Azt kapod, amit kibírsz - interjú Farkas Franciskával

A járványhelyzet miatt munka nélkül maradt színésznő, Farkas Franciska életét forgatókönyvírókat is megszégyenítő, hihetetlen események tarkítják. Mostanában drámapedagógusi és szociálismunkás-tanulmányait jobban kamatoztatja, mint színészi képességeit. Elárulja azt is, miért van elege Magyarországból.

Jelenleg egy gyermekotthonban dolgozol. Ideiglenes vagy hosszabb megálló?

Egy befogadóotthonban vagyok gyermekfelügyelő április óta, ez egy új krízisotthon az Árnyas úton. Igen megterhelő munka a folyamatos figyelem. Az első napon délután 4-kor jutott eszembe, hogy ma még nem ettem, nem ittam… Feladatunk, hogy ne sérüljenek még jobban a gyerekek, és a lehető legjobb körülményeket biztosítsuk nekik, tanulunk és játszunk velük. A munka szépsége, hogy a személyiségeden, tudásodon és emberségeden múlik, mit adsz át a gyerekeknek, amit magukkal vihetnek az életbe. Nagyon nehéz az a része, amikor megismered a gyerekek háttértörténetét. Nem is gondolok bele, csak így bírom ki lelkileg. Amikor beütött márciusban a krach, muszáj volt munkát találnom, nincs védőhálóm, tartalékom, magamat és a kutyámat el kell tartanom. Rengeteg helyre elküldtem az önéletrajzomat, még futárnak is jelentkeztem. Mivel van szociálismunkás-végzettségem, erre a munkára is jelentkeztem, és felvettek.

Nélküled indul újra a színházi és a filmes élet?

Heti két-háromszor dolgozom az otthonban 12 vagy 24 órában, a többi napon tudok próbákra, meghallgatásokra járni. Lesz egy nagyjátékfilm-forgatás augusztusban, enyém a női főszerep, iszonyú izgalmas, már elkezdtük a próbát. Beindulnak lassan a drámapedagógiai munkáim is, és ha minden jól megy, tovább játszom abban a három darabban, amikben a járvány előtt: ADYnemADYde, amiben Csinszkát alakítom, és imádom, a Pitbull Kamilla Gimnázium, ami a Láthatáron csoporttal az iskolai erőszakról szól, és a Cigány magyar, ami a Tudás6alom és a Mentőcsónak Egység előadása. Az önálló estem, a Makar Csudra folytatása még kérdéses. Ami még egy nagyon izgalmas újdonság: a Levél Bradnek című novellámat egy washingtoni rendező szeretné egy kinti színházban bemutatni angolul, már elkezdtük a próbákat online, és az a terv, hogy benevezzük majd egy szóló performansz fesztiválra, New Yorkban.

Akkor, gondolom, a korábbi nyilatkozatod, hogy külföldre költözöl, most nem aktuális.

Nagyon szeretek magyarul gondolkodni, játszani, a lényem része, ezek az ízek és szagok vannak bennem. Innen kaptam minden kulturális értéket, a magyar színészek miatt lettem színész, de reményvesztett nekem ez az egész. Nem tanultuk meg, hogy hogyan kell kiállni magunkért, egymásért, hogyan kell összefogni. Igaz, hogy az online tér és az angolnyelv-tudás miatt a mai fiatalokban talán van már valami pozitív irányú változás, nyitottabbak, felvilágosultak, de a többség meg van félemlítve. Fárasztó ez a negatív hozzáállás, és hogy például a járvány kapcsán is a politikusok csak azzal foglalkoztak, hogy melyik oldal hogyan manipulálja a fertőzöttek vagy a halálos áldozatok számait. Unom, hogy állandóan a származásomról kell beszélnem, holott nem vagyok sem szociológus, sem antropológus. Nem vagyok hajlandó magamra venni azt a felelősséget, hogy ha például megbántanak, akkor csakis a legkulturáltabb módon reagálhatok vagy sehogy, mert ha netán kiakadok, akkor máris megkapom, hogy na, lám, ilyenek a cigányok… Holott csak ugyanúgy viselkedtem, ahogy te tennéd hasonló helyzetben.

