyemút mellett fekvő Mardin városa az olajbogyóból készült kencéiről volt híres, míg a szintén törökországi Safranbolu pedig, ahogy az a nevéből is következik, a sáfrányból készített termékekről. Ibn Szína (Avicenna, megh. 1037), akinek az orvosi könyvéből évszázadokon át tanultak az európai egyetemeken, a fertőző betegeket negyven napra elkülönítette. Az arab 40 (al-arbaún) szót a velencei kereskedők olaszra fordították: quarantena, azaz karantén. A „fekete halál” tombolásának idejében született meg Boccaccio (1313-1375) híres műve a Dekameron. A hét nő, és a három férfi olyan, nem csak pajzán történetekkel szórakoztatta egymást, amelyekben a Kalíla és Dimna, valamint a Pancsatantra is megjelenik. Kolumbusz Kristófot nem érdekelték az arab mesék, őt inkább a földrajztudomány vonzotta. Szicíliában, II. Roger (1194-1250) udvarában dolgozott az arab földrajztudós, al-Idríszi, akinek a világtérképe, a Tabula Rogeriana és a hozzá írt magyarázata nem csak az Atlanti-óceánt ábrázolta, hanem a Magyar Királyságot is. A Duna (Nahr Danú) mellett látható a térképen Sopron (Sabruna), Esztergom (Asarkuna), és Benura, azaz Buda is. A genovai születésű Kolumbusz 1492-ben érkezett Amerikába. És véget ért a prekolumbán Amerika történelme, mert a konkvisztádorok között "kórkvisztádorok" is voltak. A kanyaró, a himlő mellett az őslakosokra még azok a betegségek is halálos veszélyt jelentettek - influenza -, amelyekből az európaiak már felgyógyultak. Így ért véget a maják, az aztékok, és az inkák legendás birodalma és civilizációja, amelyek talán még ma is léteznének, ha sokan nem hitték volna el az Eldorádóról szóló mesét. A hírekből tudjuk, Dél-Amerika őslakosait a koronavírus, korunk pandémiája veszélyezteti. 1514-ben portugál hajók eljutottak Kínába, és a nyugodt utazás biztosítása véget elfoglalták a Hormuzi-szorost is. Az 1600-ban alapított Brit Kelet-indiai Társaság katonai kolóniát alapított Iszfahánban, Perzsia (Irán) akkori fővárosában, és a nyugodt utazás biztosítása véget segítettek a sahnak kiűzni a portugálokat a Hormuzi-szorosból (1622). A Francia Kelet-indiai Társaság megbízásából érkezett Keletre Antoine Galland (1646-1715) az Ezeregyéjszaka első európai fordítója. Már hét kötete megjelent, amikor Galland Szíriában találkozott egy maronita keresztény szerzetessel, aki elmesélte neki az Aladdin és a csodalámpa, valamint az Ali baba és a negyven rabló című meséket. Viszont ezeket a történeteket egy arisztokrata nő, „Seherazádé” mondja el. Az egyik első magyar mesegyűjtőnek, Gaál Györgynek (1783-1855) egy idős közvitéz sztorizgatott. A történetek 1822-ben németül, 1857-ben pedig magyarul is megjelentek, de ezt a folklorista, fordító, könyvtáros már nem élhette meg, az Oszmán Birodalomból már betegen tért haza. Oda azért utazott, hogy meglátogassa a fiát, Gaál Gusztávot (1816-1862), aki 1849 után a mesés Keletet választott a száműzetése színhelyéül. Veli bég, mert időközben a magyar orvos felvette az iszlám vallást, az isztambuli Orvosi Akadémián tanított, majd Boszniába utazott, amikor kitört a kolerajárvány. Szarajevóban halt meg.
