Nem cseréli a jövőt jelenre - interjú Döbrösi Laurával

Ki nem állhatja a rasszizmust, a műanyag csomagolást és a kizárólagosságot követelő elkötelezettséget. Imádja a természetet, a zenét, és igyekszik nem ártani semmilyen élőlénynek. Missziója a környezetvédelem és a fiatalok pozitív testtudatának erősítése. Döbrösi Laura színésznővel beszélgettünk.

Hasznosan töltötted a karantént: megírtad a szakdolgozatodat.

Már négy éve abszolváltam az ELTE nemzetközi tanulmányok szakán, most végre volt időm megírni a műanyagválságról 43 oldalt. Ha ezek után bárki megkérdőjelezné, hogy milyen alapon magyarázok ebben a témában, akkor ezt fel tudom mutatni. Az államvizsga 26-án lesz, tanulok ezerrel, élvezem. Azt kevésbé, hogy egyszer csak minden munkát kihúztak alólam is. Magamat nem féltettem a járványtól, a szeretteimet inkább, ezért a szüleimmel nem is találkoztam. Ugyanúgy csomagolásmentes boltban vásároltam, bízom az egészség- és ökotudatos életmódomban.

Nagyobb önbizalommal vágsz neki az őszi színházi évadnak szabadúszóként így, hogy hamarosan diploma lesz a kezedben?

Ha nem is lesz új felkérésem, akkor is viszem tovább az előző évad 7-8 előadását, amivel anyagilag megvagyok, és jut időm másra is. Jó érzés, hogy vannak alternatív terveim, például alkalmi zenei projektek vagy éppen a Zengető, ami most még szerelemprojekt, de lehet, hogy később pénzt is tudunk majd keresni belőle. Jelenleg az új tanyát rendezzük, a nulláról kell felépítenünk az egészet: kapálok, ások, magot vetek, fuvart szervezek az építőanyagoknak, jövő nyáron remélem, már ott tartjuk a fesztivált. Akinek nincs pénze pszichológusra, annak receptre írnám fel a rendszeres kapálást, elképesztő rekreációs élmény.

Nem hiányzik egy színházi társulati tagság?

Elég nagy szabadságra, térre van szükségem. Szabadúszóként megtehetem, hogy előre szólok: ebben a két hétben nem érek rá, könnyebb igent mondani filmszerepekre is, és én döntöm el, hogy egy szerepet elvállalok-e, társulati tagként ez nem így megy. Elég sok közösségben megélem a „társulati létélményt”, például Sebő Feriékkel az Anarchista Színházban, a már említett Zengetőben és a Willany Leó brigádban is. Biztosan sokat ad, ha valakikkel állandóan együtt dolgozol, szívesen ki is próbálnám, de most nem hiányzik. A fix pénz talán igen, de van bennem annyi magabiztosság, hogy tudom: olyan nem lesz, hogy éhen haljak. Kommunikációs és szervezőképességeim átlagon felüliek, polgári állásokban ugyan nincs munkatapasztalatom, de a kapálásban sem volt, mégis jól megy.

Roppant határozottan, egyesek szerint szigorú feltételekkel tárgyalsz szerepekről és kötsz szerződést. Milyenek a tapasztalataid a hazai produkciókkal?

A színészügynököm tárgyal a pénzről, a technikai feltételekről és a munkakörülményekről. Sajnos vannak elmaradások itthon a nyugati produkciókhoz képest. Szeretem, ha elolvashatom a forgatókönyvet, ha még nincs kész, mondjuk egy sorozat esetén, akkor előre kikötöm, mi az, amit nem vállalok. A káoszt és a kizárólagosságot nem szeretem a munkában. Vallom, hogy mozgóképet csinálni fontos és szeretek is dolgozni, ezért a vizsgafilmekkel elnézőbb vagyok: ültem már órákig egy búzamezőn nulla forintért, étlen-szomjan, mert ott „felejtettek” a forgatáson. De nagy produkciókban szeretem, ha a stáb tagjai megkapják a megfelelő munkakörülményeket, például, ha csúszik a 12 órás munkanap, akkor jár a túlórapénz. Sajnos itthon ez nem mindenhol magától értetődő. S mivel muszáj dolgozni, többségünk szeretne is, ezért sokszor aláírjuk a kevésbé korrekt szerződéseket is, illetve, ha én visszautasítom, mindig lesz valaki, aki vállalja. De talán már elmozdultunk a holtpontról, és javul a helyzet.

