Azt kapod, amit kibírsz - interjú Farkas Franciskával

Publikálás dátuma
2020.06.28. 10:10

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
A járványhelyzet miatt munka nélkül maradt színésznő, Farkas Franciska életét forgatókönyv­írókat is megszégyenítő, hihetetlen események tarkítják. Mostanában drámapedagógusi és szociálismunkás-tanulmányait jobban kamatoztatja, mint színészi képességeit. Elárulja azt is, miért van elege Magyarországból.
Jelenleg egy gyermekotthonban dolgozol. Ideiglenes vagy hosszabb megálló? Egy befogadóotthonban vagyok gyermekfelügyelő április óta, ez egy új krízisotthon az Árnyas úton. Igen megterhelő munka a folyamatos figyelem. Az első napon délután 4-kor jutott eszembe, hogy ma még nem ettem, nem ittam… Feladatunk, hogy ne sérüljenek még jobban a gyerekek, és a lehető legjobb körülményeket biztosítsuk nekik, tanulunk és játszunk velük. A munka szépsége, hogy a személyiségeden, tudásodon és emberségeden múlik, mit adsz át a gyerekeknek, amit magukkal vihetnek az életbe. Nagyon nehéz az a része, amikor megismered a gyerekek háttértörténetét. Nem is gondolok bele, csak így bírom ki lelkileg. Amikor beütött márciusban a krach, muszáj volt munkát találnom, nincs védőhálóm, tartalékom, magamat és a kutyámat el kell tartanom. Rengeteg helyre elküldtem az önéletrajzomat, még ­futárnak is jelentkeztem. Mivel van szociálismunkás-végzettségem, erre a munkára is jelentkeztem, és felvettek. Nélküled indul újra a színházi és a filmes élet? Heti két-háromszor dolgozom az otthonban 12 vagy 24 órában, a többi napon tudok próbákra, meghallgatásokra járni. Lesz egy nagyjátékfilm-forgatás augusztusban, enyém a női főszerep, iszonyú izgalmas, már elkezdtük a próbát. Beindulnak lassan a drámapedagógiai munkáim is, és ha minden jól megy, tovább játszom abban a három darabban, amikben a járvány előtt: ADYnemADYde, amiben Csinszkát alakítom, és imádom, a Pitbull Kamilla Gimnázium, ami a Láthatáron csoporttal az iskolai erőszakról szól, és a Cigány magyar, ami a Tudás­6alom és a Mentőcsónak Egység előadása. Az önálló estem, a Makar Csudra folytatása még kérdéses. Ami még egy nagyon izgalmas újdonság: a Levél Bradnek című novellámat egy washingtoni rendező szeretné egy kinti színházban bemutatni angolul, már elkezdtük a próbákat online, és az a terv, hogy benevezzük majd egy szóló performansz fesztiválra, New Yorkban.   Akkor, gondolom, a korábbi nyilatkozatod, hogy külföldre költözöl, most nem aktuális. Nagyon szeretek magyarul gondolkodni, játszani, a lényem része, ezek az ízek és szagok vannak bennem. Innen kaptam minden kulturális értéket, a magyar színészek miatt lettem színész, de reményvesztett nekem ez az egész. Nem tanultuk meg, hogy hogyan kell kiállni magunkért, egymásért, hogyan kell összefogni. Igaz, hogy az online tér és az angolnyelv-tudás miatt a mai fiatalokban talán van már valami pozitív irányú változás, nyitottabbak, felvilágosultak, de a többség meg van félemlítve. Fárasztó ez a negatív hozzáállás, és hogy például a járvány kapcsán is a politikusok csak azzal foglalkoztak, hogy melyik oldal hogyan manipulálja a fertőzöttek vagy a halálos áldozatok számait. Unom, hogy állandóan a származásomról kell beszélnem, holott nem vagyok sem szociológus, sem antropológus. Nem vagyok hajlandó magamra venni azt a felelősséget, hogy ha például