Majmok birodalma

Publikálás dátuma
2020.06.28. 09:50

Makákók ezreit készülnek ivartalanítani a thaiföldi Lopburi városában. A szent állatként tisztelt majmok ellepték a történelmi települést, és a karantén idején éhségükben agresszívvá váltak. Munkatársunk évekkel ezelőtt járt „a majmok városában”, de emlékei elevenek.
Az elefántnak, ha jobbról jön, elsőbbsége van. Ha balról, akkor is. Ez az első íratlan szabály, amit a bérelt robogóval közlekedő európai megtanul a thaiföldi Ajutthajában. Sziám középkori fővárosa világörökség, hatalmas történelmi emlékpark. A fenséges romok között sétálni lusta turisták elefántháton utaznak. Ez hétköznapi dolog arrafelé, de a Budapesten szo­cializálódott látogatót elsőre sokkolja, amikor a kereszteződésben nem villamos közelít, hanem ormányos. Azután egy kétméteres varánusz kelt át előttem – a trópusi fauna már a Khao Yai Nemzeti Parkba tervezett kirándulás előtt elém sietett, az aszfaltra. Ezek után a nevezetes majomvárost sem lehetett kihagyni.

Aranyosak, de vadállatok

Lopburiba a régi fővárostól másfél óra az utazás a brit gyarmati időkben épült vasúton, ahol az első osztályú vagonokban külön helyet tartanak fenn buddhista vándorszerzeteseknek. Festői tájon, rizsföldek, hegyek és őserdők között kanyarognak a sínek. Sok a látnivaló, de jobban teszi az ember, ha érkezésig elolvassa, mire készüljön. „A majmok aranyosak, de vadállatok”, figyelmeztet a Lonely Planet. Enni ne is próbáljunk a szabadban. Táskánkban ne tartsunk élelmet. Ha a gyanútlan turista „csoportosan elkövetett rablótámadás” áldozata lesz, nem szabad ellenállni, mert a majmok harapnak, karmolnak. Aki mégis sebet kap, menjen orvoshoz a fertőzésveszély miatt. A vasútállomás peronjára lépve keresni sem kell a város emblematikus lakóját, ott van az mindenütt. Szaladgál a járdán, ugrál a kocsikon, hintázik az elektromos vezetékeken. Háborítatlanul, sőt becsben, mert a majomfejű istenség, Hanumán leszármazottjának tekintik (lásd keretes írásunkat). Évente fesztivált rendeznek a tiszteletére. Szentélyük is van a majmoknak, egy csaknem 800 éves egykori hindu templom romja. A Prang Sam Yod emlékeztet Angkorra, nem véletlenül: ugyanaz a khmer uralkodó emeltette, aki a világhírű kambodzsai építmények legszebbjeit. Három impozáns tornya a hindu „szentháromság”, Brahma, Visnu és Siva alakját jelképezi. Később, amikor a város az ajutthajai királyságé lett, buddhisták használták. A múlt század végére pedig a makákók vették birtokukba.

A szentély urai

A rom az ő birodalmuk, az embert betolakodóként kezelik. A múzeu­mi belépőjegy mellé hosszú nádpálcát adnak a pénztárban, távol tartani a majmokat. Sajnálatos módon a makákók sokkal ügyesebben bánnak a bottal: az előttem érkező vendég kezéből tüstént kitépték, és eliszkoltak vele. Egy másiknak, aki elmélyülten fotózott, a hátizsákjára másztak föl. Hiába próbált szabadulni tőlük, az állatok erős karmaikkal kapaszkodva mintha még élvezték is volna a himbálást. A kétségbeesett menekülési kísérlet heves, csapkodó félfordulatait elnézve, egy csapásra értelemmel telt meg a „leráz” ige. Valakinek a gumipapucsát lopták le a lábáról és vitték föl a toronyba; mehetett mezítláb új flipflopot vásárolni. Egy kanadai lánynak a hosszú hajába csimpaszkodtak bele. Sikoltozott, a barátja pedig szerencsétlenül hadonászott; nehéz elijeszteni a támadót anélkül, hogy a lányt találná el a bottal. Sok látogató a kötelező szelfi után pánikszerűen távozott. Én maradtam: lenyűgözött a makákók változatos, meghökkentően „emberszabású” társas élete. Nem tudtam betelni vele, egy védett zugba húzódva figyeltem őket órákig. Viselkedésük összetettségét, alkalmazkodásukat az emberi környezethez cambridge-i kutatók vizsgálták. A néhány éve még „alapjában békés együttélés” újabban több bosszúságot okoz a Bangkoktól 150 kilométerre északra fekvő városban. A majmok inváziója elkeseredett védekezésre kényszeríti az embert. Sokan belefáradnak a kilátástalan küzdelembe. A szentély körül több épületből kiköltöztek a lakók. Az állatok bemásznak az erkélyre, a lakásokba, elvisznek minden mozdíthatót. Szétszedik a tetőt, letépik a napernyőket és az antennákat, kirágják az autók gumiabroncsát. Ivóvizet keresve megbontják a vezetékeket, feltörik a légkondicionáló berendezések kültéri egységeit. Leszaggatják a villanydrótot is, ezért rendszeresek az áramszünetek. A helyieknek sehol sincs nyugtuk tőlük: ott randalíroznak a piacon, vasútállomáson, a bankok és a tűzoltóság előtt. Mindenhol vizelet és ürülék marad utánuk. Rohamosan szaporodnak: ottjártamkor, 2013-ban háromezerre becsülték példányszámukat, most a duplájára. Ráadásul rivális hordáik zajos összecsapásokat vívnak.

