Mohácsi, a vándor rendező

Publikálás dátuma
2020.06.20. 13:38

Fotó: Gálos Mihály Samu / Miskolci Nemzeti Színház
A kimondottan ezer szállal társulathoz kötődő Mohácsi vándor rendező lett. Itt is, ott is megtermékenyít egy-egy színész csapatot.
Mohácsi János brutális, iszonytatóan kegyetlen, az ember elállatiasodásáról szóló előadással tette le a védjegyét a színházi szakmában. Nem rendezői státuszban, akár éjjel, csak úgy lelkesedésből, a saját szakállára, jobbára segédszínészekkel a kaposvári teátrum stúdiójában szanaszét dúlta, és a maga szempontjai szerint összerakta a nemzeti drámánkként számon tartott Bánk bánt, Hogyan vagy partizán? avagy Bánk bán címmel. A sokszor végigunt „szent tehén” darabról, amiről a hősszínész Bessenyei Ferenc is azt mondta, hogy ötszázszor bukott meg benne, és újragondolást igényel, bebizonyította, hogy fölöttébb izgalmas, húsba vágóan aktuális. Átírt, beleírt, jeleneteket cserélt fel, száműzte az előadásból a szokássá vált pátoszos, öblös hangú szavalósdit. Megmutatta benne a valódi érdekellentéteket, azt, hogy a maga szempontjából ennek, annak, amannak is igaza van, de ennek megbeszélésére nemigen alkalmas senki. Ezért eluralkodnak az indulatok, tobzódik a gyilkos gyűlölet, feldúlt, kifosztott állapotba kerül az ország, megállíthatatlan a pusztító indulatdömping. Félhomályos, rettegéssel teli horror lett Katona művéből. Ami ott van a szövegben, de Mohácsinak a sablonszínjátszást lehámozva róla, volt bátorsága meglátni benne. Annyira, hogy Gertrudist a stúdió harmadik emeleti ablakán át kihajították a semmibe. Többen hangosan felsikoltottak a nézőtéren, mert a produkció olyan hőfokú volt, hogy hihetővé vált, valódi gyilkosságot is elkövetnek. Tán az ablak alatt lehetett egy háló. Persze kérdezősködtünk, de mint jó bűvész, őrizték a nagy trükk titkát. Ebből az első kaposvári rendezéséből kiderült, hogy az amatőr színházi múlttal rendelkező, a Közgazdaságtudományi Egyetemet nem befejező, eredetileg színésznek, majd segédrendezőnek szerződtetett fiatalember tud rendezni. Markáns világlátása van. A tragikus és a komikus pillanatokat úgy képes összegyúrni, hogy ugyanakkor ráz ki bennünket a hideg, amikor harsányan röhögünk. Merthogy rengeteget nevettünk ezen a Bánk bán verzión, miközben meg-megállt bennünk az ütő. A következő rendezése, a Tévedések vígjátéka nézése közben pedig össze-össze szorult a torkunk, pedig ezt a Shakespeare művet inkább el szokták „mókázni”. Mohácsi viszont kibontotta azt a szálat, hogy egy városban, ahol igazságtalanul kivégzéssel fenyegetőznek, tulajdonképpen diktatúra van, rettegnek az emberek, és akár a félelmükből is eredhet számtalan bohózati helyzet. A legszörnyűbb szituációknak is megmutatja a fonákját. Jóval később, az Örkény Színházban, amikor az „e föld befogad avagy SZÁMODRA HELY” című darabot állította színpadra, azon az iszonyaton is nevetnünk kellett, amikor egy zsidó család kivégezéséhez készülődtek. Sokadszorra nem sült el a tiszt pisztolya, a fotós is kétbalkezeskedett. Blaszfémia? Tiszteletlenség? Szó sincs róla, csak Mohácsi megmutatja a dolgok fonákját, azt a totális érzéketlenséget, amit a tiszt, a fotós a szörnyűséges helyzetben tanúsít. Tulajdonképpen Örkény is ezt teszi a Pisti a