Normális esetben és országban egy sportági szövetség elnöki posztja másodlagos téma egy újságban vagy a szurkolók körében. Másodlagos, mert a „termék”, a produktum szempontjából teljesen irreleváns a lelátón ülő drukkernek, hogy épp ki vezeti szeretett sportágát, hiszen a pályán, a páston, esetleg a medencében történtek jelentik az élvezeti értéket. Nem valószínű, hogy egy német drukker két korsó sör között azt taglalja, hogy ki a nagyfőnök a Deutscher Fußballverbandban (az ottani MLSZ-ben).
A magyar sport ebben a tekintetben unortodox hungarikum, mert gyakran az elnök politikai beágyazottsága dönt arról, hogy az adott sportág csak mokkással vagy akár leveses kiszedővel kanalazhat az állami mézesbödönből. A politikai térfoglalás olyan sikeres lett a sportban, hogy ma már az számít unikumnak, ha valaki el mer indulni egy fideszessel szemben. Ma már ehhez bátorság kell. A hatalom minden eszközzel, manipulációval, ígérgetéssel, néhol egyenesen zsarolással, a korábbi kedvezmények megvonását meglebegtetve bír rá komplett sportágakat a megfelelő emberek támogatására. A sportági elnökválasztásokon megkérdőjelezhetetlen sportnagyságok szenvedtek megszégyenítő vereségeket, akkorákat, amekkorákat versenyzőként soha. A kormánypárt nagyágyúi Kocsistól Némethig, Kósától Bajkaiig felügyelik az ágazatokat, és már felkészül a rehabilitáció előtt álló Lázár tenisz János is. A kérlelhetetlenséget mutatja, hogy a vívóknál az újpesti szakosztály (nyilván saját és szabad akaratából) bejelentette: nem támogatja a fideszes politikussal szemben az elnöki posztért induló újpesti sportlegenda, Szabó Bence kandidálását, aki csak újpesti színekben versenyzett, újpestiként lett kétszeres olimpiai bajnok, Újpest díszpolgára és hat évig az Újpest Torna Egylet ügyvezető elnöke volt.
Többet erről most nem is mondanék.