Éhséglázadás

A helyzet 2020 tavaszán, a járvány kitörésével fordult kritikusra. Lopburi majmait ugyanis általában külföldi turisták etetik az utcai árusoknál vásárolt gyümölccsel, zöldséggel. Ám a karantén miatt elmaradtak a látogatók és a lakomák, az állatok pedig éhségükben agresszívek lettek. Tavasszal terjedt el az interneten egy videó, amit egy helybeli vett föl mobiltelefonjával. Apokaliptikus látvány: dühödt majmok kergetőznek, verekszenek a kihalt utcákon. Lármásan üldözik társukat, amelyik valahonnan mégiscsak szerzett egy banánt. „Olyanok voltak, mint a kóbor kutyák. Megőrültek egyetlen falatért. Még sohasem láttam őket ilyen erőszakosnak”, mesélte a felvételt készítő Sasaluk Rattanachai a Bangkok Postnak. Valamit tenni kellett. Persze az irtás szóba sem jöhet. Elvetették azt az ötletet is, hogy a makákókat visszatelepítsék az őserdőbe, mert nemzedékek óta urbánus viszonyokhoz szoktak, és félő, hogy elpusztulnának a vadonban. A hatóságok úgy döntöttek, hogy a további szaporulatot próbálják megakadályozni: befogják, majd műtéttel ivartalanítják a majmokat, mint nálunk a kutyát, macskát. Vasárnap már az első csapdákat is elhelyezték az utcákon. Narongporn Doodduem természetvédelmi igazgató szerint hálátlan a feladatuk. „A majmok okosak, ismerik a kelepcéket, nem hagyják elkapni magukat egykönnyen”, mondta. A vadőröknek vigyázniuk kell, mert az állat visszatámadva sérülést okozhat. Előfordul, hogy csak benyugtatózva sikerül elvinni az állatorvoshoz.

A rajcsúrozó makákókban Hanumán, a majomfejű hindu istenség leszármazottait tisztelik, aki a bátorságot, az önuralmat és az önzetlenséget testesíti meg. A Rámájána ősi szanszkrit eposz hőse, Ráma király hű szolgája. Úgy szabadítja ki urának elrabolt feleségét, hogy farkának bojtjával felgyújtja az ellenséges démon palotáját. Egyéb „szuperképességei” is vannak, tud repülni, óriásira nőni, parányira zsugorodni. Eredetileg a hindu mitológia alakja, onnan vették át a buddhista thaiok. Hanumán a hagyomány szerint kíváncsi, mozgékony és nyughatatlan, e tekintetben tényleg hasonlítanak rá a lopburi makákók. Egy középkori szöveg arról számol be, hogy a majomisten védikus filozófus, költő és muzsikus is egy személyben. Mindamellett majomhadsereg vezére, majdnem úgy, mint Weöres Sándor versének záró soraiban: „Rémületes majomarcot / vágnak majomkatonák, / majomkézben majomfegyver, / a majmoké a világ.” 