Világos: nem minden roma vagy, hanem egy ember.

Persze. De ez nem mindenkinek egyértelmű. A romák nem úgy élnek a földön, mint az amőbák, nincs egy „biocigány-össztudat”. Én összeszedtem a bátorságomat, az erőmet, elindultam azon az úton, amit megálmodtam, el akartam érni a céljaimat és el is értem már jó néhányat. Ettől még, ha teszem azt, egy nem romát kirabol egy roma, aki egyébként nem azért rabol, mert roma, hanem azért, mert valamiért így döntött, nekem ahhoz semmi közöm, nem leszek tőle se több, se kevesebb. Óriási felelőssége van a médiának, a filmnek és minden művészeti ágnak, ami ábrázol. Például Halle Berry és Eddie Murphy is sztereotip szerepekkel kezdte a pályáját – a fekete prosti, illetve a vicces, bunkócska srác, rapper –, de később már mindenféle szerepeket rájuk bíztak, Halle Berry ugyebár James Bond-lány is volt. Szeretnék olyan filmeket készíteni, ahol mindenféle élethelyzetben, mindenféle szerepben megjelennek a romák: ők játsszák a hősszerelmest, a pincért, a taxist, pozitív és negatív szerepeket is. Meg kéne szoknunk roma emberek látványát a tévében hírolvasóként, illetve a színpadon, a filmvásznon és minden egyéb, „átlagos” munkakörben. Színészként is azért harcolok, hogy én se csak roma lányt játszhassak. Volt egy idő, amikor vissza is dobtam ezeket a karakterszerepeket.

A Tudás6alom formációval színházi előadások, videoklipek, beszélgetések formájában próbáltok segíteni roma gyerekeknek, fiataloknak saját maguk elfogadásában. A szemükben, gondolom, olyan pozitív hősök vagytok, akikre irigykedve néznek. Elhiszik, hogy számukra is van esély „kitörni”?

A sztereotip gondolkodás már vérciki, fejlődésellenes, ősemberszint. Ezt próbáljuk mindenki felé kommunikálni. A gyerekek, akik írnak nekem, nekünk, nagy felelősséget raknak ránk. Vannak, akik megírják, hogy utálják magukat, cikizik őket a suliban. Van, hogy konkrét tanácsokkal, mondatokkal segítünk, hogy hogyan reagáljanak bizonyos helyzetekben. Ebben az egyik legprofibb Horváth Kristóf, a Tudás6alom vezetője. Szeretnék olyan tréningeket is tartani roma fiataloknak, amikből megtudják, milyen jogi eszközeik vannak arra, hogy megvédjék magukat, milyen jogi lépéseket tehetnek, milyen paragrafusok érvényesek akkor, ha például nem engedik be őket egy szórakozóhelyre. Olyat szerencsére rég nem hallottam, hogy valakit megvertek, mert roma. De ez csak az én közegem tapasztalata, attól tartok, máshol az országban sajnos ennél rosszabb a helyzet.

Mikor bántottak legutóbb a származásod miatt?

Nemrég: egy csapatépítő tréningen kaptam egy viccnek szánt, rasszista mondatot. De már lepereg, nem leszek tőle lelkibeteg, egész életemben így éltem. Pontosan tudom, kinek mit érdemes válaszolni. Óriási rutinom van már, sajnos. Persze nagyon nagy megkönnyebbülés, amikor olyan közegbe kerülök, ahol gondolkodó, intelligens emberek vesznek körül, akiknek a nyitottság evidens. Az életem sosem volt egyszerű, de vallom, hogy azt kapod, amit kibírsz.

Kinek, minek köszönhető, hogy a romaság letagadásától eljutottál a büszke felvállalásig?

