N. Kósa Judit: Kis híján eltolták

Publikálás dátuma
2020.06.28. 08:14

Emlékeznek még a játékra? Amerikából jöttem, mesterségem címere: H…Ó. Nos, sejtik-e, mi lehetett a chicagói építész-üzlettársak, L. P. Friestedt és Horváth Gyula mestersége? Házaló, hintaló, hóhányó, habroló… Hideg, hideg. Szabad a gazda? Házeltoló! Rövid, de igen intenzív időszak főszereplői voltak ők Budapest életében. Le kéne bontani a Városházát? Toljuk ki a Duna-partra! Útjában áll a Belvárosi-templom az új Erzsébet hídnak? Toljuk odébb, fordítsuk is meg! Rossz helyen áll a Miniszterelnökség, a Sándor grófok ósdi palotája, kitakarja a Szent György térre szánt Erzsébet királyné emlékművet? Toljuk északabbra, és építsünk be még két új szintet a tetőzete alá! Kevés a tér az Andrássy út mentén? Toljunk hátra egy egész tömböt a Csengery és a Vörösmarty utca között, máris szellősebb lesz az egész! Látszólag persze különösebb előzmény nélkül kezdett el hosszú cikkeket közölni a chicagói épületeltolási iparról az Építészeti Szemle az 1898-as év végén. Fényképekkel bőven illusztrált írásokban mutatták be, milyen játszi könnyedséggel helyeznek át toronyházakat, ipari épületeket, pályaudvarokat az amerikai nagyvárosban, s hogy az ottani magasvasút építésekor egy több kilométer hosszú lakóházsort is hátrább toltak, hogy kellően világosak maradhassanak a bérlők otthonai. Elmagyarázták, hogyan készítik elő az épületeket a szállításra, hogyan választják el a földtől, miféle szerkezettel gördítik odébb, majd számítások százaival illusztrálták, mennyivel olcsóbb ez a technológia, mint Pesten az épületbontó tót legények alkalmazása, majd új ház építése. 1899 tavaszán aztán kezdtek komolyra fordulni a dolgok. Friestedt tételes ajánlattal fordult a fővároshoz, amelyben – mintegy csomagként – felkínálta a következő épületek eltolását: Belvárosi-templom (igény esetén a régi Városházával együtt), Dreher-palota (amely a szélesebbre szabni óhajtott mai Kossuth Lajos utcában állt, és a főváros már ki is sajátította), Andrássy úti háztömb, Mester utcai iskola.
Ez utóbbi, a kis egyemeletes, semmilyen küllemű községi elemi afféle kakukktojásként került fel az illusztris építmények listájára. Valójában senkinek sem hiányzott volna, de ott állt a már három évvel korábban kiszélesített Mester utca közepén, akadályozta a villamos vaspálya építését, és Friestedt ajánlatának volt egy igen vonzó aspektusa: azt ígérte, ha a nyár elején megkapja az engedélyt, az új tanévre már az új helyén lehet becsengetni az egyúttal egy emelettel meg is magasított épületben. Mi több, arra is késznek mutatkozott, hogy – lévén szó afféle próbaeltolásról -, letétbe helyezze az épület teljes értékét arra az esetre, ha a kivitelezés netán kudarccal járna. A főváros komolyan fontolóra vette a kérdést, nem utolsó sorban azért, mert az amerikaiak lelkesen bizonygatták, Budapest európai elsőségre tehetne szert az iskola 15 méterrel való hátratolása révén. A számok ráadásul azt mutatták, ezzel az unikális eljárással példásan lehet közpénzt spórolni. Míg az eltolás és magasítás költségeit 86 ezer 500 forintra becsülték, az új, kétemeletes iskola a már megrendelt tervek szerint 130 ezerbe került volna. Nem véletlen, hogy az elképzelés ellen egyedül a városháza műszaki