Előfizetés

Igény a katarzisra

Marik Noémi
Publikálás dátuma
2020.06.27. 16:16

Bár a veszélyhelyzetnek már vége, a karanténdráma-verseny még egyre dübörög. Így időről időre újból szembesülhetünk, milyen volt bezárva, egymástól elzárva, félelemben élni. Ám közben most jól szórakozunk (is). Az egyfelvonásosok hol abszurdba hajlanak, hol posztapokaliptikus szatírába, hol párkapcsolati viadalba vagy épp meseparódiába.
Mindez pedig a TRIP színháznak köszönhető, amely egyedülálló módon és figyelemre méltó gyorsasággal reagált a színházakat is érzékenyen érintő krízishelyzetre: nyílt drámapályázatot hirdettek a Litera irodalmi portállal karöltve. Úgy gondolták ugyanis, ha a művészet reflexió a mindennapi életünkre, akkor ez hatványozottan igaz egy ilyen kiélezett szituációban, és a karanténdráma műfaj egy releváns és kreatív válasz rá. Úgy tűnik, ezt más alkotók is így gondolták, mert a határidőig, április közepéig 300 pályamű érkezett. Ebből a tízfős zsűri döntése alapján 25 került vagy épp kerül bemutatásra, azaz felolvasó-színházi streamelésre, neves rendezők és színészek közreműködésével. Az alkotók mellett a közönség is igen lelkesnek bizonyult, hiszen elképesztő nézettsége volt a webszínházi karanténsorozatnak, nemegyszer volt 5 ezer fölötti, de akár 14 ezres nézettségű előadásuk is (és százezer körüli megtekintése volt eddig a versenynek), ami messze meghaladja azt a nézőszámot, amit egy-egy színházi bemutató, kortárs dráma elérhet. Magács László, a TRIP vezetője sem számított ekkora érdeklődésre, és szerinte a siker azt is mutatja, a művészet valóban segít az embereknek feldolgozni ezt a kaotikus időszakot, ahogy azt is: minden helyzetben szükség van a színházra. Felolvasó-színházi websorozatuk pedig egy olyan forma, ami képernyőn keresztül is élvezhető. Mindezt egybevetve nem meglepő, hogy nemzetközi érdeklődés is övezte az első magyar webszínházat. A világ minden tájáról figyelték a közvetítéseket – globális nézőterük lett. Tervezik is, hogy tovább folytatják webszínházukat, hiszen ez a forma területileg és társadalmi szinten is segít szélesebb nézőréteghez eljutni. Már készül a Shakespeare/37 című sorozatuk, mely az összes Shakespeare-drámát feldolgozza kortárs írók közreműködésével. Azt is eldöntötték, hogy a TRIP színházi működése a jövőben a kortárs dámára fog fókuszálni, mert ahogy Magács mondja, minden nagyvárosban működik egy kortárs színház, Budapestet kivéve. Jelen egyfelvonásosok között is biztosan talál majd olyat – fűzte hozzá –, amelyből kér egy egész estés darabot. A kérdésre, mit gondol, a közös baj és a mindenkit egyformán érintő veszély egy platformra tereli-e majd a kettészakadt szakmát vagy inkább még tovább fokozza a feszültséget az anyagi nehézség, Magács úgy válaszolt, ez a helyzet most mindenesetre az igazi összefogás pillanata volt, ami, ha rajta múlik, így marad, és amiért – ígéri – a maga eszközeivel tenni is fog. Elmondta még: a pályázat nyílt volt, de voltak felkért írók is, így Tasnádi István, Szabó Borbála és Maros András mellett még egy Garaczi László által írt karantén-egyfelvonásosra is készülhetünk. A pályázók közt pedig van dramaturghallgató, színházzal foglalkozó szakember, újságíró és körzeti orvos is. Ez utóbbi dr. Mangó Gabriella, akinek a túlélést jelentette az írás. A február eleje óta tartó rendkívüli koncentrálás és bizonytalansággal való szembesülés időszakában a művészet adta számára a kapaszkodót és jelentett némi bizonyosságot, hiszen a műben az író irányíthatja az eseményeket. A rendkívüli munkabírással bíró doktornő írt már regényt, pályázik filmforgatókönyvvel, és épp drámaírást tanul. A