Nem cseréli a jövőt jelenre - interjú Döbrösi Laurával

Publikálás dátuma
2020.06.21. 15:35

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Ki nem állhatja a rasszizmust, a műanyag csomagolást és a kizárólagosságot követelő elkötelezettséget. Imádja a természetet, a zenét, és igyekszik nem ártani semmilyen élőlénynek. Missziója a környezetvédelem és a fiatalok pozitív testtudatának erősítése. Döbrösi Laura színésznővel beszélgettünk.
Hasznosan töltötted a karantént: megírtad a szakdolgozatodat. Már négy éve abszolváltam az ELTE nemzetközi tanulmányok szakán, most végre volt időm megírni a műanyagválságról 43 oldalt. Ha ezek után bárki megkérdőjelezné, hogy milyen alapon magyarázok ebben a témában, akkor ezt fel tudom mutatni. Az államvizsga 26-án lesz, tanulok ezerrel, élvezem. Azt kevésbé, hogy egyszer csak minden munkát kihúztak alólam is. Magamat nem féltettem a járványtól, a szeretteimet inkább, ezért a szüleimmel nem is találkoztam. Ugyanúgy csomagolásmentes boltban vásároltam, bízom az egészség- és ökotudatos életmódomban. Nagyobb önbizalommal vágsz neki az őszi színházi évadnak szabadúszóként így, hogy hamarosan diploma lesz a kezedben? Ha nem is lesz új felkérésem, akkor is viszem tovább az előző évad 7-8 előadását, amivel anyagilag megvagyok, és jut időm másra is. Jó érzés, hogy vannak alternatív terveim, például alkalmi zenei projektek vagy éppen a Zengető, ami most még szerelemprojekt, de lehet, hogy később pénzt is tudunk majd keresni belőle. Jelenleg az új tanyát rendezzük, a nulláról kell felépítenünk az egészet: kapálok, ások, magot vetek, fuvart szervezek az építőanyagoknak, jövő nyáron remélem, már ott tartjuk a fesztivált. Akinek nincs pénze pszichológusra, annak receptre írnám fel a rendszeres kapálást, elképesztő rekreá­ciós élmény. Nem hiányzik egy színházi társulati tagság? Elég nagy szabadságra, térre van szükségem. Szabadúszóként megtehetem, hogy előre szólok: ebben a két hétben nem érek rá, könnyebb igent mondani filmszerepekre is, és én döntöm el, hogy egy szerepet elvállalok-e, társulati tagként ez nem így megy. Elég sok közösségben megélem a „társulati létélményt”, például Sebő Feriékkel az Anarchista Színházban, a már említett Zengetőben és a Willany Leó brigádban is. Biztosan sokat ad, ha valakikkel állandóan együtt dolgozol, szívesen ki is próbálnám, de most nem ­hiányzik. A fix pénz talán igen, de van bennem annyi magabiztosság, hogy tudom: olyan nem lesz, hogy éhen haljak. Kommunikációs és szervezőképességeim átlagon felüliek, polgári állásokban ugyan nincs munkatapasztalatom, de a kapálásban sem volt, mégis jól megy. Roppant határozottan, egyesek szerint szigorú feltételekkel tárgyalsz szerepekről és kötsz szerződést. Milyenek a tapasztalataid a hazai produkciókkal? A színészügynököm tárgyal a pénzről, a technikai feltételekről és a munkakörülményekről. Sajnos vannak elmaradások itthon a nyugati produkciókhoz képest. Szeretem, ha elolvashatom a forgatókönyvet, ha még nincs kész, mondjuk egy sorozat esetén, akkor előre kikötöm, mi az, amit nem vállalok. A káoszt és a kizárólagosságot nem szeretem a munkában. Vallom, hogy mozgóképet csinálni fontos és szeretek is dolgozni, ezért a vizsgafilmekkel elnézőbb vagyok: ültem már órákig egy búzamezőn nulla forintért, étlen-szomjan, mert ott „felejtettek” a forgatáson. De nagy produkciókban szeretem, ha