Orvosok a határon

Publikálás dátuma
2020.06.28. 14:14

Fotó: Wieslaw Smetek
A fiatal orvostanhallgatók több mint fele egyáltalán nem tervezi, hogy itthon gyógyítja a betegeket, a magyar állapotok miatt. A Visszhangnak orvosok is meséltek arról, miért volt életük egyik legjobb döntése, hogy elmentek, milyen 14 év után visszatérni a magyar rendszerbe, vagy épp mi az oka annak, hogy sokan nem merik itthagyni a hazai egészségügyet.
„Gyermekpszichiáter rezidensként dolgozom Németországban. Már a kezdetektől tudtam, hogy elhagyom az országot, mert nem szerettem volna hálapénzt elfogadni. Az általam később választott szakmában egyébként sincs igazán hálapénz, de ezt akkor még nem tudtam. Itthon ez a szakma romokban. Egy szegény, borsodi családból származom. Édesanyám egyedül nevelt bennünket, édesapám alkoholista volt. Az egyetemen a legjobbak közé tartoztam, kutatási ösztöndíjjal 1 évet Németországban is töltöttem még hallgatóként. Előbbire szükségem is volt, hiszen 18 éves koromtól nem kaptam otthonról támogatást (nem volt miből), így tanulmányi ösztöndíjakból, szociális támogatásból, diákmunkából és diákhitelből tartottam el magam. Amikor végeztem, volt 3 millió forint diákhitelem, egy szerető, de akkor még szegény családom, s ennyi. Elmentem, mert tudtam, hogy el kell mennem. Boldog vagyok, elégedett, lakásvásárláson gondolkodom” – meséli történetét egy neve elhallgatását kérő 27 éves rezidens. Története sajnos nem egyedülálló. Míg 2018-ban az orvostanhallgatók körülbelül 40 százaléka gondolta úgy, hogy külföldre készül, addig idén ez már 60 százalék felett van, vagyis a jelenleg képzésben részt vevők több mint fele nem tervezi, hogy Magyarországon kezel majd betegeket – tudtuk meg az orvosi kamara friss, még nem publikált és a járvány kitörése előtt készült felméréséből. Dr. Álmos Péter, a Magyar Orvosi Kamara (MOK) alelnöke arról beszélt lapunknak: a járvány alatt szokatlanul sok megkeresés érkezett a kamarához olyan orvosoktól, akik a továbbiakban nem terveznek az egészségügyben dolgozni, mert méltatlannak érezték azt, ami ez idő alatt történt velük. Az idősekkel sem bánik jól a rendszer, többeket a 65 év felettiek közül nem foglalkoztattak tovább azután, hogy ki kellett vonulniuk az ellátásból, illetve sokan a járvány végeztével döntöttek a pályaelhagyás mellett, mivel a költségvetésben nincs bérfedezet, és nem látnak előrelépést ebben az ügyben – mutat rá a szakember. Azt, hogy mennyi lesz a pályaelhagyó, még megtippelni sem lehet. Bár a hivatalos kommunikáció szerint azoknak az orvosoknak is kifizették a bérét, akik otthon maradtak a veszélyhelyzet alatt, mert a rizikócsoportba tartoznak, ez a visszajelzések alapján nem történt meg minden esetben. „A járóbeteg-szakellátásban a 65 felettieket visszafoglalkoztatja a munkáltató, és sokak esetében ezt a foglalkoztatást szüntette meg az adott intézmény. Ilyen esetek korábban nem fordultak elő. Az egészségügyi államtitkárság felé is jeleztük a történteket, de érdemi válasz nem érkezett. Nagyon rövid távú szemlélet, ha egy néhány hónapot érintő finanszírozási ok miatt elbocsátják azokat, akik eddig fenntartották az ellátást a járóbeteg-szakrendeléseken. Őket később nehezebb is visszavenni” – mondja dr. Álmos Péter. A MOK-hoz a fővárosból és vidékről is érkeztek a levelek, több tucat panaszt kaptak. „Bábként mozgatták az orvosokat, és nagyon nagy törés volt, hogy a rossz kormányzati döntések után egyenesen rájuk hárították a felelősséget. Emiatt sokaknál telt be a pohár.”