karanténpályázatra egy Rómeó és Júlia-parafrázist írt Koronavírus címen. Shakespeare nyelvezete pedig egy eszköz volt számára. Éppígy eszköze volt a humor. Mert, ahogy mondja, a nyomorúságot – a kiszolgáltatottságot, jövőtlenséget és magányt nem lehet további nyomorúsággal terhelni, a járvány realista megközelítésére ott van a Híradó mint sorozat. Szabó Borbála szerint, aki abszurdba hajló egyfelvonásost (Rizikócsoport) írt a pályázatra, az összezártság sok remek dráma (és krimi) alaphelyzete. Izgalmas állapot – mondja – folyton együtt lenni a családdal, kiszakítva a világból. Izgalmas, hogy az emberek félnek egymástól az utcán. Hogy maszkot hordunk, és meg se ismerjük egymást. Hogy hajlandóak vagyunk lemondani egymásról. És miért? Mert féltjük az életünket. Emiatt bevállaljuk, hogy nem igazán élünk. Ez egy igazi drámai paradoxon, írói aranybánya! – fogalmaz. Egész estés drámát viszont egyelőre nem tervez írni a témára, mert úgy véli, még nincs elég rálátás erre a helyzetre. És ki tudja, teszi fel a kérdést, hogyan látjuk majd utólag ezt az időszakot. Médiakeltette hisztériának vagy valós életveszélynek? Az elidegenedés nevetséges tömegpszichózisának vagy a szolidaritás győzelmének? Biztos születnek majd egész estés drámák is ezen időszak kapcsán, előadások viszont kevésbé – tartja Cseke Tamás, a Karanténpresszó című egyfelvonásos szerzője, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem dramaturg szakos hallgatója. Mindemellett szerinte ez az időszak közelebb hozta hozzánk az abszurdot, hisz hatalmas hangsúlyt kapott a mindennapi lét értelmetlensége, és valamilyen formában mindenki „kimutatta a foga fehérjét”. Mivel azonban úgy gondolta, a legtöbb pályázó az összezártságra fog ­reflektálni, így jutott el a majdnem abszurd társadalmi szatíráig. Szintén társadalmi szintre emelte egyfelvonásosát Kolozsi László újságíró, forgatókönyvíró, krimiíró, aki drámát (Tamara) most először szerzett, Csepella Márton néven. Mivel a karantén alatt megnőtt a bántalmazó kapcsolatok száma, a családon belüli erőszak témáját különösen aktuálisnak érezte. Ami azért is foglalkoztatja, mert maga is érintett volt kamaszkorában édesanyja új kapcsolata révén. Akkoriban megdöbbentette, mennyire elfordítja minden ismerős a fejét, ha a bántalmazás nyomait látja. Most szereplői olyan szomszédok, akik össze vannak zárva egy bántalmazott kiáltásaival. Arra a kérdésre, mit tippelnek, mire lesz nagyobb igény: szórakozni, felejteni akar majd inkább a közönség a színházban ezután az időszak után vagy inkább az előadások segítségével feldolgozni az átélt krízishelyzetet, többen válaszolták, hogy ez nem vagy-vagy, hanem is-is. Cseke tippelt a szórakozásfelejtésre, mert szerinte túlságosan rövid volt ez az időszak ahhoz, hogy olyan mérvű traumát okozzon, amit színházba járással kellene megoldani. Akik pedig elmerészkednek majd a színházakba – fűzi hozzá –, inkább teszik majd a színházba járás aktusáért mint magáért az előadásért. Igény mindig a katarzisra van – mondja Kolozsi –, arra, hogy elhiggyük, lehetünk jobb emberek. A katarzis lehetősége benne van a Covid okozta válságban is. De nem hiszi, hogy az fog bekövetkezni, sőt talán még kevesebben lesznek majd, akik szembe mernek nézni saját félelmeikkel. Hogy a most született egyfelvonásosok maradandók lesznek-e vagy csupán lenyomatok, mementók egy időszakról, azt persze a jövő dönti el. Éppígy azt is, születnek-e majd egész estés előadások. Két dolog azonban egészen biztos: a nemrég átélt helyzet tökéletes táptalaj az írók számára, valamint június végén a közönség szavazhat majd, a bemutatottak közül melyik mű ítéltessen a legjobbnak.