a stáb tagjai megkapják a megfelelő munkakörülményeket, például, ha csúszik a 12 órás munkanap, akkor jár a túlórapénz. Sajnos itthon ez nem mindenhol magától értetődő. S mivel muszáj dolgozni, többségünk szeretne is, ezért sokszor aláírjuk a kevésbé korrekt szerződéseket is, illetve, ha én visszautasítom, mindig lesz valaki, aki vállalja. De talán már elmozdultunk a holtpontról, és javul a helyzet. Hogy kerültél 10 évesen a Magyar Televízióba? Egy Marczibányi téri drámatáborba jártam nyáron, majd ősszel szóltak, hogy Takács Vera tart castingot Fehér Klára regényének filmadaptációjára. Megkaptam a Mi, szemüvegesek egyik főszerepét, és utána több mint három évig sok MTV-s gyerekműsorban szerepeltem, közben persze általánosba jártam és így felvételiztem gimná­ziumba. Az már durvább volt, amikor jóval később, a Félvilág és az Aranyélet forgatásain tanultam az ELTE-s vizsgákra.
A gyerekszínész-karrier után hogyhogy nem a Színművészetire vezetett az út? Lázadásból is, hajlamos vagyok kerülni a legkézenfekvőbb megoldásokat. És abba kellett volna hagyni az akkori munkáimat, például a Vígszínházban és a Társas játék forgatását. Nem cseréltem el a jelent a jövőre. Nem tudok csak egy dologgal foglalkozni. Ha beülök a Színműre öt évre, ott elhittem volna, hogy színésznő vagyok és semmi más, és kitöltötte volna minden időmet. Nem tudnék most férjhez menni sem, sosem akarom örökre elkötelezni magam, az „odaadni magam egy életre” nem az én műfajom. Alig huszonévesen az egyik főszereplője voltál az Aranyélet című, 3 évados HBO-sorozatnak, ami rengeteg filmes díjat besöpört, a rajongók azóta is követelik a ­folytatást. Vörös szőnyeges események, címlap „vártak”, a fővárosi Deák téren két emelet magas óriásplakáton szerepeltél. Hogy bírtad a nyomást? Eleinte megőrültem, hogy néznek, felismernek, odajönnek. De megszoktam. Most már a szelfi az új autogram, de az sem hoz zavarba. Lett egy biztonságérzet a szívemben. Rájöttem, hogy örülnek, ha látnak, jó, hogy oda mernek jönni, és ha még kedves is vagyok, akkor az olyan pozitív élmény számukra, hogy nem azt nézik, mi nem tökéletes rajtam. Nagyon megijedtem a plakáttól, doppingolt, de szürreális is volt, alig mertem arra járni. Menőnek éreztük magunkat a sikertől, filmes iskolákban tanították a sorozatot. De senki nem mondta, hogy elszálltam volna, én sem éreztem így. A zerowaste életmód az egyik „vesszőparipád”, egy év alatt elérted, hogy gyakorlatilag nincs műanyag szemeted. Mik a környezettudatos életvitel első lépései? Fontos, hogy mit eszel, mit veszel, mit dobsz ki, mit öntesz a lefolyóba. Csomagolásmentes boltokban és piacon vásárolok szupermarketek helyett és otthon főzök. Pénztárca- és „külalakkímélő” is, mert csak azt veszem meg, ami valóban kell, például édességet, junkfoodot nem, kulacsból iszom a vizet, évek óta nem veszek semmilyen löttyöt. A műanyag szemét csupán 9 százalékát hasznosítják újra, óriási ökolábnyomot hagy. Amit kidobunk otthon a kukába, a természetben végzi és szenvedést okoz más élőlényeknek. A „domestoskultúra” iszonyú ártalmas a vizekre és a talajra, így az élelmiszereink minőségére is. Szőrmeellenes plakáton szerepeltél meztelenül, kopasz lettél az Aranyélet kedvéért, sziklát mászol és dél-amerikai utazásokra egy hátizsákkal mész. Próbálgatod a határaidat? Mértékkel csinálom a nagy vakmerőségeket, szinte soha nem kerültem