vérzivatarban című abszurdjában: Dunába lövés közben bénáznak az aljas pribékek, és bizony, ezen is nevetni kell, pedig ennél rémesebb nemigen esett meg a történelemben. A holokausztról regélő, szintén Mohácsi produkcióban, A Dohány utcai seriffben, amit a Jurányi Házban mutattak be, majd az Örkény stúdiójában, előítéleteket árasztó zsidó viccekkel indul az este. Ezek jól fókuszba állítják azt a gondolkodásmódot, ami megágyazott a soha meg nem bocsájtható, el nem felejthető tömegmészárlásnak. Számtalan produkciójával dolgozik azon, hogy ne felejtsük, amit nem szabad, és hogy megmutassa, a mai borzalmak mennyire a múltban gyökereznek. Több nagy előadásával erről beszél. A Csak egy szög például a cigányok sorsáról, kitaszítottságukról, az előítéletességről rajzolt döbbenetes képet, elképesztő tömegjelenetekkel, amelyeknek tényleg olyan erejük volt, hogy köpni-nyelni nem lehetett tőlük. Rengetegen voltak a színen, teljes fényében megmutatkozott egyik fő erőssége, a remek tömegmozgatás, ami párosult az akkori kaposvári teátrum nagyszerű képességével, hogy a legkisebb szerepeket alakítók, a statiszták is fantasztikus odaadással voltak jelen a deszkákon. Nem arctalan tömegről volt szó, nagyon is egyéniséggel rendelkező markáns karakterekről. Amikor Mohácsit, eléggé el nem ítélhető módon, kiebrudalták a kaposvári színházból és az ottani egyetemről is, igencsak megritkult a lehetősége, hogy ilyen káprázatos tömegjeleneteket csináljon. Volt azért rá módja például a Nemzetiben, a Sárga liliom, az Egyszer élünk előadásaiban. Az utóbbiról szokta mondani Alföldi Róbert, hogy ez volt igazgatása alatt a legjobb produkció – amivel maximálisan egyetértek. A kimondottan ezer szállal társulathoz kötődő Mohácsi vándor rendező lett. Itt is, ott is megtermékenyít egy-egy színész csapatot. Sokat dolgozik, nyilván megélhetési kényszerből is, szükségszerűen nem mindig kiugró színvonalon. Erőteljes a társadalmi érzékenysége, és ez nem csak előadásaiban mutatkozik meg, olykor a nyilatkozataiban is. A kimondottan habkönnyűnek látszó darabokkal is fontos közlendője van. Nevezetes a kaposvári Csárdáskirálynője, aminek színrevitelekor komolyan vette, hogy Kálmán Imre operettje az első világháború idején játszódik, ezért a harmadik felvonást egy hadihajóra telepítette, amiben végül az egész tivornyázó elit elsüllyed szőröstül-bőröstül. Amikor a tévé leadta a produkciót, országos felhördülés volt, többen úgy érezték, meggyalázta a nemzeti operettet, hiszen a Csárdáskirálynő lényegében ezt a funkciót tölti be. Még A falu rossza című népszínművet is képes volt Szombathelyen úgy megrendezi, hogy jelentős társadalmi konfliktusokról is szóljon. Mindez arról jutott eszembe, hogy elmentem megnézni a lecsengő járvány idején az első bemutatót Európában, a Miskolci Nemzeti Színház szabadtéri színpadán. A Francia rúdugrást Mohácsi István írta, a testvére rendezte, a premiert az eső vagy 15 perc után totálisan elmosta. A Centrál Színházban sokan láthattuk ezt a vígjátékot. Megnéztem kétszer is, most újra szerettem volna élvezni, más előadásban. Ezúttal nem sikerült, de ekkor jött az ötlet, hogy írok Mohácsiról, akinek valahogyan eddig még elfelejtettek, tán nem véletlenül, Kossuth-díjat adni.
Szerző