Témák
koronavírus mese

Egy névtelen hős

Publikálás dátuma
2020.06.21. 08:08

Fotó: Népszava
Amikor minap elsétáltam a Szent István parkban lévő Wallenberg-szobor kígyóölő bronzfigurája mellett, eszembe jutott a svéd embermentő pesti harcostársai közül Forgács Vilmos. Miért pont ő? Mert nemrég olvastam róla, sorsa, mint cseppben a tenger, maga a huszadik század. Forgács már 18 évesen, az első világháborúban karpaszományos zászlós, kitüntetik, majd sebesülten orosz fogságba kerül, de az első adandó alkalommal hazaszökik, utána pedig, rokonszenvezve a forradalmi eszmékkel, beáll a Tanácsköztársaság seregébe, szolgál Stromfeld Aurél főparancsnok orosz tolmácstisztjeként is. A kommün bukását követően megtorlástól tartva külföldre menekül, később azonban hazatérhet, akkor még bántatlanul. Folytatni akarja a katonáskodás miatt abbamaradt építészmérnöki tanulmányait, a megélhetés viszont kenyérkereset nélkül már nem ment, így kiköt az Orion rádiógyárnál. Tehetségének, s nem utolsósorban német, angol, francia és orosz nyelvtudásának köszönhetően hamar vezető beosztásba kerül: kulcsszerepe volt abban, hogy a kilencszázharmincas években az akkor évente gyártott több mint 50 ezer Orion rádiókészülék 90 százalékát exportálták, s e rádiókivitel részeként irányításával létrehozták az Orion svédországi leányvállalatát, amely néhány év múlva megmenti életét. 1944 nyarán – amikor az országot végleg elönti a náci áradat – már nem volt sem vitéz katona, sem nagyra becsült exportigazgató, hanem csupán egy halálra üldözött zsidó, aki svéd üzleti kapcsolatainak köszönhetően Wallenberg mellett találta magát: rádióexport helyett a diplomataként Pestre érkezett svéd embermentő erőfeszítéseit „menedzselte”. Családjával együtt túlélte a vészkorszakot, de Forgács Vilmos megpróbáltatásai nem értek véget. Újabb téboly: a szovjet felszabadítók elhurcolták Wallenberget, kinek nevét a szovjet nagypolitika őrületei miatt évtizedeken át még csak kiejteni sem volt ildomos. Olyannyira nem, hogy az ötvenes évek elején a moszkovita helytartók lefogatják Wallenberg három magyar harcostársát azzal, hogy ők gyilkolták meg a svéd diplomatát. Ezzel az aljasul hazug váddal akarták a magyar embermentőkre kenni azt, amit valójában Sztálin és bűntársai követtek el. A gyalázatos kirakatper ugyan elmaradt, a lefogottak viszont megnyomorítva, félőrülten kerültek ki a rettegett ÁVO kínzókamráiból. Forgács Vilmost szerencséjére az erőszak ezúttal is elkerülte, de megnyugvásra nem lelhetett. Hiába a bátor embermentés, a kivételes üzleti szaktudás, az úgymond korábbi kapitalisták kiszolgálójaként megalázó igazolási tortúra alá vetették. Ismereteire azonban az államszocialista időkben szükség volt, így a Ferunion külkereskedelmi vállalat vezérigazgató-helyettese lett, emellett a külkereskedelem technikájára és oroszra okította a jövő közgazdáit. Ám ennek ellenére a bizalmatlanság légköre vette körül, egészen az 1974-ben bekövetkezett haláláig. Kegyetlen, egy életen át nem múló csapás lehetett, hogy két fia közül Pált 19 évesen elragadta a halálos gyermekbénulásos kór. És fájdalom, nem élhette meg, hogy ott legyen a Raoul Wallenberg emlékére 1949-ben emelt, s szovjet ukázra eltüntetett kígyóölő Szent György szobor újbóli, 1999-es felállításán a Szent István parkban. Holott az élet keserű fintora, hogy a háború után, az 1945-ben életre hívott Wallenberg Bizottság nevében ő kérte fel Pátzay Pál szobrászt az emlékmű elkészítésére. Mint ahogy annak sem lehetett tanúja, hogy a már ugyancsak néhai Gábor fia tevékenyen kivette részét Wallenberg pesti hőstetteinek hazai megismertetésében.