veszélybe. Egyébként, ha a kalandvágyba halnék bele, azzal együtt tudnék élni. (nevet) Dél-Amerika nagy szerelem, szeretnék ott élni is valamikor. Színes, egzotikus és laza, hasonlít Európára, csak mínusz 30 év: például nem automatából, hanem embertől veszed a vonatjegyet, ez nekem nagyon bejön, otthonosabb. Komoly tudatosság, „nevelő szándék” érződik Instagram-posztjaidon. Mekkora felelősséget pakol rád a majdnem 19 ezer követőd? Sok fiatal lány tart példaképnek, ezt meg is írják nekem, miattuk érzek felelősséget. Nagyon figyelek például arra, hogy ne tegyek ki olyan fotót, amin próbálok jobban kinézni, mint a valóságban. Tudom, mennyire megnehezíti az életet az állandó elvárás­cunami, a modellkülsőben pózoló sztárok: 12 évesen én is rástresszeltem, hogy narancsbőrös a combom, ami röhejes. Ezektől szeretném megóvni a mai kislányokat, hogy ne arról szóljon az életük, milyenek lehetnének, hanem arról, hogy milyenek, és az miért jó. Magánéletről soha, életmódról annál inkább posztolok. Misszióm a vitaindítás is.
Elég erőteljes „szóváltás” alakult ki nemrég két fotód alatt, amikor a színesbőrű George Floyd meg­gyilkolásáról emlékeztél meg, illetve kiálltál a rasszizmus, mindenféle kirekesztés és a hatalommal való visszaélés ellen. Ha valami megmozdít, elmondom, hogy mit gondolok és örülök, ha érvelő, gondolkodó, vitaképes reakció érkezik. Nem a legdurvább arcokat akarom megváltoztatni, hanem azokat, akik nyitottak a világra. Nem szólok be senkinek. A gondolatébresztés a lényeg: fénymagokat lehet így elszórni. Ha nem akarsz rosszat, tiszta a lelkiismereted, önazonos vagy és nem valaki ellen beszélsz, akkor nem lehet bajod. Mit teszel, ha színpadon vagy kamera előtt tapasztalsz „igazságtalanságot”, hatalmi arroganciát? Még nem kerültem ilyen helyzetbe, illetve 15 évesen, gyerekként, és fogalmam nem volt az egészről, nem tudtam, mit kell csinálni. De azt megfogadtam akkor, hogy ha erről szól ez a szakma, ha gyomorgörccsel kell próbálni, akkor nem akarok színész lenni. Rákérdezhetek? Tizenöt-húsz éves korom között, önértékelési zavarokkal küzdő tinédzserként szerepeltem a Vígszínház egyik, Eszenyi Enikő által rendezett darabjában. Magas volt az elvárás, például, hogy beszéljek be egy 1200 fős nézőteret. Azóta is hallom időnként: „Kevés, nem hallom, mintha ott se lennél…” Úgy éreztem, én vagyok a célpont, a kívülálló, a gyenge, aki alkalmatlan a szerepre. Úgy éltem meg, hogy Enikő nem szeret, nem úgy, hogy bántott engem. Közben felnéztem rá és sokat tanultam. Miért nem szólaltál meg az év elején, amikor sok kollégád előjött hasonló sztorikkal, nyílt levelet is írtak, és kiálltak Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatója ellen? Minden elmondódott, újat nem tudtam volna hozzátenni, de követtem az összes megszólalást. Fájt a szívem érte, szerettem őt. Remélem, én soha nem esem hasonló „művésznőhibába”. Értsem úgy, hogy vannak rendezői, igazgatói ambícióid? Rendezni egy szakma, ahhoz nem árt érteni. Az írás közelebb állna hozzám. Nagyon szeretek projekteket kitalálni, szervezni, megtalálni és összehozni a megfelelő embereket. Mostanában úgy ébredek, hogy oldalakat írok le megálmodott, progresszív színházi előadások ötleteiről. Csak játszani, az nekem kevés, szeretem szervezni is a kultúrát az emberek életébe, aztán látni, ahogy a színészek kibontakoznak, a nézők pedig élvezik.

