„Miért nem mész haza?!”

Publikálás dátuma
2020.06.28. 16:15

Fotó: Csortos Szabolcs / Népszava
Ki is a magyar valójában? – központi kérdés ez a jelenlegi kurzus számára. Szikár válasza szerint csak a fideszes és a szélsőjobboldali a magyar, ez következik abból, ha az ellenzék nem része a nemzetnek. De mi van azokkal, akik extrém sportot űznek a magyarságból, és nemcsak hogy ellenzékiek, de még idegen gyökerekkel is rendelkeznek, személyi igazolványukban furcsa név szerepel, és a nyúljás pacal helyett az ázsiai vagy dél-amerikai ételre esküsznek.
Kínunkban a rasszista vicc poénja jutott eszünkbe, amikor a szkinhed felhorkan gyűlöletének héberül tanuló tárgya láttán: cigány, ne tetézd! A kormány zsigeri kirekesztő gondolkodása lényegében ugyanígy viszonyul a külföldi származású, ráadásul ellenzéki magyar állampolgárokhoz. Hát ha még mindeközben a Soros Alapítványnál volnának emberjogi aktivisták – de ilyen vakmerő földönkívülit egyelőre nem találtunk.

Dühösek Lölőre

Ázsiaiak N., a távol-keleti informatikus szülei – ennél beazonosíthatóbb nevet nem akart vállalni. „Nem akarom elkövetni azt a hibát, hogy alábecsülöm a kollaboráns tollnokok karaktergyilkosságba fektetett energiáját” – mondja az ázsiai vonásokkal rendelkező fiatalember. Szülei itt tanultak ösztöndíjjal, meséli, és a rendszerváltás után, amikor könnyű volt tartózkodási engedélyt kapni, visszajöttek. Kétéves kora óta él Magyarországon, több mint 15 éve állampolgár. „A kommunista anyaországról szerencsére semmilyen emlékem nincs, de amikor a szüleimmel a modern kori történelemről beszélgetünk, világos, hogy nekik vörösre mosott könyvekből tanítottak. Ezeket általában elintézem egy »hát persze, anyu« megjegyzéssel. Ázsiai identitásomat nem igazán őrzöm, az olyanokra, mint én, odaát azt mondják, banán: kívül sárga, belül fehér. Pejoratívan használják, de engem tökéletesen leír. Magyarként gondolkodom, magyarként étkezem, magyar a menyasszonyom. A szülőhazámbeli szokások közül kimazsolázom azokat, amelyek tetszenek, például, ha a szüleim elhaláloznak majd, akkor oltárt fogok nekik állítani itthon, és a holdújévet is megünnepeljük a családdal. A gyerekeimnek talán még az identitásuk része lesz, hogy félvérek, de az unokáimban szerintem fel sem fog merülni, hogy teljesen magyarok-e vagy sem – vélekedik N. – Nekem jó magyaros gyomrom van, habár mint minden rendes ázsiainak, nekem is van rizsfőzőm otthon, de inkább magyar ételeket készítek. A rakott krumplim Michelin-csillagos minőség a párom szerint” – teszi hozzá. Tapasztalatai szerint a magyarok alapvetően, szemtől szembe nem rasszisták az ázsiaiakkal szemben, egy kezén meg tudja számolni, mennyi inzultus érte 30 év alatt a származása miatt. A szalonrasszizmus, a sárgák elhordása mindennek a négy fal között gyakoribb, és mindig valamiféle reakció, most például a koronavírusra. „Ugyan inkább magyarnak tartom magam, de kicsit mindig kívülálló leszek. Az aktuálpolitikai kérdéseket magaménak érzem, de például ’48-at, ’56-ot, Trianont már nem, hiszen nincs ősöm, aki ekkor Magyarországon élt.” Az ázsiai fiatalember aktív ellenzéki szavazópolgár, aki szívesen beszél politikáról az arra vevő közegben. Pénzzel is támogatja a mindenkori államot ellenőrző szervezeteket, köztük a Transparency Internationalt és a TASZ-t (Társaság a Szabadságjogokért). Politikai szereplőt egyetlenegyszer támogatott adománnyal, ő Juhász Péter volt (Együtt), aki a nagyobb jóért 2018-ban bevállalta, hogy valószínűleg nem lesz meg a parlamenti küszöb, és vissza kell fizetniük a kampánytámogatást. Sajnálja, hogy visszavonult a politikától, mert ő volt az a politikus, aki mellé tiszta szívvel tudott X-et húzni. „A magyar politika jelenleg az árok­ásásra van berendezkedve, ami árt a társadalomnak – fejti ki N. – A közélet rövid távon menthetetlen, annyira mélyek az árkok. Ez tökéletesen megfelel az állampártnak, amely kezében a politikai erő nagy része összpontosul, így nem is lesz ebben változás. Senki sem szeret politizálni társaságban, mert rövid úton anyázás lesz a vége. Én mindig megtalálom a hangot a nem elvakult, nem sorosozó fideszessel, mert látom, hogy vannak jó húzásaik is. Ezután ők is bevallják, hogy dühösek Lölőre (Mészáros Lőrinc – a szerk.), hátuk közepére kívánják a stadionokat. Viszont az árkok miatt egyik oldal szerint a fideszes csak buta vidéki demens öregember, a kormánypárti szerint pedig a baloldali csak a devian­ciát aktívan propagáló hazaáruló le­het. Beszélgetni kéne egymással” – mondja az ázsiai informatikus. Szerinte az ellenzéknek vérfrissítés kell, mert enélkül nem lesz kormányváltás. Azt mondja, a Fidesznek sok van a rovásán, de ha ki kéne emelnie valamit, ami miatt vállalhatatlanok számára, akkor az a hülyének nézés és a pofátlanság.