Harc a bérekért

Az orvosi kamara jelenleg is tárgyal az elvándorlás egyik okaként számon tartott bérekről a minisztériummal és a döntéshozókkal. A tárgyalás kimenetele kulcsfontosságú, hiszen a MOK-felmérésben az orvostanhallgatók úgy nyilatkoztak: ha a kamara által kért bérrendezés megvalósulna, akkor maradnának. A megkérdezettek több mint 90 százaléka jelezte, hogy ezen múlik a döntése. Emellett persze a struktúrának és a jelenlegi hierarchikus viszonyoknak is változni kellene, de a legfontosabb a bérek rendezése. A MOK a napokban elindította az önként vállalt többletmunka és külső ügyeleti vállalások felmondásának ügyvédi letétbe helyezését is, hogy ezzel is jelezze: komolyan kell venni őket. „A heti negyvenórás munka felett a munkáltató az orvosok esetében elrendelhet évi további 416 óra munkát. Ez kötelező. Az önkéntes túlmunka pedig még az, ami ezek felett van, az ügyeleti rendszerek ugyanis ezekkel a túlmunkákkal tudnak jól működni. Vagyis: egy orvos egy évben körülbelül két és fél hónappal többet dolgozik, mint egy 40 órás munkahétben dolgozó ember. Ennek a következménye a kiégés, a fáradtság” – számol be a megdöbbentő számokról Álmos Péter. Arra a kérdésre, hogy várható-e, hogy ha nem születik megoldás, akkor tömegesen mondanak majd fel az orvosok, úgy válaszolt: ha eredmény lesz, akkor ez az akció megáll és indulhat a közös építkezés. De ha nem, akkor folytatják, mert „nem lehet az orvosok kizsákmányolására építeni a rendszert”. A bértábla, amit kérnek egyébként, nem nyugati béreket vár el a kormánytól. Az a minimumösszeg, ami szerintük ahhoz kell, hogy megálljon az orvoselvándorlás, az osztrák bér 55 százaléka. Egy kezdő orvos ugyanis jelenleg – a gyorséttermi dolgozókéval azonos – 900 Ft-os nettó alap­órabért, egy szakorvos pedig – a szakmunkás­bérektől is elmaradó – 1700 Ft-os nettó alap­órabért visz haza közalkalmazottként. Egy orvostanhallgató arról panaszkodott lapunknak: megalázó, hogy mennyi a kezdő orvosi fizetés és 18 évnyi tanulás után tizedannyit kapnak, mint egy harmadosztályú, általános iskolát végzett focista. Ráadásul ahhoz, hogy orvosokká válhassanak, szükség van a rezidensképzésre, ahol viszont gyakran nem is tanítják őket megfelelően, nem kapnak műtéteket, mert a hálapén­zes betegeket a főorvosok kezelik. A MOK most azt szeretné, ha a rezidensek esetében nettó 2470 forint, a kezdő szakorvosoknál nettó 4700 forint, míg a pályája végén járó, nagyon tapasztalt és a tudását átadó orvosoknál 7200 forint lenne az órabér.

