identitás;

2020-06-27 10:11:00

Kertai Csenger versei

1000. lakó

A visszatérésed

előtti utolsó pillanatban,

otthonosan egy radiátorral,

és egy üveg borral,

néhány gyertya világít.

Megrekedt hangok bizonygatják jöttödet

valahol, de az is lehet, hogy csak a régi csövek

hangja ez, meg a házban felhalmozott emlékeké,

pont te vagy az 1000. lakója.

Nem mintha számítana neked ez a szám,

villany marja szemedet,

ahogy néha villan egyet fölötted a körte.

Be lehet itt rendezkedni egy életre,

vagy folyton csak várjalak, amíg megbuggyan a bor,

és a radiátor már nem ad meleget?

Elhiggyek bármit is, amit eddig meséltek rólad,

vagy eltávolodva tőled, vessem bele magam a munkába,

aminek őrjítő bizonyítékai – az üres monitor fagyott fénye –

már így is elég nehézséget nyújtanak?

Jól tudod, ezek csak költői kérdések,

hogy elüssem valamivel az időt,

és végre szembenézzek veled,

aki az 1000. lakó kitüntetettségével ruháztál fel,

hogy majd kinevess, ha látod,

hogy ez nekem jelent is valamit,

félnótások között, akik egy kerek szám miatt

próbálják bizonyítani,

hogy van valami értelme az életüknek.

Valaki kihúzza a villanyt,

és a vaksötétben, egyedül,

megint kopognak az ajtón.

Saját csillagod

I.

Áldozatokat hoz értem a csillag,

amikor kibújik önmaga közepéből,

hogy rám borítsa a jéghideg kabátot.

Fuldoklók a medencében,

íme, most meztelen lábbal

kiléphettek a csillagok közé,

akiknek szorítása mögött

most hasad meg a hajnal.

Úgy vigyáznak ránk,

hogy a távolság, ami

kifeszítve egymás középpontjaitól

maga a horizont,

neked sohasem,

nekik viszont bármikor bejárható.

Mégis ösztönöznek a mozgásra,

hogy amikor lefordul melléd némi

törmelék az égből,

megtapasztalhasd határaidat.

Megfordítva azt, amit nézel,

egyre tágulsz,

itt-ott halott kristályok

világítanak be tökéletes némaságban.

A származásom

napok csúcsos sugaraiból

kiragadott fény,

amiről az elme mit sem tud,

magába reteszelve néhány

kilométert fed le, foszforeszkáló

jajkiáltásai kiszínezik a feketeséget.

És akkor, a kigyúló és megfestett

világűr magába roskad, és

nehéz feketeséggel borogatja

a saját homlokát.

II.

Esik a hó.

Nehéz, mély lépeseidről

állandóan jelt ad a ropogás,

ami keresztülhatolva a csenden

óriási kiáltássá merevül és a távolban

madarak repülnek fel jöttére,

hogy hírt vigyenek terjedő határaidról.

Egyre kevesebbszer hallasz magadról,

kihúzott gerincoszlopod most már

másnak a váza,

fiatal bolygók keringenek körülötte,

új erőre kapó értelem tagadja meg magát érted,

meggyalázza a rendet, a szívtelen fogadtatást

meleg öleléssel viszonozza.

Tovább gyalogolva

húros planéták gyűrűit

merevíti az idő,

hogy felkészítse az ütközésre,

a széthullásra,

hogy aztán megbarátkozva új alakjával

meséljen fiatalabb barátainak rólad,

aki folyton keresed saját csillagod.