Görög nevetés

Publikálás dátuma
2020.06.21. 08:06

Fotó: TOSHIFUMI KITAMURA / AFP
Ha tudnám, hogy hova tűnnek el az elveszett tárgyak! Könnyen lehet, hogy az aranyhal három kívánságából (már ha kifognám) egyet erre pazarolnék: mutassa meg, hogy hol vannak. Hogy végre megnyugodjak, lezárjam az ügyet. Kvázi eltemessem őket, mint apró halottakat az emlékek mellé, ahogy a régi uralkodókat földelték el a legfontosabb használati tárgyaikkal: mégsem kell nulláról kezdeni a másik életükben. Legtöbbször persze a pénz eltűnése a legemlékezetesebb és a legfájóbb. Azután jönnek néha teljes szimbiózisban az iratok, kulcsok, apró, de létfontosságú tárgyak. Életünk csöndes alkatrészei. Legutóbb Dusi cumijának teteje tűnt el, ami már csak este kell a cuminapokon az elalváshoz, de akkor mindennél fontosabb, az univerzum közepe, persze nem volt sehol, tűvé tettük az egész lakást. Péntek este történt, ilyenkor már nem lehet elmenni a boltba, arra gondoltuk, akkor formáljuk át pedagógiába az egészet, gyorsan elkezdtük a litániát, hogy ő most már elég nagy kisfiú ahhoz, hogy ez gondot okozzon, különben is kell az „R” betű (a cumihasználat lassítja ennek a furmányos betűnek a kimondását), de igazából mi magunk se hittünk az igazunkban. Aztán jöttek a könnyek és a verejték, már tényleg csak a vér hiányzott. Még éjjel egykor is szemrehányó hangon ébresztett fel, hogy de hát nem is keresem, holott megígértem. Az apai ígéret pedig olyan, mint az alapító okirat, mint a Biblia. Zombiként néztem be az ágyak alá, mert más nem jutott az eszembe. Már ott tartottam, hogy feltúrom a kukát, kint is, bent is, s ha megvan, lesikálom, kifőzöm, fertőtlenítem, de a nejem elvből nem enged semmit visszahozni a szemetesből. Onnan nincs visszaút, mondta harciasan, a kedvenc elnyűtt pólómat se csempészhettem vissza a rendszerbe, s akkor már ezért nem tudtam aludni, mert azon kezdtünk el vitázni, hogy ez mennyire normális vészhelyzet esetén. Mármint az elvekhez való vak ragaszkodás. Ilyenkor rugalmasnak kell lenni, mondtam ásítva, s lehet, hogy el is aludtam a mondat közben, mert nem emlékszem a válaszra. A másik ilyen eset még jobban belém égett. Az első feleségemmel mentünk az első nászutunkra, akkor ültünk először repülőn, és (Horvátországot nem számítva) akkor voltunk először külföldön. Nem túl sok rutinnal tettem be a pénztárcámba az esküvőre kapott eurókat (akkor láttunk először ilyen szép zöldhasú százasokat), ezervalahányat, úgy is volt a fejemben, hogy most végre egy hétig nem nézzük, mi mennyi, mindent kipróbálunk, mindent megkóstolunk, Kréta minden zugába bepillantunk. Aztán