Böszörményi Márton: Taurusz

Böszörményi Márton
Publikálás dátuma
2020.06.27. 14:44

Fotó: Facebook
Levettem a zoknimat, és a szennyeskosárba dobtam, de még mindig érezni lehetett a szagot. Befújtam a lábamat, magamat, és a szobát is. A csajom megkérdezte, hogy miért nem megyek inkább fürdeni, ezért megint el kellett neki mondanom, hogy nincs víz a lakásban. Azt mondta, hogy neki fel sem tűnt, és tovább nézte a sorozatát a laptopon. Akkor, azt hiszem, épp a Tauruszt darálta, minden este megnézett egy egész évadot. Nekem nem jött be, inkább a másik gépnél játszottam. Az ő sorozatában egy nőnek kellett kijutnia egy pszichopata által épített erődből úgy, hogy mindenféle feladványokat old meg, amik valahogyan kapcsolódnak az életéhez. Az én játékomban egy férfinak kellett bejutnia egy erődítménybe úgy, hogy mindenféle szörnyetegeket öl meg. A bűz még mindig terjengett a szobában. Kinyitottam az ablakot, de szólt a csajom, hogy bejön a hideg, és akkor már inkább a bűz. Olvastam egyszer valahol, de lehet, hogy álmodtam, hogy az ember ugyanúgy beleőrülhet, ha sokáig hideget vagy valamilyen erős szagot kell elviselnie. Kimentem a konyhába, csináltam magamnak egy szendvicset. Megkérdeztem a csajomat is, de ő azt mondta, nem éhes, mert evett a barátnőjével, mielőtt hazajött. Nem is tudtam, hogy találkoztál valakivel, mondtam. De, a Nórival, mondta a csajom. Megkérdeztem, hogy ki az a Nóri, hogy ismerem-e. A csajom megállította a lejátszást, és teljesen kikelt magából, hogy én miért faggatom, mit féltékenykedek. Nem elég a büdös lábad, még ezekkel a kurva kérdésekkel is meg akarsz fojtani? Megpróbáltam lenyugtatni, elmondtam neki, hogy én nem így gondoltam, csak nem emlékszem erre a Nórira, és arra sem, hogy említette volna, hogy találkozik vele munka után. Tudom, hogy itt be kellett volna fejeznem, de már nem volt megállás, és azt is felhoztam, hogy igazából azt se tudom, mi a munkája és hol dolgozik. A csajom összecsukta a laptopját, oda állt elém és kiabálni kezdett. Egy fehér férfipóló volt rajta, de nem emlékeztem rá, hogy az enyém lenne. Azt hiszem, soha nem hordtam fehéret. Azt vágta a fejemhez, hogy én sem mesélek neki soha az én munkámról, neki miért kéne akkor az övéről. Elmentettem a játékot, és én is becsuktam a gépemet, közben megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy attól még, hogy nem mesélem el minden egyes unalmas napomat a szervizben, azért neki tisztában kell lennie vele, hogy én mit csinálok, viszont nekem fogalmam sincs arról, hogy ő mivel tölti egy munkanapját. Szervizben, kérdezte, és láttam rajta, hogy komolyan meglepődik. Milyen szervizben? Elmondtam neki, hogy egy autószervizben dolgozom. Mondtam, hogy lassan már hét éve. Megkérdeztem, hogy mióta vagyunk együtt. Nem emlékeztem rá. Úgy tűnt, mintha mindig is együtt lettünk volna, közben az volt az érzésem, hogy most látom először a pici ezüstkövet az orrában, a hófehér csíkokat a fekete hajában. És a csajom csak forgatta a szemét, és sóhajtozott, és azt mondta, hogy ezt azért tudnom kéne, mert elég felejthetetlen jelenet volt, amikor bemasíroztam érte a vasárnapi ebédjük közepén, és gyakorlatilag elraboltam őt a családjától. Rémlett, hogy egyszer veszekedtem egy bajszos férfival, de sehogy nem tudtam összerakni a dolgokat. Mintha egy másik életben történt volna. A csajom azt mondta, hogy ez nagyon is a mi életünk, aztán odajött hozzám, megfogta a kezem, és megkérdezte, hogy nincs-e kedvem megnézni egy részt a sorozatából. Meg kellett volna kérdeznem, hogy mi a családneve, de csak bólintottam, és követtem őt a kanapéra. Visszakapcsolta a laptopot, és mielőtt elindította volna a lejátszást, gyorsan összefoglalta, hogy hol tart a sorozat. A lábam még mindig nagyon büdös volt, ezért azt javasoltam, hogy igyunk egy kis pálinkát. Az alkohol a hideg ellen is jó, hátha a bűzt is képes elnyomni. A csajom belement, úgyhogy elővettük a pálinkát, és csak úgy az üvegből ittuk, miközben néztük a Tauruszt.