14 év után hazajönni

„Én orvosként, a feleségem orvostanhallgatóként dolgozott Magyar­országon, mikor 1995-ben úgy döntöttünk, Hollandiába költözünk, mert itthon gyakorlatilag ellehetetlenültünk. Ha a szüleim nem támogatnak, megélni sem tudtunk volna, pedig havi 12 ügyeletet vállaltam” – meséli egy neve elhallgatását kérő gyermekgyógyász szakorvos, aki 2009-ben 14 év után tért haza Hollandiából. Mikor arról kérdezem, miért jöttek haza, úgy válaszol: sosem akartak végleg kiköltözni, abban bíztak 1995-ben, hogy hamarosan nekiállnak rendbe tenni az egészségügyet. Végül nem így alakult, hiába vártak a változásra. Végül 2009-ben azért jöttek haza, mert nem akarták, hogy a gyermekeik ott nőjenek fel és ne legyenek magyar gyökereik. „Ha a középiskolát is ott kezdik, nem lesz visszaút. Ezt nem akartuk. De a mai napig kijárok Hollandiába dolgozni, évi 6 hetet, ami szinte felüdülés, hiszen minden gördülékeny, míg Magyarországon mindenért küszködni kell. Tizennégy évig úgy dolgoztunk, hogy nem volt hálapénz, extramunka, se adócsalás, és mégis megéltünk, még félre is tudtunk tenni. Mikor hazaköltöztünk, azért volt nehéz munkát találni, mert itthon félnek azoktól, akik kint is dolgoznak vagy dolgoztak. Ők ugyanis már nem egy szolgalelkű hierarchiában felnőtt orvosok, hanem független szakemberek, akik megszokták, hogy önállóan döntsenek, saját felelősségük van, és nem csak a főorvos utasításait hajtják végre, nem az ő szava az utolsó. Egész más ez a mentalitás, és gyakran nem is tudnak visszailleszkedni abba, ami itthon van” – részletezi a gyermekgyógyász. Nem csak neki, a gyerekeinek is nehéz volt az átállás a magyar rendszerre. Egyikük miatt például a szülőket is behívatta a kémiatanár, mert nem értette mi van a gyerekkel, aki „állandóan kérdez, és ezzel zavarja az órát”. Hollandiában ugyanis megszokta, hogy ha valamit nem értenek, akkor kérdeznek, és ez természetes. „Pozitívumok is voltak persze, jobb az időjárás, közel vannak a rokonok, elérhetőek magyar kulturális események stb. Bár a rokonokat többet láttam, mikor kint voltam, oda ugyanis egy-két hétre is kijöttek, itthon a sok munka miatt jóval kevesebbet tudunk találkozni.” A gyermekgyógyász egyébként a 14 év alatt is végig figyelemmel kísérte a hazai eseményeket, rendszeresen járt orvosi kongresszusokra, egyeztetett itthoni kollégákkal. „Politikától függetlenül össze kellene fogni azért, hogy egy jobb egészségügyünk legyen’” – hangsúlyozza. Vannak olyanok is, akik bár tapasztalják az ellátórendszer elégtelenségét, épp ­emiatt­ nem merik itt hagyni az idősödő, beteg szüleiket. Egyikük arról mesélt lapunknak, bár egészségügyi dolgozóként meggyőződésből általában nem adnak hálapénzt, mégis kerültek már olyan helyzetbe, hogy szükség volt rá. „Amit képtelen vagyok elfogadni (közel 20 éve vagyok a pályán), ha féltékenységből és anyagi érdekekből háttérbe kerülnek helyes szakmai döntések. Mind a szervezésben, mind a mindennapi munka során. Végigdolgoztam a járványt, most dolgozom le a lemaradást – kötelességtudóan. Mégis el akarok menni, mert ami az elmúlt hetekben egy közeli hozzátartozómmal történt, az elfogadhatatlan” – meséli feldúltan egy doktornő. Változásra vár ő is, ahogy 25 éve a gyermekgyógyász is, és hozzájuk hasonlóan még több ezren. Kérdés, mikor valósul meg az álmuk?

A legfrissebb, hivatalos, orvoselvándorlással kapcsolatos adatok egyébként 2018-asok az Állami Egész­ségügyi Ellátó Központ oldalán. Itt látható, hány orvos és szakdolgozó kért olyan hatósági bizonyítványt (jóhírnév-igazolást), mely szükséges a külföldi munkavállaláshoz. 2013-ban 705 magyar állampolgárságú orvos kérte a dokumentumot, ez a szám 2014-ben 701, 2015-ben 717, 2016-ban 615, 2017-ben 521, 2018-ban pedig 452 volt. Vagyis: minden évben kevesebb orvos döntött úgy, hogy más országban folytatja, ugyanakkor ők is hiányoznak a rendszerből, nincs ok tehát az optimizmusra. A célországok között a legnépszerűbb Németország, az Egyesült Királyság, Ausztria és Svájc, de voltak, akik Finnországot, Romániát vagy Franciaországot választották. Az elvándorló orvosok közül a legtöbben 2017-ben és 2018-ban is a belgyógyászok, aneszteziológusok, csecsemő- és gyermekgyógyászok voltak. 2018-ban egyébként a kormánypárti sajtó úgy kommunikált: nem dolgozott még ennyi orvos Magyarországon, 39 132-en praktizálnak. Nem vették azonban figyelembe, hogy az ötöd-hatod éves medikusok nagy része már akkor is külföldre készült. A statisztikákban ráadásul olyanokat is aktívan praktizáló orvosnak tekinthetnek, akik már meghaltak vagy gyesen vannak, esetleg külföldre mentek.