a buszon, ami a reptérről vitt a szállásunkra, eltűnt az utolsó centig. Hirtelen mi lettünk Kréta legizgalmasabb nevezetessége, mert két olyan leforrázott, tanácstalan embert (sajátos Laokoón-csoport) még senki sem látott. Aztán az unokatestvérem utalt át gyorssegélyt, a dőzsölésből pedig spórlás lett, egyszer stoppal kellett hazamennünk Réthimnóból Haniába, mert ez ebéd elvitte a buszjegy árát. Kicaplattunk a város szélére, s addig integettünk, amíg egy világslágereket fütyülő görög fel nem vett, aki nyaktörő iramban repült a szerpentinek fölött az ócska autójával, emlékszem, a We Are the Champions dallamára imádkoztam, hogy túléljük valahogy. Persze feljelentést is tettünk az eltűnt pénztárca ügyében a helyi rendőrőrsön, holott szinte biztos volt, hogy az utastársaink közül volt valaki ilyen leleményes, a rendőr egy ujjal pötyögte a jegyzőkönyvet, variálta a tíz angol szót, amit tudott, szemben az én húszammal, szánakozott, ómájgád, ómájgád, én meg éreztem, hogy odabent viszont majd szétveti a röhögés. Ha elkezdi, ma gyilkosságért ülnék egy félhomályos krétai tömlöcben. Ez maradt meg bennem nagyon, meg a félbehagyott házak, az adóelkerülés szerény emlékművei, hogy egyszer akartam kienni a görög szigetet a vagyonából, aztán még a centeket is számolni kellett. Ahogy az lenni szokott, végül a házasság napjai is elfogytak, ilyen rossz indulást vagy sírig tartó szövetség követi vagy a lassú lemorzsolódás, mi az utóbbit választottuk. Talán nem véletlen, hogy erről az útról egy fotó sem készült (talán az egyetlen ilyen kiruccanás volt életemben), semmi sem örökítette meg a kényszeredett vidámságot, a megbocsátást gyakorló arcokat. Csak az emlékek pillanatfelvételei maradtak, némi rossz szájíz, pedig ma már én is úgy tudnék mulatni a dolgon, ahogy az a köpcös, diszkréten izzadó görög rendőr. Olyan aranyhal kellene tehát, amely bevilágítana ezekbe a sötét zugokba, egy arc kerülne az ismeretlen elkövető helyére (bár ezzel sem érnék túl sokat, ma már mindenki felismerhetetlenné szürkült), felvillanna az elgurult cumi helye, valahogy úgy látnám az egészet, mint a régi Kék fényben a rekonstruált bűntényt. Aha, mondanám magamban, tehát így fogott össze ellenünk a sors. Bár az is jó dilemma, hogy vajon mennyi nemtudás kell az igazi boldogsághoz, hiszen ha a tárgyak köddé is váltak, megmaradtak a sztorik, amit a képzeletbeli tábortűz mellett regélhetek el. Időt kaptam tehát a tárgyak helyett, és figyelmet, amellyel felém fordul most is az olvasó, együtt kuncogunk görögként, és sírunk magyarként. Ha belegondolok, nem is olyan rossz üzlet ez.

