A jó épület tiszta, mint a forrásvíz

Publikálás dátuma
2020.06.21. 08:07

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Remek dolgot találtak ki a budapesti Műegyetem Középülettervezési Tanszékén. A Szabó Levente, Klobusovszki Péter, Fazekas Katalin és Bartha András Márk alkotta csapat életre hívta a PACE-t (Public Architecture in East-Central Europe, www.paceproject.eu), azaz a Közösségi Építészeti Alkotások Kelet-Közép-Európai Regionális Online Gyűjteményét. Az új honlapon felkért zsűritagok válogatása alapján, kilenc ország – Csehország, Horvátország, Lengyelország, Magyarország, Románia, Szerbia, Szlovákia, Szlovénia és Ukrajna – elmúlt öt évben megvalósult 3-3 kiváló közcélú építményét, közösségi terét ismerhetjük meg. Ezután minden évben újabb építészeti kincsek gazdagítják majd az anyagot. Kalmár László Ybl- és Pro Architectura díjas építésszel, a magyar válogatóval beszélgettünk.  Miért van szükség egy ilyen kelet-közép-európai építészeti gyűjteményre? Rengeteg az építészeti publikáció a világban. Hajlamos az ember belefeledkezni a látványos képekbe. Vagy talán nem is a képekbe, hanem a képkeretbe és a kép fölött csillogó üvegbe. Főleg a gazdagságot reprezentáló, tündérszépen fotózott házakra figyelünk, amelyek így nem csak saját magukat, de a nézőiket is méretre szabják. Ez a folyamatos valóság-mellettiség engem zavar. Mi itt Közép-Európában két lábbal állunk a viacoloron, sokat tanulhatunk egymástól.
Vannak közös jegyek a régió építészetében? Hasonlóak a problémáink, ha ezeket helyesen ismerjük fel, akkor az ezekre adott építészeti válaszok is hasonlóak lehetnek. A meglévő városszövetek karaktere és állapota, a XX. század rombolásai és érzéketlen beavatkozásai összekapcsolják a régiót - de közös az európai minták iránti vágyunk is.
Az ön és Zsuffa Zsolt által tervezett budaörsi városháza számomra lenyűgöző, nagyszabású és mégis emberi épület, de a PACE gyűjteménybe inkább szerény építményeket válogatott. Miért? Az Európai Unió kortárs építészeti díját (Mies van der Rohe-díj) 2019-ben egy igazán remek francia épületegyüttes, egy szociális lakásokból álló panelrekonstrukció nyerte. A tervezői, Anne Lacaton és Jean Philippe Vassal fiatalon Nigerben dolgoztak, ott tanulták meg, mi az egyszerűség és a takarékosság. Éppen ezért felújított épületük gyönyörűen tiszta, mint a forrásvíz. Értékét elsősorban nem a fenséges külső, hanem az életminőség javítása adja. El sem tudom mondani milyen fontos üzenet ez például nekünk, magyar építészeknek. A mostani válogatásnál én is már a legelején tudtam, hogy kerülni fogom a reprezentatív, drága épületek körülrajongását. Úgy is mondhatnám, hogy bántja az érzékszerveimet az a hibás geometria, ha valami távolról nagynak tűnik, de közelről jelentéktelen. Vannak viszont rejtőzködők, amelyek "kisképűek", alacsonyan hordják az orrukat, "lennhéjáznak". Ilyeneket választottam.
Mitől jó egy épület? Ez bonyolult, mint a vogon költészet. Egyszerűbb megmondani, hogy mi az a három dolog, ami szükséges a létrejöttéhez. Értelmes megbízó, értelmes feladat, és értelmes építész. Ebben a sorrendben. A harmadik a legkevésbé fontos. Ez talán arra is választ ad, hogy miért olyan ritka az igazán jó épület és miért még sokkal ritkább a nagy léptékű jó épület. Az értelmes megbízó nyitott az újdonságra, a szokatlanságra, de nem önmaga emlékművére vágyik. Bármily meglepő, de van ilyen, még önkormányzat is, sőt állam is (például a szlovén, az észt, a svéd, a portugál vagy a svájci). Az értelmes feladat mögött vagy közmegegyezés van, vagy, ha nincs, akkor is szembetűnő a közösség érdeke. Értelmes építész nincs :-) Na, jó, van, de nem a személye a fontos, hanem a terv. És ez legtöbbször csak tervek versenyében: tervpályázatokon dőlhet el. Ez mifelénk a legritkább.