Döbrösi Laura

27 éves színésznő, énekesnő. Játszik a Pesti Magyar Színházban, a Karinthy­ban és független előadásokban, a Zengető ökotudatos fesztivál egyik alapítója, 14 évig tanult klasszikus zenét és éneket. Legnépszerűbb tévé- és mozifilmek, amikben szerepelt: Társas játék, Aranyélet, Félvilág, Örök tél.

Szerző

Meg lehet-e fizetni Orbánéknak?

Publikálás dátuma
2020.06.21. 13:21

Fotó: Népszava
Évente tízmilliókat költenek az Orbán-rezsimmel elégedetlen tömegek az ellenzéki szervezetek, akciók és a független média támogatására. Meglehet, akár egy kiadós rendszerváltást is kifizetnének, ha a kormányváltás garantálható volna. Túlhatalom-szétszerelőgépet egyelőre nem ismerni, így marad a rendszer téglánkénti bontása. De ki és mire fizet szívesen, és ki és mire nem?
Kettőnél nem lehet sokkal többféle módja egy fékevesztett kormány elkergetésének, leszámítva a választásokat, amivel most nem foglalkoznánk, tekintsük ezt valószínűtlennek. Annyit azért rögzítsünk a kormányfő kedvenc sporthasonlatával élve, hogy a legkisebb baj a pálya lejtésével van. Ennél sokkal kellemetlenebb a szöges cipőben rugdalózó ellenfél, aki együtt sörözik a bírókkal, és az isten pénzét is elkölti a főszabály megvásárlására, miszerint mindig ő nyer. Az Orbán-kormánnyal szembeni ellenállás kettős lehet: elégedetlen és elszánt tömeg felmutatása vagy egyedi akciók szervezése a civilek pénzügyi hozzájárulásával. A demonstrációk közönsége már sokszor bizonyított, de azt senki nem merte közölni a tömegekkel, hogy egyetlen autoriter kormány sem fog egyhamar távozni mégoly kedves kérésre, ahhoz túl sok a veszítenivalója. Talán majd, ha kitelik a becsülete saját hívei előtt is. A tüntetéseken hiába visszhangoztak a fülekben a korabeli Orbán Viktor mondatai: „a felelősség őket (a hatalmat) terheli, akik belekényszerítik az embereket, hogy csak elkergetni lehessen őket”. Addig is érdemes hasznosan tölteni az időt, gondolják sokan, megsokszorozva az ellenzéki energiákat.  A harmadik köztársaság történetének talán legnagyobb pénzgyűjtési sikerét az Együtt – Korszakváltók Pártja érte el, bár elég lehangoló céllal: a megszűnésük árát kellett kifizetniük, amikor 2018-ban nem érték el az egy százalékot. Százötvenmillió forintot adott össze 13 ezer ember. Köztük volt Hertel Judit klinikai szakpszichológus is. „Nagyon sajnáltam volna, ha ráfizet az, aki ellenzékiként politizál, és az én érdekeimet is képviseli – meséli a motivációjáról. – Számomra jelentősnek mondható összeget küldtem, és örülök, hogy az összes pénz összegyűlt nekik adományokból. Bajnai Gordontól egy előadásán hallottam azt a gondolatot, hogy mindenkinek a szavazata egyenlő, és ez így van jól, de aki ügyes, meg tudja sokszorozni a befolyását. Például azzal, hogy kezdeményezéseket támogat, meggyőz másokat vagy anyagilag hozzájárul ezekhez a célokhoz.” Judit azóta is támogat ellenzéki kezdeményezéseket, mert úgy érzi, ezzel nagyobb beleszólást tud szerezni a közélet alakításába. Aláírásgyűjtésnél is segített aluljárókban, de mivel kevés szabadideje van, inkább az anyagi hozzájárulást választja, néhány órai keresete átutalásával.

Akár egy pizza árát

„Nagyon nem tetszik az illiberális rendszer. Nemrég határoztam el, hogy ha felháborodok valamin, akkor nemcsak tehetetlenül dühöngök, hanem pénzt fogok küldeni valamilyen szervezetnek, így teszek is valamit, nem csak puffogok. Az Átlátszót folyamatosan támogatom, havi 2000 forinttal. Fontos a független sajtó, hogy az emberek azokat a híreket is megtudhassák, amik kényelmetlenek a kormánynak. Így lehet elérni, hogy inkább ne tegyék meg a kínos dolgokat, mert kiderül” – mondja a klinikai szakpszichológus. Az oktatás is fontos számára, mert ebből lesz a jövő, így ilyen ügyeket is felkarol. Habár nem pedagógus, de belépett a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetébe, így anyagilag is támogatja az érdekérvényesítésüket. Az egészségügyet is kiemelkedően fontosnak tartja, sajnálja, hogy ennyire leromlott állapotban van, és a Facebookon kell kalapozni gyerekek műtétjére, ezért olykor ilyen kezdeményezésekre is küld pénzt. Annyit, amennyit éppen tud, akár egy pizza árát. „Most például nagyon örülnék egy olyan kezdeményezésnek, amelyet az ellenzékiek együtt tudnának megvalósítani, nyomtatott ingyen lapot tenni mindenkinek a postaládájába, hogy azokhoz is eljussanak ellenzéki hírek, akik nem interneteznek.” Ha lesz ilyen, biztos támogatja. De jó lenne szerinte, ha ez nem csak egy választás előtti szórólap lenne. G. biztosításmatematikus, politikai célú anyagi támogatásai a 2018-as választásra koncentráltak. „Reális esély mutatkozott ekkor a Fidesz legyőzésére, vagy legalább az újabb 2/3 megakadályozására. Pártot, civil szervezetet és kezdeményezést is támogattam. Ezenkívül ritkán fordult elő, hogy anyagi támogatást adtam, mert nem voltam elég motivált, illetve nem vagyok igazán elkötelezett egy párt felé sem” – mondja. Főleg független médiumoknak, büntetések kifizetésére és kreatív projektekre adott eddig pénzt Tamás, egy kisváros szoftverfejlesztője. „Szerintem bőven lenne még megnyerhető szavazat az ellenzéki pártok számára, ha felemelnék a hátsójukat, és vidéken is kampányolnának, és ezalatt nem a Debrecen, Szeged, Győr méretű nagyvárosokra gondolok. Sok emberhez el sem jut más információ, csak a kormánypártok alternatív valósága – mondja. – A másik kedvenc vesszőparipám a választási rendszer. Arra ugyan nincs esély, hogy bármelyik képviselő-választás rendszerét a Fidesz önként megváltoztatja, de ellenzéki előválasztáshoz vagy bármilyen belső döntéshozatalra lehetne Condorcet-módszert használni a plurális szavazás helyett (a névadó francia matematikus módszere a közösség számára leginkább elfogadható alternatívára törekszik – A szerk.). Már az is sokat lendítene a helyzeten, ha nem a legnagyobb kisebbség kedvenceit, hanem a többségnek elfogadható jelölteket indítanának a választáson.”

