Előfizetés

Böszörményi Márton: Taurusz

Böszörményi Márton
Publikálás dátuma
2020.06.27. 14:44

Fotó: Facebook
Levettem a zoknimat, és a szennyeskosárba dobtam, de még mindig érezni lehetett a szagot. Befújtam a lábamat, magamat, és a szobát is. A csajom megkérdezte, hogy miért nem megyek inkább fürdeni, ezért megint el kellett neki mondanom, hogy nincs víz a lakásban. Azt mondta, hogy neki fel sem tűnt, és tovább nézte a sorozatát a laptopon. Akkor, azt hiszem, épp a Tauruszt darálta, minden este megnézett egy egész évadot. Nekem nem jött be, inkább a másik gépnél játszottam. Az ő sorozatában egy nőnek kellett kijutnia egy pszichopata által épített erődből úgy, hogy mindenféle feladványokat old meg, amik valahogyan kapcsolódnak az életéhez. Az én játékomban egy férfinak kellett bejutnia egy erődítménybe úgy, hogy mindenféle szörnyetegeket öl meg. A bűz még mindig terjengett a szobában. Kinyitottam az ablakot, de szólt a csajom, hogy bejön a hideg, és akkor már inkább a bűz. Olvastam egyszer valahol, de lehet, hogy álmodtam, hogy az ember ugyanúgy beleőrülhet, ha sokáig hideget vagy valamilyen erős szagot kell elviselnie. Kimentem a konyhába, csináltam magamnak egy szendvicset. Megkérdeztem a csajomat is, de ő azt mondta, nem éhes, mert evett a barátnőjével, mielőtt hazajött. Nem is tudtam, hogy találkoztál valakivel, mondtam. De, a Nórival, mondta a csajom. Megkérdeztem, hogy ki az a Nóri, hogy ismerem-e. A csajom megállította a lejátszást, és teljesen kikelt magából, hogy én miért faggatom, mit féltékenykedek. Nem elég a büdös lábad, még ezekkel a kurva kérdésekkel is meg akarsz fojtani? Megpróbáltam lenyugtatni, elmondtam neki, hogy én nem így gondoltam, csak nem emlékszem erre a Nórira, és arra sem, hogy említette volna, hogy találkozik vele munka után. Tudom, hogy itt be kellett volna fejeznem, de már nem volt megállás, és azt is felhoztam, hogy igazából azt se tudom, mi a munkája és hol dolgozik. A csajom összecsukta a laptopját, oda állt elém és kiabálni kezdett. Egy fehér férfipóló volt rajta, de nem emlékeztem rá, hogy az enyém lenne. Azt hiszem, soha nem hordtam fehéret. Azt vágta a fejemhez, hogy én sem mesélek neki soha az én munkámról, neki miért kéne akkor az övéről. Elmentettem a játékot, és én is becsuktam a gépemet, közben megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy attól még, hogy nem mesélem el minden egyes unalmas napomat a szervizben, azért neki tisztában kell lennie vele, hogy én mit csinálok, viszont nekem fogalmam sincs arról, hogy ő mivel tölti egy munkanapját. Szervizben, kérdezte, és láttam rajta, hogy komolyan meglepődik. Milyen szervizben? Elmondtam neki, hogy egy autószervizben dolgozom. Mondtam, hogy lassan már hét éve. Megkérdeztem, hogy mióta vagyunk együtt. Nem emlékeztem rá. Úgy tűnt, mintha mindig is együtt lettünk volna, közben az volt az érzésem, hogy most látom először a pici ezüstkövet az orrában, a hófehér csíkokat a fekete hajában. És a csajom csak forgatta a szemét, és sóhajtozott, és azt mondta, hogy ezt azért tudnom kéne, mert elég felejthetetlen jelenet volt, amikor bemasíroztam érte a vasárnapi ebédjük közepén, és gyakorlatilag elraboltam őt a családjától. Rémlett, hogy egyszer veszekedtem egy bajszos férfival, de sehogy nem tudtam összerakni a dolgokat. Mintha egy másik életben történt volna. A csajom azt mondta, hogy ez nagyon is a mi életünk, aztán odajött hozzám, megfogta a kezem, és megkérdezte, hogy nincs-e kedvem megnézni egy részt a sorozatából. Meg kellett volna kérdeznem, hogy mi a családneve, de csak bólintottam, és követtem őt a kanapéra. Visszakapcsolta a laptopot, és mielőtt elindította volna a lejátszást, gyorsan összefoglalta, hogy hol tart a sorozat. A lábam még mindig nagyon büdös volt, ezért azt javasoltam, hogy igyunk egy kis pálinkát. Az alkohol a hideg ellen is jó, hátha a bűzt is képes elnyomni. A csajom belement, úgyhogy elővettük a pálinkát, és csak úgy az üvegből ittuk, miközben néztük a Tauruszt.

