A nehézség arra való, hogy legyőzzék

Publikálás dátuma
2020.06.28. 17:38

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
Az ötéves Alex ölni tudott volna egy szelet kenyérért. Áldja az eszét, amiért tizennégy évesen úgy döntött, hogy intézetbe megy. A miskolci gyermekotthonban tanulta ki a pékszakmát, ma már egy patinás cukrászdában dolgozik Miskolcon. De a járvány alatt bezárt a cukrászda, így Alex nekilátott, hogy megvalósítsa régi álmát: egy közösségi sütödét mélyszegénységben élő gyerekeknek. Képekkel illusztrált felhívása ott virít a Facebookon – a fotókon gyönyörű roma gyerekek dagasztják a tésztát fehér sapkában, „Sütni jó!” emblémás pólóban. A hatásos kampánynak köszönhetően eddig közel félmillió forint gyűlt össze.
Hernádnémetiben nem olyan riasztó a cigánytelep, mint másutt, de itt is szemet szúr a szegénység. Alex a vakolatlan ház előtt, a kapuban vár minket. Széles mosolya, vakító fehér fogai, patyolattiszta keze kirí a hervasztó környezetből. Azzal kezdi: ne azt nézzük, milyen most a ház, hanem, hogy milyen volt. A huszonkét éves fiúnak tavaly telt ki az ideje a gyermekotthonban, hazajött Hernádnémetibe, s az intézetben felhalmozódott tőkéjéből megvette a szülei szocpolból épített hajdani házát háromszázezer forintért. Borzasztó állapotok fogadták: az ablakkeretek elrohadtak, a falakat átlyuggatták, kitépték a vezetékeket, a lelakott épületben csótányok és patkányok tanyáztak. De Alex nem ijed meg egykönnyen. A lyukakat befoltozta, az élősködőket kiirtotta, kifestette a házat, majd odaköltöztette az egyik bátyját családostul, mert kitették őket az albérletből. Alex eleinte nem itt lakott, hanem a barátnőjénél, becsúszott egy gyerek is, aztán kiderült, nem működik a kapcsolat. Amikor Alex tavaly ősszel megcsinálta Facebook-oldalát, nagyon sokan lájkolták. A barátnője féltékeny lett a virtuális térben üzengető nőkre, állandósult köztük a cirkusz. „Én javasoltam, hogy inkább menjünk külön, mert akkor ő is, én is rátalálhatunk az igazira. Ne nőjön fel a gyerek feszültségben. Az én szüleim örökké veszekedtek, verekedtek, többek közt ezért akartam intézetbe menni. És milyen jól tettem! Az öt testvérem közül csak én tanultam tovább, mindent a gyer­mekotthonnak köszönhetek” – mondja Alex.

Szívecskék a lisztben

Az udvarról egyenesen a pazar konyhába lépünk. Csinos bútor, légkeveréses sütő, mikró, termetes hűtőszekrény, mellette jókora mélyhűtő láda. Szertartásosan kezet mosunk a rozsdamentes mosogatóra kikészített műanyag lavórban – ez, és a folyékony szappan használata érkezéskor mindenkinek kötelező. A gyönyörű, bíborvirágos üvegasztal körül hat gyerek ácsorog fegyelmezetten, az ötéves Brendon szájában cumi csücsül, a tizenkét éves Bogi már kész nő. Az asztal közepén hatalmas vájdlingban össze van készítve a liszt, cukor, kovász, sütőmargarin – ma lekváros buktát sütnek. A kis csapat órák óta vár ránk, úgyhogy bele is kezdünk: Alex villámgyorsan összegyúrja a masszát, majd kis cipókat szaggat belőle, ezeket dagasztják tovább a gyerekek. A nyolcéves Robika a nyelvét is kidugja igyekezetében, Ramóna hamar végez az adagjával, utána szívecskéket rajzol az asztalon szétszóródott lisztbe. „A csoportos sütést még a gyermekotthonban kezdtem, a társaimat biztattam fel. Később, amikor szétmentünk a barátnőmmel és átköltöztem ide, berendeztem az itteni konyhát és a bátyám gyerekeivel sütöttünk, először csak hétvégén. A járvány alatt másfél hónapig nem dolgoztam, a gyerekek nem jártak iskolába, össze voltunk zárva, ettől kezdve hetente ötször sütöttünk. Befejezték a házi feladatot, és már jöttek is. Közben terjedt a hír, hogy ez milyen jó, és egyre több gyerek lett. Gyorsan összeszoktak, egymás keze alá dolgoznak, a dagasztás már majdnem önállóan megy nekik. A formázás a legnehezebb, tanulókoromban én is kínlódtam vele. Lehet, hogy a végeredmény nem lesz tökéletes, de most még nem az esztétika a cél, hanem az, hogy ehető legyen. A sütés lefoglalja őket, önbizalmat ad nekik, én meg örülök, hogy nem lógnak az utcán. A kampányt is azért indítottam, mert úgy gondolom, egy jótékonysági alapon működő közösségi sütödével hozzá tudnék járulni ahhoz, hogy a gyerekek ne kallódjanak el” – meséli Alex. Ezután két kis sodrófát vesz elő – következhet a nyújtás. A kinyújtott tésztát pizzavágóval arasznyi négyzetekre osztják, a görbére sikeredett vonalakat Alex kiegyengeti. A házban a konyha meseszép, de a víz nincs bevezetve, a budi is csak most épül. „Szeptemberre kicserélem az ablakokat és meglesz a fürdőszoba. Most a két unokaöcsémmel alszom egy szobában, de már van külön ágyam, és nyár végére elkészül a szobám. Az elején egyetlen franciaágy jutott ötünkre, nem volt a házban asztal, a gyerekek az ölükből ettek. Nálam ez kiverte a biztosítékot, a gyermekvárosban nem ehhez szoktam. Leültem a szülőkkel, hogy nincs ez jól, vegyünk bútort. Össze­spóroltuk, azóta hétvégenként együtt ebédelünk az asztalnál, mint egy rendes család” – mondja Alex.

