Az ember nem tömeggyártott termék – Péntek Orsolya a Kádár-kor valóságairól

Család, munka, művészet – vajon milyen lehetőségei vannak az embernek, ha mindhárom területen egyszerre akar érvényesülni és sikereket elérni? Hóesés Rómában címmel jelent meg Péntek Orsolya regénytrilógiájának zárókötete, mely a 6 évvel ezelőtt megkezdett családtörténeti elbeszélőfolyamból ismét két nőt állít középpontba, ezúttal az ’50-es évektől egészen napjainkig, s a fenti kérdésre ad lehetséges válaszokat. A szerző pedig a mi kérdéseinkre az alábbi interjúban.

Bármennyire is a párhuzamok, ismétlődések, tükröződések, kettősségek, „ikerítések” kerülnek fókuszba a női elbeszélők által elsődlegesen női sorsokat bemutató regényuniverzummá, családregényfolyammá összeálló trilógiában – Az Andalúz lányai, Dorka könyve, Hóesés Rómában –, számomra kulcspozícióban az emberközpontúsága áll. „Nemcsak nő vagy, ember is… átlátott az arcomon… és nőből közben emberré is lettem” – olvasható a Dorka könyvében. Az ember felé fordulás, odafigyelés sem a hétköznapokban, sem a képzelet világában nem evidens. Mit gondol, miért nem?

Ahhoz, hogy valaki emberközpontú legyen, elsősorban önismeretre van szüksége. Amíg azonban magunk sem ismerjük a maszkjaink mögött a saját emberi arcunkat, addig másokat sem emberként látunk, csupán szerepeik szerint azonosítjuk. A különféle kultúrákban a saját magunkhoz való viszony eléggé különbözik. A buddhista, taoista Keleten sokáig ismeretlen volt az európai értelemben vett, hamis maszkokból összeeszkábált egó. De a klasszikus görög kultúrában is úgy hangzik a delphoi jósda felirata: „Ismerd meg önmagad!” – ezt sokan félreértik, a felirat ugyanis nem arra biztatott, hogy az egódat ismerd meg. Hanem, hogy láss rá magadra, az emberre. Ám erre szerintem a fogyasztói társadalom nem feltétlenül alkalmas keret. Míg a nagy történelmi kataklizmák elvezethetnek az önfelismeréshez – ezek során az ember kénytelen olyan döntéseket hozni, amelyek által megpillanthatja magát lecsupaszítva –, a kényelmes élet a XXI. században, ahol az érzékeink maximálisan le vannak foglalva, nem kedvez az önismeretnek. Európában, ami mégiscsak a világ egyik legbiztonságosabb része, legalábbis nincsenek ilyen kényszerek jelen pillanatban, legföljebb a marginális társadalmi csoportokban kerülhet valaki olyan élethelyzetbe, hogy a krízisnek köszönhetően szembesül önmagával. Önmagam megismerése ebben a civilizációban tehát választás kérdése. Kevesen lépik meg, mert kényelmetlen, évekig-évtizedekig is eltarthat, míg valaki mindenféle mániától és hamis önképtől mentessé tud válni. És csak ezután lehetséges, hogy ezt a maszkoktól, címkéktől mentes embert keresse a másikban. De még ekkor sincs garancia arra, hogy sikeres kapcsolatot alakít ki a másikkal, hiszen nem biztos, hogy ő szintén megtette ezt a lépést – hiába igyekszem valakihez tiszta szívvel odafordulni, ha ő nem képes ezt viszonozni. Ahogy ez a Hóesés Rómában című regényben is többször megjelenik a férfi-nő kapcsolatban, konfliktusokat okozva. Hiszen a nők évszázadokig azonosak voltak a női szereppel. Sokáig keveseknek volt lehetőségük ezen társadalmi szerepek – szép lány, tökéletes háziasszony, feleség és anya – mellett, mögött megtalálni saját emberi arcukat. Nem ezekkel a szerepekkel van baj. Azzal van baj, ha azt hisszük, hogy egy nő csak ennyi. Ami azt illeti, sok férfiban egyszerűen fel sem merül, hogy egy nőhöz nemcsak a testén vagy a társadalmi – női – szerepein át lehet közeledni, hanem emberi értelemben is.

A regényben két nő – Borka és Júlia – történetét ismerhetjük meg, akiknek az élete jórészt a Kádár-korra esett. Az emberközpontúság szempontjából ez a korszak milyen lehetőségeket kínált?

Nem sokat. A Kádár-kor visszalépés volt ebből a szempontból. Igaz, és ezt nem szabad elfelejteni, valamilyen látszatbiztonságot adott sok olyan embernek, akinek azelőtt még annyi lehetősége sem volt, persze közben másoktól, például a polgárságtól sokat elvett. A Kádár-kor a tömegek anyagi biztonsága vagy továbbtanulási lehetősége szempontjából előrelépésnek tűnik. Ugyanakkor a szellemi felszabadulás, az önmagammal való szembenézés lehetőségét teljesen elvette – mint ahogy minden diktatúra elveszi. Klisészerepekbe kényszerítette az embereket, akik nyilván nem tudtak ennek megfelelni, hiszen az ember nem tömeggyártott termék. Mindenkinek megvannak a saját képességei, identitásai, amik jóval túlmutatnak azon a Kádár-kori szocialista emberképen, amibe próbálták beleerőltetni őket. A szocialista nő skatulyában a szocialistán volt a hangsúly, nem a nőn vagy az emberen.