Felhő úr és a csend meg a zaj

Publikálás dátuma
2020.06.21. 08:05

Fotó: ADEK BERRY / AFP
Felhő úr szokásos circulusait rótta Budapest viharvert utcáin, s nem szegé ám kedvét, hogy fejére szapora esőnek maradéka záporoza, excellens hősünk ugyanis ifjú arszlán korától fogva minden nemű, rangú és fajtájú égszakadásoknak, záporoknak, zivataroknak, viharoknak nagy barátja lévén mind a sűrűn szakadó, mind a lomhán csepegő víz által nostalgicus hangulatba minden ilyes alkalommal édes-búsan elringattatik. E napon is így vala! Az elmefuttatásban kiteljesedő, csendes ambulatiot csak egy-egy syren hangú automobil szakítá meg, mely a nagyméltóságú cohortes vigilumtól extra rapide sürgetvén úgy süvíte Felhő úr fülébe, mint az armageddon napján pokloknak összes diabolicus harsonája. Oh, alig múla el bűnös emberi fajunk fele felül a corona virusnak első rettenete, máris itt az újabb istencsapása reánk e miserabilis viharoknak formájában, melyek szegény Budapestet sanyargatni hetek óta nem szűnnek! Megfogant talán insidiosus dictatorunk átka, aki újabban a Budai Várban székelvén oly gyűlölettel tekint az alant fekvő fővárosra, hogy az végül összeroppan e politicai detestatio roppant súlya alatt?! De ne csodálkozz, ember! Maledictus homo qui confidit in homine : ezen régi bölcsesség nyomán Felhő úr sem bízik immár senkiben, kit a nyomorult magyar világra magyar anya szült. Olykor feltűnik ugyan elborult fejében az a múltkori tárczájában már megemlített szép symbolum-kép, hogy azt a diabolus dictatort, ki oly sok újkori dispendium és calamitas oka, a feldühödött plebs egy vértelen defenestratio útján a Budai Vár ablakából arra a trágyadombra visszadobni méltóztatik, ahonnan felkapaszkoda, hiszen ami a cseheknek egyszer sikerült, az – bis repetita placent – a dicső magyarnak is menni fog! Ám Felhő úr tudja, hogy a revolutio csak afféle ábránd, haszontalan visio, csalfa délibáb. Nincsen a magyar hazában három hazafi sem, ki legalább abban az egy dologban consensusra jutna, hogy az említett dictator urat vajh' miféle módszerrel kellene magas hivatalából egyszer és mindenkorra úgy lehajintani, hogy az említett dictator úr a magyar res publica kormányrúdjának többé a közelébe se merészeljen menni! Nincsen a mostani magyar hazában oly jól szervezett politicai cohors, mely egy symbolicus defenestratiot annak rendje és módja szerint a közjó érdekében lebonyolítani képes volna. Mit követénk el vajon, hogy álladalmunk békéjét efféle háborúk dúlják és társaságunk egységét ilyen környülállások szabdalják? Miféle adulteratus accusatio fogalmaztatott meg ellenünk a Budai Vár magasában, hogy sub poena vagyunk élni kénytelenek? Felhő úr fejében efféle gondolatok forogtak, miközben sétaköreit rótta és a köd ülte Budai Vár ormát nézegeté. És akkor… Hallga csak! Fülét egy melodia néhány üteme érinté… És az effectus kényszeríté, hogy megálljon és fejét a melodia forrása felé fordítsa… És milyen jól tevé, mert Felhő úr szépet observált, gyönyörűt! Három ázott proletárt látott egy bodega alatt ücsörögni. A proletárok munkás gúnyát viseltek, felső testük azonban csupasz vala, így üldögéltek egy félbe hagyott aedificio előtt és musicát hallgattak. De micsoda musica volt az! „Csak a csend meg a zaj, na, azok idegesítenek, minden jó, csak a baj ne járna annyit ide…” Ez szóla a kicsiny fa bodega alól, ezt hallgatta a három proletár, ki oly megverten és oly szomorún ült ott az eső elől menekedvén, hogy Felhő úr csak nézte őket és a szemét róluk levenni képes nem vala! Olyanok voltak ők, mint egy mozgófilm szereplői, kiket a Director, minden magasságok ura a filmes culissák közé állíttatott, hogy kifejezzék koruk és világuk érzeményeit… „Csak a csend meg a zaj, na, azok idegesítenek, minden jó, csak a baj ne járna annyit ide” – ezt dünnyögte a három proletár, ki a szöveget, íme, pontosan tudta! Oh, minő hála vala az, mit akkor Felhő úr azon Lovasi nevezetű nagy magyar Poeta iránt érzett, ki e dalsorokat megírta! Gloria néki! Örök dicsőség Bandinak a hegyről, ki ezt az édes-bús hymnust megírta és melléje szép magyar melodiát szerze a plebs gyönyörűségére! És nem radio adást hallgatott a három proletár, oh, nem! Hanem az említett solo productiot directe consumálták a proletárok, amiről Felhő úr onnan szerze tudomást, hogy midőn a dalnak hangjai lecsengtek, akkor nem az aedificio folytatódott tovább, hanem felhangzott a solo lemeznek egy következő productioja! És a proletárok némán hallgatták e musicát, mely, mint mondottuk, korunknak és világunknak hív expressioja vala! „Vedd fel a szép ruhád, viszlek a bálba, az éjjel nem alszunk más se csinálja…” Ez a dal szárnyalt a viharvert Budapest fölött! „Látod, mit tettek ezzel a földdel, összebirkózzák a felületét, nyomatják neked a zsuzsu zenét, nyomod velük, míg tart az éj, aki figyel, az él, aki él, az széjjelszedi magát ma éjjel, hát vedd fel a szép ruhád, viszlek a bálba, az éjjel nem alszunk, más se csinálja…” És Felhő úr ámulva tapasztalá, hogy ekkor az eső alábbhagyott : mintha végre érteni kezdené a világot, melyet verni méltóztatik.
Szerző