Kiemelkedni a nyomorból

A Galamb gyerekek Miskolcon a számozott utcákban nőttek fel. Rettenetes volt, nem véletlenül hívták Gettófalvának. Onnan menekült el Alex az intézetbe, ahol megtanították szépen írni, olvasni, beszélni, viselkedni. Szerették, mert tehetséges volt és törekvő, mindenben támogatták, mindig mellette álltak. Beavatta őket a közösségi sütöde tervébe is, ekkor civil szervezetekhez ajánlották be. Járt helyről helyre, és mint a szivacs, magába szívta a tudást. Máig kapcsolatban áll az intézettel, a „Süt­ni jó” logóját például a volt nevelője tervezte barátságból. Alex igazi néptanító – amit tud, igyekszik továbbadni. Meg akarja mutatni a világnak, hogy nem kell ott meghalni, ahová a sors vetette, ki lehet emelkedni a nyomorból. A tészta négyszögek megtöltése komoly feladat: a gyerekek nem mindig találják el elsőre a baracklekvár mennyiségét. Utána már csak a tekerés van hátra, ez egyedül is megy nekik, tehát megszökhetünk kicsit, hogy belessünk Alex majdani birodalmába. A ház végén lévő jókora helyiségnek nincs mennyezete, fölötte ott tátong a tetőtér. Valamikor szoba volt, de a régi ajtót befalazták és újat nyitottak az udvarra. Alexet majd’ szétveti a büszkeség: „Az első lépés, hogy be kell hozni a villanyt, a vizet. Gipszkarton mennyezet lesz, a falakat le kell csempézni, az aljzat olyan burkolatot kap, hogy ne csússzon. Hátul, a leválasztott részben lenne a mosogató, a konyhában 2-3 légkeveréses sütő. Hiányoznak még asztalok és edények, eszközök a sütéshez. Folyamatosan jönnek a felajánlások, már 440 ezer forint van a számlán. Pontosan dokumentálok mindent, ne higgyék az emberek, hogy elsikkasztom a pénzt. Már az év elején elkezdtem szervezni az egyesületet, csak a járvány megakasztotta a hivatalos ügyintézést, ezért nincs még bejegyezve” – magyarázza lelkesen. Alex Facebook-oldalán is látszik, nem tétlenkednek, a sütödének már van plafonja, fölcsavaroztak egy OSB-lapot és felszerelték a frissen vett LED-lámpákat. A számlákat is lefotózták az utolsó facsavarig. És mindegyik bejegyzés alatt ott áll Alex üzenete, amelyben hálát ad Istennek és az embereknek.