Hadházy nem fizet

A napokban Hadházy Ákos és Szél Bernadett dudálós tiltakozássorozata nyomán kiszabott büntetésekre adtak össze 9 millió forintot a civilek. Kétszáz forinttól a tízezrekig. A rendőrség nagy erőkkel büntette, a kormánysajtó pedig ütötte-vágta az akciót, mondván, a független képviselők a Lánchídnál bohóckodtak, aztán pedig „tarhálni” kezdtek a büntetésekre. Hadházy Ákos a közösségi médiában védte meg az akciót, amire Mérő László matematikus a hvg.hu-n írta meg a véleményét. Mint fogalmazott: a képviselő a parlamenti fizetéselvonások miatt számíthat az adományára és minden formájú szolidaritására, mert a személyes megélhetésére szívesen adakozik, de az államkasszának, „Orbánéknak nem”. „Mindent meg fogunk tenni azért, hogy ezeket a büntetéseket ne kelljen befizetni. Én magam biztosan nem fogok fizetni, mert ha kell, akkor le fogom dolgozni közérdekű munkában – mondja Hadházy Ákos. – Ezt persze nem várhatom és nem is várom el senkitől, azoktól a kisnyugdíjasoktól például, akik velünk együtt tiltakoztak a kórházkisöprés miatt.” Az ügyek lassan haladnak, a képviselő eddig csak az első két tiltakozás miatt kapott bírságot. Eddig összesen 5 millió forint értékű büntetésről tud. A Tisztességes és Igazságos Társadalomért Alapítvány a befolyt összegekből jogi segítséget vesz igénybe. Ha mégis lesznek elmarasztaló ítéletek, akkor ezekkel az adományokkal a megbüntetetteknek segítenek. „Számomra ez nem aggályos – utal a képviselő Mérő László kritikájára, akinek köszöni a támogatást és a rokonszenvet. – Akik a tiltakozókat pénzzel támogatták, ugyanazt tették, mint amikor nekem segítettek, amikor a Parlamentben magasba emeltem a táblákat a rendszerről alkotott véleménnyel. Remélem, hogy ezeket a pénzeket sokkal inkább a nyilvánosság biztosítására tudjuk fordítani. Az alapítványnak ugyanis ez a legfontosabb célja. Már nem a disznóságok leleplezése a nehéz, hanem az, hogy ezeknek az ügyeknek nyilvánosságot adjunk.” Hadházy Ákos szerint ugyanis a legszebb felszólalás sem jut el több millió emberhez, mert a közmédia és a Fidesz által felvásárolt sok száz sajtótermék elhallgatja. „Ha tíz év után a Fidesz még mindig 50 százalékot kapna egy választáson, akkor az ellenzéknek nincs igaza, vagy valamit nem jól csinál? Egyértelmű, hogy amit az ellenzék mond, igaz, ezért nyilvánvaló, hogy valamit máshogy kell csinálni. A parlamenti demokrácia látszatának a fenntartásával ma már nemhogy nem lehet előre jutni, de ez akár hátrányos is lehet” – fogalmaz a képviselő.