Forgács Vilmos és fiai emlékét most unokája, András ápolja, aki legutóbb a Wallenberg Egyesület kiadványában írta meg felmenőinek történetét. Az életmű tanulsága, hogy a magyar társadalmat újra meg újra átszövi a zsigeri rettegés. Félmúltunk tele van nagy és kis hősökkel, de főleg szorongó, a lelkük mélyén a jövőtől félő emberekkel. Vajon mennyi időnek kell még eltelnie, hogy a magyar világ megszabaduljon ettől az állandóan újraéledő fortélyos félelemtől?

A jó épület tiszta, mint a forrásvíz

Publikálás dátuma
2020.06.21. 08:07

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Remek dolgot találtak ki a budapesti Műegyetem Középülettervezési Tanszékén. A Szabó Levente, Klobusovszki Péter, Fazekas Katalin és Bartha András Márk alkotta csapat életre hívta a PACE-t (Public Architecture in East-Central Europe, www.paceproject.eu), azaz a Közösségi Építészeti Alkotások Kelet-Közép-Európai Regionális Online Gyűjteményét. Az új honlapon felkért zsűritagok válogatása alapján, kilenc ország – Csehország, Horvátország, Lengyelország, Magyarország, Románia, Szerbia, Szlovákia, Szlovénia és Ukrajna – elmúlt öt évben megvalósult 3-3 kiváló közcélú építményét, közösségi terét ismerhetjük meg. Ezután minden évben újabb építészeti kincsek gazdagítják majd az anyagot. Kalmár László Ybl- és Pro Architectura díjas építésszel, a magyar válogatóval beszélgettünk.  Miért van szükség egy ilyen kelet-közép-európai építészeti gyűjteményre? Rengeteg az építészeti publikáció a világban. Hajlamos az ember belefeledkezni a látványos képekbe. Vagy talán nem is a képekbe, hanem a képkeretbe és a kép fölött csillogó üvegbe. Főleg a gazdagságot reprezentáló, tündérszépen fotózott házakra figyelünk, amelyek így nem csak saját magukat, de a nézőiket is méretre szabják. Ez a folyamatos valóság-mellettiség engem zavar. Mi itt Közép-Európában két lábbal állunk a viacoloron, sokat tanulhatunk egymástól.
Vannak közös jegyek a régió építészetében? Hasonlóak a problémáink, ha ezeket helyesen ismerjük fel, akkor az ezekre adott építészeti válaszok is hasonlóak lehetnek. A meglévő városszövetek karaktere és állapota, a XX. század rombolásai és érzéketlen beavatkozásai összekapcsolják a régiót - de közös az európai minták iránti vágyunk is.
Az ön és Zsuffa Zsolt által tervezett budaörsi városháza számomra lenyűgöző, nagyszabású és mégis emberi épület, de a PACE gyűjteménybe inkább szerény építményeket válogatott. Miért? Az Európai Unió kortárs építészeti díját (Mies van der Rohe-díj) 2019-ben egy igazán remek francia épületegyüttes, egy szociális lakásokból álló panelrekonstrukció nyerte. A tervezői, Anne Lacaton és Jean Philippe Vassal fiatalon Nigerben dolgoztak, ott tanulták meg, mi az egyszerűség és a takarékosság. Éppen ezért felújított épületük gyönyörűen tiszta, mint a forrásvíz. Értékét elsősorban nem a fenséges külső, hanem az életminőség javítása adja. El sem tudom mondani milyen fontos üzenet ez például nekünk, magyar építészeknek. A mostani válogatásnál én is már a legelején tudtam, hogy kerülni fogom a reprezentatív, drága épületek körülrajongását. Úgy is mondhatnám, hogy bántja az érzékszerveimet az a hibás geometria, ha valami távolról nagynak tűnik, de közelről jelentéktelen. Vannak viszont rejtőzködők, amelyek "kisképűek", alacsonyan hordják az orrukat, "lennhéjáznak". Ilyeneket választottam.