A sütöde misszió

A konyhában már minden készen áll: a tepsiben kövér tésztarudacskák sorakoznak szabályos rendben. Aztán mindenki hoppon marad, ugyanis nem indul el a csodasütő. Szupermodern, digitális, ám hiába állítgatja Alex és hiába mormol varázsigéket az orra alatt, a sütő nem mozdul. Vadonatúj, de az egész család használja, ami nem garancia a hosszú életre. Alex nem tombol, sőt nyugodtnak tűnik. Rá is kérdezek, hogyan viseli a kudarcot? „Az életben nem megy minden simán. Vannak is, lesznek is nehézségeim, de hát kinek nincsenek? Nem szabad megtorpanni az első akadálynál… Ha én bármelyik kudarcnál föladtam volna, nem itt tartanék. Tanonckoromban például nem bol­dogultam a kenyérrel, nehézséget okozott a kelesztés, a formázás. Ha akkor elijeszt a kudarc és más szakmát választok, ma nem lennék boldog. Mert én tizenkét éves koromtól pék akartam lenni” – feleli komolyan. Azután megint felragyog megnyerő mosolya, és arról beszél, hogy a gyereksütöde egyfajta misszió számára, de nem csak az. A pék tudása egy idő után megfakul, monotonná válik a munka. Ha azonban gyerekeket tanít, mindig a legjobb formáját hozza, ezzel önmagát is folyamatosan képzi. Alex ősszel leérettségizik. Ezt már májusban megtehette volna írásban, de halasztást kért, mert tudja, hogy ő szóban sokkal jobb. Mer nagyot álmodni. Azt reméli, hogy tíz év múlva a szakma elismert mestere lesz saját pékséggel vagy cukrászdával, versenyekre fog járni, idővel talán a zsűribe is beválasztják, és biztosan tanít majd gyerekeket. Úgy tervezi, a közösségi sütödét addigra hálózattá fejleszti. Szeretné, ha az ország minden városában lenne egy „Sütni jó!” központ, amely patronálná a körzetében induló helyi gyereksütödéket. Jelenleg 140 ezer forintot keres, túl­órában tojást tör a piskótához, ami plusz 20 ezer forintot jelent havonta. Tisztában van vele, hogy már az első sütöde is vagyont emészt majd fel, de makacsul hajtogatja, hogy bízik az emberekben, bízik abban, hogy tudnak és akarnak áldozni a jó ügy érdekében.
Szerző

„Miért nem mész haza?!”

Publikálás dátuma
2020.06.28. 16:15

Fotó: Csortos Szabolcs / Népszava
Ki is a magyar valójában? – központi kérdés ez a jelenlegi kurzus számára. Szikár válasza szerint csak a fideszes és a szélsőjobboldali a magyar, ez következik abból, ha az ellenzék nem része a nemzetnek. De mi van azokkal, akik extrém sportot űznek a magyarságból, és nemcsak hogy ellenzékiek, de még idegen gyökerekkel is rendelkeznek, személyi igazolványukban furcsa név szerepel, és a nyúljás pacal helyett az ázsiai vagy dél-amerikai ételre esküsznek.
Kínunkban a rasszista vicc poénja jutott eszünkbe, amikor a szkinhed felhorkan gyűlöletének héberül tanuló tárgya láttán: cigány, ne tetézd! A kormány zsigeri kirekesztő gondolkodása lényegében ugyanígy viszonyul a külföldi származású, ráadásul ellenzéki magyar állampolgárokhoz. Hát ha még mindeközben a Soros Alapítványnál volnának emberjogi aktivisták – de ilyen vakmerő földönkívülit egyelőre nem találtunk.