Ön mit tart jellegzetesnek a mai építészetben? Érzékelhetők-e trendek? Sokak számára túlságosan fontossá vált az egyediség és a komponáltság. A siker egyik záloga gyakran az "érdekesség". Ez a megközelítés érzésem szerint ellentmondásban van az építészeti hagyománnyal, talán az építészet lényegével is. A változatosságot optimális esetben a különböző korokban, különböző funkciókra épült házak szövedéke adja, valamint a természet, ami körülveszi mindezt. Ráadásul a mozgás, a nézőpont dinamikus változása is segít ennek elérésében. Rendszerint csak a fotó sugallja azt, hogy egy homlokzaton nagy szükségünk van az "architainment"-re (építészeti szórakoztatás – a szerk.). Érzésem szerint nem ebben van a titok, sokkal inkább a léptékben. A hagyományos telekosztás Európában arányos homlokzati egységeket hozott létre. A szemünk hozzászokott ehhez, és ezt látjuk szépnek. A II. világháború utáni tömeges lakáshiány szülte a tömeges lakásépítést, az pedig felborította ezt a megszokott arányrendszert. Később a városok növekedése és az üzleti érdekek tovább növelték a volument és ezzel a falansztert. Ennek kompenzálására erősödött fel mindannyiunkban az exkluzivitás vágya, ami azonban egy tünet, nem keverendő össze az építészeti gondolattal.
Csakhogy ha a letisztultságot nem hatja át egyedi, nagyszerű szellemiség, akkor unalmasan szögletes, barakkszerű építmény is létrejöhet. Az esztétika helyett inkább az emberre koncentrálnék. Magyarországon több mint hétszázezer panellakás épült. Ez a tény nem megkerülhető, és az ott lakók életminőségének javítása sem halogatható, mert beláthatatlan társadalmi feszültségekhez vezethet. Ebben a léptékben nem szabad a vizuális elemekre hagyatkoznunk, a téri minőség javítása a feladat, erre példa a fentebb említett francia épület. Az amerikai álom, hogy mindenki lakjon családi házban és legyen kocsija - nyilvánvalóan tarthatatlan. Ráadásul a végtelen kertvárosok nélkülözik az ember elementáris igényét a kultúrára. Ha Kína felé tekintek, ugyanilyen tarthatatlannak és élhetetlennek látom a növekvő megapoliszokat (valójában nem értem őket). Magyarországon is növekszik a városi lakosság aránya, de nem kezelhetetlen mértékben, Budapest lakossága például száz éve nagyjából változatlan. Tehát van remény és számos követhető európai példa.