Mitől jó egy épület? Ez bonyolult, mint a vogon költészet. Egyszerűbb megmondani, hogy mi az a három dolog, ami szükséges a létrejöttéhez. Értelmes megbízó, értelmes feladat, és értelmes építész. Ebben a sorrendben. A harmadik a legkevésbé fontos. Ez talán arra is választ ad, hogy miért olyan ritka az igazán jó épület és miért még sokkal ritkább a nagy léptékű jó épület. Az értelmes megbízó nyitott az újdonságra, a szokatlanságra, de nem önmaga emlékművére vágyik. Bármily meglepő, de van ilyen, még önkormányzat is, sőt állam is (például a szlovén, az észt, a svéd, a portugál vagy a svájci). Az értelmes feladat mögött vagy közmegegyezés van, vagy, ha nincs, akkor is szembetűnő a közösség érdeke. Értelmes építész nincs :-) Na, jó, van, de nem a személye a fontos, hanem a terv. És ez legtöbbször csak tervek versenyében: tervpályázatokon dőlhet el. Ez mifelénk a legritkább.
Ön mit tart jellegzetesnek a mai építészetben? Érzékelhetők-e trendek? Sokak számára túlságosan fontossá vált az egyediség és a komponáltság. A siker egyik záloga gyakran az "érdekesség". Ez a megközelítés érzésem szerint ellentmondásban van az építészeti hagyománnyal, talán az építészet lényegével is. A változatosságot optimális esetben a különböző korokban, különböző funkciókra épült házak szövedéke adja, valamint a természet, ami körülveszi mindezt. Ráadásul a mozgás, a nézőpont dinamikus változása is segít ennek elérésében. Rendszerint csak a fotó sugallja azt, hogy egy homlokzaton nagy szükségünk van az "architainment"-re (építészeti szórakoztatás – a szerk.). Érzésem szerint nem ebben van a titok, sokkal inkább a léptékben. A hagyományos telekosztás Európában arányos homlokzati egységeket hozott létre. A szemünk hozzászokott ehhez, és ezt látjuk szépnek. A II. világháború utáni tömeges lakáshiány szülte a tömeges lakásépítést, az pedig felborította ezt a megszokott arányrendszert. Később a városok növekedése és az üzleti érdekek tovább növelték a volument és ezzel a falansztert. Ennek kompenzálására erősödött fel mindannyiunkban az exkluzivitás vágya, ami azonban egy tünet, nem keverendő össze az építészeti gondolattal.
Csakhogy ha a letisztultságot nem hatja át egyedi, nagyszerű szellemiség, akkor unalmasan szögletes, barakkszerű építmény is létrejöhet. Az esztétika helyett inkább az emberre koncentrálnék. Magyarországon több mint hétszázezer panellakás épült. Ez a tény nem megkerülhető, és az ott lakók életminőségének javítása sem halogatható, mert beláthatatlan társadalmi feszültségekhez vezethet. Ebben a léptékben nem szabad a vizuális elemekre hagyatkoznunk, a téri minőség javítása a feladat, erre példa a fentebb említett francia épület. Az amerikai álom, hogy mindenki lakjon családi házban és legyen kocsija - nyilvánvalóan tarthatatlan. Ráadásul a végtelen kertvárosok nélkülözik az ember elementáris igényét a kultúrára. Ha Kína felé tekintek, ugyanilyen tarthatatlannak és élhetetlennek látom a növekvő megapoliszokat (valójában nem értem őket). Magyarországon is növekszik a városi lakosság aránya, de nem kezelhetetlen mértékben, Budapest lakossága például száz éve nagyjából változatlan. Tehát van remény és számos követhető európai példa.