Szerző

Azt kapod, amit kibírsz - interjú Farkas Franciskával

Publikálás dátuma
2020.06.28. 10:10

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
A járványhelyzet miatt munka nélkül maradt színésznő, Farkas Franciska életét forgatókönyv­írókat is megszégyenítő, hihetetlen események tarkítják. Mostanában drámapedagógusi és szociálismunkás-tanulmányait jobban kamatoztatja, mint színészi képességeit. Elárulja azt is, miért van elege Magyarországból.
Jelenleg egy gyermekotthonban dolgozol. Ideiglenes vagy hosszabb megálló? Egy befogadóotthonban vagyok gyermekfelügyelő április óta, ez egy új krízisotthon az Árnyas úton. Igen megterhelő munka a folyamatos figyelem. Az első napon délután 4-kor jutott eszembe, hogy ma még nem ettem, nem ittam… Feladatunk, hogy ne sérüljenek még jobban a gyerekek, és a lehető legjobb körülményeket biztosítsuk nekik, tanulunk és játszunk velük. A munka szépsége, hogy a személyiségeden, tudásodon és emberségeden múlik, mit adsz át a gyerekeknek, amit magukkal vihetnek az életbe. Nagyon nehéz az a része, amikor megismered a gyerekek háttértörténetét. Nem is gondolok bele, csak így bírom ki lelkileg. Amikor beütött márciusban a krach, muszáj volt munkát találnom, nincs védőhálóm, tartalékom, magamat és a kutyámat el kell tartanom. Rengeteg helyre elküldtem az önéletrajzomat, még ­futárnak is jelentkeztem. Mivel van szociálismunkás-végzettségem, erre a munkára is jelentkeztem, és felvettek. Nélküled indul újra a színházi és a filmes élet? Heti két-háromszor dolgozom az otthonban 12 vagy 24 órában, a többi napon tudok próbákra, meghallgatásokra járni. Lesz egy nagyjátékfilm-forgatás augusztusban, enyém a női főszerep, iszonyú izgalmas, már elkezdtük a próbát. Beindulnak lassan a drámapedagógiai munkáim is, és ha minden jól megy, tovább játszom abban a három darabban, amikben a járvány előtt: ADYnemADYde, amiben Csinszkát alakítom, és imádom, a Pitbull Kamilla Gimnázium, ami a Láthatáron csoporttal az iskolai erőszakról szól, és a Cigány magyar, ami a Tudás­6alom és a Mentőcsónak Egység előadása. Az önálló estem, a Makar Csudra folytatása még kérdéses. Ami még egy nagyon izgalmas újdonság: a Levél Bradnek című novellámat egy washingtoni rendező szeretné egy kinti színházban bemutatni angolul, már elkezdtük a próbákat online, és az a terv, hogy benevezzük majd egy szóló performansz fesztiválra, New Yorkban.   Akkor, gondolom, a korábbi nyilatkozatod, hogy külföldre költözöl, most nem aktuális. Nagyon szeretek magyarul gondolkodni, játszani, a lényem része, ezek az ízek és szagok vannak bennem. Innen kaptam minden kulturális értéket, a magyar színészek miatt lettem színész, de reményvesztett nekem ez az egész. Nem tanultuk meg, hogy hogyan kell kiállni magunkért, egymásért, hogyan kell összefogni. Igaz, hogy az online tér és az angolnyelv-tudás miatt a mai fiatalokban talán van már valami pozitív irányú változás, nyitottabbak, felvilágosultak, de a többség meg van félemlítve. Fárasztó ez a negatív hozzáállás, és hogy például a járvány kapcsán is a politikusok csak azzal foglalkoztak, hogy melyik oldal hogyan manipulálja a fertőzöttek vagy a halálos áldozatok számait. Unom, hogy állandóan a származásomról kell beszélnem, holott nem vagyok sem szociológus, sem antropológus. Nem vagyok hajlandó magamra venni azt a felelősséget, hogy ha például megbántanak, akkor csakis a legkulturáltabb módon reagálhatok vagy sehogy, mert ha netán kiakadok, akkor máris megkapom, hogy na, lám, ilyenek a cigányok… Holott csak ugyanúgy viselkedtem, ahogy te tennéd hasonló helyzetben. Világos: nem minden roma vagy, hanem egy ember. Persze. De ez nem mindenkinek egyértelmű. A romák nem úgy élnek a földön, mint az amőbák, nincs egy „biocigány-össztudat”. Én összeszedtem a bátorságomat, az erőmet, elindultam azon az úton, amit megálmodtam, el akartam érni a céljaimat és el is értem már jó néhányat. Ettől még, ha teszem azt, egy nem romát kirabol egy roma, aki egyébként nem azért rabol, mert roma, hanem azért, mert valamiért így döntött, nekem ahhoz semmi közöm, nem leszek tőle se több, se kevesebb. Óriási felelőssége van a médiának, a filmnek és minden művészeti ágnak, ami ábrázol. Például Halle Berry és Eddie Murphy is sztereotip szerepekkel kezdte a pályáját – a fekete prosti, illetve a vicces, bunkócska srác, rapper –, de később már mindenféle szerepeket rájuk bíztak, Halle Berry ugyebár James Bond-lány is volt. Szeretnék olyan filmeket készíteni, ahol mindenféle élethelyzetben, mindenféle szerepben megjelennek a romák: ők játsszák a hősszerelmest, a pincért, a taxist, pozitív és negatív szerepeket is. Meg kéne szoknunk roma emberek látványát a tévében hírolvasóként, illetve a színpadon, a filmvásznon és minden egyéb, „átlagos” munkakörben. Színészként is azért harcolok, hogy én se csak roma lányt játszhassak. Volt egy idő, amikor vissza is dobtam ezeket a karakterszerepeket. A Tudás6alom formációval színházi előadások, videoklipek, beszélgetések formájában próbáltok segíteni roma