Hetek óta kérdéses, mi lesz a Színház-és Filmművészeti Egyetem sorsa: bekeveredett ugyanis a kulturális háborúba. Pedig egy olyan intézményről beszélünk, amely az elmúlt évtizedekben megtartotta a rangját és a vonzerejét, ahová jelentkezni ma sem ciki, hiába próbálják megbélyegezni.
Hogy miért nőhetett túl önmagán a színművészeti egyetem fenntartási formájának kérdése? Azért, mert ahogy az egyetem egyik tanára fogalmazott ezeken a hasábokon, már alig akad kulturális tér, amit a hatalom elfoglalhat. Az egyik kormányzópárt képviselője azzal indokolta az intézmény alapítvánnyá alakítását, hogy ezen az egyetemen harminc éve nem változott semmi, egyébként meg nem járulnak hozzá a nemzeti identitás erősítéséhez. Ez aztán a szakmai indoklás! A képviselő látott már színészvizsgát a Vas utcában, látott filmet vagy előadást a hallgatóktól?
Miközben több egyetem érintett az átalakításban, egyedül a Színművészetin nem hallgatnak a hallgatók. Ők bizony kérdeznek, leveleznek, demonstrálnak, tiltakoznak. Ettől aztán egy pillanatra zavarba is jön a hatalom, ígérik, tárgyalnak velük, no de mi a probléma? Például az, hogy a mostani térfoglalást egy szervezeti átalakítás mögé rejtik, úgy, hogy közben nem tudjuk, csak sejtjük, ez pontosan mivel jár. Az illetékesek mást mondanak és mást tesznek, amint azt már megszokhattuk tőlük.
A fiatal filmeseknek és színházi növendékeknek azonban ebben a színjátékban abszolút nincs kedvük részt venni. Itt csak statiszta szerepre kényszerülnének, de ők nem ezért jelentkeztek erre az egyetemre. Főszerepre vágynak, igaz pillanatokra, bele akarják kiáltani a véleményüket a világba. És ezzel a cinikus eszközöket napi szinten használó hatalom is újabb játszmákra kényszerül. Egyet pedig megtanulhatnának végre: a művészet annál szabadabb akar lenni, minél inkább gúzsba kötnék.