Hogy kerültél 10 évesen a Magyar Televízióba?

Egy Marczibányi téri drámatáborba jártam nyáron, majd ősszel szóltak, hogy Takács Vera tart castingot Fehér Klára regényének filmadaptációjára. Megkaptam a Mi, szemüvegesek egyik főszerepét, és utána több mint három évig sok MTV-s gyerekműsorban szerepeltem, közben persze általánosba jártam és így felvételiztem gimnáziumba. Az már durvább volt, amikor jóval később, a Félvilág és az Aranyélet forgatásain tanultam az ELTE-s vizsgákra.

A gyerekszínész-karrier után hogyhogy nem a Színművészetire vezetett az út?

Lázadásból is, hajlamos vagyok kerülni a legkézenfekvőbb megoldásokat. És abba kellett volna hagyni az akkori munkáimat, például a Vígszínházban és a Társas játék forgatását. Nem cseréltem el a jelent a jövőre. Nem tudok csak egy dologgal foglalkozni. Ha beülök a Színműre öt évre, ott elhittem volna, hogy színésznő vagyok és semmi más, és kitöltötte volna minden időmet. Nem tudnék most férjhez menni sem, sosem akarom örökre elkötelezni magam, az „odaadni magam egy életre” nem az én műfajom.

Alig huszonévesen az egyik főszereplője voltál az Aranyélet című, 3 évados HBO-sorozatnak, ami rengeteg filmes díjat besöpört, a rajongók azóta is követelik a folytatást. Vörös szőnyeges események, címlap „vártak”, a fővárosi Deák téren két emelet magas óriásplakáton szerepeltél. Hogy bírtad a nyomást?

Eleinte megőrültem, hogy néznek, felismernek, odajönnek. De megszoktam. Most már a szelfi az új autogram, de az sem hoz zavarba. Lett egy biztonságérzet a szívemben. Rájöttem, hogy örülnek, ha látnak, jó, hogy oda mernek jönni, és ha még kedves is vagyok, akkor az olyan pozitív élmény számukra, hogy nem azt nézik, mi nem tökéletes rajtam. Nagyon megijedtem a plakáttól, doppingolt, de szürreális is volt, alig mertem arra járni. Menőnek éreztük magunkat a sikertől, filmes iskolákban tanították a sorozatot. De senki nem mondta, hogy elszálltam volna, én sem éreztem így.

A zerowaste életmód az egyik „vesszőparipád”, egy év alatt elérted, hogy gyakorlatilag nincs műanyag szemeted. Mik a környezettudatos életvitel első lépései?

Fontos, hogy mit eszel, mit veszel, mit dobsz ki, mit öntesz a lefolyóba. Csomagolásmentes boltokban és piacon vásárolok szupermarketek helyett és otthon főzök. Pénztárca- és „külalakkímélő” is, mert csak azt veszem meg, ami valóban kell, például édességet, junkfoodot nem, kulacsból iszom a vizet, évek óta nem veszek semmilyen löttyöt. A műanyag szemét csupán 9 százalékát hasznosítják újra, óriási ökolábnyomot hagy. Amit kidobunk otthon a kukába, a természetben végzi és szenvedést okoz más élőlényeknek. A „domestoskultúra” iszonyú ártalmas a vizekre és a talajra, így az élelmiszereink minőségére is.

Szőrmeellenes plakáton szerepeltél meztelenül, kopasz lettél az Aranyélet kedvéért, sziklát mászol és dél-amerikai utazásokra egy hátizsákkal mész. Próbálgatod a határaidat?