Kentaurbeszéd - Lengyel László: Vihar előtti csend

Publikálás dátuma
2020.06.20. 13:00

Fotó: Marabu
A világban óriás hullámokat vetnek a világjárvány, a gazdasági válság és a faji egyenlőtlenség miatti lázongások együttes hatásai. A demokrácia ikervára, az angolszász világ megtébolyult. Az európai kontinens egyben maradásáért küzd. Magyarországon még minden csendes. Csakhogy nem látjuk a járvány és az egészségügyi válság végét. Előtte vagyunk a gazdasági zuhanás tömeges munkanélküliségének és jövedelemesésének. Ki tudja, hogy az évtizedek óta elfojtott roma-, és romaellenes indulatok mikor s hogyan törnek felszínre? Végül, nem sejtjük, hogy a magyar társadalom meddig tűri az Orbán-Tiborcz-Mészáros-Garancsi polip terjeszkedését, országrészek elfoglalását, vagyonok és jövedelmek kisajátítását. Érzések s indulatok irányítanak, nem ész és értelem.

Kormány van, kormányzás nincs

Az Orbán-tábor elégedetten, az ellenzéki szomorúan és dühösen jött ki a járvány első hullámából. Mintha Orbán mindent megúszott, az ellenzék pedig megint mindent elveszített volna. Orbán önkényesen nem kormányzott, hanem magabiztosan vérig sértette szinte valamennyi válsággal érintett társadalmi csoportot, legyenek azok egészségügyiek, pedagógusok, önkormányzati emberek. Nem habozott kihasználni és szítani a Budapest-vidék, idős-fiatal ellentétet, indulatokat keltett Brüsszel, a civil szervezetek ellen. Munkamegosztásban Kövér Lászlóval kampányt folytattak a nők ellen. Félelmet keltett a rendkívüli állapot bevezetése kapcsán, amelyet most átvezet a senki által nem ellenőrzött egészségügyi szükségállapotba. Előző cikkemben leírtam, hogy Orbán kormányozni nem, csak uralkodni tud. Ez veszélyes volt a járvány alatt, de még kockázatosabb a gazdasági-társadalmi válságban. Azzal, hogy a kormány nemcsak előttünk, de önmaga előtt is eltitkolja a gazdasági visszaesés mértékét, nem bontja le ágazatokra a kockázatokat és nem hajlandó beilleszteni a magyar válságot a nemzetközi válság keretébe, már félrekezeli a dolgokat. Azzal, hogy a korábbi pro-ciklikus, a gazdaságot túlfűtő kalandor gazdaságpolitikát most egy pro-ciklikus megszorító embertelen politikára váltja át, csak súlyosbítja a válságot. A tömeges munkanélküliség elhazudásánál, a társadalmi csoportok magára hagyásánál nincs veszedelmesebb kockázat. Értem én, hogy a „gróf tán épp agarász”, hogy kénytelenek saját tíz és százmilliárdos bevételeiket számolgatni elnézve kirúgott dolgozóik felett, de előbb vagy utóbb a gazdaságot kormányozni kell. Vajon ki fogja megtenni? A forint árfolyamát poklokra vivő, kalandos elméleteket valló és a gyakorlatot nem ismerő jegybankelnök? Vagy a szorgalmasan szürke és szerencsétlen pénzügyminiszter? Netán a „minden-ügyi” belügyminiszter? 

