Feltekertem a Széchenyi-hegyre, mert fájt a derekam. És azért is, mert feltekerés közben mindig eszembe jut valami megoldás a megoldhatatlannak tűnő problémáimra. Csodálatos szeptemberi idő volt, november közepén. Az első szakaszon nehezen haladtam, többször is ki kellett állnom a nyeregből. A Széchenyi kilátót elhagyva, a tévétorony és a Gyermekvasút között szürke lódenkabátos nő jött szembe, messziről integetett, lelassítottam, kicsatoltam, leszálltam. Mellettünk rendezvényközpont épült, dolgoztak a gépek.
Do you speak English? Yes I do. I have been told that there is a place where you can get a splendid view of the city. Just around here.
Elmagyaráztam neki. Akkor már alig lihegtem.
A vendéglőben kevesen voltak. A terasz nyugati szárnya, a télre készülve, fóliával volt befedve, de a nyitott részt, a súlyos tölgyfa padokkal, telibe sütötte a nap. A söntésben a kopaszodó, sörtebajszú vendéglős egy hatvan körüli, ősz hajú férfinak sört csapolt. Az ősz hajú éppen végzett fél deci Unicummal, kezében forgatta a vastag falú üvegpoharat. Átvette a sört, letette a poharat, a pultról felkapott egy összehajtott napilapot és kilépett az ajtón. Visszafordult, megtorpant. Majd én bezárom, segítettem ki. Udvariasan megköszönte, kisietett a fénybe.
A csapos mosolyogva kérdezte meg: adjam a kulcsot? Nem értettem, milyen kulcsra gondol, talán a mosdóhoz kell kulcs, mint a benzinkúton, de nem emlékeztem ilyesmire. És nem is volt szándékomban mosdóra menni. Ha be akarná zárni az ajtót, magyarázta széles vigyorral. Ahá, feleltem, vicces kedvében van ma. Igen, reggel kezdődött a gyógyszertárban, írja alá a nevét, mondta a patikus, amikor elém tolta a receptet, erre én, hogy biztos?, nem szeretném a pultot összefirkálni.
Megkaptam a sört, megrendeltem a szokásos marhapörköltet, galuskával, savanyú uborkával. A terasz lefóliázott végében fiatal pár élvezte a napsütést, kétéves forma gyerekük üvöltve rohangált fel-alá a műanyag székek között. Az apuka fekete napszemüveget viselt, kötött sapkát a fején. Az anyuka állapotosnak tűnt. Kiültem a nyitott részre, egy magas asztalhoz. A napot hirtelen fátyolfelhők takarták el. Az ősz hajú férfi állva olvasta a Magyar Időket, egy törzsvendég, akit délelőttönként gyakran láttam itt, a kerítés melletti padnál üldögélt. Üres volt a pohara.
A biciklis app háromszáz méter szintkülönbséget mutatott, ezzel most meg is voltam elégedve. Több mint három hete nem tekertem. Beleszürcsöltem a sörbe, a gyerek kitotyogott a lefóliázott rész kijáratához, és teli torokból kiabálni kezdett. Orrából vastagon folyt a takony. Az ősz hajú felnézett, megpróbálta felhívni magára figyelmet, elkapni a gyerek tekintetét, az újságot csapkodta maga előtt. De a gyerek rá se hederített. Gyere csak ide, kapsz papír zsebkendőt, megtörlöd az orrod, mondta kedvesen, de kissé már türelmetlenül. Fújjuk ki az orrodat! A gyerek megfordult és eltűnt a szemem elől.
Nem magyarok ezek, szólalt meg a törzsvendég, vastag, borízű hangon. Nem törődnek ezek a gyerekkel. Most is összevissza tologatja a székeket, felborítja, otthagyja, rá se szólnak. Nem törődnek ezek vele, folyik az orra, le se szarják. Ezek a külföldiek.
Az ősz hajú még mindig a gyerek után bámult. Olvastam valahol, motyogta, mintha csak magának beszélne, hogy egy gyereknek átlagosan nem tudom, hány kiló taknyot kell megenni egy év alatt, hogy az immunrendszere megerősödjék. Lehet, hogy ezért nem tanítják meg orrot fújni. Ezért hagyják, hogy lógjon a takony az orrából. Á, legyintett a másik, Ferikém, nem magyarok ezek, azért szarnak a gyerekre. Ezt teszi a liberális nevelés. Nincs semmi szigor, elengedik mindenhova, aztán meg sipákolnak, ha később rájuk se néz.
Arrébb csúszott a padon. Bezzeg minket nem liberálisan neveltek. Felröhögött. Egyszer csináltam hülyeséget, azonnal jött a pofon, de olyan, hogy aztán két hónapig nyikkanni se mertem. Bizony, Sanyi bácsi, így volt, pontosan így, mondta Feri, de nem nézett fel a lapból.
A meccset, ugye, láttad tegnap, kérdezte Sanyi bácsi, kis szünet után. Csak az elejét, válaszolta Feri. Nem bírtam. Mennyi is lett az eredmény? Egy-null nekünk. Szarul fociztunk, de legalább nyertünk. És a gól, na, az remekbe szabott volt. A Juventust is láttad?
Hogy lehet így elveszíteni egy meccset, legyintett Feri. Nyerő állásból, két perc alatt? Hihetetlen. Sanyi bácsi már teljesen a pad szélén ült. Úgy örültem, mondta, hogy beszívja az a köcsög Mourinho, erre nem megfordították a végén? Utálom azt a flegma, pökhendi pofáját. Pedig a Juventus olyan szépen játszott. Megérdemelték volna a győzelmet.
Feri leejtette az újságot az asztalra. Kortyolt a sörből. Mindig ez van a Juventusszal, mondta. Vezetnek, aztán ráülnek az eredményre. Így nem lehet nyerni. Minden meccs kilencven percig tart, ezt nekik is meg kell tanulni.
Sanyi bácsi nehézkesen felállt. Tisztán láttam borvirágos, simára borotvált arcát, csillogó szemeit. Fél tizenkettő, sóhajtotta, indulok haza. Kész az ebéd? kérdezte Feri. Éhes vagy, Sanyi bátyám, nem reggeliztél? Sanyi bácsi megállt, felemelte a jobb mutatóujját. Anyám mindig azt mondta, ezt sose felejtem el, Ferikém: a reggeli a legfontosabb. Napközben bármi történhet, kivezényelhetnek a terepre, beoszthatnak őrségre, az ebéd bizonytalan, de neked már van a gyomrodban valami, te már rendben vagy. Kezébe vette a borospoharat, elindult a söntés felé, de félúton megállt. Odaállította a Feri söröskorsója mellé. Összekoccant a két üveg. Vacsorára viszont alig eszem valamit, mondta. Tegnap is, tudod, mit ettem? Két szelet pirítóst tükörtojással. Ennyi. És ez dunsztig elég volt. Nem is bírtam volna többet.
Lekezeltek, Sanyi bácsi eltűnt a kerítés mögött. Feri, még mindig állva, kiitta a sörét, megtörölte a száját. Visszavitte a poharakat a söntésbe. A nap kibújt a felhők mögül. Kifelé menet biccentett felém, beszállt a vendéglő előtt parkoló sötétzöld Skoda Octaviába, begyújtotta a motort és elhajtott. Az újságot az asztalon hagyta.
Rohadt hideg volt lefelé, szitkozódtam is, hogy csak két réteg felsőruhát vettem magamra. Legalább a Magyar Időket elhoztam volna, betömködni a póló alá, hogy szigeteljen.