Mértékkel csinálom a nagy vakmerőségeket, szinte soha nem kerültem veszélybe. Egyébként, ha a kalandvágyba halnék bele, azzal együtt tudnék élni. (nevet) Dél-Amerika nagy szerelem, szeretnék ott élni is valamikor. Színes, egzotikus és laza, hasonlít Európára, csak mínusz 30 év: például nem automatából, hanem embertől veszed a vonatjegyet, ez nekem nagyon bejön, otthonosabb.

Komoly tudatosság, „nevelő szándék” érződik Instagram-posztjaidon. Mekkora felelősséget pakol rád a majdnem 19 ezer követőd?

Sok fiatal lány tart példaképnek, ezt meg is írják nekem, miattuk érzek felelősséget. Nagyon figyelek például arra, hogy ne tegyek ki olyan fotót, amin próbálok jobban kinézni, mint a valóságban. Tudom, mennyire megnehezíti az életet az állandó elváráscunami, a modellkülsőben pózoló sztárok: 12 évesen én is rástresszeltem, hogy narancsbőrös a combom, ami röhejes. Ezektől szeretném megóvni a mai kislányokat, hogy ne arról szóljon az életük, milyenek lehetnének, hanem arról, hogy milyenek, és az miért jó. Magánéletről soha, életmódról annál inkább posztolok. Misszióm a vitaindítás is.

Elég erőteljes „szóváltás” alakult ki nemrég két fotód alatt, amikor a színesbőrű George Floyd meggyilkolásáról emlékeztél meg, illetve kiálltál a rasszizmus, mindenféle kirekesztés és a hatalommal való visszaélés ellen.

Ha valami megmozdít, elmondom, hogy mit gondolok és örülök, ha érvelő, gondolkodó, vitaképes reakció érkezik. Nem a legdurvább arcokat akarom megváltoztatni, hanem azokat, akik nyitottak a világra. Nem szólok be senkinek. A gondolatébresztés a lényeg: fénymagokat lehet így elszórni. Ha nem akarsz rosszat, tiszta a lelkiismereted, önazonos vagy és nem valaki ellen beszélsz, akkor nem lehet bajod.

Mit teszel, ha színpadon vagy kamera előtt tapasztalsz „igazságtalanságot”, hatalmi arroganciát?

Még nem kerültem ilyen helyzetbe, illetve 15 évesen, gyerekként, és fogalmam nem volt az egészről, nem tudtam, mit kell csinálni. De azt megfogadtam akkor, hogy ha erről szól ez a szakma, ha gyomorgörccsel kell próbálni, akkor nem akarok színész lenni.

Rákérdezhetek?

Tizenöt-húsz éves korom között, önértékelési zavarokkal küzdő tinédzserként szerepeltem a Vígszínház egyik, Eszenyi Enikő által rendezett darabjában. Magas volt az elvárás, például, hogy beszéljek be egy 1200 fős nézőteret. Azóta is hallom időnként: „Kevés, nem hallom, mintha ott se lennél…” Úgy éreztem, én vagyok a célpont, a kívülálló, a gyenge, aki alkalmatlan a szerepre. Úgy éltem meg, hogy Enikő nem szeret, nem úgy, hogy bántott engem. Közben felnéztem rá és sokat tanultam.

Miért nem szólaltál meg az év elején, amikor sok kollégád előjött hasonló sztorikkal, nyílt levelet is írtak, és kiálltak Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatója ellen?

Minden elmondódott, újat nem tudtam volna hozzátenni, de követtem az összes megszólalást. Fájt a szívem érte, szerettem őt. Remélem, én soha nem esem hasonló „művésznőhibába”.

Értsem úgy, hogy vannak rendezői, igazgatói ambícióid?

Rendezni egy szakma, ahhoz nem árt érteni. Az írás közelebb állna hozzám. Nagyon szeretek projekteket kitalálni, szervezni, megtalálni és összehozni a megfelelő embereket. Mostanában úgy ébredek, hogy oldalakat írok le megálmodott, progresszív színházi előadások ötleteiről. Csak játszani, az nekem kevés, szeretem szervezni is a kultúrát az emberek életébe, aztán látni, ahogy a színészek kibontakoznak, a nézők pedig élvezik.