A holland megmondja

Kevés művészettörténész és még kevesebb holland lehet, aki ellenzéki tüntetést szervezett már Magyarországon, de a kettő együtt biztosan egyedi, és Simon Wintermans holland művészettörténészben találkozott 2018-ban. A négygyermekes aktivista a parlamenti választások után szervezett performanszt Pécsett, ahol a he­­lyi propaganda­médiát szégyenítették meg. A balliberális kor­mányok el­csú­szása miatt 2010-ben a Fideszt támogató holland hamar megérezte, sokkal rosszabb jön, mint ami előtte volt, mert a kormány először kis, majd egyre nagyobb lépésekben kezdte lebontani a demokratikus államforma pilléreit. „Évekig csendes tüntető voltam, mert azt gondoltam, ne egy külföldi mondja meg a magyaroknak, hogyan gondolkodjanak a közéletről – emlékszik Simon. – A nem egész 50 százalékos, de kétharmados újabb Fidesz-eredmény után elkeseredtem, és nem hallgathattam tovább. Ezren jöttünk össze a Széchenyi téren a korábbi pár százas megmozdulások után, és ez hátborzongató volt. A beszédet nem olvastam, hanem a szívemből szóltam édesapaként, mert aggódom a gyermekeim, de különösen a kis­fiam jövője miatt. Egy évvel később az önkormányzati választás elsöpörte a helyi fideszes kiskirályokat, így megszűnt a propaganda is. Ma sokkal jobb, demokratikusabb irányba mennek a dolgok Pécsen.” Ahogy a veszélyesnek ítélt ellenzéki hangok esetében gyakorta, Simon Wintermans személyét sem kerülte el a „szoftdiktatúra” lejáratókampánya. A közmédia „kedvessége” nem volt hatástalan, egyszer a Király utcában rontott rá egy idegen üvöltözve: „Miért nem mész haza?” „Ezt érdekes, de nem kellemes tapasztalatként éltem meg, amiben az volt a legborzasztóbb, hogy a fiammal sétáltam, aki megijedt. Én öt percet kértem a férfitól, aki a végén visszakozott, de bocsánatot persze nem kért. De mi következik a kiabálás után? Tettlegesség?” – veti föl a nemzet egy részét kitaszító és a propagandával bemocskoló hatalom felelősségét az aktivista. „Ez jelenleg nem egy normális ország, és nem is vagyok túl optimista, mert sok magyar nem mer kiállni a gyermekei, unokái jövőjéért, pedig a civil kurázsira szükség van! Nem látom azt sem, hogyan találja meg az ellenzék azt az ikonikus arcot, aki mögé mindenki beáll, hogy a kormány összefogásra kényszerítő csapdáját hatástalanítani lehessen. Pedig ez lehet a vakcina a Fidesszel szemben” – mondja. A barátai, családtagjai féltik, és többen mondják, kicsit legyen visszafogottabb, a pécsi ügyek jobbra fordulása miatt ez most megvalósult. Bár szerette volna, Simon Wintermans majd’ 25 év után sem vette föl a magyar állampolgárságot, mert akkor elveszítené a hollandot, amihez ragaszkodik. A Panharmonia antikcementlap-felújító társaság és múzeum tulajdonosaként a kulturális és kerékpáros aktivizmusban is otthon van, a kettőt együtt az EKF (Európa Kulturális Fővárosa) projektben éli meg. Az Essen–Pécs–Isztambul és Turku–Tallinn – majd a fiával Mons–Plzen – távolságok letekerése után a tervek szerint 2023-ban Veszprémbe kerekezik majd a hat brit anno kandidáló városból, mert ugyan a szigetország azóta elhagyta az uniót, de mégiscsak vitathatatlanul európai, és a hagyomány sem szakadhat meg.