Dühösek Lölőre

Ázsiaiak N., a távol-keleti informatikus szülei – ennél beazonosíthatóbb nevet nem akart vállalni. „Nem akarom elkövetni azt a hibát, hogy alábecsülöm a kollaboráns tollnokok karaktergyilkosságba fektetett energiáját” – mondja az ázsiai vonásokkal rendelkező fiatalember. Szülei itt tanultak ösztöndíjjal, meséli, és a rendszerváltás után, amikor könnyű volt tartózkodási engedélyt kapni, visszajöttek. Kétéves kora óta él Magyarországon, több mint 15 éve állampolgár. „A kommunista anyaországról szerencsére semmilyen emlékem nincs, de amikor a szüleimmel a modern kori történelemről beszélgetünk, világos, hogy nekik vörösre mosott könyvekből tanítottak. Ezeket általában elintézem egy »hát persze, anyu« megjegyzéssel. Ázsiai identitásomat nem igazán őrzöm, az olyanokra, mint én, odaát azt mondják, banán: kívül sárga, belül fehér. Pejoratívan használják, de engem tökéletesen leír. Magyarként gondolkodom, magyarként étkezem, magyar a menyasszonyom. A szülőhazámbeli szokások közül kimazsolázom azokat, amelyek tetszenek, például, ha a szüleim elhaláloznak majd, akkor oltárt fogok nekik állítani itthon, és a holdújévet is megünnepeljük a családdal. A gyerekeimnek talán még az identitásuk része lesz, hogy félvérek, de az unokáimban szerintem fel sem fog merülni, hogy teljesen magyarok-e vagy sem – vélekedik N. – Nekem jó magyaros gyomrom van, habár mint minden rendes ázsiainak, nekem is van rizsfőzőm otthon, de inkább magyar ételeket készítek. A rakott krumplim Michelin-csillagos minőség a párom szerint” – teszi hozzá. Tapasztalatai szerint a magyarok alapvetően, szemtől szembe nem rasszisták az ázsiaiakkal szemben, egy kezén meg tudja számolni, mennyi inzultus érte 30 év alatt a származása miatt. A szalonrasszizmus, a sárgák elhordása mindennek a négy fal között gyakoribb, és mindig valamiféle reakció, most például a koronavírusra. „Ugyan inkább magyarnak tartom magam, de kicsit mindig kívülálló leszek. Az aktuálpolitikai kérdéseket magaménak érzem, de például ’48-at, ’56-ot, Trianont már nem, hiszen nincs ősöm, aki ekkor Magyarországon élt.” Az ázsiai fiatalember aktív ellenzéki szavazópolgár, aki szívesen beszél politikáról az arra vevő közegben. Pénzzel is támogatja a mindenkori államot ellenőrző szervezeteket, köztük a Transparency Internationalt és a TASZ-t (Társaság a Szabadságjogokért). Politikai szereplőt egyetlenegyszer támogatott adománnyal, ő Juhász Péter volt (Együtt), aki a nagyobb jóért 2018-ban bevállalta, hogy valószínűleg nem lesz meg a parlamenti küszöb, és vissza kell fizetniük a kampánytámogatást. Sajnálja, hogy visszavonult a politikától, mert ő volt az a politikus, aki mellé tiszta szívvel tudott X-et húzni. „A magyar politika jelenleg az árok­ásásra van berendezkedve, ami árt a társadalomnak – fejti ki N. – A közélet rövid távon menthetetlen, annyira mélyek az árkok. Ez tökéletesen megfelel az állampártnak, amely kezében a politikai erő nagy része összpontosul, így nem is lesz ebben változás. Senki sem szeret politizálni társaságban, mert rövid úton anyázás lesz a vége. Én mindig megtalálom a hangot a nem elvakult, nem sorosozó fideszessel, mert látom, hogy vannak jó húzásaik is. Ezután ők is bevallják, hogy dühösek Lölőre (Mészáros Lőrinc – a szerk.), hátuk közepére kívánják a stadionokat. Viszont az árkok miatt egyik oldal szerint a fideszes csak buta vidéki demens öregember, a kormánypárti szerint pedig a baloldali csak a devian­ciát aktívan propagáló hazaáruló le­het. Beszélgetni kéne egymással” – mondja az ázsiai informatikus. Szerinte az ellenzéknek vérfrissítés kell, mert enélkül nem lesz kormányváltás. Azt mondja, a Fidesznek sok van a rovásán, de ha ki kéne emelnie valamit, ami miatt vállalhatatlanok számára, akkor az a hülyének nézés és a pofátlanság.