Közeli rokonaink, a makákók minden­evő főemlősök. Otthonosan mozognak a fákon és a talajon is. Matriarchátusban élnek, közösségeikben nőstények a főnökök, meghatározó az anya-lánya kapcsolat. Csányi Vilmos etológustól tudjuk, hogy a hímek rangsora nem feltétlenül az egyes példányok erejét tükrözi, hanem gyakran anyáik hierarchiáját képezi le. Változatos a szexuális életük, párzásuk nem kizárólag a fajfenntartást szolgálja, feszültségoldó játék is egyben. Erre utal, hogy néha azonos nemű párok is összeállnak. (Homofóbia ellenben közismerten nincs náluk, annál sokkal intelligensebbek.) Természetes élőhelyeik szűkülésével városokba költöznek, invazív fajként gondokat okoznak. A mintegy húsz makákófaj nagyrészt Ázsia déli és keleti vidékein él, Indiától az indonéz szigetvilágon át egészen Japánig; elszigetelt populációk a Himalájában is előfordulnak. Kivétel a berber makákó, amely Észak-Afrikában, Marokkóban honos, sőt a Gibraltári-szoros innenső oldalán is megtelepedett, a máig létező parányi brit városállamban: azok Európa egyedüli vadon élő majmai.

Témák
Thaiföld majmok

Heti abszurd: Nemzultáció

Publikálás dátuma
2020.06.28. 07:30

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Most tényleg nem rugóznék a nemzeti konzultációként ismert nemzultáción, nem írom meg, amit már sokan megírtak, plusz én is jó néhányszor. Hogy teljesen fölösleges pénzkidobás, máshol sokkal jobb helye lenne az erre elszórt pénznek. Arról sem írok a nemzultáció kapcsán, mert tudja mindenki, hogy nemcsak a kidobott pénz miatt nincs semmi értelme. Ha nem kerülne pénzbe, mert ingyen nyomnák ki a leveleket, és a posta is szívességből kézbesítené őket, attól még ugyanúgy szájbarágósan fölösleges volna, mint most. Alákérdezős szövegekkel teleírt papírlap, az ilyenért tisztességesebb újságíró-iskolákban azonnal kiteszik a szűrét annak, aki ilyennel próbálkozik. Ezért is van, hogy ilyesmivel már kizárólag a közmédiában, valamint a kormányhoz közeli lakájsajtóban találkozhatunk. Most írjak arról, hogy a nemzultációban valójában nem a véleményünket szeretnék megismerni, mert azt úgyis tudják? A kormány nem az állam polgárainak a gondolataira kíváncsi, hanem a saját agymenéseit kívánja közölni velünk. Ebből kifolyólag a nemzultáció épp annyira értelmetlen, mint a tűzijáték, utóbbi legalább szép, már akinek tetszik az ilyen. Úgyhogy tényleg nincs értelme a nemzultációról értekezni, mint ahogyan arról sem, hogy az egész egy nagy szemfényvesztés. Mondhatjuk úgy is, hogy parasztvakítás. Ezért aztán arról sem írok, hogy migránsokkal riogatják az embereket, mert sokakban félelmet akarnak kelteni, mivel tudják, hogy aki fél, az védelemért fordul azokhoz, akiktől védelmet remél. Ezért most tényleg nem a nemzultációról szeretnék értekezni, írjon arról, akinek hat anyja van vagy nincs jobb témája. De még csak nem is arról, hogy milyen szépen ki van ez találva. Hogy amíg az emberek a nemzultáció miatt bosszankodnak és a migránsoktól félnek, valamint Soros Györgyöt utálják, addig hiába drágulnak a zöldségek, a gyümölcsök, a tejtermékek és a hús, valamint gyakorlatilag minden, amire szükségünk van, hiá­ba nagy a korrupció és lopódik szét az ország, a Fidesz toronymagasan vezeti a közvélemény-kutatásokat. Nem akarok demagógnak sem látszani, ezért eszem ágában sincs leírni, hogy a nemzultáció árából hány stadiont lehetne építeni, és milyen hosszú kisvasutat. Hogy az erre költött összeg helyett még több pénzt juttathatna a kormány a csókosoknak és Dzsudzsák Balázsnak nem egy, hanem több diplomata-útlevele is lehetne. Azt a témát pedig kifejezetten kerülném, mert ha írnék róla, én kérnék elnézést, hogy van ez a cirkusz a Lánchíd körül. Néhány milliárd forint kellene csak ahhoz, hogy ne dőljön bele a Dunába, töredéke volna ez a pénz a hajdúnánási motorospálya 65 milliárd forintos költségének. Igaz, a hajdúnánási motorospálya pénzt hoz egyeseknek, míg a Lánchíd akkor is szimbóluma maradna Magyarországnak, ha beomolna a Dunába. Ami persze igazi tragédia lenne, viszont mindenki özönlene hozzánk, katasztrófaturisták százezrei lepnék el az országot, töltenék meg a szállodáinkat, virágoztatnák fel a vendéglőinket. Egyszóval feltámadna az idegenforgalom, amiről pedig a miniszterelnök egyszer már kijelentette, hogy tüdőlövést kapott és annak már kampó.
Szerző
Témák
Heti abszurd