Roberto magyar szíve

A félig dél-amerikai, félig magyar Roberto 37 éves, és jelenleg magántanítással foglalkozik. Budapesten született, és azóta is itt él. Még soha nem járt Dél-Amerikában, de édesapja révén behatóan ismeri a térség szokásait, kultúráját, politikai viszonyait. „Kiskorom óta érdekel a politika, hisz olyan sok mindent befolyásol az életünkben. Aktívan a 2010-es évek eleje óta fordulok fokozott figyelemmel a folyamatok iránt, és a 2012-es felsőoktatási tiltakozások során kapcsolódtam be a civilek szerveződésébe. Azóta rendszeres résztvevője vagyok a tiltakozásoknak. De fontosnak tartom kiemelni, hogy ez nem pártpolitika, hiszen valamilyen szinten mindenki politizál, azok is, akik mondjuk csak az étolaj árának növekedését kifogásolják, valahol az is gazdaságpolitika. Én főként oktatáspolitikai vonalon voltam és vagyok aktív, hiszen egy modern és sikeres társadalom alapját a korszerű XXI. századi oktatás jelentheti. A tíz éve hatalmon lévő kormányzat azonban a modernizálás helyett leépítette a színvonalat, az illiberális működésével nekimegy a demokratikus értékeknek és szabadságjogoknak, ezzel megbecstelenítve 1848, 1956 és 1989 szellemiségét” – mondja Roberto. Roberto mint a demokratikus erők elkötelezett támogatója, hozzáteszi, az ellenzék ebben a felállásban nem képes komolyabb eredményt elérni. Szerinte sok olyan politikus is megpróbál vezető szerepre törni, aki már nem tudja megfelelően képviselni a választók által elvárt értékeket. „Nem látom a megfelelő szakértelmet, kommunikációt, sem a tenni akarást. Figyelemmel kísérem a parlamenti közvetítéseket, a Facebookon követem a pártok oldalait, olvasom a híreket. Amit látok, elkeserítő. Gyenge kommunikációs készség, alacsony marketingaktivitás. Sokan azt mondják erre, hogy a médiát leuralta a kormány, nincsenek óriásplakát-lehetőségek, de ne feledjük az internet adta ingyenes felületeket! A fiatal generáció, ami a változás kulcsa lenne, számos helyen utolérhető, az idősebb generációt pedig országjárással lehetne elérni, amit a szűkös párttámogatásból is össze tudnának hozni. A konkrét programok és azok ismertetésének a hiánya mellett a választási szövetségnek is rég fel kellett volna állnia – fogalmaz Roberto, és hozzáteszi: – Én maradok civil, és használom a tüntetések és a civil szerveződések eszközét, mert így tudom a legjobban szolgálni az embereket és a hazámat félig latin-amerikaiként, félig magyarként, magyar szívvel.”

A Szózat új színe

A politikában – a sporttal szemben például – elvétve akadnak külföldi gyökerekkel rendelkező, de nem határon túli magyarlakta területről származó szereplők. A Parlamentben jelenleg Kocsis-Cake Olivio (Cake Baly Olivio) történész, a Párbeszéd pártigazgatója az egyetlen, aki elmondhatja ezt magáról. Édesapja bissau-guineai származású, balanta közgazdász, Az állampolgár című film főszereplője, aki a Fidesz „migránsválsága” által ihletett történetben fekete biztonsági őrként szerez magyar állampolgársági vizsgát (a Szózat-szavalása rendkívül emlékezetes), majd dilemma elé kerül: szerelem a tanárával vagy szolidaritás egy menekült lánnyal…