Korántsem kikapós kompánia

Publikálás dátuma
2020.06.21. 08:04

Fotó: SVEN SIMON / DPA/AFP
Egyáltalán nem páratlan kettősség: alávaló diktatúra idején kápráztatta el a világot a labdaművészet legmagasabb foka. Brazíliában már Artur da Costa e Silva elnöksége alatt súlyos emberi jogi visszaélések történtek, ám az agyvérzése után, 1969 októberében hivatalba lépő államfő, Emílio Médici még ki is bővítette a nemtelen arzenált: a polgári jogok további korlátozásán túl tömegessé vált a junta vélt vagy valós ellenfeleinek megkínzása, cenzúrázták a sajtót, és nemhogy a Playboy, de még a Der Spiegel magazin importját is betiltották, mert az szintén „sértette az erkölcsöt és a megfelelő viselkedést”. A rezsim felkent központi lapszakértő tanácsadóját Peter Hoppalnak is hívhatták volna. Bár az is lehet: ha a pompás pécsi Péter ott és akkor Dél-Amerikában van, kiborul. Mert a brazil válogatott szövetségi kapitánya az illegális kommunista párt tagja, az éppenséggel újságíró João Saldanha volt. S nem azért kellett lemondania 1970 tavaszán, három hónappal a világbajnokság előtt, mert politikailag olyan messze állt Médicitől, mint az elnök a demokráciától, hanem azért, mert a diktátor szívesen látta volna kedvenc csatárát, Dariót a válogatottban, de Saldanha kikosarazta, mondván: „Én sem szólok bele, az elnök úr kiket nevez ki minisztereknek.” Így került a szakvezetői posztra az a Mário Zagallo, aki 1958-ban és 1962-ben még Pelé (és Amarildo) oldalán, játékosként nyert világbajnoki címet. Saldanha ragyogó mérleggel – tíz győzelem, egy vereség – búcsúzott, ám az egyetlen vesztes mérkőzést is felrótták neki, mert a brazil válogatott 1968. március 11. és 1973. június 8. között, azaz több mint öt éven át csakis akkor kapott ki! Ezért hát a már harmincnyolc évesen is bölcs Zagallo egyáltalán nem okoskodott, zömmel azokra építette vb-együttesét, akiket Saldanha is beválogatott. Minek változtatott volna, amikor a selejtezőket százszázalékos teljesítménnyel, hat győzelemmel és 23:2-es gólaránnyal zárta a táncos társaság? Az ifjú szakvezető legföljebb finomhangolást végzett, de hallatlanul jó füllel. Elhatározta, hogy Brazília öt legjobb 10-esének egyaránt helyet ad a tizenegyben. A klubjukban a „mágikus” mezt viselők közül Gérson (Sao Paulo), Jairzinho (Botafogo) és persze Pelé (Santos) addig is rendszeresen játszott, ám Zagallo törzstaggá avatta Rivellinót (Corinthians) és Tostãót (Cruzeiro) is. Ezen kívül felfedezte a Santos tizenkilenc éves üstökösét, Clodoaldót, aki miatt a Cruzeiróban középpályást játszó Piazzát a hátvédsorba vezényelte. Mindezzel már az első mexikói Mundial előtt „megnyerte” a vb-t, mert hat olyan ihletett muzsikust, amilyen a Clodoaldo, Gérson, Rivellino és a Jairzinho, Tostão, Pelé trió volt, azelőtt és azóta sem látott egy csapatban a világ. A fiatalabbak kedvéért: a 2002-es, szintén makulátlan produkcióval vb-aranyérmes brazil középpályás- és csatársorból csak a fenomén Ronaldo tudna biztosan bekerülni e virtuózok közé, Ronaldinho már nem feltétlenül, Rivaldo meg tuti, hogy nem. A zsonglőrök minden vb-meccsét kétszer láttam hetvenben. Egyszer este-éjszaka, aztán másnap délelőtt fél tíztől, mert a televízió megismételte a mérkőzéseket, és a gimnázium direktora az iskolaválogatott tagjainak engedélyezte a futballmatinét. Az igazgatói szobában is csak ámultam, pedig brazilverőkön nőttem fel, és bár utóbb évtizedeken át személyesen átélhettem a földkerekség legnagyobb mérkőzéseit, a hatvanhatos liverpooli magyar–brazil 3:1 maradt életem találkozója. Amit a Goodison Parkban Bene, Albert, Farkas művelt a világbajnokságon tizenkét éve veretlen brazilokkal, az felülmúlhatatlannak tetszett... Egészen 1970 júniusáig. Akkor megelevenedett a futballista „Harlem Globetrotters”. Sándor Csikar mondta a labdazsonglőrről a cirkuszban, hogy „szép, szép, de próbálja meg a Dalnoki mellett!”, ám Pelé és társai nemcsak megkísérelték megteremteni, hanem véghez is vitték a varázslatot a