Előfizetés

Sport, politika

Normális esetben és országban egy sportági szövetség elnöki posztja másodlagos téma egy újságban vagy a szurkolók körében. Másodlagos, mert a „termék”, a produktum szempontjából teljesen irreleváns a lelátón ülő drukkernek, hogy épp ki vezeti szeretett sportágát, hiszen a pályán, a páston, esetleg a medencében történtek jelentik az élvezeti értéket. Nem valószínű, hogy egy német drukker két korsó sör között azt taglalja, hogy ki a nagyfőnök a Deutscher Fußballverbandban (az ottani MLSZ-ben).
A magyar sport ebben a tekintetben unortodox hungarikum, mert gyakran az elnök politikai beágyazottsága dönt arról, hogy az adott sportág csak mokkással vagy akár leveses kiszedővel kanalazhat az állami mézesbödönből. A politikai térfoglalás olyan sikeres lett a sportban, hogy ma már az számít unikumnak, ha valaki el mer indulni egy fideszessel szemben. Ma már ehhez bátorság kell. A hatalom minden eszközzel, manipulációval, ígérgetéssel, néhol egyenesen zsarolással, a korábbi kedvezmények megvonását meglebegtetve bír rá komplett sportágakat a megfelelő emberek támogatására. A sportági elnökválasztásokon megkérdőjelezhetetlen sportnagyságok szenvedtek megszégyenítő vereségeket, akkorákat, amekkorákat versenyzőként soha. A kormánypárt nagyágyúi Kocsistól Némethig, Kósától Bajkaiig felügyelik az ágazatokat, és már felkészül a rehabilitáció előtt álló Lázár tenisz János is. A kérlelhetetlenséget mutatja, hogy a vívóknál az újpesti szakosztály (nyilván saját és szabad akaratából) bejelentette: nem támogatja a fideszes politikussal szemben az elnöki posztért induló újpesti sportlegenda, Szabó Bence kandidálását, aki csak újpesti színekben versenyzett, újpestiként lett kétszeres olimpiai bajnok, Újpest díszpolgára és hat évig az Újpest Torna Egylet ügyvezető elnöke volt.
Többet erről most nem is mondanék.

Fokozatok

Már akkor ott motoszkált az ember agyában, hogy miért pont katonának meg közmunkásnak állnának leginkább a munka nélkül maradtak, amikor áprilisban meghirdette a kormány a kisember-mentő programjait – de az, hogy mekkora tévedés volt mindkettő, csak a héten bizonyosodott be. A miniszterelnök nagyvonalúan 200 ezerig engedte volna felfutni a közfoglalkoztatotti létszámot, egyik államtitkára azonban elkotyogta, hogy hetek óta jóval kevesebben vannak, mint a januári százezer fő. Mindössze 88 ezer embert csábít az országban a nettó 54220 forintos közmunkás bér. 
Katonának csak hatszázan jelentkeztek, mert a felkínált nettó 120 ezret megkapja egy kevésbé kiképzett segédmunkás is, akit minimálbéren vesznek fel, s ha valaki az elmúlt három hallatlanul sikeres gazdasági évből egyet jó pénzen le tudott dolgozni, annak három hónapig ugyanezt az összeget álláskeresési járadék címén is átutalhatják. Ez a maximum, az átlagos összeg csak 101 ezer, azért meg pláne nem tolonganak a rutinos, sokat próbált munkanélküliek, hisz többet kap faluhelyen az idénymunkás. 
Ezeket a lehetőségeket kínálta a kormány közvetlenül a dolgozóknak, a többi munkahelyvédelmi program milliárdjai a cégekhez, vállalkozókhoz kerültek. Nyilván jó helyre, de a falujába visszakényszerült munkásember is oszt meg szoroz, és most azt mondja, inkább megvárja a vállalata talpra állását, hátha visszaveszik. 
Március óta minden megyében nőtt a munkanélküliség, Borsodban és Nógrádban 10 százalék fölötti, a baranyai Kistamásiban majdnem 45 százalék. Mégsem biztos, hogy ez a legnagyobb baj. A valódi, járványtól független kegyetlenség az, hogy például egy kisközség, Alsószentmárton 281 munkanélkülijéből csak 17 ember kap álláskeresési járadékot, ketten más segélyt, 112-en 22800 forintos foglalkoztatást helyettesítő támogatást, amiből már lehetetlen megélni. A munka nélkül élők több mint fele, 150 ember azonban nem kap egyetlen fillért sem a kormánytól. 
Ez így volt a válság előtt, így van ma, és amíg Orbán Viktoron múlik, így is marad. Ez a baj.