Szerző

Orvosok a határon

Publikálás dátuma
2020.06.28. 14:14

Fotó: Wieslaw Smetek
A fiatal orvostanhallgatók több mint fele egyáltalán nem tervezi, hogy itthon gyógyítja a betegeket, a magyar állapotok miatt. A Visszhangnak orvosok is meséltek arról, miért volt életük egyik legjobb döntése, hogy elmentek, milyen 14 év után visszatérni a magyar rendszerbe, vagy épp mi az oka annak, hogy sokan nem merik itthagyni a hazai egészségügyet.
„Gyermekpszichiáter rezidensként dolgozom Németországban. Már a kezdetektől tudtam, hogy elhagyom az országot, mert nem szerettem volna hálapénzt elfogadni. Az általam később választott szakmában egyébként sincs igazán hálapénz, de ezt akkor még nem tudtam. Itthon ez a szakma romokban. Egy szegény, borsodi családból származom. Édesanyám egyedül nevelt bennünket, édesapám alkoholista volt. Az egyetemen a legjobbak közé tartoztam, kutatási ösztöndíjjal 1 évet Németországban is töltöttem még hallgatóként. Előbbire szükségem is volt, hiszen 18 éves koromtól nem kaptam otthonról támogatást (nem volt miből), így tanulmányi ösztöndíjakból, szociális támogatásból, diákmunkából és diákhitelből tartottam el magam. Amikor végeztem, volt 3 millió forint diákhitelem, egy szerető, de akkor még szegény családom, s ennyi. Elmentem, mert tudtam, hogy el kell mennem. Boldog vagyok, elégedett, lakásvásárláson gondolkodom” – meséli történetét egy neve elhallgatását kérő 27 éves rezidens. Története sajnos nem egyedülálló. Míg 2018-ban az orvostanhallgatók körülbelül 40 százaléka gondolta úgy, hogy külföldre készül, addig idén ez már 60 százalék felett van, vagyis a jelenleg képzésben részt vevők több mint fele nem tervezi, hogy Magyarországon kezel majd betegeket – tudtuk meg az orvosi kamara friss, még nem publikált és a járvány kitörése előtt készült felméréséből. Dr. Álmos Péter, a Magyar Orvosi Kamara (MOK) alelnöke arról beszélt lapunknak: a járvány alatt szokatlanul sok megkeresés érkezett a kamarához olyan orvosoktól, akik a továbbiakban nem terveznek az egészségügyben dolgozni, mert méltatlannak érezték azt, ami ez idő alatt történt velük. Az idősekkel sem bánik jól a rendszer, többeket a 65 év felettiek közül nem foglalkoztattak tovább azután, hogy ki kellett vonulniuk az ellátásból, illetve sokan a járvány végeztével döntöttek a pályaelhagyás mellett, mivel a költségvetésben nincs bérfedezet, és nem látnak előrelépést ebben az ügyben – mutat rá a szakember. Azt, hogy mennyi lesz a pályaelhagyó, még megtippelni sem lehet. Bár a hivatalos kommunikáció szerint azoknak az orvosoknak is kifizették a bérét, akik otthon maradtak a veszélyhelyzet alatt, mert a rizikócsoportba tartoznak, ez a visszajelzések alapján nem történt meg minden esetben. „A járóbeteg-szakellátásban a 65 felettieket visszafoglalkoztatja a munkáltató, és sokak esetében ezt a foglalkoztatást szüntette meg az adott intézmény. Ilyen esetek korábban nem fordultak elő. Az egészségügyi államtitkárság felé is jeleztük a történteket, de érdemi válasz nem érkezett. Nagyon rövid távú szemlélet, ha egy néhány hónapot érintő finanszírozási ok miatt elbocsátják azokat, akik eddig fenntartották az ellátást a járóbeteg-szakrendeléseken. Őket később nehezebb is visszavenni” – mondja dr. Álmos Péter. A MOK-hoz a fővárosból és vidékről is érkeztek a levelek, több tucat panaszt kaptak. „Bábként mozgatták az orvosokat, és nagyon nagy törés volt, hogy a rossz kormányzati döntések után egyenesen rájuk hárították a felelősséget. Emiatt sokaknál telt be a pohár.”

Harc a bérekért

Az orvosi kamara jelenleg is tárgyal az elvándorlás egyik okaként számon tartott bérekről a minisztériummal és a döntéshozókkal. A tárgyalás kimenetele kulcsfontosságú, hiszen a MOK-felmérésben az orvostanhallgatók úgy nyilatkoztak: ha a kamara által kért bérrendezés megvalósulna, akkor maradnának. A megkérdezettek több mint 90 százaléka jelezte, hogy ezen múlik a döntése. Emellett persze a struktúrának és a jelenlegi hierarchikus viszonyoknak is változni kellene, de a legfontosabb a bérek rendezése. A MOK a napokban elindította az önként vállalt többletmunka és külső ügyeleti vállalások felmondásának ügyvédi letétbe helyezését is, hogy ezzel is jelezze: komolyan kell venni őket. „A heti negyvenórás munka felett a munkáltató az orvosok esetében elrendelhet évi további 416 óra munkát. Ez kötelező. Az önkéntes túlmunka pedig még az, ami ezek felett van, az ügyeleti rendszerek ugyanis ezekkel a túlmunkákkal tudnak jól működni. Vagyis: egy orvos egy évben körülbelül két és fél hónappal többet dolgozik, mint egy 40 órás munkahétben dolgozó ember. Ennek a következménye a kiégés, a fáradtság” – számol be a megdöbbentő számokról Álmos Péter. Arra a kérdésre, hogy várható-e, hogy ha nem születik megoldás, akkor tömegesen mondanak majd fel az orvosok, úgy válaszolt: ha eredmény lesz, akkor ez az akció megáll és indulhat a közös építkezés. De ha nem, akkor folytatják, mert „nem lehet az orvosok kizsákmányolására építeni a rendszert”. A bértábla, amit kérnek egyébként, nem nyugati béreket vár el a kormánytól. Az a minimumösszeg, ami szerintük ahhoz kell, hogy megálljon az orvoselvándorlás, az osztrák bér 55 százaléka. Egy kezdő orvos ugyanis jelenleg – a gyorséttermi dolgozókéval azonos – 900 Ft-os nettó alap­órabért, egy szakorvos pedig – a szakmunkás­bérektől is elmaradó – 1700 Ft-os nettó alap­órabért visz haza közalkalmazottként. Egy orvostanhallgató arról panaszkodott lapunknak: megalázó, hogy mennyi a kezdő orvosi fizetés és 18 évnyi tanulás után tizedannyit kapnak, mint egy harmadosztályú, általános iskolát végzett focista. Ráadásul ahhoz, hogy orvosokká válhassanak, szükség van a rezidensképzésre, ahol viszont gyakran nem is tanítják őket megfelelően, nem kapnak műtéteket, mert a hálapén­zes betegeket a főorvosok kezelik. A MOK most azt szeretné, ha a rezidensek esetében nettó 2470 forint, a kezdő szakorvosoknál nettó 4700 forint, míg a pályája végén járó, nagyon tapasztalt és a tudását átadó orvosoknál 7200 forint lenne az órabér.