gyerekeknek, fiataloknak saját maguk elfogadásában. A szemükben, gondolom, olyan pozitív hősök vagytok, akikre irigykedve néznek. Elhiszik, hogy számukra is van esély „kitörni”? A sztereotip gondolkodás már vérciki, fejlődésellenes, ősemberszint. Ezt próbáljuk mindenki felé kommunikálni. A gyerekek, akik írnak nekem, nekünk, nagy felelősséget raknak ránk. Vannak, akik megírják, hogy utálják magukat, cikizik őket a suliban. Van, hogy konkrét tanácsokkal, mondatokkal segítünk, hogy hogyan reagáljanak bizonyos helyzetekben. Ebben az egyik legprofibb Horváth Kristóf, a Tudás­6alom vezetője. Szeretnék olyan tréningeket is tartani roma fiataloknak, amikből megtudják, milyen jogi eszközeik vannak arra, hogy megvédjék magukat, milyen jogi lépéseket tehetnek, milyen paragrafusok érvényesek akkor, ha például nem engedik be őket egy szórakozóhelyre. Olyat szerencsére rég nem hallottam, hogy valakit megvertek, mert roma. De ez csak az én közegem tapasztalata, attól tartok, máshol az országban sajnos ennél rosszabb a helyzet.
Mikor bántottak legutóbb a származásod miatt? Nemrég: egy csapatépítő tréningen kaptam egy viccnek szánt, rasszista mondatot. De már lepereg, nem leszek tőle lelkibeteg, egész életemben így éltem. Pontosan tudom, kinek mit érdemes válaszolni. Óriá­si rutinom van már, sajnos. Persze nagyon nagy megkönnyebbülés, amikor olyan közegbe kerülök, ahol gondolkodó, intelligens emberek vesznek körül, akiknek a nyitottság evidens. Az életem sosem volt egyszerű, de vallom, hogy azt kapod, amit kibírsz. Kinek, minek köszönhető, hogy a romaság letagadásától eljutottál a büszke felvállalásig? A sikereim sokat segítettek ebben. Az első filmfőszerepem a Viktória – A zürichi expressz című film, az azért elnyert hollywoodi díjam és a többi elismerésem mind közelebb vittek ahhoz, hogy szeressem magam. Illetve a barátaim, a szeretteim meg azok a fekete színészek is, akik szintén óriási utat jártak be. És persze édesanyámnak, aki a példaképem is. Volt részed hazai és hollywoodi díjátadókban, vörös szőnyeges dísz­bemutatókban, Aranyélet-, Bra­zilok- és Örök tél-filmszerepekben. Statisztáltál A vér és méz földjén című, Angelina Jolie-rendezte filmben, így tudtál beszélgetni, közös fotót készíttetni Brad Pitt-tel és Jolie-val. És olyan is volt, amikor egy díjátadóról takarítani mentél. Ezt az „ellentétet” hogy sikerült feloldanod magadban? Röhögtem rajta. Ráadásul ez egy elég jó és különleges sztori. Nem hiszem magamat sem takarítónak, sem ünnepelt sztárnak. Nem derogál takarítani, sokkal emberibbé, életközelibbé tesz. Sokféle tudok lenni, az egómat le tudom csökkenteni, ami szerintem egészséges hosszú távon. Amúgy is imádom a történeteket, ez pedig olyan, amit az én életem adott, nem forgatókönyvírók alkották. Nem ritka, hogy eszement dolgok történnek velem. Hároméves lehettem, amikor anyukám megkérdezte, mi akarok lenni. Azt válaszoltam: sztár. Exhibicionista vagyok, szívesen előadom magam. De egy nagyestélyis megjelenés is csak egy feladat, mint például otthon elmosogatni. Közismert, hogy a 60 évesen meggyilkolt Király Tamás divattervező modellje voltál. Az kevésbé, hogy hogyan ismerkedtetek meg. A Kultiplex nevű helyre nagyon sokat jártam. Tizenhét éves lehettem, amikor egyik este odajött hozzám egy lány és megkérdezte, hány centi vagyok. Mondtam, hogy 1,68. Aztán odajött az asztalomhoz és megkérdezte, lenne-e kedvem modellkedni Tamásnak. Akiről tudtam, hogy egy under­ground divattervező, egy elegáns varjú-vámpírnak tartottam, szimpatikus volt. A főmodellje lettem, nagyon jóban voltunk, apafigura volt az életemben. Előtte egy bútorgyár arcaként már fotóztak, gyerekként a Harlekin Színház tagja voltam. Ügynökségeknél azonban hiába adtam le a portfóliómat, soha nem hívtak munkára. A modellszakmában sajnos ugyanaz a helyzet, mint a filmes világban. Pont most láttam egy videót Naomi Campbell-lel, azt mondta, hogy a modellek csupán 4 százaléka nem fehér bőrű… Beszédet mondtál decemberben a színházak függetlenségéért tartott, a kultúra nemzeti alap szlogenű tüntetésen. Pár napja a Színház- és Filmművészeti Egyetem önállóságának megvédéséért tartottak tüntetést. Mennyire követed a közéleti eseményeket? Függetlenként minden érint, próbálok képben lenni. Minden hatalmi elnyomás, arrogancia taszít, káros a politika mindenhova beépülése. Sok ismerősöm, barátom van az egyetemen és saját élményem is: majdnem egy évig adott nekem ott színészmesterség-órákat Pelsőczy Ré­ka, utána elhívott a Macbeth-előadásra, az lett a vizsgaelőadásom. Nagyon fontos az SZFE független léte. Mennyire foglalkoztat a család­alapítás „társadalmi kényszere”? Nem vagyok hajlandó tudomást venni erről a nyomásról, elvárásról. Bármikor történhet bármi. Egyébként hol vannak a férfiak? Nehezebb ismertebb emberként, független, erős, elfoglalt nőként ismerkedni. Megijednek, hogy ennyire önálló vagyok. Egyébként az sem biztos, hogy szeretnék erre a pusztuló bolygóra gyereket szülni. Nagyon komolyan kéne venni a Föld problémáit – mondjuk egymás szapulása helyett.