megbántanak, akkor csakis a legkulturáltabb módon reagálhatok vagy sehogy, mert ha netán kiakadok, akkor máris megkapom, hogy na, lám, ilyenek a cigányok… Holott csak ugyanúgy viselkedtem, ahogy te tennéd hasonló helyzetben. Világos: nem minden roma vagy, hanem egy ember. Persze. De ez nem mindenkinek egyértelmű. A romák nem úgy élnek a földön, mint az amőbák, nincs egy „biocigány-össztudat”. Én összeszedtem a bátorságomat, az erőmet, elindultam azon az úton, amit megálmodtam, el akartam érni a céljaimat és el is értem már jó néhányat. Ettől még, ha teszem azt, egy nem romát kirabol egy roma, aki egyébként nem azért rabol, mert roma, hanem azért, mert valamiért így döntött, nekem ahhoz semmi közöm, nem leszek tőle se több, se kevesebb. Óriási felelőssége van a médiának, a filmnek és minden művészeti ágnak, ami ábrázol. Például Halle Berry és Eddie Murphy is sztereotip szerepekkel kezdte a pályáját – a fekete prosti, illetve a vicces, bunkócska srác, rapper –, de később már mindenféle szerepeket rájuk bíztak, Halle Berry ugyebár James Bond-lány is volt. Szeretnék olyan filmeket készíteni, ahol mindenféle élethelyzetben, mindenféle szerepben megjelennek a romák: ők játsszák a hősszerelmest, a pincért, a taxist, pozitív és negatív szerepeket is. Meg kéne szoknunk roma emberek látványát a tévében hírolvasóként, illetve a színpadon, a filmvásznon és minden egyéb, „átlagos” munkakörben. Színészként is azért harcolok, hogy én se csak roma lányt játszhassak. Volt egy idő, amikor vissza is dobtam ezeket a karakterszerepeket. A Tudás6alom formációval színházi előadások, videoklipek, beszélgetések formájában próbáltok segíteni roma gyerekeknek, fiataloknak saját maguk elfogadásában. A szemükben, gondolom, olyan pozitív hősök vagytok, akikre irigykedve néznek. Elhiszik, hogy számukra is van esély „kitörni”? A sztereotip gondolkodás már vérciki, fejlődésellenes, ősemberszint. Ezt próbáljuk mindenki felé kommunikálni. A gyerekek, akik írnak nekem, nekünk, nagy felelősséget raknak ránk. Vannak, akik megírják, hogy utálják magukat, cikizik őket a suliban. Van, hogy konkrét tanácsokkal, mondatokkal segítünk, hogy hogyan reagáljanak bizonyos helyzetekben. Ebben az egyik legprofibb Horváth Kristóf, a Tudás­6alom vezetője. Szeretnék olyan tréningeket is tartani roma fiataloknak, amikből megtudják, milyen jogi eszközeik vannak arra, hogy megvédjék magukat, milyen jogi lépéseket tehetnek, milyen paragrafusok érvényesek akkor, ha például nem engedik be őket egy szórakozóhelyre. Olyat szerencsére rég nem hallottam, hogy valakit megvertek, mert roma. De ez csak az én közegem tapasztalata, attól tartok, máshol az országban sajnos ennél rosszabb a helyzet.
Mikor bántottak legutóbb a származásod miatt? Nemrég: egy csapatépítő tréningen kaptam egy viccnek szánt, rasszista mondatot. De már lepereg, nem leszek tőle lelkibeteg, egész életemben így éltem. Pontosan tudom, kinek mit érdemes válaszolni. Óriá­si rutinom van már, sajnos. Persze nagyon nagy megkönnyebbülés, amikor olyan közegbe kerülök, ahol gondolkodó, intelligens emberek vesznek körül, akiknek a nyitottság evidens. Az életem sosem volt egyszerű, de vallom, hogy azt kapod, amit kibírsz. Kinek, minek köszönhető, hogy a romaság letagadásától eljutottál a büszke felvállalásig? A sikereim sokat segítettek ebben. Az első filmfőszerepem a