Ellenzéki választó van, ellenzék nincs

Kétségbeesett és haragos ellenzéki választók keresték és keresik az ellenzéket, de nem találják. A 2019 őszi választási ellenzéki egység semmivé lett. A járvány és a kormány nyílt támadása az ellenzéki politikusok és önkormányzatok ellen nem összefogást, hanem széthúzást eredményezett. Csak önmagukkal és egymással háborúzó gyenge pártok, elnyűtt és hiteltelen politikusok vannak. Az ellenzéki pártok, sőt, önkormányzatok nem tudtak, s ma sem tudnak közös politikai irányban, egészségügyi, gazdasági, szociális, jogi, igazgatási válságkezelésben megegyezni. Meg se kísérelték a kormány alkalmatlan válságstábjával szemben egy független szakértői bizottság felállítását. Nem jött létre budapesti, pártok feletti önkormányzati egység, de még ellenzéki se, nem hoztak létre közös válságkezelő központot, kommunikációt: ahogy a kormány őket, ők egymást hagyták cserben. Nem tudták létrehozni és működtetni a Szabad Városok Szövetségét a nagyvárosok között. Az elmúlt évtized legszomorúbb tanulsága, hogy az ellenzéki szavazók nem tudnak jó ellenzéket létrehozni. A különböző mélységben tekintélyelvű kelet-európai rendszerek Magyarországtól Romániáig, Szlovákiától Csehországig, Horvátországtól Szlovéniáig, Lengyelországtól Ukrajnáig, Szerbiától Moldáviáig képtelenek demokratikus és kormányzóképes ellenzékeket szülni. Történelmi oka, hogy Magyarországon 1867 és 1990 között, soha ellenzéki párt nem győzhetett, nem kerülhetett hatalomra. Kvázi-egypárti – centrális erőterű -, egypárti rendszerekben éltünk, ahol az ellenzéknek az obstrukció vagy a kussoltatás jutott. Honnan lenne itt demokratikus ellenzéki hagyomány? Valamennyi párt és politikus egyetlen párt hatalmát akarja: az övét. E fojtogató politikai klíma sorra öli meg a civil demokratikus politikai mozgalmakat. A torz politikai szerkezet lehetetlenné teszi egészséges és újító mozgalmak, pártok tartós működését. A remény fellobban, majd kialszik. De hogyan tudna a heterogén, érdekeiben és értékeiben ellentétes, csak a fennálló utálatában közös ellenzéki tábor kormányzóképes politikai erőt létrehozni? Ahol a dinamikus és EU-párti budapesti és nagyvárosi középosztályos kisebbségi választó áll szemben a vidéki többségi választói táborral. Ahol a kormányellenes koalícióhoz olyanok csatlakoznak, akiknek szociális együttérzésre és támogatásra van szükségük. A járvány és a belőle származó válság még inkább növeli a társadalmi egyenlőtlenséget, a szociális feszültséget rétegek és területek között. Ki tud majd alkalmazkodni a járvány és a válság utáni új világhoz? Kinek kedvez a készülőfélben lévő új európai rendszer? Ki és kikkel köt majd új társadalmi szerződést az elmaradt 1989-es, és az elutasító 2010-es helyett?