14 év után hazajönni

„Én orvosként, a feleségem orvostanhallgatóként dolgozott Magyar­országon, mikor 1995-ben úgy döntöttünk, Hollandiába költözünk, mert itthon gyakorlatilag ellehetetlenültünk. Ha a szüleim nem támogatnak, megélni sem tudtunk volna, pedig havi 12 ügyeletet vállaltam” – meséli egy neve elhallgatását kérő gyermekgyógyász szakorvos, aki 2009-ben 14 év után tért haza Hollandiából. Mikor arról kérdezem, miért jöttek haza, úgy válaszol: sosem akartak végleg kiköltözni, abban bíztak 1995-ben, hogy hamarosan nekiállnak rendbe tenni az egészségügyet. Végül nem így alakult, hiába vártak a változásra. Végül 2009-ben azért jöttek haza, mert nem akarták, hogy a gyermekeik ott nőjenek fel és ne legyenek magyar gyökereik. „Ha a középiskolát is ott kezdik, nem lesz visszaút. Ezt nem akartuk. De a mai napig kijárok Hollandiába dolgozni, évi 6 hetet, ami szinte felüdülés, hiszen minden gördülékeny, míg Magyarországon mindenért küszködni kell. Tizennégy évig úgy dolgoztunk, hogy nem volt hálapénz, extramunka, se adócsalás, és mégis megéltünk, még félre is tudtunk tenni. Mikor hazaköltöztünk, azért volt nehéz munkát találni, mert itthon félnek azoktól, akik kint is dolgoznak vagy dolgoztak. Ők ugyanis már nem egy szolgalelkű hierarchiában felnőtt orvosok, hanem független szakemberek, akik megszokták, hogy önállóan döntsenek, saját felelősségük van, és nem csak a főorvos utasításait hajtják végre, nem az ő szava az utolsó. Egész más ez a mentalitás, és gyakran nem is tudnak visszailleszkedni abba, ami itthon van” – részletezi a gyermekgyógyász. Nem csak neki, a gyerekeinek is nehéz volt az átállás a magyar rendszerre. Egyikük miatt például a szülőket is behívatta a kémiatanár, mert nem értette mi van a gyerekkel, aki „állandóan kérdez, és ezzel zavarja az órát”. Hollandiában ugyanis megszokta, hogy ha valamit nem értenek, akkor kérdeznek, és ez természetes. „Pozitívumok is voltak persze, jobb az időjárás, közel vannak a rokonok, elérhetőek magyar kulturális események stb. Bár a rokonokat többet láttam, mikor kint voltam, oda ugyanis egy-két hétre is kijöttek, itthon a sok munka miatt jóval kevesebbet tudunk találkozni.” A gyermekgyógyász egyébként a 14 év alatt is végig figyelemmel kísérte a hazai eseményeket, rendszeresen járt orvosi kongresszusokra, egyeztetett itthoni kollégákkal. „Politikától függetlenül össze kellene fogni azért, hogy egy jobb egészségügyünk legyen’” – hangsúlyozza. Vannak olyanok is, akik bár tapasztalják az ellátórendszer elégtelenségét, épp ­emiatt­ nem merik itt hagyni az idősödő, beteg szüleiket. Egyikük arról mesélt lapunknak, bár egészségügyi dolgozóként meggyőződésből általában nem adnak hálapénzt, mégis kerültek már olyan helyzetbe, hogy szükség volt rá. „Amit képtelen vagyok elfogadni (közel 20 éve vagyok a pályán), ha féltékenységből és anyagi érdekekből háttérbe kerülnek helyes szakmai döntések. Mind a szervezésben, mind a mindennapi munka során. Végigdolgoztam a járványt, most dolgozom le a lemaradást – kötelességtudóan. Mégis el akarok menni, mert ami az elmúlt hetekben egy közeli hozzátartozómmal történt, az elfogadhatatlan” – meséli feldúltan egy doktornő. Változásra vár ő is, ahogy 25 éve a gyermekgyógyász is, és hozzájuk hasonlóan még több ezren. Kérdés, mikor valósul meg az álmuk?