Galya-kilátó, Mátraszentimre
Fotó: galyakilato.hu
Mi lehet az oka annak, hogy ma Magyarországon nem nagyon szeretik az emberek az általuk „modernnek” nevezett épületeket? Ez nem hungarikum, nagyjából mindenhol így van. És nem is csak az építészetben. A kortárs zene, vagy a kortárs képzőművészet elutasítása hasonló mértékű, az építészet annyiban különbözik ezektől, hogy nagyon szem előtt van, nem ignorálható. A közoktatást szokás ezért kárhoztatni, és bizonyára van is alapja, de ez nem kielégítő magyarázat, és a felelősséget sem szeretem elhárítani. Az iskolától annyit mindenesetre remélhetünk, hogy sok minderre felkészít és felülírja a "nem értem - tehát nem szeretem" automatizmust, ami, úgy érzem, belénk kódolt ösztön, csak az intellektus képes fölé kerekedni. Az építész felelőssége ezután vethető fel. Kezdhetjük rögtön azzal, hogy építészeti indokból nem vágunk ki fát, nem tesszük tönkre a természetet. Folytathatjuk az épített örökség megőrzésével, és egyáltalán nem csak a műemlékekre gondolok, az a jéghegy csúcsa. Európa szerencsésebb részein, ami működik, azt nem illik kidobni, ami egyszer megépült, azt nem illik elbontani, csak ha már minden más lehetőséget (más helyszín választása, kisebb funkcionális kompromisszumok, kreatív, szokatlan megoldások stb.) elvetettünk. Csak mindezek után várhatjuk el, hogy amit mi tervezünk, azt hasonlóképp tiszteljék mások. Belenyugodhat abba egy építész, hogy az emberek nem akarják az építményeikben viszontlátni, érezni az adott kor életérzéseit, anyagait, formavilágát? Nem kárhoztatom ezért az embereket. Mindannyian mintázatokat követünk, akkor is, amikor nem vesszük észre. Amikor egy megfontolt felnőtt ember a családja számára otthont keres, többnyire az emlékeit hívja segítségül, és többnyire egy generációt átugrik ilyenkor. Tehát a nagymama háza, egy távolabbi rokon békés otthona erős tudatalatti vonzást jelent. Vidéken inkább a kis kúriák emléke, nagyvárosokban a polgári lakás. Nincs ebben semmi rossz. Sajnos a két világháború erősen felborogatta ezt az idillt (ami talán sose volt - József Attila írásai jutnak eszembe). Az a gondolat, hogy az otthon kortárs építészeti eszközökkel is megvalósítható, csak ezután szokott következni, de még akkor is dolgozik bennünk az emlék, próbáljuk a vágyott békebeli idill felé terelni a jövőt, és ehhez igazítani az építészetet. Hogyan lehetne fejleszteni a vizuális kultúrát és a közízlést? Mint az egyszeri gyalogos a Király utcában: Elnézést uram, hogy jutok el a Zeneakadémiára? Nagyon sok gyakorlással. Minden korban jellemző volt az uralkodókra, hadvezérekre, országvezetőkre, hogy nagyszabású (köz)építményekkel akartak örök emléket állítani maguknak az utókor számára. Ma milyen építészeti lenyomatok maradnak az utókorra egy-egy országban? A tervezői, az állami vagy a pénzemberi akarat uralkodik? Él egy városi legenda építész körökben, olyan jópofa, hogy akár igaz is lehet. 1983-ban a párizsi Bastille Opera nemzetközi tervpályázatára 756 pályamű érkezett. Természetesen a pályaművek készítője a bíráló bizottság számára mindig ismeretlen, csak a döntés meghozatala után lesz nyilvános, a részrehajlás elkerülése miatt. Az egyik tervet hamar kiszemelte az építész zsűri, a felismerhető jegyek alapján végig az akkori sztár, Richard Meier terveként hivatkoztak rá, érveltek mellette. Borítékbontáskor derült ki, hogy nem ő tervezte, hanem egy ismeretlen, 35 éves kanadai-uruguayi építész, Carlos Ott. Az Opera az ő