Viktória – A zürichi expressz című film, az azért elnyert hollywoodi díjam és a többi elismerésem mind közelebb vittek ahhoz, hogy szeressem magam. Illetve a barátaim, a szeretteim meg azok a fekete színészek is, akik szintén óriási utat jártak be. És persze édesanyámnak, aki a példaképem is. Volt részed hazai és hollywoodi díjátadókban, vörös szőnyeges dísz­bemutatókban, Aranyélet-, Bra­zilok- és Örök tél-filmszerepekben. Statisztáltál A vér és méz földjén című, Angelina Jolie-rendezte filmben, így tudtál beszélgetni, közös fotót készíttetni Brad Pitt-tel és Jolie-val. És olyan is volt, amikor egy díjátadóról takarítani mentél. Ezt az „ellentétet” hogy sikerült feloldanod magadban? Röhögtem rajta. Ráadásul ez egy elég jó és különleges sztori. Nem hiszem magamat sem takarítónak, sem ünnepelt sztárnak. Nem derogál takarítani, sokkal emberibbé, életközelibbé tesz. Sokféle tudok lenni, az egómat le tudom csökkenteni, ami szerintem egészséges hosszú távon. Amúgy is imádom a történeteket, ez pedig olyan, amit az én életem adott, nem forgatókönyvírók alkották. Nem ritka, hogy eszement dolgok történnek velem. Hároméves lehettem, amikor anyukám megkérdezte, mi akarok lenni. Azt válaszoltam: sztár. Exhibicionista vagyok, szívesen előadom magam. De egy nagyestélyis megjelenés is csak egy feladat, mint például otthon elmosogatni. Közismert, hogy a 60 évesen meggyilkolt Király Tamás divattervező modellje voltál. Az kevésbé, hogy hogyan ismerkedtetek meg. A Kultiplex nevű helyre nagyon sokat jártam. Tizenhét éves lehettem, amikor egyik este odajött hozzám egy lány és megkérdezte, hány centi vagyok. Mondtam, hogy 1,68. Aztán odajött az asztalomhoz és megkérdezte, lenne-e kedvem modellkedni Tamásnak. Akiről tudtam, hogy egy under­ground divattervező, egy elegáns varjú-vámpírnak tartottam, szimpatikus volt. A főmodellje lettem, nagyon jóban voltunk, apafigura volt az életemben. Előtte egy bútorgyár arcaként már fotóztak, gyerekként a Harlekin Színház tagja voltam. Ügynökségeknél azonban hiába adtam le a portfóliómat, soha nem hívtak munkára. A modellszakmában sajnos ugyanaz a helyzet, mint a filmes világban. Pont most láttam egy videót Naomi Campbell-lel, azt mondta, hogy a modellek csupán 4 százaléka nem fehér bőrű… Beszédet mondtál decemberben a színházak függetlenségéért tartott, a kultúra nemzeti alap szlogenű tüntetésen. Pár napja a Színház- és Filmművészeti Egyetem önállóságának megvédéséért tartottak tüntetést. Mennyire követed a közéleti eseményeket? Függetlenként minden érint, próbálok képben lenni. Minden hatalmi elnyomás, arrogancia taszít, káros a politika mindenhova beépülése. Sok ismerősöm, barátom van az egyetemen és saját élményem is: majdnem egy évig adott nekem ott színészmesterség-órákat Pelsőczy Ré­ka, utána elhívott a Macbeth-előadásra, az lett a vizsgaelőadásom. Nagyon fontos az SZFE független léte. Mennyire foglalkoztat a család­alapítás „társadalmi kényszere”? Nem vagyok hajlandó tudomást venni erről a nyomásról, elvárásról. Bármikor történhet bármi. Egyébként hol vannak a férfiak? Nehezebb ismertebb emberként, független, erős, elfoglalt nőként ismerkedni. Megijednek, hogy ennyire önálló vagyok. Egyébként az sem biztos, hogy szeretnék erre a pusztuló bolygóra gyereket szülni. Nagyon komolyan kéne venni a Föld problémáit – mondjuk egymás szapulása helyett.