A legfrissebb, hivatalos, orvoselvándorlással kapcsolatos adatok egyébként 2018-asok az Állami Egész­ségügyi Ellátó Központ oldalán. Itt látható, hány orvos és szakdolgozó kért olyan hatósági bizonyítványt (jóhírnév-igazolást), mely szükséges a külföldi munkavállaláshoz. 2013-ban 705 magyar állampolgárságú orvos kérte a dokumentumot, ez a szám 2014-ben 701, 2015-ben 717, 2016-ban 615, 2017-ben 521, 2018-ban pedig 452 volt. Vagyis: minden évben kevesebb orvos döntött úgy, hogy más országban folytatja, ugyanakkor ők is hiányoznak a rendszerből, nincs ok tehát az optimizmusra. A célországok között a legnépszerűbb Németország, az Egyesült Királyság, Ausztria és Svájc, de voltak, akik Finnországot, Romániát vagy Franciaországot választották. Az elvándorló orvosok közül a legtöbben 2017-ben és 2018-ban is a belgyógyászok, aneszteziológusok, csecsemő- és gyermekgyógyászok voltak. 2018-ban egyébként a kormánypárti sajtó úgy kommunikált: nem dolgozott még ennyi orvos Magyarországon, 39 132-en praktizálnak. Nem vették azonban figyelembe, hogy az ötöd-hatod éves medikusok nagy része már akkor is külföldre készült. A statisztikákban ráadásul olyanokat is aktívan praktizáló orvosnak tekinthetnek, akik már meghaltak vagy gyesen vannak, esetleg külföldre mentek.