Valószínű és valószínűtlen idegenek

Publikálás dátuma
2020.06.27. 17:45

Fotó: Krasznai Gyula / Fortepan
Azt már nagyjából tudjuk, mennyien vannak, ahogy hozzávetőlegesen azt is, hogy hol élhetnek. De hogy pontosan kik ők, hogy néznek ki, és egyáltalán, valóban léteznek-e, no pláne, intelligensek-e, erről szólnak a hipotézisek. Ahogy arról is, mi készen állunk-e a kapcsolatfelvételre.
Harminchat – a legfrissebb számítások szerint galaxisunkban ennyi intelligens, technológiailag is fejlett civilizáció létezik a miénkkel egy időben, melyekkel akár fel is vehetnénk a kapcsolatot. Az Astrophysical Journal című szaklapban június 15-én publikált eredmény, bár nagy valószínűségi rátával dolgozik (mínusz 32 és plusz 175), mégis a 36-ot tartja a legesélyesebbnek a 100–400 milliárd csillagot magába foglaló, közepes méretű, 100 fényév átmérőjű Tejútrendszer Földön kívüli értelmes lényfajainak számát tekintve. Tom Westby és Christopher Joseph Conselice (mindketten a Nottingha­mi Egyetem kutatói) nemcsak a legújabb asztrofizikai adatok alapján végezték számításaikat, figyelembe véve a csillagok keletkezési történetét vagy a Föld-típusú bolygók elterjedtségét, de a fejlett technológiai kommunikációra képes civilizációk lehetséges kifejlődésének (az élet keletkezésének valószínűsége) és élettartamának idejét is belekalkulálták a megújított Drake-formulájukba, mely az idegen civilizációk valószínűségi számát hivatott megadni.

A Drake-formula

Frank Drake amerikai csillagász és asztrofizikus, a SETI-program alapító atyja 1961 novemberében a nyugat-virginiai Green Bankben, az Amerikai Tudományos Akadémia zártkörű tanácskozásán írta fel először a táblára azt a formulát, mely a valószínűségek szorzatából számítja ki a Földön kívüli értelmes civilizációk számát. A saját nevéről elnevezett képlet aztán egy tudományág alapja lett. A 9 tételes formula a következő adatokkal számol: az adott térrész csillagainak száma, a csillagok bolygórendszereinek száma, a lakható bolygók száma, az életet hordozó bolygók számaránya, az értelmes lényeket hordozó bolygók aránya, közülük a technikai civilizációk aránya, ezek élettartama és a csillagok átlagos élettartama.

A számítások és a mögöttük meghúzódó gondolatkísérletek persze érdekesek, ámbár igazolhatatlanok, csupán a szempontjaik vehetők kritika alá a Földön kívüli intelligencia­kutatás tudós résztvevőitől. Ugyanakkor laikusként is sokan fejezik ki kételyeiket, némi cinizmussal, már egyáltalán azt megkérdőjelezve, hogy a földi civilizációnkat tekinthetjük-e értelmesnek. Vagy ott vannak a pesszimista-racionalisták, akik például a Liu Cixin Háromtestprobléma regénytrilógiájában megfogalmazott Sötét erdő-elmélet alapján egyáltalán nem tartják jó ötletnek, hogy a Föld társas kapcsolatra vágyik idegen civilizációkkal, sokkal inkább az elrejtőzést propagálnák. (A Sötét erdő-elmélet szerint minden civilizációt saját túlélése működtet, valamint a környezetében lévő erőforrások maximális kihasználása. Ám még az univerzum nagyságát is figyelembe véve, a kiak­názható energiamennyiség véges, s mivel a jelen lévő civilizációknak nem áll érdekükben osztozni ezen a többiekkel, levadásszák, elpusztítják a másikat. Éppen ezért öngóllal ér fel, ha egy civilizáció különféle módokon, akár kapcsolatkeresés céljából felhívja magára a figyelmet, sokkal inkább egy puha léptű vadászként kell rejtőzködve járnia a világegyetem sűrű és sötét erdejében, nem pedig potenciális áldozatként.) Visszatérve azonban a Földön kívüli intelligens lények számának megbecsléséhez, ennek a valószínűségszámításnak is komoly hagyománya van a tudományban – persze majdnem egy idős az emberiség „egyedül vagyunk-e az univerzumban?” kérdésével, ám mi most nem hivatkoznánk a görögökre (pél­dául Epikuroszra) ez ügyben, vagy az 1992-ben alapított SETI-programra. E helyett felidéznénk pár nagyhatású becslést és valószínűségi gondolatkísérletet.

