Benedek márványtáblái

A magyar vízilabdás közeg a világ legkegyetlenebb helye: az Európa-bajnokoknak még a nevét sem hajlandók felvésni a margitszigeti Hajós Alfréd Sportuszoda márványtáblájára, mert ott csak az olimpiai- és világbajnokokat tartják számon. Ahogy egyszer Faragó Tamás, a megkérdőjelezhetetlen sportági nagyság mondta, minek tennénk ilyet, hiszen ha elgurítasz egy labdát az öltözőben, akkor minimum egy Európa-bajnok passzolja vissza.

Benedek Tibor neve ebben a közegben játékosként négyszer fért fel a márványtáblára: háromszor olimpiai, egyszer világbajnoki címe okán. És egyszer nyert szövetségi kapitányként is egy vb-t a válogatottal. De társaitól eltérően nemcsak a vízben, hanem a parton is falkavezére tudott lenni az aranyakban fürdő sportágnak. A közönség, de tán az ország is érezte ezt az egészen kivételes képességet, amit jelez, hogy imádott uszodája előtt egy hétköznap este, miután lement a nap, ezrek gyújtottak érte gyertyát.

Ez a gyászon messze túlmutató üzenetet hordoz: azt üzeni, hogy a közönség, az ország kiéhezett egy olyan emberre, aki végre képes egységbe kovácsolni ezt a ketté- vagy még többfelé szakadt hazát; akivel lehet azonosulni, és akinek a szavai és tettei nem válnak el egymástól. Aki mögé bárki jó szívvel oda tud állni.

És itt már rég nem a sportsikerekről, győzelmekről vagy vereségekről van szó. Sokkal inkább arról, hogy milyen elképesztő igény van egy olyan hiteles hősre, aki nem magamutogató harsánysággal, kivagyi és fennhéjázó manipulációval, hanem csendes szakértelemmel, és hihetetlen odaadással teszi a dolgát. Aki nem azt erősíti a nemzetben, ami megosztja, hanem azt, ami egyesíti. És ez akkora tett, amit száz márványtáblára sem lehet elégszer felírni.