tervei szerint épült meg, François Mitterrand adta át 1989-ben a francia forradalom kétszáz éves évfordulóján. Ott (a demokrácia) győzött. Hogyan lehetséges, hogy a Virág Csaba-féle, finoman a Várba komponált, modern Teherelosztó épületét az erőteljes szakmai tiltakozás ellenére mégis le akarják bontani? Még reménykedünk. Amikor tíz éve a belvárosba tervezett Zeppelin ügye kipattant, és a Bécsi utca, Deák Ferenc utca kereszteződésében öt épület lebontásával fenyegettek, egymás mellé tudtak állni a civilek, az építészek, a műemlékvédők és a lakosság. Együtt mentünk utcára. Mindenki mást gondolt védendőnek az öt ház közül, mi, építészek elsősorban Gulyás Zoltán 1963-ban épült legendás Chemolimpex házát. Nem vagyok teljesen naiv, a Chemolt nem tudtuk volna egyedül megmenteni, ugyanazért, amiért ma a Teherelosztót sem. Akkor azért sikerült célt érni, mert a szabadság kis körei épp egymást érintették, együtt erősek voltunk, pedig nagyon komoly bársonyszékekből támogatták a projektet, hatalmas pénzügyi nyomással a háttérben. Azok a házak ma is állnak. Virág Csaba Villamos Teherelosztója és az építészek most egyedül maradtak. Optimistán azt tudom mondani, ha mégis elbontják, mártírt csinálnak belőle, az utókor számára tankönyvi hivatkozási pont lesz, egy barbár kor műveletlenségének áldozata. Ha így nézem, mindenképpen nyerünk. Az új, emblematikus épületekre vágyó magyar honpolgár tudathasadásosan fordul a Liget Projekt felé: legyen, de ne ott, ne ilyen erőszakosan, ne egy-két ember megalomániájának eredményeképpen, és esetleg több magyar tervezővel. Ön hogyan vélekedik erről? A tervpályázat idején több külföldi iroda megkeresett minket. Egyikük azt is felajánlotta, hogy együtt készítsünk ellentervet, de mindenkinek nemet mondtunk. Az új Nemzeti Galériát tervező japán iroda az egyik legnagyobb ikonja a kortárs építészetnek. Korábban álmodni sem mertünk arról, hogy egyszer együtt dolgozzunk, de mikor győztesként megkerestek a közös munkára, fájó szívvel nekik is nemet mondtunk. Szerintem nem is értették, miért, talán fel sem merült bennük, hogy egy ilyen léptékű beruházás mögött nincs társadalmi és szakmai konszenzus. A Liget Projekt egyik legnagyobb kártétele, hogy két alapértéket fordít egymás ellen: a kultúrához való demokratikus hozzáférés nemes elvét állítja szembe a természeti környezettel. Így mindkét érték beszennyeződik. Mi mindenre képes ma a magyar építészet? És hova szeretne eljutni? Beszélgetésünk kiindulópontja az általam választott három épület volt, rájuk hivatkozom: A NartArchitects építészeinek sikerült megmenteni és bővíteni az 1939-ben épült Galyatető kilátó egyszerre racionális és poétikus erejű épületatmoszféráját. Nosztalgiamentes, őszinte szerkezet, különböző textúrák és faktúrák integrált rendszere, kortárs hangszerelésben. A paksi Deák Ház rekonstrukciója esetében, a Karácsony Építész Iroda munkájában a műemléki kutatáson alapuló értékőrzés és a mély intuícióval átgondolt kortárs építészet harmonikus együttélése valósult meg. Az egri Arkt művészeti ellátó pedig hiánypótló közösségi helyet teremtett egy egri parkban, számos önkéntes csapat segítő közreműködésével, minimális költségen. Rengeteg apró történet, lenyűgöző szellemi nyitottság és sok-műfajúság. Ami pedig a jövőt illeti, kedves tanáromat, Reischl Gábort idézem, aki szintén idézett egy bölcs öreg paraszt bácsitól, hasonló kérdésre válaszolva: bátyám, tudom én mit kéne csinálni, no, de addig mit kéne csinálni?