Kormányzás nem lesz, ellenzék lehet

Orbán és csapata már nem fog megtanulni kormányozni a következő két évben. Ha az elmúlt tíz évben útját állták minden reformnak, most nem kezdenek bele. Ha erőhatalom dönt valamennyi szakmai kérdésben, ezután se lesznek szakmai programok se az egészségügyi, se a gazdasági válság kezelésére. Aligha lesznek képesek érdemi távlati elképzeléseket kialakítani az EU által nyújtott támogatásért és hitelért cserébe. Szívük szerint még el is utasítanák a pénzt, mert nem kizárólag tőlük függ annak elköltése és elrablása. Orbán kihirdeti majd a járvány feletti győzelmet augusztus 20-án, s támogatást kér az Európa okozta válság megoldására. Ha kell, előrehozott választással, ha kell anélkül. Kevés méz lesz a madzagon, nagyobb furkósbotot fognak szorongatni a kezükben. Most próbálják meg kitalálni, hogy kit üssenek meg először, kit másodszor, kit harmadszor… A nagyobb kérdés az ellenzék. Az ellenzéki választók érzelmei aligha változtak 2019 ősze óta. Bizonyosan csalódtak az ellenzéki pártokban, de ettől nem szerették meg a kormánypártot. A gazdasági és szociális válság ősszel tovább növeli az ellenzékiek számát. Közülük ellenzéket majd mindenki szeretne, ellenzéki pártokat kevesen. Nem akarnak, akarunk az MSZP-re, a DK-ra, a Momentumra, a Jobbikra szavazni, csak az Ellenzékre. Ilyen ma nincs, és az a kérdés, hogy mikor, mitől és hogyan lesz. Azt hittem, hogy a járvány és az önkormányzatok elleni támadás újra teremti az ellenzéki egységet. Tévedtem. Lehet, hogy ezekkel a vezetőkkel soha nem is lesz összefogás. Az összefogás újabb pillanata a viharos ősszel lesz, a gazdasági és szociális válság, az európai ügyek – költségvetés, 7. cikkely -, az önkormányzatok megroppanása együttes hatására. Ezek csak súlyosbodhatnak egy társadalmi konfliktussal és a járvány újabb fordulójával. Az ellenzéki pártoknak megint az a feladatuk, hogy összekapaszkodjanak. Még nem jelent számukra súlyosabb politikai elkötelezettséget, ha megpróbálnak közösen, Ellenzékként fölkérni civil szakértőket gazdasági, szociális, európai és önkormányzati kérdések vizsgálatára és álláspont kialakítására. Egy-egy ilyen civil bizottságnak se több, se kevesebb felhatalmazása nem lenne, mint véleményt kialakítani fontos stratégiai kérdésekben. A pártok képviselői mondhatják, hogy ezzel egyetértenek, azzal nem, de végre közelíthetnének közös és egyeztetett álláspontok felé, ami a mai pártvezetők között lehetetlen. De nem az ellenzéki választó van a vezetőkért, hanem a vezetők a választókért. S az ellenzéki, a független sajtó végre vitákat indíthat: ki mit gondol az ország, a világ jelentős kérdéseiről. Mészöly Miklós 1988-as noteszlapján: „Örkényiáda; Jereváni apróhirdetés: »Márványlépcsős székházakat, vízi és egyéb erőműveket, kiöregedett konstrukciókat, rendszereket előre nem látható természeti katasztrófák bekövetkezte előtt is garanciával lebontok, planírozok, parkosítok, megrendelésre gyümölcsfákkal beültetek, madarakkal benépesítek, vizekbe halakat telepítek. Vili Vili, nyugdíjas kisiparos.«” Ki és mikor hívja föl Vili Vilit: van egy munkánk számára.

