Vírusok, utazók és mesék Jaffától Kaffáig

A mese az egy olyan történet, amelyben szerepelnek varázs dolgok - mondta a fiam, akinek az apai dédnagymamája révén rokona volt Benedek Elek. Majd megmutatta az ötödikes irodalomtankönyvét, amiben a nép- és a műmesék mellett már a Harry Potter is tananyag. A tudomány szerint a legelső mesék az ókorban születtek.

Hamupipőke

III. Thotmesz (uralkodott: i.e. 1479-1425) fáraó hadvezére, Dzsehuti – bizonyíthatóan élt - csak csellel tudta elfoglalni Joppét. A város lakóinak 200 kosárnyi ajándékot küldött, de a kosarakban az ajándékok helyett a katonái voltak. Így lett Joppe, a mai Jaffa (Izrael) az egyiptomiaké. Ezzel a toposszal találkozunk Trója falainál, illetve az Ali baba és a negyven rabló című mesében is. Talán III. Thotmesz uralkodása alatt született A két testvér története is, amiben az erényes ifjú, mint a bibliai József, visszautasítja a csábító asszony közeledését. Ezek után azon sem kell meglepődni, hogy Hamupipőke, akit mindnyájan a Grimm fivérek meséiből ismerünk, „fáraónő” volt. A két fivér, Jacob (1785-1863) és Wilhelm Grimm (1786-1859) miközben meséltek, a német nyelvről és nyelvtanról, valamint a régi germánok mondavilágáról írtak tudományos könyveket, cikkeket. A költő, irodalmár Charles Perrault (1628-1703), a Francia Akadémia tagja, szintén írt meséket és nem csak tudományt. Az ő Cinderelláját 1697-ben ismerték meg azok, akik nem olvasták Sztrabónt. Jézus kortársa, a híres ókori utazó Egyiptomban megcsodálta az akkor már több mint 2500 éve álló gízai piramisokat is. A legkisebbel, Menkauré, görögül Mükerinosz (ur: i.e. 2530-2503) piramisával kapcsolatban azt hallotta, hogy azt a fáraó feleségének, Rhodopisznak építették.

A fáraó és Hamupipőke mesébe illő módon találkozott. „Azt regélik róla", írja Sztrabón a Geógraphika című könyvében, "hogy miközben fürdött, egy sas elkapta a szolgálólánytól az egyik cipőjét, s elvitte Memphiszbe, s minthogy a király éppen igazságot szolgáltatott a szabadban, a feje fölé szállva az ölébe ejtette a cipőt.” A lábbeli felkeltette a fáraó érdeklődését a titokzatos lány iránt, aki akkor még hetéra volt, és szétküldte az embereit a birodalomban, hogy keressék meg a viselőjét. A szolgák végül Naukratisz városában rátaláltak Hamupipőkére, akit a fáraó feleségül vett, és a halála után a már említett piramisba temették el. Bár Naukratisz romjai ma is léteznek, mégis Sztrabón elhitt egy olyan története, amit már Hérodotosz (megh. i.e. 425 körül) is megcáfolt. A görög-perzsa háborúk című művében így ír Mükerinosz piramisáról: „Egyes hellének azt állítják, hogy a király szeretőjének, Rhodopisznak a piramisa ez, de tévednek. Szentül hiszem, hogy ezek meg sem tudnák mondani, ki volt Rhodopisz, mert ha tudnák, nem állítanák, hogy ő emeltette a piramist, amelynek építése állítólag sok-sok ezer talantonba került.”

Hérodotosztól megtudjuk, a titokzatos hölgy annak a szamoszi Iadmónnak volt a rabszolganője, akinek a híres meseíró, Aiszóposz is a rabszolgája volt. Rhodopiszt Egyiptomban megvette a görög költőnő, Szapphó fivére, majd idővel a szép örömlány megvásárolta a szabadságát. Mindez, ahogy Hérodotosz tudósít, „Amaszisznak az idejében volt…”. Amaszisz fáraóból a történelem kettőt ismer, de „szerencsénkre” az egyik az i.e. XVI. században uralkodott. II. Amaszisz vagy II. Jahmesz (ur. i.e. 570-526) katonaként került a trónra. Uralkodása egybeesett a Perzsa Birodalom felemelkedésével, ezért Egyiptomnak létérdeke volt a jó kapcsolatok ápolása a görögökkel. Az egyiptomi görög kolónia központja Naukratisz volt, és a görög-egyiptomi szálakat erősítendő, II. Jahmesz egy görög nőt is feleségül vett.