Nagy Gerzson: Biciklis idők

Nagy Gerzson
Publikálás dátuma
2020.06.27. 12:22

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
Feltekertem a Széchenyi-hegyre, mert fájt a derekam. És azért is, mert feltekerés közben mindig eszembe jut valami megoldás a megoldhatatlannak tűnő problémáimra. Csodálatos szeptemberi idő volt, november közepén. Az első szakaszon nehezen haladtam, többször is ki kellett állnom a nyeregből. A Széchenyi kilátót elhagyva, a tévétorony és a Gyermekvasút között szürke lódenkabátos nő jött szembe, messziről integetett, lelassítottam, kicsatoltam, leszálltam. Mellettünk rendezvényközpont épült, dolgoztak a gépek. Do you speak English? Yes I do. I have been told that there is a place where you can get a splendid view of the city. Just around here. Elmagyaráztam neki. Akkor már alig lihegtem. A vendéglőben kevesen voltak. A terasz nyugati szárnya, a télre készülve, fóliával volt befedve, de a nyitott részt, a súlyos tölgyfa padokkal, telibe sütötte a nap. A söntésben a kopaszodó, sörtebajszú vendéglős egy hatvan körüli, ősz hajú férfinak sört csapolt. Az ősz hajú éppen végzett fél deci Unicummal, kezében forgatta a vastag falú üvegpoharat. Átvette a sört, letette a poharat, a pultról felkapott egy összehajtott napilapot és kilépett az ajtón. Visszafordult, megtorpant. Majd én bezárom, segítettem ki. Udvariasan megköszönte, kisietett a fénybe. A csapos mosolyogva kérdezte meg: adjam a kulcsot? Nem értettem, milyen kulcsra gondol, talán a mosdóhoz kell kulcs, mint a benzinkúton, de nem emlékeztem ilyesmire. És nem is volt szándékomban mosdóra menni. Ha be akarná zárni az ajtót, magyarázta széles vigyorral. Ahá, feleltem, vicces kedvében van ma. Igen, reggel kezdődött a gyógyszertárban, írja alá a nevét, mondta a patikus, amikor elém tolta a receptet, erre én, hogy biztos?, nem szeretném a pultot összefirkálni. Megkaptam a sört, megrendeltem a szokásos marhapörköltet, galuskával, savanyú uborkával. A terasz lefóliázott végében fiatal pár élvezte a napsütést, kétéves forma gyerekük üvöltve rohangált fel-alá a műanyag székek között. Az apuka fekete napszemüveget viselt, kötött sapkát a fején. Az anyuka állapotosnak tűnt. Kiültem a nyitott részre, egy magas asztalhoz. A napot hirtelen fátyolfelhők takarták el. Az ősz hajú férfi állva olvasta a Magyar Időket, egy törzsvendég, akit délelőttönként gyakran láttam itt, a kerítés melletti padnál üldögélt. Üres volt a pohara. A biciklis app háromszáz méter szintkülönbséget mutatott, ezzel most meg is voltam elégedve. Több mint három hete nem tekertem. Beleszürcsöltem a sörbe, a gyerek kitotyogott a lefóliázott rész kijáratához, és teli torokból kiabálni kezdett. Orrából vastagon folyt a takony. Az ősz hajú felnézett, megpróbálta felhívni magára figyelmet, elkapni a gyerek tekintetét, az újságot csapkodta maga előtt. De a gyerek rá se hederített. Gyere csak ide, kapsz papír zsebkendőt, megtörlöd az orrod, mondta kedvesen, de kissé már türelmetlenül. Fújjuk ki az orrodat! A gyerek megfordult és eltűnt a szemem elől. Nem magyarok ezek, szólalt meg a törzsvendég, vastag, borízű hangon. Nem törődnek