Farkas Franciska

35 éves színésznő, drámapedagógus, a Wesley János Lelkészképző Főiskolán diplomázott szociális munkás szakon. 2013-ban megkapta élete első főszerepét a Viktória – A zürichi expressz című svájci filmben, amiért neki ítélték a legjobb színésznőnek járó díjat a Hungarian Film Festival of Los Angelesen, Hollywoodban. Számos rövidfilmben és színdarabban szerepelt, illetve az Aranyélet című sorozatban, amiért megkapta a Televíziós Újságírók Díját mint legjobb mellékszereplő. Játszott a Brazilok és az Örök tél című mozikban. A Tudás­6alom összművészeti társulás egyik alapítója.

Szerző

Majmok birodalma

Publikálás dátuma
2020.06.28. 09:50

Makákók ezreit készülnek ivartalanítani a thaiföldi Lopburi városában. A szent állatként tisztelt majmok ellepték a történelmi települést, és a karantén idején éhségükben agresszívvá váltak. Munkatársunk évekkel ezelőtt járt „a majmok városában”, de emlékei elevenek.
Az elefántnak, ha jobbról jön, elsőbbsége van. Ha balról, akkor is. Ez az első íratlan szabály, amit a bérelt robogóval közlekedő európai megtanul a thaiföldi Ajutthajában. Sziám középkori fővárosa világörökség, hatalmas történelmi emlékpark. A fenséges romok között sétálni lusta turisták elefántháton utaznak. Ez hétköznapi dolog arrafelé, de a Budapesten szo­cializálódott látogatót elsőre sokkolja, amikor a kereszteződésben nem villamos közelít, hanem ormányos. Azután egy kétméteres varánusz kelt át előttem – a trópusi fauna már a Khao Yai Nemzeti Parkba tervezett kirándulás előtt elém sietett, az aszfaltra. Ezek után a nevezetes majomvárost sem lehetett kihagyni.