A sikereim sokat segítettek ebben. Az első filmfőszerepem a Viktória – A zürichi expressz című film, az azért elnyert hollywoodi díjam és a többi elismerésem mind közelebb vittek ahhoz, hogy szeressem magam. Illetve a barátaim, a szeretteim meg azok a fekete színészek is, akik szintén óriási utat jártak be. És persze édesanyámnak, aki a példaképem is.

Volt részed hazai és hollywoodi díjátadókban, vörös szőnyeges díszbemutatókban, Aranyélet-, Brazilok- és Örök tél-filmszerepekben. Statisztáltál A vér és méz földjén című, Angelina Jolie-rendezte filmben, így tudtál beszélgetni, közös fotót készíttetni Brad Pitt-tel és Jolie-val. És olyan is volt, amikor egy díjátadóról takarítani mentél. Ezt az „ellentétet” hogy sikerült feloldanod magadban?

Röhögtem rajta. Ráadásul ez egy elég jó és különleges sztori. Nem hiszem magamat sem takarítónak, sem ünnepelt sztárnak. Nem derogál takarítani, sokkal emberibbé, életközelibbé tesz. Sokféle tudok lenni, az egómat le tudom csökkenteni, ami szerintem egészséges hosszú távon. Amúgy is imádom a történeteket, ez pedig olyan, amit az én életem adott, nem forgatókönyvírók alkották. Nem ritka, hogy eszement dolgok történnek velem. Hároméves lehettem, amikor anyukám megkérdezte, mi akarok lenni. Azt válaszoltam: sztár. Exhibicionista vagyok, szívesen előadom magam. De egy nagyestélyis megjelenés is csak egy feladat, mint például otthon elmosogatni.

Közismert, hogy a 60 évesen meggyilkolt Király Tamás divattervező modellje voltál. Az kevésbé, hogy hogyan ismerkedtetek meg.

A Kultiplex nevű helyre nagyon sokat jártam. Tizenhét éves lehettem, amikor egyik este odajött hozzám egy lány és megkérdezte, hány centi vagyok. Mondtam, hogy 1,68. Aztán odajött az asztalomhoz és megkérdezte, lenne-e kedvem modellkedni Tamásnak. Akiről tudtam, hogy egy underground divattervező, egy elegáns varjú-vámpírnak tartottam, szimpatikus volt. A főmodellje lettem, nagyon jóban voltunk, apafigura volt az életemben. Előtte egy bútorgyár arcaként már fotóztak, gyerekként a Harlekin Színház tagja voltam. Ügynökségeknél azonban hiába adtam le a portfóliómat, soha nem hívtak munkára. A modellszakmában sajnos ugyanaz a helyzet, mint a filmes világban. Pont most láttam egy videót Naomi Campbell-lel, azt mondta, hogy a modellek csupán 4 százaléka nem fehér bőrű…

Beszédet mondtál decemberben a színházak függetlenségéért tartott, a kultúra nemzeti alap szlogenű tüntetésen. Pár napja a Színház- és Filmművészeti Egyetem önállóságának megvédéséért tartottak tüntetést. Mennyire követed a közéleti eseményeket?

Függetlenként minden érint, próbálok képben lenni. Minden hatalmi elnyomás, arrogancia taszít, káros a politika mindenhova beépülése. Sok ismerősöm, barátom van az egyetemen és saját élményem is: majdnem egy évig adott nekem ott színészmesterség-órákat Pelsőczy Réka, utána elhívott a Macbeth-előadásra, az lett a vizsgaelőadásom. Nagyon fontos az SZFE független léte.

Mennyire foglalkoztat a családalapítás „társadalmi kényszere”?

Nem vagyok hajlandó tudomást venni erről a nyomásról, elvárásról. Bármikor történhet bármi. Egyébként hol vannak a férfiak? Nehezebb ismertebb emberként, független, erős, elfoglalt nőként ismerkedni. Megijednek, hogy ennyire önálló vagyok. Egyébként az sem biztos, hogy szeretnék erre a pusztuló bolygóra gyereket szülni. Nagyon komolyan kéne venni a Föld problémáit – mondjuk egymás szapulása helyett.