A Fermi-paradoxon

1950-ben Los Alamosban Enrico Fermi különös beszédtémával örvendeztette meg fizikustársait egy közös ebédjük alkalmával – ez még azelőtt történt, hogy a csillagte­leszkópokkal ténylegesen felfedeztek volna exobolygókat, még csak feltételezték őket. Fermi azzal állt elő, hogy az asztaltársai magyarázzák már meg neki, ha az évmilliárdok óta táguló univerzum (kivéve Brooklyn!) tényleg ennyire hatalmas, akkor itt bizony nyüzsögnie kellene az életnek, és minden valószínűség szerint akadna benne jó néhány a miénkhez hasonló intelligens változat is. Na, de hol vannak ezek a szupercivilizációk, ­miért nem jelentkeznek, hallatják hangjukat vagy villantják jeleiket? Még ha el is vetjük az ufóhívők megannyi észlelését (pl. Erich von Däniken korábbi találkozásokat „bizonyító” felfedezéseit), netán a Sötét zsaruk hatása alatt azt válaszoljuk, hogy de hát itt élnek közöttünk, vagy amatőr biológusként rámutatunk a mélytengerek lakóira, érdemes magát a kérdésfelvetést is górcső alá venni. Richard Dawkins evolúcióbiológus A vak órásmester című könyvében (1986) tulajdonképpen a Fermi-paradoxon antropocentrikus-nyelvi paradoxonját mutatja ki, amikor a földi élet kialakulásának esélyeit vizsgálja a szerencse függvényében. Ahogy az olasz fizikus is rácsodálkozik, szinte csodának hathat, hogy egy ekkora világegyetemben, ahol feltehetőleg számos bolygó létezik (10²⁰, azaz százmilliárdmilliárd), az élet kialakulásának a feltételei csakis egyen voltak adottak, s csupán a Földön történt meg a spontán keletkezés. Legalábbis csak erről tudunk, a többin feltételezzük, hogy valószínűleg kialakulhatott. Dawkins úgy érvel, hogy maga a kérdésfeltevés hibás, mert „ez a statisztikai érv – hogy kell lennie életnek másutt is a világegyetemben, mivel itt van – feltevésként magába építi azt, amit bizonyítani próbál”. Az élet, s az intelligens élet máshol való kialakulása tehát csak feltevés részünkről, nem tudományos érv. Noha megvan a valószínűsége – teszi hozzá a brit etológus. Mintha ennek a kicsit lankasztó felvetéselvetésnek a mellékága lenne Peter Ward geológus és Donald Brownlee csillagász 2000-ben megjelent közös könyvének, a Rare Earth­nek („Ritka Föld”) az érvmenete is, mely azokat az egyedülálló körülményeket vizsgálja és állítja, ami a földi intelligens életforma (az ember) kialakulásához vezetett – aki képes idegen civilizációk létezésén gondolkodni, és lehetőséget lát a csillagközi utazásban. A Föld a Tejútrendszer élhető (eldugott) zónájában van, ahol nincs számottevő feketelyuk-tevékenység, a napunk élettartama lehetővé teszi az élet milliárdéves kialakulását, a Föld meg tudja tartani a légkörét, van víz, fémek, holdunk, a külső övezet óriásbolygói tisztán tartják a belső övezetet az aszteroidáktól (a 65 millió évvel ezelőtti fiaskó a dinoszauruszoknak ugyan betett, de az élet fennmaradt) stb. – Ezek a kondíciók viszonylag ritkává, különlegessé teszik a Földet, tehát a rajtunk kívüli életforma-lehetősé­geket is.