Farkas Franciska

35 éves színésznő, drámapedagógus, a Wesley János Lelkészképző Főiskolán diplomázott szociális munkás szakon. 2013-ban megkapta élete első főszerepét a Viktória – A zürichi expressz című svájci filmben, amiért neki ítélték a legjobb színésznőnek járó díjat a Hungarian Film Festival of Los Angelesen, Hollywoodban. Számos rövidfilmben és színdarabban szerepelt, illetve az Aranyélet című sorozatban, amiért megkapta a Televíziós Újságírók Díját mint legjobb mellékszereplő. Játszott a Brazilok és az Örök tél című mozikban. A Tudás­6alom összművészeti társulás egyik alapítója.

Szerző

Majmok birodalma

Publikálás dátuma
2020.06.28. 09:50

Makákók ezreit készülnek ivartalanítani a thaiföldi Lopburi városában. A szent állatként tisztelt majmok ellepték a történelmi települést, és a karantén idején éhségükben agresszívvá váltak. Munkatársunk évekkel ezelőtt járt „a majmok városában”, de emlékei elevenek.
Az elefántnak, ha jobbról jön, elsőbbsége van. Ha balról, akkor is. Ez az első íratlan szabály, amit a bérelt robogóval közlekedő európai megtanul a thaiföldi Ajutthajában. Sziám középkori fővárosa világörökség, hatalmas történelmi emlékpark. A fenséges romok között sétálni lusta turisták elefántháton utaznak. Ez hétköznapi dolog arrafelé, de a Budapesten szo­cializálódott látogatót elsőre sokkolja, amikor a kereszteződésben nem villamos közelít, hanem ormányos. Azután egy kétméteres varánusz kelt át előttem – a trópusi fauna már a Khao Yai Nemzeti Parkba tervezett kirándulás előtt elém sietett, az aszfaltra. Ezek után a nevezetes majomvárost sem lehetett kihagyni.

Aranyosak, de vadállatok

Lopburiba a régi fővárostól másfél óra az utazás a brit gyarmati időkben épült vasúton, ahol az első osztályú vagonokban külön helyet tartanak fenn buddhista vándorszerzeteseknek. Festői tájon, rizsföldek, hegyek és őserdők között kanyarognak a sínek. Sok a látnivaló, de jobban teszi az ember, ha érkezésig elolvassa, mire készüljön. „A majmok aranyosak, de vadállatok”, figyelmeztet a Lonely Planet. Enni ne is próbáljunk a szabadban. Táskánkban ne tartsunk élelmet. Ha a gyanútlan turista „csoportosan elkövetett rablótámadás” áldozata lesz, nem szabad ellenállni, mert a majmok harapnak, karmolnak. Aki mégis sebet kap, menjen orvoshoz a fertőzésveszély miatt. A vasútállomás peronjára lépve keresni sem kell a város emblematikus lakóját, ott van az mindenütt. Szaladgál a járdán, ugrál a kocsikon, hintázik az elektromos vezetékeken. Háborítatlanul, sőt becsben, mert a majomfejű istenség, Hanumán leszármazottjának tekintik (lásd keretes írásunkat). Évente fesztivált rendeznek a tiszteletére. Szentélyük is van a majmoknak, egy csaknem 800 éves egykori hindu templom romja. A Prang Sam Yod emlékeztet Angkorra, nem véletlenül: ugyanaz a khmer uralkodó emeltette, aki a világhírű kambodzsai építmények legszebbjeit. Három impozáns tornya a hindu „szentháromság”, Brahma, Visnu és Siva alakját jelképezi. Később, amikor a város az ajutthajai királyságé lett, buddhisták használták. A múlt század végére pedig a makákók vették birtokukba.

A szentély urai

A rom az ő birodalmuk, az embert betolakodóként kezelik. A múzeu­mi belépőjegy mellé hosszú nádpálcát adnak a pénztárban, távol tartani a majmokat. Sajnálatos módon a makákók sokkal ügyesebben bánnak a bottal: az előttem érkező vendég kezéből tüstént kitépték, és eliszkoltak vele. Egy másiknak, aki elmélyülten fotózott, a hátizsákjára másztak föl. Hiába próbált szabadulni tőlük, az állatok erős karmaikkal kapaszkodva mintha még élvezték is volna a himbálást. A kétségbeesett menekülési kísérlet heves, csapkodó félfordulatait elnézve, egy csapásra értelemmel telt meg a „leráz” ige. Valakinek a gumipapucsát lopták le a lábáról és vitték föl a toronyba; mehetett mezítláb új flipflopot vásárolni. Egy kanadai lánynak a hosszú hajába csimpaszkodtak bele. Sikoltozott, a barátja pedig szerencsétlenül hadonászott; nehéz elijeszteni a támadót anélkül, hogy a lányt találná el a bottal. Sok látogató a kötelező szelfi után pánikszerűen távozott. Én maradtam: lenyűgözött a makákók változatos, meghökkentően „emberszabású” társas élete. Nem tudtam betelni vele, egy védett zugba húzódva figyeltem őket órákig. Viselkedésük összetettségét, alkalmazkodásukat az emberi környezethez cambridge-i kutatók vizsgálták. A néhány éve még „alapjában békés együttélés” újabban több bosszúságot okoz a Bangkoktól 150 kilométerre északra fekvő városban. A majmok inváziója elkeseredett védekezésre kényszeríti az embert. Sokan belefáradnak a kilátástalan küzdelembe. A szentély körül több épületből kiköltöztek a lakók. Az állatok bemásznak az erkélyre, a lakásokba, elvisznek minden mozdíthatót. Szétszedik a tetőt, letépik a napernyőket és az antennákat, kirágják az autók gumiabroncsát. Ivóvizet keresve megbontják a vezetékeket, feltörik a légkondicionáló berendezések kültéri egységeit. Leszaggatják a villanydrótot is, ezért rendszeresek az áramszünetek. A helyieknek sehol sincs nyugtuk tőlük: ott randalíroznak a piacon, vasútállomáson, a bankok és a tűzoltóság előtt. Mindenhol vizelet és ürülék marad utánuk. Rohamosan szaporodnak: ottjártamkor, 2013-ban háromezerre becsülték példányszámukat, most a duplájára. Ráadásul rivális hordáik zajos összecsapásokat vívnak.