Galya-kilátó, Mátraszentimre
Fotó: galyakilato.hu
Mi lehet az oka annak, hogy ma Magyarországon nem nagyon szeretik az emberek az általuk „modernnek” nevezett épületeket? Ez nem hungarikum, nagyjából mindenhol így van. És nem is csak az építészetben. A kortárs zene, vagy a kortárs képzőművészet elutasítása hasonló mértékű, az építészet annyiban különbözik ezektől, hogy nagyon szem előtt van, nem ignorálható. A közoktatást szokás ezért kárhoztatni, és bizonyára van is alapja, de ez nem kielégítő magyarázat, és a felelősséget sem szeretem elhárítani. Az iskolától annyit mindenesetre remélhetünk, hogy sok minderre felkészít és felülírja a "nem értem - tehát nem szeretem" automatizmust, ami, úgy érzem, belénk kódolt ösztön, csak az intellektus képes fölé kerekedni. Az építész felelőssége ezután vethető fel. Kezdhetjük rögtön azzal, hogy építészeti indokból nem vágunk ki fát, nem tesszük tönkre a természetet. Folytathatjuk az épített örökség megőrzésével, és egyáltalán nem csak a műemlékekre gondolok, az a jéghegy csúcsa. Európa szerencsésebb részein, ami működik, azt nem illik kidobni, ami egyszer megépült, azt nem illik elbontani, csak ha már minden más lehetőséget (más helyszín választása, kisebb funkcionális kompromisszumok, kreatív, szokatlan megoldások stb.) elvetettünk. Csak mindezek után várhatjuk el, hogy amit mi tervezünk, azt hasonlóképp tiszteljék mások. Belenyugodhat abba egy építész, hogy az emberek nem akarják az építményeikben viszontlátni, érezni az adott kor életérzéseit, anyagait, formavilágát? Nem kárhoztatom ezért az embereket. Mindannyian mintázatokat követünk, akkor is, amikor nem vesszük észre. Amikor egy megfontolt felnőtt ember a családja számára otthont keres, többnyire az emlékeit hívja segítségül, és többnyire egy generációt átugrik ilyenkor. Tehát a nagymama háza, egy távolabbi rokon békés otthona erős tudatalatti vonzást jelent. Vidéken inkább a kis kúriák emléke, nagyvárosokban a polgári lakás. Nincs ebben semmi rossz. Sajnos a két világháború erősen felborogatta ezt az idillt (ami talán sose volt - József Attila írásai jutnak eszembe). Az a gondolat, hogy az otthon kortárs építészeti eszközökkel is megvalósítható, csak ezután szokott következni, de még akkor is dolgozik bennünk az emlék, próbáljuk a vágyott békebeli idill felé terelni a jövőt, és ehhez igazítani az építészetet. Hogyan lehetne fejleszteni a vizuális kultúrát és a közízlést? Mint az egyszeri gyalogos a Király utcában: Elnézést uram, hogy jutok el a Zeneakadémiára? Nagyon sok gyakorlással. Minden korban jellemző volt az uralkodókra, hadvezérekre, országvezetőkre, hogy nagyszabású (köz)építményekkel akartak örök emléket állítani maguknak az utókor számára. Ma milyen építészeti lenyomatok maradnak az utókorra egy-egy országban? A tervezői, az állami vagy a pénzemberi akarat uralkodik? Él egy városi legenda építész körökben, olyan jópofa, hogy akár igaz is lehet. 1983-ban a párizsi Bastille Opera nemzetközi tervpályázatára 756 pályamű érkezett. Természetesen a pályaművek készítője a bíráló bizottság számára mindig ismeretlen, csak a döntés meghozatala után lesz nyilvános, a részrehajlás elkerülése miatt. Az egyik tervet hamar kiszemelte az építész zsűri, a felismerhető jegyek alapján végig az akkori sztár, Richard Meier terveként hivatkoztak rá, érveltek mellette. Borítékbontáskor derült ki, hogy nem ő tervezte, hanem egy ismeretlen, 35 éves kanadai-uruguayi építész, Carlos Ott. Az Opera az ő