Szerző

Azt kapod, amit kibírsz - interjú Farkas Franciskával

Publikálás dátuma
2020.06.28. 10:10

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
A járványhelyzet miatt munka nélkül maradt színésznő, Farkas Franciska életét forgatókönyv­írókat is megszégyenítő, hihetetlen események tarkítják. Mostanában drámapedagógusi és szociálismunkás-tanulmányait jobban kamatoztatja, mint színészi képességeit. Elárulja azt is, miért van elege Magyarországból.
Jelenleg egy gyermekotthonban dolgozol. Ideiglenes vagy hosszabb megálló? Egy befogadóotthonban vagyok gyermekfelügyelő április óta, ez egy új krízisotthon az Árnyas úton. Igen megterhelő munka a folyamatos figyelem. Az első napon délután 4-kor jutott eszembe, hogy ma még nem ettem, nem ittam… Feladatunk, hogy ne sérüljenek még jobban a gyerekek, és a lehető legjobb körülményeket biztosítsuk nekik, tanulunk és játszunk velük. A munka szépsége, hogy a személyiségeden, tudásodon és emberségeden múlik, mit adsz át a gyerekeknek, amit magukkal vihetnek az életbe. Nagyon nehéz az a része, amikor megismered a gyerekek háttértörténetét. Nem is gondolok bele, csak így bírom ki lelkileg. Amikor beütött márciusban a krach, muszáj volt munkát találnom, nincs védőhálóm, tartalékom, magamat és a kutyámat el kell tartanom. Rengeteg helyre elküldtem az önéletrajzomat, még ­futárnak is jelentkeztem. Mivel van szociálismunkás-végzettségem, erre a munkára is jelentkeztem, és felvettek. Nélküled indul újra a színházi és a filmes élet? Heti két-háromszor dolgozom az otthonban 12 vagy 24 órában, a többi napon tudok próbákra, meghallgatásokra járni. Lesz egy nagyjátékfilm-forgatás augusztusban, enyém a női főszerep, iszonyú izgalmas, már elkezdtük a próbát. Beindulnak lassan a drámapedagógiai munkáim is, és ha minden jól megy, tovább játszom abban a három darabban, amikben a járvány előtt: ADYnemADYde, amiben Csinszkát alakítom, és imádom, a Pitbull Kamilla Gimnázium, ami a Láthatáron csoporttal az iskolai erőszakról szól, és a Cigány magyar, ami a Tudás­6alom és a Mentőcsónak Egység előadása. Az önálló estem, a Makar Csudra folytatása még kérdéses. Ami még egy nagyon izgalmas újdonság: a Levél Bradnek című novellámat egy washingtoni rendező szeretné egy kinti színházban bemutatni angolul, már elkezdtük a próbákat online, és az a terv, hogy benevezzük majd egy szóló performansz fesztiválra, New Yorkban.   Akkor, gondolom, a korábbi nyilatkozatod, hogy külföldre költözöl, most nem aktuális. Nagyon szeretek magyarul gondolkodni, játszani, a lényem része, ezek az ízek és szagok vannak bennem. Innen kaptam minden kulturális értéket, a magyar színészek miatt lettem színész, de reményvesztett nekem ez az egész. Nem tanultuk meg, hogy hogyan kell kiállni magunkért, egymásért, hogyan kell összefogni. Igaz, hogy az online tér és az angolnyelv-tudás miatt a mai fiatalokban talán van már valami pozitív irányú változás, nyitottabbak, felvilágosultak, de a többség meg van félemlítve. Fárasztó ez a negatív hozzáállás, és hogy például a járvány kapcsán is a politikusok csak azzal foglalkoztak, hogy melyik oldal hogyan manipulálja a fertőzöttek vagy a halálos áldozatok számait. Unom, hogy állandóan a származásomról kell beszélnem, holott nem vagyok sem szociológus, sem antropológus. Nem vagyok hajlandó magamra venni azt a felelősséget, hogy ha például megbántanak, akkor csakis a legkulturáltabb módon reagálhatok vagy sehogy, mert ha netán kiakadok, akkor máris megkapom, hogy na, lám, ilyenek a cigányok… Holott csak ugyanúgy viselkedtem, ahogy te tennéd hasonló helyzetben. Világos: nem minden roma vagy, hanem egy ember. Persze. De ez nem mindenkinek egyértelmű. A romák nem úgy élnek a földön, mint az amőbák, nincs egy „biocigány-össztudat”. Én összeszedtem a bátorságomat, az erőmet, elindultam azon az úton, amit megálmodtam, el akartam érni a céljaimat és el is értem már jó néhányat. Ettől még, ha teszem azt, egy nem romát kirabol egy roma, aki egyébként nem azért rabol, mert roma, hanem azért, mert valamiért így döntött, nekem ahhoz semmi közöm, nem leszek tőle se több, se kevesebb. Óriási felelőssége van a médiának, a filmnek és minden művészeti ágnak, ami ábrázol. Például Halle Berry és Eddie Murphy is sztereotip szerepekkel kezdte a pályáját – a fekete prosti, illetve a vicces, bunkócska srác, rapper –, de később már mindenféle szerepeket rájuk bíztak, Halle Berry ugyebár James Bond-lány is volt. Szeretnék olyan filmeket készíteni, ahol mindenféle élethelyzetben, mindenféle szerepben megjelennek a romák: ők játsszák a hősszerelmest, a pincért, a taxist, pozitív és negatív szerepeket is. Meg kéne szoknunk roma emberek látványát a tévében hírolvasóként, illetve a színpadon, a filmvásznon és minden egyéb, „átlagos” munkakörben. Színészként is azért harcolok, hogy én se csak roma lányt játszhassak. Volt egy idő, amikor vissza is dobtam ezeket a karakterszerepeket. A Tudás6alom formációval színházi előadások, videoklipek, beszélgetések formájában próbáltok segíteni roma gyerekeknek, fiataloknak saját maguk elfogadásában. A szemükben, gondolom, olyan pozitív hősök vagytok, akikre irigykedve néznek. Elhiszik, hogy számukra is van esély „kitörni”? A sztereotip gondolkodás már vérciki, fejlődésellenes, ősemberszint. Ezt próbáljuk mindenki felé kommunikálni. A gyerekek, akik írnak nekem, nekünk, nagy felelősséget raknak ránk. Vannak, akik megírják, hogy utálják magukat, cikizik őket a suliban. Van, hogy konkrét tanácsokkal, mondatokkal segítünk, hogy hogyan reagáljanak bizonyos helyzetekben. Ebben az egyik legprofibb Horváth Kristóf, a Tudás­6alom vezetője. Szeretnék olyan tréningeket is tartani roma fiataloknak, amikből megtudják, milyen jogi eszközeik vannak arra, hogy megvédjék magukat, milyen jogi lépéseket tehetnek, milyen paragrafusok érvényesek akkor, ha például nem engedik be őket egy szórakozóhelyre. Olyat szerencsére rég nem hallottam, hogy valakit megvertek, mert roma. De ez csak az én közegem tapasztalata, attól tartok, máshol az országban sajnos ennél rosszabb a helyzet.