Görög nevetés

Publikálás dátuma
2020.06.21. 08:06

Fotó: TOSHIFUMI KITAMURA / AFP
Ha tudnám, hogy hova tűnnek el az elveszett tárgyak! Könnyen lehet, hogy az aranyhal három kívánságából (már ha kifognám) egyet erre pazarolnék: mutassa meg, hogy hol vannak. Hogy végre megnyugodjak, lezárjam az ügyet. Kvázi eltemessem őket, mint apró halottakat az emlékek mellé, ahogy a régi uralkodókat földelték el a legfontosabb használati tárgyaikkal: mégsem kell nulláról kezdeni a másik életükben. Legtöbbször persze a pénz eltűnése a legemlékezetesebb és a legfájóbb. Azután jönnek néha teljes szimbiózisban az iratok, kulcsok, apró, de létfontosságú tárgyak. Életünk csöndes alkatrészei. Legutóbb Dusi cumijának teteje tűnt el, ami már csak este kell a cuminapokon az elalváshoz, de akkor mindennél fontosabb, az univerzum közepe, persze nem volt sehol, tűvé tettük az egész lakást. Péntek este történt, ilyenkor már nem lehet elmenni a boltba, arra gondoltuk, akkor formáljuk át pedagógiába az egészet, gyorsan elkezdtük a litániát, hogy ő most már elég nagy kisfiú ahhoz, hogy ez gondot okozzon, különben is kell az „R” betű (a cumihasználat lassítja ennek a furmányos betűnek a kimondását), de igazából mi magunk se hittünk az igazunkban. Aztán jöttek a könnyek és a verejték, már tényleg csak a vér hiányzott. Még éjjel egykor is szemrehányó hangon ébresztett fel, hogy de hát nem is keresem, holott megígértem. Az apai ígéret pedig olyan, mint az alapító okirat, mint a Biblia. Zombiként néztem be az ágyak alá, mert más nem jutott az eszembe. Már ott tartottam, hogy feltúrom a kukát, kint is, bent is, s ha megvan, lesikálom, kifőzöm, fertőtlenítem, de a nejem elvből nem enged semmit visszahozni a szemetesből. Onnan nincs visszaút, mondta harciasan, a kedvenc elnyűtt pólómat se csempészhettem vissza a rendszerbe, s akkor már ezért nem tudtam aludni, mert azon kezdtünk el vitázni, hogy ez mennyire normális vészhelyzet esetén. Mármint az elvekhez való vak ragaszkodás. Ilyenkor rugalmasnak kell lenni, mondtam ásítva, s lehet, hogy el is aludtam a mondat közben, mert nem emlékszem a válaszra. A másik ilyen eset még jobban belém égett. Az első feleségemmel mentünk az első nászutunkra, akkor ültünk először repülőn, és (Horvátországot nem számítva) akkor voltunk először külföldön. Nem túl sok rutinnal tettem be a pénztárcámba az esküvőre kapott eurókat (akkor láttunk először ilyen szép zöldhasú százasokat), ezervalahányat, úgy is volt a fejemben, hogy most végre egy hétig nem nézzük, mi mennyi, mindent kipróbálunk, mindent megkóstolunk, Kréta minden zugába bepillantunk. Aztán a buszon, ami a reptérről vitt a szállásunkra, eltűnt az utolsó centig. Hirtelen mi lettünk Kréta legizgalmasabb nevezetessége, mert két olyan leforrázott, tanácstalan embert (sajátos Laokoón-csoport) még senki sem látott. Aztán az unokatestvérem utalt át gyorssegélyt, a dőzsölésből pedig spórlás lett, egyszer stoppal kellett hazamennünk Réthimnóból Haniába, mert ez ebéd elvitte a buszjegy árát. Kicaplattunk a város szélére, s addig integettünk, amíg egy világslágereket fütyülő görög fel nem vett, aki nyaktörő iramban repült a szerpentinek fölött az ócska autójával, emlékszem, a We Are the Champions dallamára imádkoztam, hogy túléljük valahogy. Persze feljelentést is tettünk az eltűnt pénztárca ügyében a helyi rendőrőrsön, holott szinte biztos volt, hogy az utastársaink közül volt valaki ilyen