Éhséglázadás

A helyzet 2020 tavaszán, a járvány kitörésével fordult kritikusra. Lopburi majmait ugyanis általában külföldi turisták etetik az utcai árusoknál vásárolt gyümölccsel, zöldséggel. Ám a karantén miatt elmaradtak a látogatók és a lakomák, az állatok pedig éhségükben agresszívek lettek. Tavasszal terjedt el az interneten egy videó, amit egy helybeli vett föl mobiltelefonjával. Apokaliptikus látvány: dühödt majmok kergetőznek, verekszenek a kihalt utcákon. Lármásan üldözik társukat, amelyik valahonnan mégiscsak szerzett egy banánt. „Olyanok voltak, mint a kóbor kutyák. Megőrültek egyetlen falatért. Még sohasem láttam őket ilyen erőszakosnak”, mesélte a felvételt készítő Sasaluk Rattanachai a Bangkok Postnak. Valamit tenni kellett. Persze az irtás szóba sem jöhet. Elvetették azt az ötletet is, hogy a makákókat visszatelepítsék az őserdőbe, mert nemzedékek óta urbánus viszonyokhoz szoktak, és félő, hogy elpusztulnának a vadonban. A hatóságok úgy döntöttek, hogy a további szaporulatot próbálják megakadályozni: befogják, majd műtéttel ivartalanítják a majmokat, mint nálunk a kutyát, macskát. Vasárnap már az első csapdákat is elhelyezték az utcákon. Narongporn Doodduem természetvédelmi igazgató szerint hálátlan a feladatuk. „A majmok okosak, ismerik a kelepcéket, nem hagyják elkapni magukat egykönnyen”, mondta. A vadőröknek vigyázniuk kell, mert az állat visszatámadva sérülést okozhat. Előfordul, hogy csak benyugtatózva sikerül elvinni az állatorvoshoz.

A rajcsúrozó makákókban Hanumán, a majomfejű hindu istenség leszármazottait tisztelik, aki a bátorságot, az önuralmat és az önzetlenséget testesíti meg. A Rámájána ősi szanszkrit eposz hőse, Ráma király hű szolgája. Úgy szabadítja ki urának elrabolt feleségét, hogy farkának bojtjával felgyújtja az ellenséges démon palotáját. Egyéb „szuperképességei” is vannak, tud repülni, óriásira nőni, parányira zsugorodni. Eredetileg a hindu mitológia alakja, onnan vették át a buddhista thaiok. Hanumán a hagyomány szerint kíváncsi, mozgékony és nyughatatlan, e tekintetben tényleg hasonlítanak rá a lopburi makákók. Egy középkori szöveg arról számol be, hogy a majomisten védikus filozófus, költő és muzsikus is egy személyben. Mindamellett majomhadsereg vezére, majdnem úgy, mint Weöres Sándor versének záró soraiban: „Rémületes majomarcot / vágnak majomkatonák, / majomkézben majomfegyver, / a majmoké a világ.” 

Közeli rokonaink, a makákók minden­evő főemlősök. Otthonosan mozognak a fákon és a talajon is. Matriarchátusban élnek, közösségeikben nőstények a főnökök, meghatározó az anya-lánya kapcsolat. Csányi Vilmos etológustól tudjuk, hogy a hímek rangsora nem feltétlenül az egyes példányok erejét tükrözi, hanem gyakran anyáik hierarchiáját képezi le. Változatos a szexuális életük, párzásuk nem kizárólag a fajfenntartást szolgálja, feszültségoldó játék is egyben. Erre utal, hogy néha azonos nemű párok is összeállnak. (Homofóbia ellenben közismerten nincs náluk, annál sokkal intelligensebbek.) Természetes élőhelyeik szűkülésével városokba költöznek, invazív fajként gondokat okoznak. A mintegy húsz makákófaj nagyrészt Ázsia déli és keleti vidékein él, Indiától az indonéz szigetvilágon át egészen Japánig; elszigetelt populációk a Himalájában is előfordulnak. Kivétel a berber makákó, amely Észak-Afrikában, Marokkóban honos, sőt a Gibraltári-szoros innenső oldalán is megtelepedett, a máig létező parányi brit városállamban: azok Európa egyedüli vadon élő majmai.