glóbusz legszigorúbb, legprofibb védőivel szemben. Hogy mást ne mondjak: a tinédzser Clodoaldo az ötven éve, 1970. június 21-én rendezett döntő (4:1) hajrájában úgy húzta az időt, hogy lazán átlépegetett a labda fölött, s miközben a gömb egy helyben állt, a testcselektől szerteszét futottak olyan itáliai legendák, mint Facchetti, Sandro Mazzola, Rivera, Riva... Naná, hogy hat diadal lett a vége, azaz a brazil csapat mind a selejtezőkön, mind a vb-n száz százalékot produkált. Zagallo azt mondta: „Ez a csapat jobb, mint amelyik Svédországban, majd Chilében aranyérmet nyert. Ha valaki, én csak tudom.” A XXI. században a BBC és a World Soccer is minden idők legjobbjává avatta azt a brazil együttest, amelyről az 1966-ban született francia Eric Cantona így emlékezett meg a modern időkben: „Soha nem találok különbséget az 1970-es világbajnokság döntője és a fiatal Rimbaud költészete között.” Az argentin (!) Cesar Luis Menotti pedig ekképpen áradozott Peléről: „Di Stefano, Maradona és Messi volt egyben.” A korabeli Képes Sport is obeliszket emelt, miután megértően vette tudomásul, hogy „Magyarországon is mindenki a braziloknak szurkolt”. A lap szerint „Mexikó csúcsain magasabb szintre került a labdarúgás. Gondoljuk csak meg: Brazília ellenfele a döntőben Olaszország együttese volt. Az a csodálatosan felkészült, atletikusan képzett azúrkék válogatott, amely az erőnlét világbajnokát, az NSZK csapatát hosszabbítás során, pokoli hajrával fektette két vállra. És Brazília ezt a hihetetlenül állóképes, céltudatos együttest is tönkre tudta verni a világbajnoki döntő második félidejében.” A magyar sportlap a példányszám tekintetében nem konkurálhatott a Jornal do Brasillal. A világbajnokságnak az egyenes kieséses szakaszban napi huszonöt oldalt szentelő újság 1970 májusában még csak 350 ezer példányban kelt el, ám júniusban már 750 ezret adtak el belőle! Az olaszok előtt a csehszlovákokat 4:1-re, az angolokat 1:0-ra, a románokat 3:2-re, a peruiakat 4:2-re, majd az uruguayiakat 3:1-re legyőző, a Rimet Kupát végleg elhódító tüneményes társaságot fejenként 1500 dolláros prémiummal és autóval jutalmazták. Az együttes mámorító hazaérkezése súlyos áldozatokat is követelt: a féktelen tömeges ünneplés közben hetvenhárom ember meghalt, több mint kétezer megsebesült Rio de Janeiróban. A hősök közül három már szintén nem él. Félix kapus 2012-ben, Carlos Alberto 2016-ban hunyt el, Everaldo pedig 1974-ben, alig harmincévesen életét vesztette egy autóbalesetben. Brito az idén lesz nyolcvan, és leginkább horgászni jár; Piazza üzemanyag-állomásokat működtetett; a „Benjámin” Clodoaldo a válogatott tanácsadói közé tartozik; Gérson a legnevesebb tévékommentátorok egyike; Rivellino gyerekeket tanít a futball művészetére; a „hurrikán” Jairzinho kandidált Rio polgármesteri posztjára, de sikertelenül, viszont felfedezte Ronaldót; Tostão praktizált mint orvos, majd a legtekintélyesebb futball-szakírókhoz csatlakozott; Pelé pedig Pelé, volt sportminiszter is, ám ő inkább a labdarúgás örök és meghatalmazott nagykövete. Ja, és Zagallo! Mind az öt brazil világbajnoki címben játszott valamilyen szerepet, még 2002-ben is tanácsokat adott Luiz Felipe Scolari kapitánynak. Akadt miből merítenie, az NSZK válogatottjával 1966-ban vb-ezüst-, 1970-ben -bronz-, 1974-ben -aranyérmes Franz Beckenbauer például így beszélt a fél évszázaddal ezelőtti brazil garnitúráról: „Álomnak tűnt látni azt a csapatot.” Abban az álomban az a legszebb, hogy valóság volt. 

Brazíia–Olaszország 4:1 (1:1)

Vb-döntő, 1970. június 21., Mexikóváros, 112 527 néző. Jv.: Glöckner (keletnémet). Brazília: Félix – Carlos Alberto, Brito, Piazza, Everaldo – Clodoaldo, Gérson, Rivellino – Jairzinho, Tostão, Pelé. Olaszország: Albertosi – Burgnich, Cera, Rosato, Facchetti – Bertini (Iuliano, 75. perc), Mazzola, De Sisti – Domenghini, Boninsegna (Rivera, 82.), Riva. Gól: Pelé (19.), Boninsegna (38.), Gerson (64.), Jairzinho (71.), Carlos Alberto (86.).

Szerző