Elhallgat a kormánysajtó

„Minden ellenzéki működésnek alfája és ómegája, hogy kikényszerítsük a közmédia konszenzusos vezetését és a propaganda leállítását, mert addig nem sok látszatja van a munkánknak. Lehet összefogni, lehet kormánymutyit feltárni, lehet víziót bemutatni, de amíg milliók elől eldugják ezeket a tartalmakat, addig aligha tudunk sokat javítani a választási eredményeken” – véli Hadházy. Szerinte tévhit, hogy a Facebookkal le lehet győzni a kormányt. Persze zavart okoz, hiszen embereket vittek el a véleményük miatt, de nem elegendő, mert mindenkinek csak azt mutatja meg, amit olvasni és látni szeretne. Lehet ugyan hirdetni, de az évi 50 milliárd forintos kormánypropagandával nem fognak tudni versenyezni. A képviselő szerint, akiket már meggyőztek, az ő cselekedeteikre van szükség ahhoz, hogy a kormányra nyomást tudjanak gyakorolni, és meg tudjanak győzni másokat is. „Nem nagyon kellene bejárni a Parlamentbe, ahogy a Fidesz tette 2006 után, mert nem kell fenntartani a demokrácia maradékának a látszatát. Sokkal inkább az országot kell járnunk, hogy a legkisebb faluban is legyen olyan ember, akire számítani lehet. Nem fogjuk tudni ezt a rendszert a Parlamentből megdönteni, ehhez az emberek támogatására van szükség.” Hadházy Ákos úgy látja: a politikai nyomásgyakorláshoz semmit nem kell feltalálni, az aláírásgyűjtés, a tüntetés, a petíció és a sztrájk lehetőségeivel kell élni. Az Európai Ügyészséghez csatlakozásért indított aláírásgyűjtésük ugyan abban az értelemben kudarc volt, hogy nem érték el a kívánt eredményt, de a kormánynak ez szerinte módfelett kellemetlen volt. „Tévhit, hogy ezekkel az eszközökkel nem lehet eredményt elérni. Minél keményebb egy hatalom, a tüntetésnek is annál erősebbnek kell lenni. A magyar politikai nyomásgyakorlásból az hiányzik, hogy kimondjuk, hiszünk magunkban, nem hátrálunk, és nem játsszuk el a kormánynak, hogy minden rendben van. Aki arról panaszkodik, hogy ez ellen a kormány ellen nem lehet semmit tenni, attól mindig megkérdezem: és mit tettünk eddig a szép parlamenti szónoklatokon és esti tévényilatkozatokon túl?” A „nemzeti konzultációs-manipulációs ívek” összegyűjtését ugyanilyen fontosnak tartja a független képviselő, mert ez szerinte megmutatja, hogy lesznek emberek, akik összegyűjtik a papírokat és elmennek velük a postára. „Ezzel is jelezni tudjuk, hogy elégedetlenek vagyunk, és nem vagyunk hajlandóak vágóhídra vitt barmokként nézni, ahogy a kormánypropaganda legyilkolja a véleményünket, a becsületünket” – fogalmaz a parlamenti képviselő.
Szerző

Figyelem: uszító tartalom!

Publikálás dátuma
2020.06.21. 09:21

Fotó: ANGELA WEISS / AFP
George Floyd halálának vihart keltő hullámai a szórakoztatóiparba is begyűrűztek: sorra veszik le a különféle filmes streaming, illetve televíziós műsorszolgáltatók kínálataikból azokat a filmeket, amelyek valamiképpen a rasszizmus vádjával illethetők. Vagy egyszerűen csak nem a politikai korrektség jegyében tüntetnek fel rasszokat, nemeket, kisebbségeket. Vajon bizonyos társadalmi események képesek-e belenyúlni a művészeti kánonba vagy csak az egyes alkotások aktuális megítélésén változtathatnak?
A kulturális diskurzusban igencsak nagy port kavart, hogy az HBO Max ideiglenesen levette kínálatából Victor Fleming 1939-es, nyolcszoros Oscar-győztes klasszikusát, az Elfújta a szél című filmet, mert az mai szemmel nézve elfogadhatatlan fényben tünteti fel a rabszolgaság intézményét. Túlzottan romantikusnak mutatja a rabszolgatartó déli államokat, emellett jócskán ráerősít a feketékkel kapcsolatos előítéletekre. Elsőre többen cenzúrát kiáltottak, mivel az HBO Max a WarnerMedia afféle filmes és televíziós könyvtára, egy könyvtárból pedig, legalábbis a szólásszabadságot kultiváló vidékeken, nem szokás tartalmi alapon kigyomlálni a vélt vagy valós vadhajtásokat. Sem. Persze a valóságban szó sincs „kigyomlálásról”. A szolgáltató azért szüntette meg egy rövid időre a film elérhetőségét, hogy egy „a történelmi kontextust megvilágító kritikai magyarázatot” fűzhessen elé – az­óta már újra megtekinthető az HBO Maxon, az afroamerikai televíziós műsorvezető, Jacqueline Stewart bevezetőjével kiegészítve.

Uszító, sértő vagy ironikus?