Forgács Iván: Az „okosbeszéd” se lesz bölcsebb

Publikálás dátuma
2020.06.20. 11:30

Fotó: Béres Márton / Népszava
Ahogy enyhült a járványhelyzet, világossá vált, hogy semmi nem fog komolyan megváltozni.
Már nem is értem, miért hittük annyian megint, hogy meg fog változni a világ. Egy járvány után. Bizonyára a karanténlét vette el az eszünk. Már ha biztonságos falak vettek körül. Amelyekre reményeket lehetett álmodni. Megszűnt a stressz, a túlpörgés, újra szerelmet okozott a házastárs, örömet a család, eszünkbe jutott, mit is szeretünk csinálni, megérteni véltük, kik vagyunk. Ha kimerészkedtünk fél órára a néptelenségbe, szabad gondolatokat leheltünk a természetbe. Ha autóba kellett ülnünk, élvezhettük a vezetést a kihalt utcákon. Feldobott a sok innovatív próbálkozás a munkaszervezésben, az oktatásban, funkciót kapott a netezés. Lehetett együtt érezni az egész emberiséggel. Úgy tűnt, az államok kénytelenek lesznek szembenézni a gazdasági, szociális problémákkal, új, átfogó megoldásokat keresni kezelésükre, és addig is gondoskodó szülő módjára a rászorulók mellé állnak. A médiában új szellemiség kezdett terjengeni. Járványügyi és gazdasági témákban megnyílt az út az átgondolt szakértői megszólalások előtt, nagy koponyák léptek elő tudományos műhelyekből a képernyőkre. A józan, egzakt gondolkodás társadalmi térnyerésének vágya-reménye csillant fel Boldogkői Zsolt molekuláris biológus Tudományellenesség: fenyegető világjárvány című cikkében. Mindez pozitív hatást gyakorolt a véleményformáló celebekre is. Ám ahogy enyhült a járványhelyzet, világossá vált, hogy semmi nem fog komolyan megváltozni. A víruska így-úgy kezelhető, a válság drága, induljon hát újra minden, ahogyan volt, aki meg beteg, öreg és pechje van, legfeljebb meghal. Illúziók – konyec. Idehaza a kormány egy pillanatig sem alakoskodott, azonnal világossá tette, hogy nem fog jótékonykodni, magába szállni, bármiben is váltani. A felhatalmazási törvény körüli botrány provokálásával pedig gyorsan visszaterelt mindent a politikai iszapmederbe. Mit tehet a média? Lehajtott fejjel követi, ami van. Járvány zárójelben, strukturális kérdések halványra kérdőjelezve, helyette 2022-es választás, kormány-önkormányzat meccs, ki mit mond zsűrizés. Tudományos, szakszerű tájékoztatás, gondolatébresztés helyett politikusi, publicista, celebszakértői „okosbeszéd”. Utóbbi egyik jeles képviselőjében pedig már villant is párat a megszokott véleményformálói nagyság. Török Gábor tévés megszólalásairól lesz szó. De valamit tisztázzunk: a celebszakértő nem szélhámos. A média karolja fel a népszerűségbe tudása, szakmai tekintélye miatt. Aztán van, aki szakterületén marad, mint Dávid Ferenc. És van, aki nemzeti megmondóvá csábul. Ez sem bűn. Belesodródott (egyre szürkülve) a szerepbe Heller Ágnes és egy időben Majtényi László is. Török Gábor még őrzi benne frissességét, ügyesen egyensúlyoz a politológus és a politikai szakértő hangütése között. Ereje is van még hozzá, hiszen legtermékenyebb éveiben jár. Erős karizmával áldotta meg az ég, macisan jóképű, huncut életörömöt áraszt, nem moralizál, amivel el tud fogadtatni bármilyen esendőséget. Játékosan öntelt. Aki látja, hallgatni is akarja, mikor hallgatja, odafigyel rá. Hipnotizáló magabiztossággal felépített, karakteres állításaira. Akik azonban a járványhelyzet bizonytalanságában a mély szakvéleményekbe kapaszkodtak, immunisabbakká váltak az értelmiségi populizmussal szemben. Felfigyelhettek rá, hogy Török Gábor megállapításai részben azért olyan markánsak, mert a politikát hatalomért folytatott sakkjátszmává egyszerűsíti. Ennek igézetében mondhatta el az Egyenes beszédben, hogy a felhatalmazási törvény csupán egy csapda a kormány részéről, amelybe az ellenzék belesétált, kizárva magát a közös válságkezelés kampánybónuszaiból. Nem volt elég fifikás, túl mereven ragaszkodott bizonyos demokratikus elvekhez. Pedig hát egy vírushelyzet is választási meccshelyzet. Így azt sem lehet kizárni, hogy a kormány előrehozott választásokkal próbálja stabilizálni hatalmát a nehéz időkre. Aztán a június 2-i adásban kifejtette, nem kell semmit előre hozni, hiszen a kormány megint leiskolázta az ellenzéket, amelynek a helyzete szinte reménytelen. Hogy miért? A közhelyek kéznél: nem tudni, mit akar, nincs víziója. Nem következetes! Na, erre a műsorvezető, Rónai Egon felkapta a fejét: De hát végig a szociális kérdésekre koncentráltak, rengeteg konkrét javaslatot fogalmaztak meg! Mindegy, folytatja Török, nincs világos narrációjuk, senki se tudja, mit akarnak. Rónai azonban nem engedett szabad utat ennek a szövegnek. Napi beszélgetései alapján is tudta, egyszerűen valótlan az állítás az ellenzék koncepciótlanságáról a járványválság kezelésének időszakában. Így pedig a sakkelemző tézis sem tartható. Figyelmeztető pillanat volt: Mi lenne, ha másként, nem a politika szintjén csinálnánk ezután a politikai szakértést, és többet mozgósítanánk a tudásunkból? De úgy látszik, késő, már túl vagyunk a vírus okozta progresszív józanságon, a változások lehetőségén. A beszélgetést követő napon a média nem arról beszélt, hogy Török Gábor ezúttal kicsit eltévelyedett, hanem a legfontosabb hírek között idézte kijelentéseit.