Mikor bántottak legutóbb a származásod miatt? Nemrég: egy csapatépítő tréningen kaptam egy viccnek szánt, rasszista mondatot. De már lepereg, nem leszek tőle lelkibeteg, egész életemben így éltem. Pontosan tudom, kinek mit érdemes válaszolni. Óriá­si rutinom van már, sajnos. Persze nagyon nagy megkönnyebbülés, amikor olyan közegbe kerülök, ahol gondolkodó, intelligens emberek vesznek körül, akiknek a nyitottság evidens. Az életem sosem volt egyszerű, de vallom, hogy azt kapod, amit kibírsz. Kinek, minek köszönhető, hogy a romaság letagadásától eljutottál a büszke felvállalásig? A sikereim sokat segítettek ebben. Az első filmfőszerepem a Viktória – A zürichi expressz című film, az azért elnyert hollywoodi díjam és a többi elismerésem mind közelebb vittek ahhoz, hogy szeressem magam. Illetve a barátaim, a szeretteim meg azok a fekete színészek is, akik szintén óriási utat jártak be. És persze édesanyámnak, aki a példaképem is. Volt részed hazai és hollywoodi díjátadókban, vörös szőnyeges dísz­bemutatókban, Aranyélet-, Bra­zilok- és Örök tél-filmszerepekben. Statisztáltál A vér és méz földjén című, Angelina Jolie-rendezte filmben, így tudtál beszélgetni, közös fotót készíttetni Brad Pitt-tel és Jolie-val. És olyan is volt, amikor egy díjátadóról takarítani mentél. Ezt az „ellentétet” hogy sikerült feloldanod magadban? Röhögtem rajta. Ráadásul ez egy elég jó és különleges sztori. Nem hiszem magamat sem takarítónak, sem ünnepelt sztárnak. Nem derogál takarítani, sokkal emberibbé, életközelibbé tesz. Sokféle tudok lenni, az egómat le tudom csökkenteni, ami szerintem egészséges hosszú távon. Amúgy is imádom a történeteket, ez pedig olyan, amit az én életem adott, nem forgatókönyvírók alkották. Nem ritka, hogy eszement dolgok történnek velem. Hároméves lehettem, amikor anyukám megkérdezte, mi akarok lenni. Azt válaszoltam: sztár. Exhibicionista vagyok, szívesen előadom magam. De egy nagyestélyis megjelenés is csak egy feladat, mint például otthon elmosogatni. Közismert, hogy a 60 évesen meggyilkolt Király Tamás divattervező modellje voltál. Az kevésbé, hogy hogyan ismerkedtetek meg. A Kultiplex nevű helyre nagyon sokat jártam. Tizenhét éves lehettem, amikor egyik este odajött hozzám egy lány és megkérdezte, hány centi vagyok. Mondtam, hogy 1,68. Aztán odajött az asztalomhoz és megkérdezte, lenne-e kedvem modellkedni Tamásnak. Akiről tudtam, hogy egy under­ground divattervező, egy elegáns varjú-vámpírnak tartottam, szimpatikus volt. A főmodellje lettem, nagyon jóban voltunk, apafigura volt az életemben. Előtte egy bútorgyár arcaként már fotóztak, gyerekként a Harlekin Színház tagja voltam. Ügynökségeknél azonban hiába adtam le a portfóliómat, soha nem hívtak munkára. A modellszakmában sajnos ugyanaz a helyzet, mint a filmes világban. Pont most láttam egy videót Naomi Campbell-lel, azt mondta, hogy a modellek csupán 4 százaléka nem fehér bőrű… Beszédet mondtál decemberben a színházak függetlenségéért tartott, a kultúra nemzeti alap szlogenű tüntetésen. Pár napja a Színház- és Filmművészeti Egyetem önállóságának megvédéséért tartottak tüntetést. Mennyire követed a közéleti eseményeket? Függetlenként minden érint, próbálok képben lenni. Minden hatalmi elnyomás, arrogancia taszít, káros a politika mindenhova beépülése. Sok ismerősöm, barátom van az egyetemen és saját élményem is: majdnem egy évig adott nekem ott színészmesterség-órákat Pelsőczy Ré­ka, utána elhívott a Macbeth-előadásra, az lett a vizsgaelőadásom. Nagyon fontos az SZFE független léte. Mennyire foglalkoztat a család­alapítás „társadalmi kényszere”? Nem vagyok hajlandó tudomást venni erről a nyomásról, elvárásról. Bármikor történhet bármi. Egyébként hol vannak a férfiak? Nehezebb ismertebb emberként, független, erős, elfoglalt nőként ismerkedni. Megijednek, hogy ennyire önálló vagyok. Egyébként az sem biztos, hogy szeretnék erre a pusztuló bolygóra gyereket szülni. Nagyon komolyan kéne venni a Föld problémáit – mondjuk egymás szapulása helyett.

Farkas Franciska

35 éves színésznő, drámapedagógus, a Wesley János Lelkészképző Főiskolán diplomázott szociális munkás szakon. 2013-ban megkapta élete első főszerepét a Viktória – A zürichi expressz című svájci filmben, amiért neki ítélték a legjobb színésznőnek járó díjat a Hungarian Film Festival of Los Angelesen, Hollywoodban. Számos rövidfilmben és színdarabban szerepelt, illetve az Aranyélet című sorozatban, amiért megkapta a Televíziós Újságírók Díját mint legjobb mellékszereplő. Játszott a Brazilok és az Örök tél című mozikban. A Tudás­6alom összművészeti társulás egyik alapítója.

Szerző