ezek a gyerekkel. Most is összevissza tologatja a székeket, felborítja, otthagyja, rá se szólnak. Nem törődnek ezek vele, folyik az orra, le se szarják. Ezek a külföldiek. Az ősz hajú még mindig a gyerek után bámult. Olvastam valahol, motyogta, mintha csak magának beszélne, hogy egy gyereknek átlagosan nem tudom, hány kiló taknyot kell megenni egy év alatt, hogy az immunrendszere megerősödjék. Lehet, hogy ezért nem tanítják meg orrot fújni. Ezért hagyják, hogy lógjon a takony az orrából. Á, legyintett a másik, Ferikém, nem magyarok ezek, azért szarnak a gyerekre. Ezt teszi a liberális nevelés. Nincs semmi szigor, elengedik mindenhova, aztán meg sipákolnak, ha később rájuk se néz. Arrébb csúszott a padon. Bezzeg minket nem liberálisan neveltek. Felröhögött. Egyszer csináltam hülyeséget, azonnal jött a pofon, de olyan, hogy aztán két hónapig nyikkanni se mertem. Bizony, Sanyi bácsi, így volt, pontosan így, mondta Feri, de nem nézett fel a lapból. A meccset, ugye, láttad tegnap, kérdezte Sanyi bácsi, kis szünet után. Csak az elejét, válaszolta Feri. Nem bírtam. Mennyi is lett az eredmény? Egy-null nekünk. Szarul fociztunk, de legalább nyertünk. És a gól, na, az remekbe szabott volt. A Juventust is láttad? Hogy lehet így elveszíteni egy meccset, legyintett Feri. Nyerő állásból, két perc alatt? Hihetetlen. Sanyi bácsi már teljesen a pad szélén ült. Úgy örültem, mondta, hogy beszívja az a köcsög Mourinho, erre nem megfordították a végén? Utálom azt a flegma, pökhendi pofáját. Pedig a Juventus olyan szépen játszott. Megérdemelték volna a győzelmet. Feri leejtette az újságot az asztalra. Kortyolt a sörből. Mindig ez van a Juventus­szal, mondta. Vezetnek, aztán ráülnek az eredményre. Így nem lehet nyerni. Minden meccs kilencven percig tart, ezt nekik is meg kell tanulni. Sanyi bácsi nehézkesen felállt. Tisztán láttam borvirágos, simára borotvált arcát, csillogó szemeit. Fél tizenkettő, sóhajtotta, indulok haza. Kész az ebéd? kérdezte Feri. Éhes vagy, Sanyi bátyám, nem reggeliztél? Sanyi bácsi megállt, felemelte a jobb mutatóujját. Anyám mindig azt mondta, ezt sose felejtem el, Ferikém: a reggeli a legfontosabb. Napközben bármi történhet, kivezényelhetnek a terepre, beoszthatnak őrségre, az ebéd bizonytalan, de neked már van a gyomrodban valami, te már rendben vagy. Kezébe vette a borospoharat, elindult a söntés felé, de félúton megállt. Odaállította a Feri söröskorsója mellé. Összekoccant a két üveg. Vacsorára viszont alig eszem valamit, mondta. Tegnap is, tudod, mit ettem? Két szelet pirítóst tükörtojással. Ennyi. És ez dunsztig elég volt. Nem is bírtam volna többet. Lekezeltek, Sanyi bácsi eltűnt a kerítés mögött. Feri, még mindig állva, kiitta a sörét, megtörölte a száját. Visszavitte a poharakat a söntésbe. A nap kibújt a felhők mögül. Kifelé menet biccentett felém, beszállt a vendéglő előtt parkoló sötétzöld Skoda Octaviába, begyújtotta a motort és elhajtott. Az újságot az asztalon hagyta. Rohadt hideg volt lefelé, szitkozódtam is, hogy csak két réteg felsőruhát vettem magamra. Legalább a Magyar Időket elhoztam volna, betömködni a póló alá, hogy szigeteljen.