Témák
Thaiföld majmok

Heti abszurd: Nemzultáció

Publikálás dátuma
2020.06.28. 07:30

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Most tényleg nem rugóznék a nemzeti konzultációként ismert nemzultáción, nem írom meg, amit már sokan megírtak, plusz én is jó néhányszor. Hogy teljesen fölösleges pénzkidobás, máshol sokkal jobb helye lenne az erre elszórt pénznek. Arról sem írok a nemzultáció kapcsán, mert tudja mindenki, hogy nemcsak a kidobott pénz miatt nincs semmi értelme. Ha nem kerülne pénzbe, mert ingyen nyomnák ki a leveleket, és a posta is szívességből kézbesítené őket, attól még ugyanúgy szájbarágósan fölösleges volna, mint most. Alákérdezős szövegekkel teleírt papírlap, az ilyenért tisztességesebb újságíró-iskolákban azonnal kiteszik a szűrét annak, aki ilyennel próbálkozik. Ezért is van, hogy ilyesmivel már kizárólag a közmédiában, valamint a kormányhoz közeli lakájsajtóban találkozhatunk. Most írjak arról, hogy a nemzultációban valójában nem a véleményünket szeretnék megismerni, mert azt úgyis tudják? A kormány nem az állam polgárainak a gondolataira kíváncsi, hanem a saját agymenéseit kívánja közölni velünk. Ebből kifolyólag a nemzultáció épp annyira értelmetlen, mint a tűzijáték, utóbbi legalább szép, már akinek tetszik az ilyen. Úgyhogy tényleg nincs értelme a nemzultációról értekezni, mint ahogyan arról sem, hogy az egész egy nagy szemfényvesztés. Mondhatjuk úgy is, hogy parasztvakítás. Ezért aztán arról sem írok, hogy migránsokkal riogatják az embereket, mert sokakban félelmet akarnak kelteni, mivel tudják, hogy aki fél, az védelemért fordul azokhoz, akiktől védelmet remél. Ezért most tényleg nem a nemzultációról szeretnék értekezni, írjon arról, akinek hat anyja van vagy nincs jobb témája. De még csak nem is arról, hogy milyen szépen ki van ez találva. Hogy amíg az emberek a nemzultáció miatt bosszankodnak és a migránsoktól félnek, valamint Soros Györgyöt utálják, addig hiába drágulnak a zöldségek, a gyümölcsök, a tejtermékek és a hús, valamint gyakorlatilag minden, amire szükségünk van, hiá­ba nagy a korrupció és lopódik szét az ország, a Fidesz toronymagasan vezeti a közvélemény-kutatásokat. Nem akarok demagógnak sem látszani, ezért eszem ágában sincs leírni, hogy a nemzultáció árából hány stadiont lehetne építeni, és milyen hosszú kisvasutat. Hogy az erre költött összeg helyett még több pénzt juttathatna a kormány a csókosoknak és Dzsudzsák Balázsnak nem egy, hanem több diplomata-útlevele is lehetne. Azt a témát pedig kifejezetten kerülném, mert ha írnék róla, én kérnék elnézést, hogy van ez a cirkusz a Lánchíd körül. Néhány milliárd forint kellene csak ahhoz, hogy ne dőljön bele a Dunába, töredéke volna ez a pénz a hajdúnánási motorospálya 65 milliárd forintos költségének. Igaz, a hajdúnánási motorospálya pénzt hoz egyeseknek, míg a Lánchíd akkor is szimbóluma maradna Magyarországnak, ha beomolna a Dunába. Ami persze igazi tragédia lenne, viszont mindenki özönlene hozzánk, katasztrófaturisták százezrei lepnék el az országot, töltenék meg a szállodáinkat, virágoztatnák fel a vendéglőinket. Egyszóval feltámadna az idegenforgalom, amiről pedig a miniszterelnök egyszer már kijelentette, hogy tüdőlövést kapott és annak már kampó.
Szerző
Témák
Heti abszurd