A holland megmondja

Kevés művészettörténész és még kevesebb holland lehet, aki ellenzéki tüntetést szervezett már Magyarországon, de a kettő együtt biztosan egyedi, és Simon Wintermans holland művészettörténészben találkozott 2018-ban. A négygyermekes aktivista a parlamenti választások után szervezett performanszt Pécsett, ahol a he­­lyi propaganda­médiát szégyenítették meg. A balliberális kor­mányok el­csú­szása miatt 2010-ben a Fideszt támogató holland hamar megérezte, sokkal rosszabb jön, mint ami előtte volt, mert a kormány először kis, majd egyre nagyobb lépésekben kezdte lebontani a demokratikus államforma pilléreit. „Évekig csendes tüntető voltam, mert azt gondoltam, ne egy külföldi mondja meg a magyaroknak, hogyan gondolkodjanak a közéletről – emlékszik Simon. – A nem egész 50 százalékos, de kétharmados újabb Fidesz-eredmény után elkeseredtem, és nem hallgathattam tovább. Ezren jöttünk össze a Széchenyi téren a korábbi pár százas megmozdulások után, és ez hátborzongató volt. A beszédet nem olvastam, hanem a szívemből szóltam édesapaként, mert aggódom a gyermekeim, de különösen a kis­fiam jövője miatt. Egy évvel később az önkormányzati választás elsöpörte a helyi fideszes kiskirályokat, így megszűnt a propaganda is. Ma sokkal jobb, demokratikusabb irányba mennek a dolgok Pécsen.” Ahogy a veszélyesnek ítélt ellenzéki hangok esetében gyakorta, Simon Wintermans személyét sem kerülte el a „szoftdiktatúra” lejáratókampánya. A közmédia „kedvessége” nem volt hatástalan, egyszer a Király utcában rontott rá egy idegen üvöltözve: „Miért nem mész haza?” „Ezt érdekes, de nem kellemes tapasztalatként éltem meg, amiben az volt a legborzasztóbb, hogy a fiammal sétáltam, aki megijedt. Én öt percet kértem a férfitól, aki a végén visszakozott, de bocsánatot persze nem kért. De mi következik a kiabálás után? Tettlegesség?” – veti föl a nemzet egy részét kitaszító és a propagandával bemocskoló hatalom felelősségét az aktivista. „Ez jelenleg nem egy normális ország, és nem is vagyok túl optimista, mert sok magyar nem mer kiállni a gyermekei, unokái jövőjéért, pedig a civil kurázsira szükség van! Nem látom azt sem, hogyan találja meg az ellenzék azt az ikonikus arcot, aki mögé mindenki beáll, hogy a kormány összefogásra kényszerítő csapdáját hatástalanítani lehessen. Pedig ez lehet a vakcina a Fidesszel szemben” – mondja. A barátai, családtagjai féltik, és többen mondják, kicsit legyen visszafogottabb, a pécsi ügyek jobbra fordulása miatt ez most megvalósult. Bár szerette volna, Simon Wintermans majd’ 25 év után sem vette föl a magyar állampolgárságot, mert akkor elveszítené a hollandot, amihez ragaszkodik. A Panharmonia antikcementlap-felújító társaság és múzeum tulajdonosaként a kulturális és kerékpáros aktivizmusban is otthon van, a kettőt együtt az EKF (Európa Kulturális Fővárosa) projektben éli meg. Az Essen–Pécs–Isztambul és Turku–Tallinn – majd a fiával Mons–Plzen – távolságok letekerése után a tervek szerint 2023-ban Veszprémbe kerekezik majd a hat brit anno kandidáló városból, mert ugyan a szigetország azóta elhagyta az uniót, de mégiscsak vitathatatlanul európai, és a hagyomány sem szakadhat meg.

Roberto magyar szíve

A félig dél-amerikai, félig magyar Roberto 37 éves, és jelenleg magántanítással foglalkozik. Budapesten született, és azóta is itt él. Még soha nem járt Dél-Amerikában, de édesapja révén behatóan ismeri a térség szokásait, kultúráját, politikai viszonyait. „Kiskorom óta érdekel a politika, hisz olyan sok mindent befolyásol az életünkben. Aktívan a 2010-es évek eleje óta fordulok fokozott figyelemmel a folyamatok iránt, és a 2012-es felsőoktatási tiltakozások során kapcsolódtam be a civilek szerveződésébe. Azóta rendszeres résztvevője vagyok a tiltakozásoknak. De fontosnak tartom kiemelni, hogy ez nem pártpolitika, hiszen valamilyen szinten mindenki politizál, azok is, akik mondjuk csak az étolaj árának növekedését kifogásolják, valahol az is gazdaságpolitika. Én főként oktatáspolitikai vonalon voltam és vagyok aktív, hiszen egy modern és sikeres társadalom alapját a korszerű XXI. századi oktatás jelentheti. A tíz éve hatalmon lévő kormányzat azonban a modernizálás helyett leépítette a színvonalat, az illiberális működésével nekimegy a demokratikus értékeknek és szabadságjogoknak, ezzel megbecstelenítve 1848, 1956 és 1989 szellemiségét” – mondja Roberto. Roberto mint a demokratikus erők elkötelezett támogatója, hozzáteszi, az ellenzék ebben a felállásban nem képes komolyabb eredményt elérni. Szerinte sok olyan politikus is megpróbál vezető szerepre törni, aki már nem tudja megfelelően képviselni a választók által elvárt értékeket. „Nem látom a megfelelő szakértelmet, kommunikációt, sem a tenni akarást. Figyelemmel kísérem a parlamenti közvetítéseket, a Facebookon követem a pártok oldalait, olvasom a híreket. Amit látok, elkeserítő. Gyenge kommunikációs készség, alacsony marketingaktivitás. Sokan azt mondják erre, hogy a médiát leuralta a kormány, nincsenek óriásplakát-lehetőségek, de ne feledjük az internet adta ingyenes felületeket! A fiatal generáció, ami a változás kulcsa lenne, számos helyen utolérhető, az idősebb generációt pedig országjárással lehetne elérni, amit a szűkös párttámogatásból is össze tudnának hozni. A konkrét programok és azok ismertetésének a hiánya mellett a választási szövetségnek is rég fel kellett volna állnia – fogalmaz Roberto, és hozzáteszi: – Én maradok civil, és használom a tüntetések és a civil szerveződések eszközét, mert így tudom a legjobban szolgálni az embereket és a hazámat félig latin-amerikaiként, félig magyarként, magyar szívvel.”