bizottsága berzenkedett, felhívva a figyelmet: a szűk udvar fölé magasodó újabb emelet csak még levegőtlenebbé tenné az ódon épületet. Friestedt láthatóan igyekezett addig ütni a vasat, amíg meleg, ezért május közepén táviratilag letette egy bankban a 140 ezer forintos biztosítékot, meg sem várva, hogy 25-én a fővárosi tanács elvben hozzájáruljon az iskola eltolásához. Közben pedig budapesti megbízottai is tették a dolgukat: Horváth Gyula a hivatalokat járta lankadatlanul, Krumholz Ágoston pedig minden követ megmozgatott, hogy a sajtóban életben tartsa az eltolás témáját. Csak néhány hétbe telt, és arról adtak hírt a lapok: kész odébb helyezni a Dohány utcai zsinagógát, a várbeli Miniszterelnökséget, a Károlyi-palotát, a régi Városházát, valamint két és fél méterrel megemelné a vízivárosi Szent Anna plébániatemplomot is. A hetek azonban szaladtak, és július 2-án úgy határozott az óvatos közgyűlés, hogy a próbaakciót a következő évre halasztja. De a vállalkozók ezt nem hagyták annyiban, a hónap végére kijárták az építési engedélyt, Friestedt Dorottya utcai székhellyel betéti társaságot jegyeztetett be Budapesten, augusztus végére pedig a Chicagóból hozatott szakemberek és eszközök is megérkeztek a brémai kikötőbe. Ám hiába: Hindy Kálmán iskolaszéki elnök fellebbezésére Széll Kálmán mint belügyminiszter megsemmisítette a közgyűlés jóváhagyó döntését. Indoklásában arra hivatkozott, hogy az iskolaévnek el kell kezdődnie, a számítások szerinte elnagyoltak, és azt sem tudni, az eltolás után hogyan pótolják a pincében elhelyezett régi tornatermet.
Bár az ősz során elkészült újabb számítások még mindig megtakarítást mutattak ki az eltolás oldalán, tavasszal pedig a közgyűlés újabb engedélyt adott, és azt a miniszter is jóváhagyta, sőt közben Friestedt módszerével a Ligetben megemelték a Közlekedési Múzeum megbillent kupolás főépületét, 1900. július 29-én már az volt a hír, hogy Friestedt eltűnt. Hiába szólította fel a hatóság az újabb biztosíték letételére és a szerződés aláírására, már rég elutazott Budapestről. Csalódottságában veszni hagyta addigi – állítólag – 60 ezer forintos befektetését is. Miközben a főváros nekilátott az iskola lebontásának és az új felépítésének – 160 ezer forintba került ugyan, de nézzék meg, milyen jól sikerült: ott áll ma is az Ipar utca sarkán -, azért még sor került néhány levezető ütésváltásra. Horváth Gyula chicagói műépítészről például kiderült, hogy húsz évvel korábban még ügyvéd volt Pesten, majd némi csalás és sikkasztás vádja elől elszökött a tengerentúlra, és borkereskedési ügynökként várta meg bűnei elévülését. Krumholz Ágostonról pedig az Építészeti Szemle szerkesztője, Bobula János (aligha véletlenül: Friestedt egy korábbi megbízottja) szedte le a keresztvizet mint „magyargyűlölő gráci németről”. A Rákóczi úti Athenaeum palota tervezője egy idő után meg is elégelte a dolgot, és visszament Bécsbe August Krumholznak. Budapest szegényebb lett egy látványossággal, ez kétségtelen. De ami azt illeti, az elsőség amúgy sem lett volna a miénk. A bajor királyi államvasutak már 1897-ben eltolatta 112 méterrel az aschaffenburgi pályaudvar egyik kétemeletes terméskő épületét. A művelet olyan jól sikerült, hogy még a becsukott üvegablakok sem repedtek meg közben.
Szerző