Aranyosak, de vadállatok

Lopburiba a régi fővárostól másfél óra az utazás a brit gyarmati időkben épült vasúton, ahol az első osztályú vagonokban külön helyet tartanak fenn buddhista vándorszerzeteseknek. Festői tájon, rizsföldek, hegyek és őserdők között kanyarognak a sínek. Sok a látnivaló, de jobban teszi az ember, ha érkezésig elolvassa, mire készüljön. „A majmok aranyosak, de vadállatok”, figyelmeztet a Lonely Planet. Enni ne is próbáljunk a szabadban. Táskánkban ne tartsunk élelmet. Ha a gyanútlan turista „csoportosan elkövetett rablótámadás” áldozata lesz, nem szabad ellenállni, mert a majmok harapnak, karmolnak. Aki mégis sebet kap, menjen orvoshoz a fertőzésveszély miatt. A vasútállomás peronjára lépve keresni sem kell a város emblematikus lakóját, ott van az mindenütt. Szaladgál a járdán, ugrál a kocsikon, hintázik az elektromos vezetékeken. Háborítatlanul, sőt becsben, mert a majomfejű istenség, Hanumán leszármazottjának tekintik (lásd keretes írásunkat). Évente fesztivált rendeznek a tiszteletére. Szentélyük is van a majmoknak, egy csaknem 800 éves egykori hindu templom romja. A Prang Sam Yod emlékeztet Angkorra, nem véletlenül: ugyanaz a khmer uralkodó emeltette, aki a világhírű kambodzsai építmények legszebbjeit. Három impozáns tornya a hindu „szentháromság”, Brahma, Visnu és Siva alakját jelképezi. Később, amikor a város az ajutthajai királyságé lett, buddhisták használták. A múlt század végére pedig a makákók vették birtokukba.

A szentély urai

A rom az ő birodalmuk, az embert betolakodóként kezelik. A múzeu­mi belépőjegy mellé hosszú nádpálcát adnak a pénztárban, távol tartani a majmokat. Sajnálatos módon a makákók sokkal ügyesebben bánnak a bottal: az előttem érkező vendég kezéből tüstént kitépték, és eliszkoltak vele. Egy másiknak, aki elmélyülten fotózott, a hátizsákjára másztak föl. Hiába próbált szabadulni tőlük, az állatok erős karmaikkal kapaszkodva mintha még élvezték is volna a himbálást. A kétségbeesett menekülési kísérlet heves, csapkodó félfordulatait elnézve, egy csapásra értelemmel telt meg a „leráz” ige. Valakinek a gumipapucsát lopták le a lábáról és vitték föl a toronyba; mehetett mezítláb új flipflopot vásárolni. Egy kanadai lánynak a hosszú hajába csimpaszkodtak bele. Sikoltozott, a barátja pedig szerencsétlenül hadonászott; nehéz elijeszteni a támadót anélkül, hogy a lányt találná el a bottal. Sok látogató a kötelező szelfi után pánikszerűen távozott. Én maradtam: lenyűgözött a makákók változatos, meghökkentően „emberszabású” társas élete. Nem tudtam betelni vele, egy védett zugba húzódva figyeltem őket órákig. Viselkedésük összetettségét, alkalmazkodásukat az emberi környezethez cambridge-i kutatók vizsgálták. A néhány éve még „alapjában békés együttélés” újabban több bosszúságot okoz a Bangkoktól 150 kilométerre északra fekvő városban. A majmok inváziója elkeseredett védekezésre kényszeríti az embert. Sokan belefáradnak a kilátástalan küzdelembe. A szentély körül több épületből kiköltöztek a lakók. Az állatok bemásznak az erkélyre, a lakásokba, elvisznek minden mozdíthatót. Szétszedik a tetőt, letépik a napernyőket és az antennákat, kirágják az autók gumiabroncsát. Ivóvizet keresve megbontják a vezetékeket, feltörik a légkondicionáló berendezések kültéri egységeit. Leszaggatják a villanydrótot is, ezért rendszeresek az áramszünetek. A helyieknek sehol sincs nyugtuk tőlük: ott randalíroznak a piacon, vasútállomáson, a bankok és a tűzoltóság előtt. Mindenhol vizelet és ürülék marad utánuk. Rohamosan szaporodnak: ottjártamkor, 2013-ban háromezerre becsülték példányszámukat, most a duplájára. Ráadásul rivális hordáik zajos összecsapásokat vívnak.