Ezeregy fabula

Indiából indult hódító útjára az Ötös Könyv, a Pancsatantra, amit szintén egy komoly férfi, egy brahman (hindu pap) állított össze. Annak ellenére, hogy a legtöbb mese állatmese, az epikai mű valójában egy fejedelem tükör, azaz arról is szól, hogy milyennek kell(ene) lenni(e) az igazságos uralkodónak. Mivel az állatok függetlenek a tértől és az időtől, ezért a meséket mindig, mindenki a maga korának megfelelően értelmezheti. A végleges formáját az i.sz. II-III. században elnyert szanszkrit bölcsességet a VI. században perzsára (pehlevi) fordították. Ezt a perzsa születésű Ibn al-Mukaffa (megh. 757) arabra fordította Kalíla és Dimna címen, majd a szír, görög, és héber fordítás után, egy keresztény hitre tért zsidónak köszönhetően a XIII. században már latinul is olvasható volt. A történetek komolyságát jelzi, a címben nem a két sakál neve szerepel, ugyanis Kalíla és Dimna sakálok voltak, hanem: Az emberi élet könyvára. „Találkozott egyszer Kína, India, Perzsia és Bizánc uralkodója, és mindnyájan elmondtak egy kalimát, azaz egy tanulságos történetet.” 1570-ben elkészült az angol fordítása is, és a költő, meseíró La Fontaine (1621-1695) is megírta, nem csak Aiszóposz fabulái inspirálták.

Zarándokok mennek Canterburybe, és az út során különböző történetekkel szórakoztatják egymást a költő, filozófus, Geoffrey Chaucer (1344-1400) Canterbury mesék című könyvében. Zarándokok, ugyanis az emberiség történelmében évezredeken át csak ők, a diákok, a katonák, és a kereskedők utaztak. A zarándokok és a diákok azért indultak el, hogy önmagukat egy magasabb testi-lelki-szellemi szintre emeljék, a katonák és a kereskedők pedig az anyagi javakért. A gyarmatosítás korában elindult az arisztokrácia, és a XIX. század végén, abban az időben amikor megjelent Verne 80 nap alatt a Föld körül című regénye (1873) elkezdődött az a fajta utazás, amiből a XX. század második felében megszületett a tömegturizmus. Ezzel az életmóddal már nem tudja felvenni a versenyt az általános és középiskolák osztálykirándulása, ami még ragaszkodik a tradícióhoz, a lélek és a szellem műveléséhez. A gyarmatbirodalmak megszűnése után néhányan párhuzamot véltek felfedezni a népüket elnyomó katonák, és az újonnan érkező turisták között. Miért? Mert a katonák fegyveres hadoszlopa után jöttek a turisták fegyvertelen hadoszlopai. Mindkét sereget az érkezési helyről jól megszervezett logisztikával szállítják a laktanyákba, a szállodákba, és a helyiektől gyakran hermetikusan elzárt turistaparadicsomokba, compoundokba. És ott, a falakon belül az idegenek élik a maguk megszokott életét, nem törődve a külvilággal. Néhány vezetőt – tisztek, idegenvezetők - leszámítva a két közösségre nem jellemző, hogy beszélnék a helyiek nyelvét, nem ismerik azok kultúráját, vallásait, szokásait. Mindkét tábor rendszeresen portyázik, a saját jól megszokott, bejáratott útvonalain, és csak azokkal a helybéliekkel tartja a kapcsolatot, akikre szüksége van. Elvárják, hogy a helyiek alkalmazkodjanak hozzájuk, kiszolgálják őket még akkor is, ha ez ellenkezik a helyi szokásokkal, vallásokkal. Mindkét közösségben sokan lenézik a helyieket, és csak eszközt látnak bennük a céljaik eléréséhez. A hírekből tudjuk, napjainkra már sok európai ország és város is megelégelte a turisták invázióját, illetve a koronavírus is otthon maradásra készteti az utazó tömegeket.

Kór-történetek

De nem a mostani járvány a legelső Európai történelmében, a VI. században még a Selyemúton érkezett a pestis Európába. A XIV. századra viszont megváltozott Ázsia politikai térképe, és a Selyemút egyik legnagyobb haszonélvezői az iszlám vallásúvá vált mongolok lettek. Mivel a keresztes hadjáratok miatt a kereszténység és az iszlám, valamint a mongol és nem-mongol muszlim államok közötti kapcsolatok megromlottak, ezért a Selyemút kelet-nyugati forgalma lecsökkent, és a kereskedők már nem utaztak, hanem inkább kereskedelmi kolóniákat alapítottak. A mai Feodoszijában a Fekete-tenger partján genovaiak is éltek. A tatárok megpróbálták elfoglalni a várost, de az ostromlók között kitört a pestis, Kaffa megmenekült. Bosszúból az ostromlók, a pestisben meghaltak holttestét katapulttal belőtték a városba. Van, aki úgy tudja, hogy a tatárok „kipcsakok” voltak, más szerint csak a seregek vezetője, Dzsani bég volt kipcsak, a katonái pedig „Tartar”-ok voltak. Bár az sem biztos, hogy a támadók tatárok voltak, a tudomány szerint maguk a genovaiak fertőzték meg az általuk is lakott várost. A tudósok között abban konszenzus van, hogy az ázsiaiak katapultot használtak, de az egyik tudós (direkt a szóismétlés) szerint mindez „kaptapulttal” történt. Tény, a XIV. századi pestisjárvány a mai Kínából indult, de a muszlim mongolok miatt, mivel blokkolták az Európába irányuló kereskedelmet, a betegség megragadt Közép-Ázsia pusztáin. A legelső európai áldozatok a mongol-orosz birodalom határán élő oroszok voltak, majd Kaffából a pestist a genovai kereskedők hozták el Európába. Miután a „fekete halál” végigpusztította Európát, észak felől, Észak-Európából visszatért az oroszokhoz. Aki megtehette, a halálos kór elől az önkéntes karantént választotta, és elővette a perzsa orvosok receptjeit.