leleményes, a rendőr egy ujjal pötyögte a jegyzőkönyvet, variálta a tíz angol szót, amit tudott, szemben az én húszammal, szánakozott, ómájgád, ómájgád, én meg éreztem, hogy odabent viszont majd szétveti a röhögés. Ha elkezdi, ma gyilkosságért ülnék egy félhomályos krétai tömlöcben. Ez maradt meg bennem nagyon, meg a félbehagyott házak, az adóelkerülés szerény emlékművei, hogy egyszer akartam kienni a görög szigetet a vagyonából, aztán még a centeket is számolni kellett. Ahogy az lenni szokott, végül a házasság napjai is elfogytak, ilyen rossz indulást vagy sírig tartó szövetség követi vagy a lassú lemorzsolódás, mi az utóbbit választottuk. Talán nem véletlen, hogy erről az útról egy fotó sem készült (talán az egyetlen ilyen kiruccanás volt életemben), semmi sem örökítette meg a kényszeredett vidámságot, a megbocsátást gyakorló arcokat. Csak az emlékek pillanatfelvételei maradtak, némi rossz szájíz, pedig ma már én is úgy tudnék mulatni a dolgon, ahogy az a köpcös, diszkréten izzadó görög rendőr. Olyan aranyhal kellene tehát, amely bevilágítana ezekbe a sötét zugokba, egy arc kerülne az ismeretlen elkövető helyére (bár ezzel sem érnék túl sokat, ma már mindenki felismerhetetlenné szürkült), felvillanna az elgurult cumi helye, valahogy úgy látnám az egészet, mint a régi Kék fényben a rekonstruált bűntényt. Aha, mondanám magamban, tehát így fogott össze ellenünk a sors. Bár az is jó dilemma, hogy vajon mennyi nemtudás kell az igazi boldogsághoz, hiszen ha a tárgyak köddé is váltak, megmaradtak a sztorik, amit a képzeletbeli tábortűz mellett regélhetek el. Időt kaptam tehát a tárgyak helyett, és figyelmet, amellyel felém fordul most is az olvasó, együtt kuncogunk görögként, és sírunk magyarként. Ha belegondolok, nem is olyan rossz üzlet ez.

Felhő úr és a csend meg a zaj

Publikálás dátuma
2020.06.21. 08:05

Fotó: ADEK BERRY / AFP
Felhő úr szokásos circulusait rótta Budapest viharvert utcáin, s nem szegé ám kedvét, hogy fejére szapora esőnek maradéka záporoza, excellens hősünk ugyanis ifjú arszlán korától fogva minden nemű, rangú és fajtájú égszakadásoknak, záporoknak, zivataroknak, viharoknak nagy barátja lévén mind a sűrűn szakadó, mind a lomhán csepegő víz által nostalgicus hangulatba minden ilyes alkalommal édes-búsan elringattatik. E napon is így vala! Az elmefuttatásban kiteljesedő, csendes ambulatiot csak egy-egy syren hangú automobil szakítá meg, mely a nagyméltóságú cohortes vigilumtól extra rapide sürgetvén úgy süvíte Felhő úr fülébe, mint az armageddon napján pokloknak összes diabolicus harsonája. Oh, alig múla el bűnös emberi fajunk fele felül a corona virusnak első rettenete, máris itt az újabb istencsapása reánk e miserabilis viharoknak formájában, melyek szegény Budapestet sanyargatni hetek óta nem szűnnek! Megfogant talán insidiosus dictatorunk átka, aki újabban a Budai Várban székelvén oly gyűlölettel tekint az alant fekvő fővárosra, hogy az végül összeroppan e politicai detestatio roppant súlya alatt?! De ne csodálkozz, ember! Maledictus homo qui confidit in homine : ezen régi bölcsesség nyomán Felhő úr sem bízik immár senkiben, kit a nyomorult magyar világra magyar anya szült. Olykor feltűnik ugyan elborult fejében az a múltkori tárczájában már megemlített szép symbolum-kép, hogy azt a diabolus dictatort, ki oly sok újkori dispendium és calamitas oka, a feldühödött plebs egy vértelen defenestratio útján a Budai Vár ablakából arra