„A különféle, politikailag inkorrekt tartalmakkal való óvatos bánásmód nem új keletű jelenség, csak most, George Floyd esete kapcsán, sokkal hangsúlyosabban van jelen a köztudatban. Másrészt az is igaz, hogy amikor művészeti ágakat érint, olyankor nagyon elvékonyodik a politikai korrektség miatti szűrő és a tartalmi cenzúra közötti pengeél – mondja Tóth Keve Benedek társadalomkutató-esztéta. – Nagyon józanul gondolkodónak kell lenni ahhoz, hogy felelősen el tudjuk dönteni, mi az, ami belefér, mert a primer látvány ellenére épphogy kritikusan, szatirikusan viszonyul bizonyos kényes kérdésekhez, és mi az, ami esetlegesen ugyanazzal a látvánnyal már uszító, sértő vagy másokat minősítő.” A szakember szerint az Elfújta a szél egyfajta szubjektív korrajz, és mint ilyen, a kultikusságán soha semmilyen eszmerendszer, társadalmi berendezkedés nem fog tudni változtatni. „Az, hogy a különféle tartalom- és műsorszolgáltatók – köztük például olyan patinás közszolgálati vállalattal, mint a BBC – elkezdtek odafigyelni arra, hogy újraértékeljék, szerkesszék, magyarázattal vagy figyelmeztetéssel lássák el a régebbi műsoraikat, nem az adott produkciót minősíti vagy annak a kulturális kánonban lévő helyét kérdőjelezi meg, sokkal inkább az adott kor társadalmi gondolkodását, hozzáállását tükrözi.” A BBC által üzemeltetett kábeltévés csatorna, az UKTV amúgy a Waczak Szálló egyik epizódját szűrte ki korábban a filmes listájáról. A The Germans című epizódban az egyik szereplő rasszista megjegyzést tesz valakire, elhangzik a „nigger” szó, a Monty Python-nagyágyú John Cleese által játszott karakter pedig látványosan megdöbben, amikor a kórházban fekete orvos kezdi kezelni. A csatorna gesztusértékű szolidaritási akciójára Cleese a következő mondattal reagált: „Ha van valami, amit az elmúlt 180 évben megtanultam, az az, hogy mindenkinek eltérő a humorérzéke. Egyesek képesek megérteni, hogy ha baromságokat adunk valakinek a szájába, hogy hülyét csináljunk belőle, az nem jelenti azt, hogy egyetértünk a gondolataival, csupán azt, hogy kifigurázzuk.”
Victor Fleming 1939-es alkotásának, az Elfújta a szél című film egyik jelenete
Fotó: Collection Christophel / AFP - MGM

Egyszemélyes Tamás bátya

A tavaly novemberben elindult streamelős gyerekcsatorna, a Disney+ már indulásakor, Floydtól függetlenül hozzányúlt egyes klasszikusokhoz: a Rémusz bácsi meséit például, a rasszista sztereotípiák erősítésére hivatkozva eltávolították a kínálatukból; és kivágtak egy jelenetet a Dumbó eredeti, animációs verziójából is, mert abban egy Jim Crow nevű varjú szerepelt. A Crow ugyan varjút jelent, a Jimmel együtt azonban utalás a XIX. század közepén afféle korabeli stand-up komedistaként fellépő Jim Crow-ra, aki a többnyire kissé kelekótya, túlontúl érzelmes, hatalmas szexuális vággyal megáldott, jellegzetes dialektust beszélő feketék karikírozásából kereste a kenyerét zenés kabaréjeleneteivel. Színre vitte többek között az Othello burleszkváltozatát, de az egyszemélyes Tamás bátya kunyhójában is nagyot alakított. Egyrészt ő volt az a parodista, akinek nyomán divat lett a ma már rasszistának bélyegzett, kicsit mindig parodisztikus blackface-műsorszám (fehérek magukat feketére maszkírozzák), ugyanakkor ő az is, akiről a déli államokban a feketék kirekesztését szolgáló törvényeket elnevezték a XIX. század végén, s akinek a neve ma Amerikában a faji diszkrimináció szinonimája. A Netflix egyébként épp a black­face-vétség miatt vette ki a kínálatból a Trópusi vihar című blődlit, amelyben Robert Downey Jr. feketére maszkírozva alakítja a pigmentbeültetésen átesett, az angolt jellegzetes afroamerikai akcentussal beszélő Kirk Lazarust. Tóth Keve Benedek úgy véli, hogy az efféle tartalmak szűrése – lévén a művészet lényege épp a szabadságában rejlik – álságos és a politikai korrektséget életre hívó liberális gondolkodás öngólja. „A vitatható, a múlt ismerete nélkül ma már kevéssé érthető jelenségek, helyzetek magyarázata rendkívül fontos – mondja a szakember. – Főleg a fiatalabb generáció esetében nélkülözhetetlen, hogy ha megnéz egy Trópusi vihar-féle paródiát vagy az Elfújta a szelet, tisztában legyen azokkal a ma már nem helyeselendő sztereotípiákkal, melyeknek adott korszakban bizony voltak relevanciái. De ettől még nem kell ezekre az alkotásokra láthatatlanná tevő fátylat borítani – bár talán erről még nincs szó szerencsére. Természetesen a felvilágosult kortárs kontex­tusban kifejezetten kerülni ildomos a sztereotipizáltságot, legfőként a faji, nemi hovatartozást illetőt, ugyanakkor azt gondolom, hogy egy művészeti alkotásban, ráadásul, ha az 30-50-100 éves, a megfelelő szövegkörnyezettel ellátva, mindennek helye lehet. Vagy inkább helye kell, hogy legyen. Máskülönben egyes művek a politikai korrektség jegyében megvalósuló »száműzése« a kánonból miben is különbözne – szándékosan élek ezzel az erős hasonlattal – a nácik elfajzottművészet-üldözésétől?”