Fals finomhangolás

A világ valamennyi országának egyensúlyát megrengető, egymást is erősítő járványügyi és gazdasági válságjelenségek közepette aligha célszerű egy-egy fogalom helytelen alkalmazásán kekeckedni. Mégis érdemes elgondolkodnunk azon, hogy mi homályosíthatja el a Magyar Nemzeti Bank (MNB) teljes vezérkarának tisztánlátását, midőn az eddig értelmetlenül, négy esztendőre befagyasztott, 0,9 százalékos alapkamatot 0,75 százalékra vágva ezt a műveletet „finomhangolásnak” nevezte. Magyarán elbagatellizálta. 
A finomhangolás akár műszaki, akár gazdasági (monetáris) értelemben egy sikeres folyamat apró korrekcióját jelenti. S bár Matolcsy György jegybankelnök mellét döngetve a Trianon utáni évszázad legsikeresebb évtizedének nevezte a mögöttünk hagyottat, amelynek során – úgymond – sikerült megteremteni a pénzstabilitást, azok, akik a forint árfolyamának – rövidke pihenőkkel tarkított – vesszőfutását kénytelenek voltak elszenvedni, aligha osztják ezt a nézetet. Ki ne emlékezne rá, hogy egy esztendeje egy euró csak 323 forintot ért, most pedig – a Monetáris Tanács „finomhangolásának” köszönhetően – már a 350 forint feletti tartományokat  nyaldossa?
Sikerként elkönyvelni egy a külső folyamatokra évekig nem reflektáló monetáris politikát: aligha bölcs dolog. Azt viszont elérték a váratlan kamatvágás révén, hogy a külföldi nyaralásukkal – a pandémia ellenére – még mindig merészen kacérkodó családoknak végképp  elmehetett ettől a kedvük, hiszen joggal tarthatnak a forint további gyengülésétől.
A jegybankelnök a tényeknek fittyet hányva, (legalábbis szavakban) a nemzeti öntudatra építve, határtalan optimizmusával azt sugallja, hogy „megnyerhetjük 2020-at”. Eközben maga is kénytelen bevallani, hogy az idei esztendő második negyedévének gazdasági teljesítménye – az előzetes adatok szerint – hét százalékkal elmarad a tavalyitól.  Így hát Matolcsy György minden rezdülésével pénzköltésre biztatja a családokat és a vállalkozókat is. Ennek érdekében az MNB azon tüsténkedik, hogy elriassza az embereket az újabb váratlan eseményekre való felkészüléstől, a megtakarítástól. 
A 0,75 százalékos alapkamat is ennek ágyaz meg. A szabad szemmel már szinte láthatatlan betéti kamatok tovább morzsolódva eljutottak odáig, hogy úri luxusnak számít a bankokkal őriztetni a pénzünket. Ha mégis így döntünk, akkor  csak a kamatokat is felülmúló díjak árán tehetjük. A banki költségeknek nálunk az a fura szokása alakult ki, hogy akkor is folyvást emelkednek, ha a betétek hozamai lejtmenetre kapcsoltak. 
A jegybank vágyálma is ebből fakad: be akarja kanalizálni a bankszámlákon vagy a kredencek fiókjában napról napra elértéktelenedő pénzeket a bizonytalan eredményességű beruházások finanszírozásába. Aminek a GDP növekedésére kétségtelenül pozitív hatása lehet, viszont mindez ellentmond a józan észnek, amely most éppen a vésztartalékok gyarapítását sugallná. Az MNB-nek a váratlan és kétséges eredményességű kamatvágás helyett a forint értékállóságának megőrzésére kellene fókuszálnia, ami finomhangolásokkal már aligha megy.