Éhséglázadás

A helyzet 2020 tavaszán, a járvány kitörésével fordult kritikusra. Lopburi majmait ugyanis általában külföldi turisták etetik az utcai árusoknál vásárolt gyümölccsel, zöldséggel. Ám a karantén miatt elmaradtak a látogatók és a lakomák, az állatok pedig éhségükben agresszívek lettek. Tavasszal terjedt el az interneten egy videó, amit egy helybeli vett föl mobiltelefonjával. Apokaliptikus látvány: dühödt majmok kergetőznek, verekszenek a kihalt utcákon. Lármásan üldözik társukat, amelyik valahonnan mégiscsak szerzett egy banánt. „Olyanok voltak, mint a kóbor kutyák. Megőrültek egyetlen falatért. Még sohasem láttam őket ilyen erőszakosnak”, mesélte a felvételt készítő Sasaluk Rattanachai a Bangkok Postnak. Valamit tenni kellett. Persze az irtás szóba sem jöhet. Elvetették azt az ötletet is, hogy a makákókat visszatelepítsék az őserdőbe, mert nemzedékek óta urbánus viszonyokhoz szoktak, és félő, hogy elpusztulnának a vadonban. A hatóságok úgy döntöttek, hogy a további szaporulatot próbálják megakadályozni: befogják, majd műtéttel ivartalanítják a majmokat, mint nálunk a kutyát, macskát. Vasárnap már az első csapdákat is elhelyezték az utcákon. Narongporn Doodduem természetvédelmi igazgató szerint hálátlan a feladatuk. „A majmok okosak, ismerik a kelepcéket, nem hagyják elkapni magukat egykönnyen”, mondta. A vadőröknek vigyázniuk kell, mert az állat visszatámadva sérülést okozhat. Előfordul, hogy csak benyugtatózva sikerül elvinni az állatorvoshoz.

A rajcsúrozó makákókban Hanumán, a majomfejű hindu istenség leszármazottait tisztelik, aki a bátorságot, az önuralmat és az önzetlenséget testesíti meg. A Rámájána ősi szanszkrit eposz hőse, Ráma király hű szolgája. Úgy szabadítja ki urának elrabolt feleségét, hogy farkának bojtjával felgyújtja az ellenséges démon palotáját. Egyéb „szuperképességei” is vannak, tud repülni, óriásira nőni, parányira zsugorodni. Eredetileg a hindu mitológia alakja, onnan vették át a buddhista thaiok. Hanumán a hagyomány szerint kíváncsi, mozgékony és nyughatatlan, e tekintetben tényleg hasonlítanak rá a lopburi makákók. Egy középkori szöveg arról számol be, hogy a majomisten védikus filozófus, költő és muzsikus is egy személyben. Mindamellett majomhadsereg vezére, majdnem úgy, mint Weöres Sándor versének záró soraiban: „Rémületes majomarcot / vágnak majomkatonák, / majomkézben majomfegyver, / a majmoké a világ.” 

Közeli rokonaink, a makákók minden­evő főemlősök. Otthonosan mozognak a fákon és a talajon is. Matriarchátusban élnek, közösségeikben nőstények a főnökök, meghatározó az anya-lánya kapcsolat. Csányi Vilmos etológustól tudjuk, hogy a hímek rangsora nem feltétlenül az egyes példányok erejét tükrözi, hanem gyakran anyáik hierarchiáját képezi le. Változatos a szexuális életük, párzásuk nem kizárólag a fajfenntartást szolgálja, feszültségoldó játék is egyben. Erre utal, hogy néha azonos nemű párok is összeállnak. (Homofóbia ellenben közismerten nincs náluk, annál sokkal intelligensebbek.) Természetes élőhelyeik szűkülésével városokba költöznek, invazív fajként gondokat okoznak. A mintegy húsz makákófaj nagyrészt Ázsia déli és keleti vidékein él, Indiától az indonéz szigetvilágon át egészen Japánig; elszigetelt populációk a Himalájában is előfordulnak. Kivétel a berber makákó, amely Észak-Afrikában, Marokkóban honos, sőt a Gibraltári-szoros innenső oldalán is megtelepedett, a máig létező parányi brit városállamban: azok Európa egyedüli vadon élő majmai.

Témák
Thaiföld majmok