Pengeélen táncolva

Szükségünk van a politikai korrektségre, mert ez a garancia arra, hogy diszkriminációtól mentesek maradjanak a vitáink, mondja az egyik nézet. Nem, nincs rá szükségünk, állítja a másik, mivel a politikai korrektség valójában morális korrektséget jelent, tehát totalitárius. Most akkor mit lehet és mit nem lehet a művészetben? A film- és előadó-művészet ilyen szempontból nehezebb cipőben jár, de Tóth Keve Benedek véleménye szerint rengeteg olyan, akár a kulturális jogalkotásba bevett pengeél létezik még a puszta politikai korrektségen kívül, mely a zene vagy a képzőművészet területén is okozhat főfájást. Ott vannak például a betiltott önkényuralmi jelképek, melyekre direktben való ábrázolásukon kívül utalhat például egy kézmozdulat, egy megfelelően megválasztott név, egyes mögöttes jelentéssel felruházható fogalmak, de még diktátorok kedvenc zenéinek említése is. Képzőművészeti alkotások, melyek ikonikus, ma már nem elfogadott politikai-ideológiai doktrínák iránt elkötelezett személyeket ábrázolnak, de még egy szám is utalhat implicit módon valami olyanra, amelyet nem PC említeni, ábrázolni (a 88-as szám állítólag a Heil Hitler-köszöntés kódszáma). „Számtalan kérdés vetődik föl, amit lehetetlen egyértelműen megválaszolni – mondja a szakember –, ha arra keresünk feleletet, mi az, ami egy műalkotás esetén még belefér, és mi az, ami már nem, a kifejezhetőségbe. Azt gondolom, hogy a szándék vizsgálata kulcsfontosságú. Az első, 1927-es hangosfilm (A jazz­énekes) például egy olyan fiatal zsidó férfiról szól, aki kántor édesapja akarata ellenére énekesi pályára lép, és a Broadwayn fekete arccal lép fel. Ez a fajta blackface-művészet kicsit sem tekinthető rasszista sablonnak, sokkal inkább motívum, mely az amerikai identitás sokféleségére ref­lektál.” Persze az is igaz, hogy adott társadalmi kontextusban uszítóbb felhangot kaphat egy-egy ilyen alkotás, zárja az esztéta. Mégis úgy véli, veszélyes távlatokat nyithat, ha a művészetbe tabu kerül. „Azt gondolom, ha odajut a világ, hogy nem játszhatja a Teaház az Augusztusi Holdhoz Sakinijét a sárgára festett Marlon Brando, vagy Chaplinnek bocsánatot kellene kérnie a Hitler-karakterért vagy a hajléktalanok szatirikus ábrázolásáért, az a művészet halálát jelentené.”

Az „öncenzúra” nemcsak a politikai korrektség mentén van hatással a műalkotások megítélésére: a perthi operaház, a West Australian Opera például már 2014-ben levette műsoráról a Carment két évre, mert a darab koncepciója szerint a főhős egy dohánygyárban dolgozik, amivel a dohányzást népszerűsítheti. A dalszínház rezidens társulata az állami egészség-megőrzési intézet 400 ezer ausztrál dollár (85 millió forint) értékű támogatásáért cserébe mondott le az operaklasszikusról.

Szerző