Nagy Gerzson: Biciklis idők

Nagy Gerzson
Publikálás dátuma
2020.06.27. 12:22

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
Feltekertem a Széchenyi-hegyre, mert fájt a derekam. És azért is, mert feltekerés közben mindig eszembe jut valami megoldás a megoldhatatlannak tűnő problémáimra. Csodálatos szeptemberi idő volt, november közepén. Az első szakaszon nehezen haladtam, többször is ki kellett állnom a nyeregből. A Széchenyi kilátót elhagyva, a tévétorony és a Gyermekvasút között szürke lódenkabátos nő jött szembe, messziről integetett, lelassítottam, kicsatoltam, leszálltam. Mellettünk rendezvényközpont épült, dolgoztak a gépek. Do you speak English? Yes I do. I have been told that there is a place where you can get a splendid view of the city. Just around here. Elmagyaráztam neki. Akkor már alig lihegtem. A vendéglőben kevesen voltak. A terasz nyugati szárnya, a télre készülve, fóliával volt befedve, de a nyitott részt, a súlyos tölgyfa padokkal, telibe sütötte a nap. A söntésben a kopaszodó, sörtebajszú vendéglős egy hatvan körüli, ősz hajú férfinak sört csapolt. Az ősz hajú éppen végzett fél deci Unicummal, kezében forgatta a vastag falú üvegpoharat. Átvette a sört, letette a poharat, a pultról felkapott egy összehajtott napilapot és kilépett az ajtón. Visszafordult, megtorpant. Majd én bezárom, segítettem ki. Udvariasan megköszönte, kisietett a fénybe. A csapos mosolyogva kérdezte meg: adjam a kulcsot? Nem értettem, milyen kulcsra gondol, talán a mosdóhoz kell kulcs, mint a benzinkúton, de nem emlékeztem ilyesmire. És nem is volt szándékomban mosdóra menni. Ha be akarná zárni az ajtót, magyarázta széles vigyorral. Ahá, feleltem, vicces kedvében van ma. Igen, reggel kezdődött a gyógyszertárban, írja alá a nevét, mondta a patikus, amikor elém tolta a receptet, erre én, hogy biztos?, nem szeretném a pultot összefirkálni. Megkaptam a sört, megrendeltem a szokásos marhapörköltet, galuskával, savanyú uborkával. A terasz lefóliázott végében fiatal pár élvezte a napsütést, kétéves forma gyerekük üvöltve rohangált fel-alá a műanyag székek között. Az apuka fekete napszemüveget viselt, kötött sapkát a fején. Az anyuka állapotosnak tűnt. Kiültem a nyitott részre, egy magas asztalhoz. A napot hirtelen fátyolfelhők takarták el. Az ősz hajú férfi állva olvasta a Magyar Időket, egy törzsvendég, akit délelőttönként gyakran láttam itt, a kerítés melletti padnál üldögélt. Üres volt a pohara. A biciklis app háromszáz méter szintkülönbséget mutatott, ezzel most meg is voltam elégedve. Több mint három hete nem tekertem. Beleszürcsöltem a sörbe, a gyerek kitotyogott a lefóliázott rész kijáratához, és teli torokból kiabálni kezdett. Orrából vastagon folyt a takony. Az ősz hajú felnézett, megpróbálta felhívni magára figyelmet, elkapni a gyerek tekintetét, az újságot csapkodta maga előtt. De a gyerek rá se hederített. Gyere csak ide, kapsz papír zsebkendőt, megtörlöd az orrod, mondta kedvesen, de kissé már türelmetlenül. Fújjuk ki az orrodat! A gyerek megfordult és eltűnt a szemem elől. Nem magyarok ezek, szólalt meg a törzsvendég, vastag, borízű hangon. Nem törődnek