Időben, térben elzárva

2003-ban Stephen Webb, a brit Nyitott Egyetem fizikusa If the Uni­verse­ Is Teeming with Aliens – Where Is Everybody? („Ha az univerzum idegenektől nyüzsög, hol vannak?”) című könyvecskéjében a Fermi-paradoxon 50 lehetséges magyarázatával állt elő. Egyik ilyen a most éppen aktuális karanténelmélet, más néven „állatkert-forgatókönyv”, vagy nevezhetjük Big Brother-elméletnek is, mely szerint azért nem fedik fel magukat előttünk az amúgy létező Földön kívüli idegenek, mert egy ökológiai kísérlet alanyai vagyunk (l. Douglas Adams kultkönyvének pándimenzionális egéralakú kitüremkedéseit, akik a Földet bioszámítógépként használják a meglévő válasz – 42 – kérdésének meglelésére). Ám ez a magyarázat nem tűnik logikusnak Webb számára, ahogy a szintén az elzártságra építő úgynevezett planetáriumhipotézis sem, ami szerint a számunkra istenszerű lények építették volna a világegyetemet kifejezetten nekünk, s ebben a teszt­üzemben a földönkívülieknek nem osztottak lapot. Ennél jóval egyszerűbbnek és önmagukba nézve észszerűbbnek tűnik az a feltevés, hogy az intelligens életformák csupán átmeneti jelenségek az univerzumban. Legalábbis azok, akik a technológiai fejlettségük bizonyos fokán elpusztítják magukat egy nukleáris háborúban, vagy egy szuperszámítógép gondnoksága révén (l. Terminátor-filmek), így aztán az űrbe már nem igazán jutnak ki. (Talán mégsem voltak elég intelligensek tetteik következményeit átlátni.) A legkézenfekvőbb lehetőség – Webb útmutatásait követve – a csillagtávolságok végtelenségében rejlik. Gondoljunk csak a fejünk felett lebegő Hold elérésének időigényes procedúrájára vagy a mind ez idáig legtávolabb jutó Voyager-űrszondák sebességére (10 másodperc alatt tennék meg a Szeged–Budapest távot), aminek révén is több mint 40 évre volt szükségük, hogy naprendszerünk pereméig érjenek. Egyszerűen messze vagyunk egymástól – a legközelebbi csillag a Proxima Centauri is 4,2 fényévnyire (4 × 10¹³ km) van tőlünk. Webb arra jut, semmi (vagy nagyon csekély) bizonyítékunk van a földönkívüliek létezésére, egymásba botlanunk pedig a távolságok ­miatt is esélytelen. Körülbelül annyi – ezt már mi tesszük hozzá –, mint egy deszkába kapaszkodó hajótöröttnek a Csendes-óceánon egy luxushajóba egy ködös és viharos éjszakán, távol a hajózási útvonalaktól. És akkor az időtényezőt még nem is hangsúlyoztuk (bár a Drake-­egyenlet számol vele): az egyes feltételezett idegen civilizációk, kialakulásukat, fennmaradásukat tekintve nem is biztos, hogy ugyanabban a végtelenül kicsiny időmetszetben léteznek, mint az emberiség, ami a csillagok után érdeklődni is csak néhány tízezer éve kezdett, nem beszélve a technológiai fejlettség jelenlegi fokáról – ez mind sok tucat milliomod része a bolygónk történeti idejének, amely nincs feltétlenül szinkronban más bolygók és a rajta netán kialakult értelmes, űrutazó lények életidejével. A Fermi-paradoxonra („ha léteznének, már itt lennének”) így a válasz: nagy valószínűséggel sosem fogunk Földön kívüli idegen űrhajósokkal talál­kozni. (Felhasznált irodalom: Richard Dawkins: A vak órásmester. Kossuth, 2005.; Michael Hanlon: A Galaxis Útikalauz tudománya stopposoknak és bámészkodóknak. Akadémiai Kiadó, 2011.; Galántai Zoltán: Marscsatornák, idegen világok, angyalok, földönkívüliek. Pesti Szalon, 1996.) 

A világűr Magna Chartája

Jogászok már kidolgozták az idegenekre vonatkozó asztrális törvényt, melyek csakis értelmes lényekre vonatkoznak (többek között legyenek háromdimenzió­sak és „akarják” az életet). A törvény értelmében „minden olyan cselekedetet el kell kerülni, ami egy másik civilizáció tagjának ártalmára lehet”; és „minden gondolkodó lénynek joga van megvédenie magát”. Az egyenlő jogok persze csak akkor foganatosíthatók, ha az idegenek felfogható hasonlatosságot mutatnak velünk, máskülönben nem ismerjük föl egymást még idegenként sem. A tudósok egy részének az evolúció kacskaringói és véletlenszerűségei miatt nincsenek ilyen illúziói: más értelmes lények fejlődése igencsak eltérhet az emberitől.

Szerző