A Szózat új színe

A politikában – a sporttal szemben például – elvétve akadnak külföldi gyökerekkel rendelkező, de nem határon túli magyarlakta területről származó szereplők. A Parlamentben jelenleg Kocsis-Cake Olivio (Cake Baly Olivio) történész, a Párbeszéd pártigazgatója az egyetlen, aki elmondhatja ezt magáról. Édesapja bissau-guineai származású, balanta közgazdász, Az állampolgár című film főszereplője, aki a Fidesz „migránsválsága” által ihletett történetben fekete biztonsági őrként szerez magyar állampolgársági vizsgát (a Szózat-szavalása rendkívül emlékezetes), majd dilemma elé kerül: szerelem a tanárával vagy szolidaritás egy menekült lánnyal…

Szerző

Orvosok a határon

Publikálás dátuma
2020.06.28. 14:14

Fotó: Wieslaw Smetek
A fiatal orvostanhallgatók több mint fele egyáltalán nem tervezi, hogy itthon gyógyítja a betegeket, a magyar állapotok miatt. A Visszhangnak orvosok is meséltek arról, miért volt életük egyik legjobb döntése, hogy elmentek, milyen 14 év után visszatérni a magyar rendszerbe, vagy épp mi az oka annak, hogy sokan nem merik itthagyni a hazai egészségügyet.
„Gyermekpszichiáter rezidensként dolgozom Németországban. Már a kezdetektől tudtam, hogy elhagyom az országot, mert nem szerettem volna hálapénzt elfogadni. Az általam később választott szakmában egyébként sincs igazán hálapénz, de ezt akkor még nem tudtam. Itthon ez a szakma romokban. Egy szegény, borsodi családból származom. Édesanyám egyedül nevelt bennünket, édesapám alkoholista volt. Az egyetemen a legjobbak közé tartoztam, kutatási ösztöndíjjal 1 évet Németországban is töltöttem még hallgatóként. Előbbire szükségem is volt, hiszen 18 éves koromtól nem kaptam otthonról támogatást (nem volt miből), így tanulmányi ösztöndíjakból, szociális támogatásból, diákmunkából és diákhitelből tartottam el magam. Amikor végeztem, volt 3 millió forint diákhitelem, egy szerető, de akkor még szegény családom, s ennyi. Elmentem, mert tudtam, hogy el kell mennem. Boldog vagyok, elégedett, lakásvásárláson gondolkodom” – meséli történetét egy neve elhallgatását kérő 27 éves rezidens. Története sajnos nem egyedülálló. Míg 2018-ban az orvostanhallgatók körülbelül 40 százaléka gondolta úgy, hogy külföldre készül, addig idén ez már 60 százalék felett van, vagyis a jelenleg képzésben részt vevők több mint fele nem tervezi, hogy Magyarországon kezel majd betegeket – tudtuk meg az orvosi kamara friss, még nem publikált és a járvány kitörése előtt készült felméréséből. Dr. Álmos Péter, a Magyar Orvosi Kamara (MOK) alelnöke arról beszélt lapunknak: a járvány alatt szokatlanul sok megkeresés érkezett a kamarához olyan orvosoktól, akik a továbbiakban nem terveznek az egészségügyben dolgozni, mert méltatlannak érezték azt, ami ez idő alatt történt velük. Az idősekkel sem bánik jól a rendszer, többeket a 65 év felettiek közül nem foglalkoztattak tovább azután, hogy ki kellett vonulniuk az ellátásból, illetve sokan a járvány végeztével döntöttek a pályaelhagyás mellett, mivel a költségvetésben nincs bérfedezet, és nem látnak előrelépést ebben az ügyben – mutat rá a szakember. Azt, hogy mennyi lesz a pályaelhagyó, még megtippelni sem lehet. Bár a hivatalos kommunikáció szerint azoknak az orvosoknak is kifizették a bérét, akik otthon maradtak a veszélyhelyzet alatt, mert a rizikócsoportba tartoznak, ez a visszajelzések alapján nem történt meg minden esetben. „A járóbeteg-szakellátásban a 65 felettieket visszafoglalkoztatja a munkáltató, és sokak esetében ezt a foglalkoztatást szüntette meg az adott intézmény. Ilyen esetek korábban nem fordultak elő. Az egészségügyi államtitkárság felé is jeleztük a történteket, de érdemi válasz nem érkezett. Nagyon rövid távú szemlélet, ha egy néhány hónapot érintő finanszírozási ok miatt elbocsátják azokat, akik eddig fenntartották az ellátást a járóbeteg-szakrendeléseken. Őket később nehezebb is visszavenni” – mondja dr. Álmos Péter. A MOK-hoz a fővárosból és vidékről is érkeztek a levelek, több tucat panaszt kaptak. „Bábként mozgatták az orvosokat, és nagyon nagy törés volt, hogy a rossz kormányzati döntések után egyenesen rájuk hárították a felelősséget. Emiatt sokaknál telt be a pohár.”