a trágyadombra visszadobni méltóztatik, ahonnan felkapaszkoda, hiszen ami a cseheknek egyszer sikerült, az – bis repetita placent – a dicső magyarnak is menni fog! Ám Felhő úr tudja, hogy a revolutio csak afféle ábránd, haszontalan visio, csalfa délibáb. Nincsen a magyar hazában három hazafi sem, ki legalább abban az egy dologban consensusra jutna, hogy az említett dictator urat vajh' miféle módszerrel kellene magas hivatalából egyszer és mindenkorra úgy lehajintani, hogy az említett dictator úr a magyar res publica kormányrúdjának többé a közelébe se merészeljen menni! Nincsen a mostani magyar hazában oly jól szervezett politicai cohors, mely egy symbolicus defenestratiot annak rendje és módja szerint a közjó érdekében lebonyolítani képes volna. Mit követénk el vajon, hogy álladalmunk békéjét efféle háborúk dúlják és társaságunk egységét ilyen környülállások szabdalják? Miféle adulteratus accusatio fogalmaztatott meg ellenünk a Budai Vár magasában, hogy sub poena vagyunk élni kénytelenek? Felhő úr fejében efféle gondolatok forogtak, miközben sétaköreit rótta és a köd ülte Budai Vár ormát nézegeté. És akkor… Hallga csak! Fülét egy melodia néhány üteme érinté… És az effectus kényszeríté, hogy megálljon és fejét a melodia forrása felé fordítsa… És milyen jól tevé, mert Felhő úr szépet observált, gyönyörűt! Három ázott proletárt látott egy bodega alatt ücsörögni. A proletárok munkás gúnyát viseltek, felső testük azonban csupasz vala, így üldögéltek egy félbe hagyott aedificio előtt és musicát hallgattak. De micsoda musica volt az! „Csak a csend meg a zaj, na, azok idegesítenek, minden jó, csak a baj ne járna annyit ide…” Ez szóla a kicsiny fa bodega alól, ezt hallgatta a három proletár, ki oly megverten és oly szomorún ült ott az eső elől menekedvén, hogy Felhő úr csak nézte őket és a szemét róluk levenni képes nem vala! Olyanok voltak ők, mint egy mozgófilm szereplői, kiket a Director, minden magasságok ura a filmes culissák közé állíttatott, hogy kifejezzék koruk és világuk érzeményeit… „Csak a csend meg a zaj, na, azok idegesítenek, minden jó, csak a baj ne járna annyit ide” – ezt dünnyögte a három proletár, ki a szöveget, íme, pontosan tudta! Oh, minő hála vala az, mit akkor Felhő úr azon Lovasi nevezetű nagy magyar Poeta iránt érzett, ki e dalsorokat megírta! Gloria néki! Örök dicsőség Bandinak a hegyről, ki ezt az édes-bús hymnust megírta és melléje szép magyar melodiát szerze a plebs gyönyörűségére! És nem radio adást hallgatott a három proletár, oh, nem! Hanem az említett solo productiot directe consumálták a proletárok, amiről Felhő úr onnan szerze tudomást, hogy midőn a dalnak hangjai lecsengtek, akkor nem az aedificio folytatódott tovább, hanem felhangzott a solo lemeznek egy következő productioja! És a proletárok némán hallgatták e musicát, mely, mint mondottuk, korunknak és világunknak hív expressioja vala! „Vedd fel a szép ruhád, viszlek a bálba, az éjjel nem alszunk más se csinálja…” Ez a dal szárnyalt a viharvert Budapest fölött! „Látod, mit tettek ezzel a földdel, összebirkózzák a felületét, nyomatják neked a zsuzsu zenét, nyomod velük, míg tart az éj, aki figyel, az él, aki él, az széjjelszedi magát ma éjjel, hát vedd fel a szép ruhád, viszlek a bálba, az éjjel nem alszunk, más se csinálja…” És Felhő úr ámulva tapasztalá, hogy ekkor az eső alábbhagyott : mintha végre érteni kezdené a világot, melyet verni méltóztatik.
Szerző