A két nő sorsa két stratégiát mutat: egyikük disszidál és fotográfus lesz Olaszországban, a másikuk marad, feladja álmait, családot alapít. Egyikük sem maradéktalanul boldog. Volt/van harmadik út is?

Ezt a regényben sarkítva ábrázoltam. Mindketten elvesztettek valamit. Borka, aki itt maradt a Kádár-kor legsötétebb közepén, elveszítette önmagát, mindenféle saját utat bezárt maga előtt. Júlia megvalósítja önmagát mint művész és ember, tisztán látja saját magát és a világot, ám neki nem lesz családja. De nem hiszem, hogy a kettő ne lehetne lehetséges együtt, főleg a XXI. században, hiszen sok olyan korlát eltűnt, ami még a XX. század közepén is érvényes volt a nőkre nézve. Ám tény, hogy nagyon nehéz teljes értékű művésznek, embernek és családanyának lenni egyszerre, ha – bármennyire is paradoxonnak hangzik – nincs ott a nő mögött-mellett valaki: egy férfi. Évszázadokon át minden sikeres férfi mögött ott állt egy nő. Naivitás lenne azt hinni, hogy sikeres lehet egy nő nőként és emberként, ha nem áll mögötte egy férfi. A lényeg, hogy egyik se adja fel önmagát a másikért, mert az előbb-utóbb töréshez vezet.

Amik viszont nagyon is ott vannak a szereplői mögött, azok a városok. Irigylésre méltó történeti ismeretekkel rendelkező szerzőt sejtetve. Mit jelent önnek a magyar és az olasz főváros?

Sok helyen vagyok otthon – részben családi okokból, részben mert, ahogy mások is, én is megtaláltam azokat a városokat, amelyekkel együtt tudok rezegni. Mintha már éltem volna bennük korábban. Magyarországon a legjobban Pécsen érzem magam otthon, ahol a gyerekkorom egy részét töltöttem. Pécs lelkülete, kultúrája érintett meg leginkább, a város polisz jellege, míg Budapest már túl nagy nekem. Az olasz városok közül a családi származás miatt Firenze áll hozzám a legközelebb, egyszerre jelenti az elveszett otthont és a hazatalálás lehetőségét. Róma számomra megszokhatatlan, és sok szempontból élhetetlen, mégis egészen elképesztő saját mikrovilága van: még mindig él benne az antik város szellemi-tárgyi öröksége, a keresztény Róma, aztán ott van Pasolini végtelenül közönséges és gyönyörű külvárosa, Fellini varázslatos városa, és a negyedeknek mind külön arcuk van, szinte városok a városban – Rómát egy élet nem elég megtapasztalni.

És a trilógia regényuniverzumába hol ajánlatos belépni, melyik kötettel kezdje az olvasó?

Szándékom szerint bármilyen sorrendben olvashatók a regények: a három kötet három koncentrikus történet, ez az olvasóra van bízva. Sőt a könyvek fejezetei is tetszőleges sorrendbe rendezhetők, a mozaikokból mindenki kirakhatja a saját olvasatát. Ha azonban valaki lineárisan szeretné olvasni, a második könyvvel kezdje, a család története itt kezdődik az 1800-as években. Folytassa a Hóesés Rómábannal, ami az ’50-es évektől halad a jelenig, míg az első kötet a legfiatalabb generáció ’90-es és 2000-es évekbeli sorsát írja le.

A mozaikszerűség, a koncentrikus körök szervező elve mögött, nekem úgy tűnik, egy filozófia sejlik föl. A mesélési technika a nézőpontok sokaságát helyezi egy szintre, egy esemény, történés így megmutatva adott esetben magát a valóságot, a közös nevezőt is eltüntetheti, vagy legalábbis megkérdőjelezheti. Csak olvasatok léteznek a világunkról is. De hogy találkoznak ezek az olvasatok, hogy lehet valóság mégis?

Buddha azt állítja, hogy a valóságnak nincs olyan eleme, ami állandó lenne, minden, beleértve a gondolatokat és érzéseket, folyamatosan változik, alakul. Az egyetlen dolog, ami konstans, az a szemlélet megléte. Ami persze szintén mozgásban van. Az idővel a nézőpontunk is változik, átértékeljük a dolgokat. Több ember esetén ez a nézőpontváltás és -változás aztán megsokszorozódik. Így a valóság rekonstruálása eleve kérdéses, hiszen egyszerűen nincs olyan szuperpozíció, ahonnan megragadható lenne teljes egészében. Az irodalomban ez hatványozottan így van, ha megszüntetem az író hagyományosan mindentudó szerepét, akkor csak azt tehetem, hogy a lehető legtöbb nézőpontot és narratívát rendezem össze, amelyekből többé-kevésbé hitelesen modellezhetek egy világot, valóságot. Amiben biztos lesz olyan rész, ami ellentmond a személyes tapasztalatomnak. Ám éppúgy, ahogy mondjuk a viharos történelmet átélt Magyarország esetében, ha képes vagyok sok nézőpontot megtapasztalni, bizonyos eseményeket a sérelmeimen túl, a családi narratívákat félretéve, megtekinteni, akkor teljesebb képem lesz az egészről.

Mekkorára többszöröződhet, nőhet ez a regényvilág – azaz tervez még folytatást?Hagytam magamnak több kiskaput, a lehetőség megvan a bővítésre. De jelenleg nem ez foglalkoztat, egy Pécs-regényen dolgozom.