Kertai Csenger versei

Kertai Csenger
Publikálás dátuma
2020.06.27. 10:11

Fotó: Facebook
1000. lakó A visszatérésed előtti utolsó pillanatban, otthonosan egy radiátorral, és egy üveg borral, néhány gyertya világít. Megrekedt hangok bizonygatják jöttödet valahol, de az is lehet, hogy csak a régi csövek hangja ez, meg a házban felhalmozott emlékeké, pont te vagy az 1000. lakója. Nem mintha számítana neked ez a szám, villany marja szemedet, ahogy néha villan egyet fölötted a körte. Be lehet itt rendezkedni egy életre, vagy folyton csak várjalak, amíg megbuggyan a bor, és a radiátor már nem ad meleget? Elhiggyek bármit is, amit eddig meséltek rólad, vagy eltávolodva tőled, vessem bele magam a munkába, aminek őrjítő bizonyítékai – az üres monitor fagyott fénye – már így is elég nehézséget nyújtanak? Jól tudod, ezek csak költői kérdések, hogy elüssem valamivel az időt, és végre szembenézzek veled, aki az 1000. lakó kitüntetettségével ruháztál fel, hogy majd kinevess, ha látod, hogy ez nekem jelent is valamit, félnótások között, akik egy kerek szám miatt próbálják bizonyítani, hogy van valami értelme az életüknek. Valaki kihúzza a villanyt, és a vaksötétben, egyedül, megint kopognak az ajtón. Saját csillagod I. Áldozatokat hoz értem a csillag, amikor kibújik önmaga közepéből, hogy rám borítsa a jéghideg kabátot. Fuldoklók a medencében, íme, most meztelen lábbal kiléphettek a csillagok közé, akiknek szorítása mögött most hasad meg a hajnal. Úgy vigyáznak ránk, hogy a távolság, ami kifeszítve egymás középpontjaitól maga a horizont, neked sohasem, nekik viszont bármikor bejárható. Mégis ösztönöznek a mozgásra, hogy amikor lefordul melléd némi törmelék az égből, megtapasztalhasd határaidat. Megfordítva azt, amit nézel, egyre tágulsz, itt-ott halott kristályok világítanak be tökéletes némaságban. A származásom napok csúcsos sugaraiból kiragadott fény, amiről az elme mit sem tud, magába reteszelve néhány kilométert fed le, foszforeszkáló jajkiáltásai kiszínezik a feketeséget. És akkor, a kigyúló és megfestett világűr magába roskad, és nehéz feketeséggel borogatja a saját homlokát. II. Esik a hó. Nehéz, mély lépeseidről állandóan jelt ad a ropogás, ami keresztülhatolva a csenden óriási kiáltássá merevül és a távolban madarak repülnek fel jöttére, hogy hírt vigyenek terjedő határaidról. Egyre kevesebbszer hallasz magadról, kihúzott gerincoszlopod most már másnak a váza, fiatal bolygók keringenek körülötte, új erőre kapó értelem tagadja meg magát érted, meggyalázza a rendet, a szívtelen fogadtatást meleg öleléssel viszonozza. Tovább gyalogolva húros planéták gyűrűit merevíti az idő, hogy felkészítse az ütközésre, a széthullásra, hogy aztán megbarátkozva új alakjával meséljen fiatalabb barátainak rólad, aki folyton keresed saját csillagod.