A szavazó

Publikálás dátuma
2020.06.27. 15:50

Fotó: Zagyi Tibor / Népszava
"Elengedték a kezét. Ennyi év után. Nem ezt érdemelte."
Z. csütörtökön elkezdett aggódni. Már csak három nap. Igen vagy nem? Egyszerűen nem értette. Több mint egy hónappal ezelőtt kihirdették, a várost is kiplakátozták, de azóta sem hallott semmit, csak azt, hogy el kell menni. Na jó, könnyű azt mondani. Nem csak el kell menni, hanem ha az ember ott van, akkor be is kell menni. És akkor ott van az a cédula, amin ikszelni kell. Igen vagy nem. De igen vagy nem? Mi lesz, ha... Ki se merte mondani. Aztán elhessegette a nyugtalanító gondolatot, addigra biztos kiderül. Felöltözött és szokásos sétájára indult. A tavaszi napsütésben a friss illatokat megkönnyebbülten szívta magába, szinte fel sem tűntek már a rikító vörös hirdetések: „Ne maradjon otthon! Ön dönt!”. Nem fog otthon maradni. Különben is holnap jön a szokásos pénteki reggeli interjú Vele, ott Ő majd bizonyosan be fogja jelenteni. Péntek reggel azért kicsit előbb ébredt, és jóval kezdés előtt bekapcsolta a rádiót. A hírek után szinte nem is figyelt az időjárás-jelentésre, alig várta, hogy végre kapcsolják a tájékoztatót. Figyelmesen végighallgatta, Ő minden témáról beszélt, említette a heti sikereket, eredményeket is, de csak nem akart szólni a szavazásról. Aztán a legvégén mégis kiemelte, mennyire fontos lesz ez a vasárnap, ismét kérte, mindenki menjen el és szavazzon, igen vagy nem. Aztán vége. Ennyi. Ennyi? Nem hagyta nyugodni a dolog, nem bírt a lakásban tovább maradni, kiment az utcára, és céltalanul kódorogni kezdett. Megpróbálta kiszellőztetni az agyát, de nem sikerült. Most már szinte provokatív módon vigyorogtak rá a hirdetések: „Ne maradjon otthon! Ön dönt!” Nem! Ez félreértés, itt valami hiba van. Éjjel alig tudott aludni. A szombati újságban biztos benne lesz. Hajnali négykor odaült az ablak elé, az újságost leste. Tudta, hogy csak hat óra körül szokott érkezni, de már most türelmetlenkedett. Hol késlekedik ez az alak? Látatlanul is átkozni kezdte, biztos szándékosan játszik az ő idegeivel, vagy biztos összejátszik azokkal, hogy őt megzavarják. A két óra csigalassúsággal telt el, míg a hajnali pírban megpillantotta a halkan suhanó biciklit. Ez nem lehet más, mondta magában, és papucsban, köpenyben lerohant a lépcsőházban. Az újságos még a névtáblákat böngészte, amikor rámordult. Hol a Nemzetszavám? A szerencsétlen kihordó nem szokta meg, hogy ilyenkor egyáltalán emberekkel találkozzon, legalábbis kutya nélkülivel, így majdnem elejtette az újságokat, de aztán engedelmesen odanyújtotta Z. felé a kért lapot. Ő kikapta a kezéből és a lépcsőfokokat kettesével szedve visszarohant a lakásba. A címlapon semmi. Kezdett remegni a keze. A másodikon semmi. Kezdett izzadni. Aztán harmadik, negyedik oldal, már a kultúra rovatot is átböngészte, a sporthíreknél nyögött, majd az időjárásnál hangosan felüvöltött. Semmi! Ez gyanús. Na, a hátlapon öles hirdetés, a kormányé! Ez az. És mégsem. Megint semmi csak a szokásos „Ön dönt”. Z. kezdte úgy érezni, cserben hagyták. De ezt immár nem nyeli le. Ezt most számon kéri, vele nem lehet játszani. Dühösen elindult a kerületi pártközpont felé. Most beolvas nekik. Az épület előtt többen sürgölődtek, székeket, asztalokat, hangszórókat hordtak be, kint meg egy nagy kivetítőt próbáltak felállítani.
„Mi folyik itt?” – kérdezte önkéntelenül.
„Előkészület a holnapi eredményváróra” – vetette oda neki egy rózsaszín anorákos aktivista. Aztán meglátta kerületi elnököt.
„Szervusz” – mondta kissé zavartan.
„Bocs, nem érek rá, sok a dolog.”
„A holnapi miatt, igaz?
„Igaz.”
„És..." – kezdte Z. dadogva – "te tudod, ugye? Mármint te már biztosan tudod, nem?”
„Mit? Á, csak nem az eredményre gondolsz? Dehogy.” – csóválta fejét az elnök.
„Nem, én csak, hát hogy mi is a dir..." – éppen kimondta volna, hogy „direktíva”, de aztán észbe kapott. Ezt a kifejezést jó harminc éve nem használta, de most mégiscsak majdnem kicsúszott.
„Hogy, hogy, mire is, vagyis hogy igen vagy nem?” – szakadt ki belőle megkönnyebbülten.
„Megmondták, te döntesz! Mennem kell.” – jött a válasz. Z. leforrázva állt, nem tudta, a kétségbeesés vagy inkább csalódottság lett-e úrrá rajta. Elengedték a kezét. Ennyi év után. Nem ezt érdemelte.
Lehajtott fejjel indult hazafelé. Nem bírt az indulataival. Betért az első kocsmába. Zárórakor a csapos enyhe taszigálással próbálta távozásra ösztökélni az erősen tántorgó Z.-t, aki ekkorra már tucatnyi érzelmi fokozaton és majdnem ugyanannyi felesen is túl volt. Hazatérve megnyitotta a zuhanyt, a fejét alá tette. Aztán csomagolni kezdett.
Vasárnap délelőtt a hírekben bemondták, hogy a szavazás elindult és rendben zajlik. Valamint azt is, hogy egy határsértőt értek tetten a keleti szakaszon. Szemtanúk szerint az illető szemlátomást zavart elmeállapotban egy kombinált fogóval próbálta átvágni a kerítést. Az innenső oldalról… 2020
Témák
szavazás