ezek a gyerekkel. Most is összevissza tologatja a székeket, felborítja, otthagyja, rá se szólnak. Nem törődnek ezek vele, folyik az orra, le se szarják. Ezek a külföldiek. Az ősz hajú még mindig a gyerek után bámult. Olvastam valahol, motyogta, mintha csak magának beszélne, hogy egy gyereknek átlagosan nem tudom, hány kiló taknyot kell megenni egy év alatt, hogy az immunrendszere megerősödjék. Lehet, hogy ezért nem tanítják meg orrot fújni. Ezért hagyják, hogy lógjon a takony az orrából. Á, legyintett a másik, Ferikém, nem magyarok ezek, azért szarnak a gyerekre. Ezt teszi a liberális nevelés. Nincs semmi szigor, elengedik mindenhova, aztán meg sipákolnak, ha később rájuk se néz. Arrébb csúszott a padon. Bezzeg minket nem liberálisan neveltek. Felröhögött. Egyszer csináltam hülyeséget, azonnal jött a pofon, de olyan, hogy aztán két hónapig nyikkanni se mertem. Bizony, Sanyi bácsi, így volt, pontosan így, mondta Feri, de nem nézett fel a lapból. A meccset, ugye, láttad tegnap, kérdezte Sanyi bácsi, kis szünet után. Csak az elejét, válaszolta Feri. Nem bírtam. Mennyi is lett az eredmény? Egy-null nekünk. Szarul fociztunk, de legalább nyertünk. És a gól, na, az remekbe szabott volt. A Juventust is láttad? Hogy lehet így elveszíteni egy meccset, legyintett Feri. Nyerő állásból, két perc alatt? Hihetetlen. Sanyi bácsi már teljesen a pad szélén ült. Úgy örültem, mondta, hogy beszívja az a köcsög Mourinho, erre nem megfordították a végén? Utálom azt a flegma, pökhendi pofáját. Pedig a Juventus olyan szépen játszott. Megérdemelték volna a győzelmet. Feri leejtette az újságot az asztalra. Kortyolt a sörből. Mindig ez van a Juventus­szal, mondta. Vezetnek, aztán ráülnek az eredményre. Így nem lehet nyerni. Minden meccs kilencven percig tart, ezt nekik is meg kell tanulni. Sanyi bácsi nehézkesen felállt. Tisztán láttam borvirágos, simára borotvált arcát, csillogó szemeit. Fél tizenkettő, sóhajtotta, indulok haza. Kész az ebéd? kérdezte Feri. Éhes vagy, Sanyi bátyám, nem reggeliztél? Sanyi bácsi megállt, felemelte a jobb mutatóujját. Anyám mindig azt mondta, ezt sose felejtem el, Ferikém: a reggeli a legfontosabb. Napközben bármi történhet, kivezényelhetnek a terepre, beoszthatnak őrségre, az ebéd bizonytalan, de neked már van a gyomrodban valami, te már rendben vagy. Kezébe vette a borospoharat, elindult a söntés felé, de félúton megállt. Odaállította a Feri söröskorsója mellé. Összekoccant a két üveg. Vacsorára viszont alig eszem valamit, mondta. Tegnap is, tudod, mit ettem? Két szelet pirítóst tükörtojással. Ennyi. És ez dunsztig elég volt. Nem is bírtam volna többet. Lekezeltek, Sanyi bácsi eltűnt a kerítés mögött. Feri, még mindig állva, kiitta a sörét, megtörölte a száját. Visszavitte a poharakat a söntésbe. A nap kibújt a felhők mögül. Kifelé menet biccentett felém, beszállt a vendéglő előtt parkoló sötétzöld Skoda Octaviába, begyújtotta a motort és elhajtott. Az újságot az asztalon hagyta. Rohadt hideg volt lefelé, szitkozódtam is, hogy csak két réteg felsőruhát vettem magamra. Legalább a Magyar Időket elhoztam volna, betömködni a póló alá, hogy szigeteljen.