Az iszlám világ bölcsei közül egyesek annyira ismertek voltak Európában, hogy a neveiket még latinra is lefordították. A perzsa orvos, Rázi (Rázes, megh. 925) elsőként írt a himlőről, és a kanyaróról. A fertőzések megelőzése végett a kézmosást és a szappan (arabul szábún) használatát ajánlotta, a sebek fertőtlenítésére pedig az alkoholt (arabul kuhul, névelővel al-kuhul, azaz az alkohol). Szappanból bőven volt választék, a selyemút mellett fekvő Mardin városa az olajbogyóból készült kencéiről volt híres, míg a szintén törökországi Safranbolu pedig, ahogy az a nevéből is következik, a sáfrányból készített termékekről. Ibn Szína (Avicenna, megh. 1037), akinek az orvosi könyvéből évszázadokon át tanultak az európai egyetemeken, a fertőző betegeket negyven napra elkülönítette. Az arab 40 (al-arbaún) szót a velencei kereskedők olaszra fordították: quarantena, azaz karantén. A „fekete halál” tombolásának idejében született meg Boccaccio (1313-1375) híres műve a Dekameron. A hét nő, és a három férfi olyan, nem csak pajzán történetekkel szórakoztatta egymást, amelyekben a Kalíla és Dimna, valamint a Pancsatantra is megjelenik.

Kolumbusz Kristófot nem érdekelték az arab mesék, őt inkább a földrajztudomány vonzotta. Szicíliában, II. Roger (1194-1250) udvarában dolgozott az arab földrajztudós, al-Idríszi, akinek a világtérképe, a Tabula Rogeriana és a hozzá írt magyarázata nem csak az Atlanti-óceánt ábrázolta, hanem a Magyar Királyságot is. A Duna (Nahr Danú) mellett látható a térképen Sopron (Sabruna), Esztergom (Asarkuna), és Benura, azaz Buda is. A genovai születésű Kolumbusz 1492-ben érkezett Amerikába. És véget ért a prekolumbán Amerika történelme, mert a konkvisztádorok között "kórkvisztádorok" is voltak. A kanyaró, a himlő mellett az őslakosokra még azok a betegségek is halálos veszélyt jelentettek - influenza -, amelyekből az európaiak már felgyógyultak. Így ért véget a maják, az aztékok, és az inkák legendás birodalma és civilizációja, amelyek talán még ma is léteznének, ha sokan nem hitték volna el az Eldorádóról szóló mesét. A hírekből tudjuk, Dél-Amerika őslakosait a koronavírus, korunk pandémiája veszélyezteti.

1514-ben portugál hajók eljutottak Kínába, és a nyugodt utazás biztosítása véget elfoglalták a Hormuzi-szorost is. Az 1600-ban alapított Brit Kelet-indiai Társaság katonai kolóniát alapított Iszfahánban, Perzsia (Irán) akkori fővárosában, és a nyugodt utazás biztosítása véget segítettek a sahnak kiűzni a portugálokat a Hormuzi-szorosból (1622). A Francia Kelet-indiai Társaság megbízásából érkezett Keletre Antoine Galland (1646-1715) az Ezeregyéjszaka első európai fordítója. Már hét kötete megjelent, amikor Galland Szíriában találkozott egy maronita keresztény szerzetessel, aki elmesélte neki az Aladdin és a csodalámpa, valamint az Ali baba és a negyven rabló című meséket. Viszont ezeket a történeteket egy arisztokrata nő, „Seherazádé” mondja el.

Az egyik első magyar mesegyűjtőnek, Gaál Györgynek (1783-1855) egy idős közvitéz sztorizgatott. A történetek 1822-ben németül, 1857-ben pedig magyarul is megjelentek, de ezt a folklorista, fordító, könyvtáros már nem élhette meg, az Oszmán Birodalomból már betegen tért haza. Oda azért utazott, hogy meglátogassa a fiát, Gaál Gusztávot (1816-1862), aki 1849 után a mesés Keletet választott a száműzetése színhelyéül. Veli bég, mert időközben a magyar orvos felvette az iszlám vallást, az isztambuli Orvosi Akadémián tanított, majd Boszniába utazott, amikor kitört a kolerajárvány. Szarajevóban halt meg.