tervei szerint épült meg, François Mitterrand adta át 1989-ben a francia forradalom kétszáz éves évfordulóján. Ott (a demokrácia) győzött. Hogyan lehetséges, hogy a Virág Csaba-féle, finoman a Várba komponált, modern Teherelosztó épületét az erőteljes szakmai tiltakozás ellenére mégis le akarják bontani? Még reménykedünk. Amikor tíz éve a belvárosba tervezett Zeppelin ügye kipattant, és a Bécsi utca, Deák Ferenc utca kereszteződésében öt épület lebontásával fenyegettek, egymás mellé tudtak állni a civilek, az építészek, a műemlékvédők és a lakosság. Együtt mentünk utcára. Mindenki mást gondolt védendőnek az öt ház közül, mi, építészek elsősorban Gulyás Zoltán 1963-ban épült legendás Chemolimpex házát. Nem vagyok teljesen naiv, a Chemolt nem tudtuk volna egyedül megmenteni, ugyanazért, amiért ma a Teherelosztót sem. Akkor azért sikerült célt érni, mert a szabadság kis körei épp egymást érintették, együtt erősek voltunk, pedig nagyon komoly bársonyszékekből támogatták a projektet, hatalmas pénzügyi nyomással a háttérben. Azok a házak ma is állnak. Virág Csaba Villamos Teherelosztója és az építészek most egyedül maradtak. Optimistán azt tudom mondani, ha mégis elbontják, mártírt csinálnak belőle, az utókor számára tankönyvi hivatkozási pont lesz, egy barbár kor műveletlenségének áldozata. Ha így nézem, mindenképpen nyerünk. Az új, emblematikus épületekre vágyó magyar honpolgár tudathasadásosan fordul a Liget Projekt felé: legyen, de ne ott, ne ilyen erőszakosan, ne egy-két ember megalomániájának eredményeképpen, és esetleg több magyar tervezővel. Ön hogyan vélekedik erről? A tervpályázat idején több külföldi iroda megkeresett minket. Egyikük azt is felajánlotta, hogy együtt készítsünk ellentervet, de mindenkinek nemet mondtunk. Az új Nemzeti Galériát tervező japán iroda az egyik legnagyobb ikonja a kortárs építészetnek. Korábban álmodni sem mertünk arról, hogy egyszer együtt dolgozzunk, de mikor győztesként megkerestek a közös munkára, fájó szívvel nekik is nemet mondtunk. Szerintem nem is értették, miért, talán fel sem merült bennük, hogy egy ilyen léptékű beruházás mögött nincs társadalmi és szakmai konszenzus. A Liget Projekt egyik legnagyobb kártétele, hogy két alapértéket fordít egymás ellen: a kultúrához való demokratikus hozzáférés nemes elvét állítja szembe a természeti környezettel. Így mindkét érték beszennyeződik. Mi mindenre képes ma a magyar építészet? És hova szeretne eljutni? Beszélgetésünk kiindulópontja az általam választott három épület volt, rájuk hivatkozom: A NartArchitects építészeinek sikerült megmenteni és bővíteni az 1939-ben épült Galyatető kilátó egyszerre racionális és poétikus erejű épületatmoszféráját. Nosztalgiamentes, őszinte szerkezet, különböző textúrák és faktúrák integrált rendszere, kortárs hangszerelésben. A paksi Deák Ház rekonstrukciója esetében, a Karácsony Építész Iroda munkájában a műemléki kutatáson alapuló értékőrzés és a mély intuícióval átgondolt kortárs építészet harmonikus együttélése valósult meg. Az egri Arkt művészeti ellátó pedig hiánypótló közösségi helyet teremtett egy egri parkban, számos önkéntes csapat segítő közreműködésével, minimális költségen. Rengeteg apró történet, lenyűgöző szellemi nyitottság és sok-műfajúság. Ami pedig a jövőt illeti, kedves tanáromat, Reischl Gábort idézem, aki szintén idézett egy bölcs öreg paraszt bácsitól, hasonló kérdésre válaszolva: bátyám, tudom én mit kéne csinálni, no, de addig mit kéne csinálni?