Harc a bérekért

Az orvosi kamara jelenleg is tárgyal az elvándorlás egyik okaként számon tartott bérekről a minisztériummal és a döntéshozókkal. A tárgyalás kimenetele kulcsfontosságú, hiszen a MOK-felmérésben az orvostanhallgatók úgy nyilatkoztak: ha a kamara által kért bérrendezés megvalósulna, akkor maradnának. A megkérdezettek több mint 90 százaléka jelezte, hogy ezen múlik a döntése. Emellett persze a struktúrának és a jelenlegi hierarchikus viszonyoknak is változni kellene, de a legfontosabb a bérek rendezése. A MOK a napokban elindította az önként vállalt többletmunka és külső ügyeleti vállalások felmondásának ügyvédi letétbe helyezését is, hogy ezzel is jelezze: komolyan kell venni őket. „A heti negyvenórás munka felett a munkáltató az orvosok esetében elrendelhet évi további 416 óra munkát. Ez kötelező. Az önkéntes túlmunka pedig még az, ami ezek felett van, az ügyeleti rendszerek ugyanis ezekkel a túlmunkákkal tudnak jól működni. Vagyis: egy orvos egy évben körülbelül két és fél hónappal többet dolgozik, mint egy 40 órás munkahétben dolgozó ember. Ennek a következménye a kiégés, a fáradtság” – számol be a megdöbbentő számokról Álmos Péter. Arra a kérdésre, hogy várható-e, hogy ha nem születik megoldás, akkor tömegesen mondanak majd fel az orvosok, úgy válaszolt: ha eredmény lesz, akkor ez az akció megáll és indulhat a közös építkezés. De ha nem, akkor folytatják, mert „nem lehet az orvosok kizsákmányolására építeni a rendszert”. A bértábla, amit kérnek egyébként, nem nyugati béreket vár el a kormánytól. Az a minimumösszeg, ami szerintük ahhoz kell, hogy megálljon az orvoselvándorlás, az osztrák bér 55 százaléka. Egy kezdő orvos ugyanis jelenleg – a gyorséttermi dolgozókéval azonos – 900 Ft-os nettó alap­órabért, egy szakorvos pedig – a szakmunkás­bérektől is elmaradó – 1700 Ft-os nettó alap­órabért visz haza közalkalmazottként. Egy orvostanhallgató arról panaszkodott lapunknak: megalázó, hogy mennyi a kezdő orvosi fizetés és 18 évnyi tanulás után tizedannyit kapnak, mint egy harmadosztályú, általános iskolát végzett focista. Ráadásul ahhoz, hogy orvosokká válhassanak, szükség van a rezidensképzésre, ahol viszont gyakran nem is tanítják őket megfelelően, nem kapnak műtéteket, mert a hálapén­zes betegeket a főorvosok kezelik. A MOK most azt szeretné, ha a rezidensek esetében nettó 2470 forint, a kezdő szakorvosoknál nettó 4700 forint, míg a pályája végén járó, nagyon tapasztalt és a tudását átadó orvosoknál 7200 forint lenne az órabér.

14 év után hazajönni

„Én orvosként, a feleségem orvostanhallgatóként dolgozott Magyar­országon, mikor 1995-ben úgy döntöttünk, Hollandiába költözünk, mert itthon gyakorlatilag ellehetetlenültünk. Ha a szüleim nem támogatnak, megélni sem tudtunk volna, pedig havi 12 ügyeletet vállaltam” – meséli egy neve elhallgatását kérő gyermekgyógyász szakorvos, aki 2009-ben 14 év után tért haza Hollandiából. Mikor arról kérdezem, miért jöttek haza, úgy válaszol: sosem akartak végleg kiköltözni, abban bíztak 1995-ben, hogy hamarosan nekiállnak rendbe tenni az egészségügyet. Végül nem így alakult, hiába vártak a változásra. Végül 2009-ben azért jöttek haza, mert nem akarták, hogy a gyermekeik ott nőjenek fel és ne legyenek magyar gyökereik. „Ha a középiskolát is ott kezdik, nem lesz visszaút. Ezt nem akartuk. De a mai napig kijárok Hollandiába dolgozni, évi 6 hetet, ami szinte felüdülés, hiszen minden gördülékeny, míg Magyarországon mindenért küszködni kell. Tizennégy évig úgy dolgoztunk, hogy nem volt hálapénz, extramunka, se adócsalás, és mégis megéltünk, még félre is tudtunk tenni. Mikor hazaköltöztünk, azért volt nehéz munkát találni, mert itthon félnek azoktól, akik kint is dolgoznak vagy dolgoztak. Ők ugyanis már nem egy szolgalelkű hierarchiában felnőtt orvosok, hanem független szakemberek, akik megszokták, hogy önállóan döntsenek, saját felelősségük van, és nem csak a főorvos utasításait hajtják végre, nem az ő szava az utolsó. Egész más ez a mentalitás, és gyakran nem is tudnak visszailleszkedni abba, ami itthon van” – részletezi a gyermekgyógyász. Nem csak neki, a gyerekeinek is nehéz volt az átállás a magyar rendszerre. Egyikük miatt például a szülőket is behívatta a kémiatanár, mert nem értette mi van a gyerekkel, aki „állandóan kérdez, és ezzel zavarja az órát”. Hollandiában ugyanis megszokta, hogy ha valamit nem értenek, akkor kérdeznek, és ez természetes. „Pozitívumok is voltak persze, jobb az időjárás, közel vannak a rokonok, elérhetőek magyar kulturális események stb. Bár a rokonokat többet láttam, mikor kint voltam, oda ugyanis egy-két hétre is kijöttek, itthon a sok munka miatt jóval kevesebbet tudunk találkozni.” A gyermekgyógyász egyébként a 14 év alatt is végig figyelemmel kísérte a hazai eseményeket, rendszeresen járt orvosi kongresszusokra, egyeztetett itthoni kollégákkal. „Politikától függetlenül össze kellene fogni azért, hogy egy jobb egészségügyünk legyen’” – hangsúlyozza. Vannak olyanok is, akik bár tapasztalják az ellátórendszer elégtelenségét, épp ­emiatt­ nem merik itt hagyni az idősödő, beteg szüleiket. Egyikük arról mesélt lapunknak, bár egészségügyi dolgozóként meggyőződésből általában nem adnak hálapénzt, mégis kerültek már olyan helyzetbe, hogy szükség volt rá. „Amit képtelen vagyok elfogadni (közel 20 éve vagyok a pályán), ha féltékenységből és anyagi érdekekből háttérbe kerülnek helyes szakmai döntések. Mind a szervezésben, mind a mindennapi munka során. Végigdolgoztam a járványt, most dolgozom le a lemaradást – kötelességtudóan. Mégis el akarok menni, mert ami az elmúlt hetekben egy közeli hozzátartozómmal történt, az elfogadhatatlan” – meséli feldúltan egy doktornő. Változásra vár ő is, ahogy 25 éve a gyermekgyógyász is, és hozzájuk hasonlóan még több ezren. Kérdés, mikor valósul meg az álmuk?

A legfrissebb, hivatalos, orvoselvándorlással kapcsolatos adatok egyébként 2018-asok az Állami Egész­ségügyi Ellátó Központ oldalán. Itt látható, hány orvos és szakdolgozó kért olyan hatósági bizonyítványt (jóhírnév-igazolást), mely szükséges a külföldi munkavállaláshoz. 2013-ban 705 magyar állampolgárságú orvos kérte a dokumentumot, ez a szám 2014-ben 701, 2015-ben 717, 2016-ban 615, 2017-ben 521, 2018-ban pedig 452 volt. Vagyis: minden évben kevesebb orvos döntött úgy, hogy más országban folytatja, ugyanakkor ők is hiányoznak a rendszerből, nincs ok tehát az optimizmusra. A célországok között a legnépszerűbb Németország, az Egyesült Királyság, Ausztria és Svájc, de voltak, akik Finnországot, Romániát vagy Franciaországot választották. Az elvándorló orvosok közül a legtöbben 2017-ben és 2018-ban is a belgyógyászok, aneszteziológusok, csecsemő- és gyermekgyógyászok voltak. 2018-ban egyébként a kormánypárti sajtó úgy kommunikált: nem dolgozott még ennyi orvos Magyarországon, 39 132-en praktizálnak. Nem vették azonban figyelembe, hogy az ötöd-hatod éves medikusok nagy része már akkor is külföldre készült. A statisztikákban ráadásul olyanokat is aktívan praktizáló orvosnak tekinthetnek, akik már meghaltak vagy gyesen vannak, esetleg külföldre mentek.

Szerző