A legújabb vers

Publikálás dátuma
2020.06.27. 14:24

Fotó: Kádas Tibor / Fortepan
Kórház. Hiszen ott végzi mindenki. Vagy a legtöbb – volt – ember. Én is majd egyszer – gondolta a fiatal újságírónő, és megborzongott. Bár hűvös volt itt az éterszagú folyosón, egyszerre verejtékezni kezdett. Gusztusos piros kabátját levette, és a hóna alá csapta, de olyan ügyetlenül, hogy az lepottyant a csempe nagy kockáira. Hárman ültek a folyosón, az ablak alatti székeken, s a felhők között átderengő gyér napsütésre fordították arcukat. Két szemüveges férfi meg egy kopasz. Mindhárman pizsamában. A nő tétován megállt, visszafordult, majd újra az előző irányt választotta. A szemüvegtelen kopasz ránézett: - Nem tudok segíteni? - De…, talán… Keresek valakit, hátha ismerik. Zelk… Zelk Zoltán. Azok hárman egymásra néztek. Nem mondott semmit nekik ez a név. - Olyan, olyan… - Nem tudta elmondani, hogy néz ki. Végül azt mondta, amit régebben gondolt róla, amikor a költő még ép volt. - Mint egy cigányprímás… Olyasmi. De nem az. - Itt nincs semmilyen muzsikus – rázta a fejét az egyik szemüveges. Nyilván a legostobább. A nő legyintett, indult volna tovább, de a kopasz megállította. - Nem az a költőféle? - De igen – bólintott lelkesen a csinos kis újságírónő. – Őt keresem. – És magyarázkodva hozzátette. – Interjút szeretnék vele… - Na hiszen! – vinnyogott a magasabb szemüveges. – Itt a kórházi ágyon? - Nem lehetett pontosan tudni, mire gondolt, de hogy az interjú szót sose hallotta, az biztos volt. A kopasz a jobb kezének mutatóujját rendeltetésszerűen használta: - Ott, jobbra. A kétágyasban. - Köszönöm! Az, hogy csak kétágyasban fekszik a költő, kissé megnyugtatta. Akkor legalább nem figyelhetik olyan sokan, kevésbé jöhet zavarba. De így is eléggé zavarban volt, hiszen rajongója volt Zelk verseinek. Még iskolás korában megfogta a kötelező gyerekvers. A fazék víznótát fütyül. Ez már akkor is tetszett neki. És az is, hogy "Meg is hal egy kis bogár, mégse szomorú". Emlékezett, ettől ő lett annyira szomorú, hogy amikor az osztályban el kellett szavalnia a megtanult verset, mindig elsírta magát. Az ajtó egy picit nyitva volt, nyilván, hogy kapjon egy kis levegőt a szellőzetlen betegszoba. Aztán belépett. Az ajtó takarásában háttal hevert valaki, a fal felé fordulva. A költő az ablak előtti ágyon feküdt. Mellette infúziós állvány, a folyadék a bal karjába csöpögött. - Jó napot – krákogott a lány, és tétovázott, hogyan szólítsa meg a költőt. – Jó napot, Mester. Zelk arra fordította a fejét. - Mester? Ugyan már! Maga az az újságíró, akit jeleztek nekem? - Igen… én vagyok. Blanka. – A teljes nevét mondta, de a családnevét úgy elmotyogta, hogy talán még maga se ismerte föl. - Akkor jöjjön, üljön le ide – mutatott a kerek hokedlire Zelk. – Mindjárt lefolyik ez a szar… Szar? Így beszél egy poéta? Blanka kicsit elpirult. Levett kabátját a mosdócsap melletti fogasra akasztotta. Aztán engedelmesen leült, ahogy a költő parancsolta, és elővette noteszét, tollát. - Hogy van? Zelk mintha elmosolyodott volna. Most látszott, mennyire más, mint fényképeken, filmen. Összezsugorodott? - Már csak az tart életben, az a vers, mit holnap kell megírnom, talán olyan lesz mint az első, ami kallódó cuccaimmal örökre elveszett. De szép! – gondolta a lány. Csak nem vers ez is? A költő kitalálta a gondolatait. - Ezt nemrég írtam. Fejben. Az én versem mindig fejben születik. Csak akkor írom le, ha kész. Folytassam? - Igen – lelkesedett föl Blanka. – Leírom. - Jó… Lement az infúzió… Nővér! Piroska! Az újságírólánynak helyet kellett adnia, hogy a gömbölyded kis nővérke kiszedje a tűt a költő karjából. Aztán visszaült, figyelt. - Formás segge van ennek a Piroskának – mondta Zelk, ettől a lány megint zavarba jött. Neki a költő éteri lény volt, nem is értette ezt a köznapi beszédet.
- Nem emlékszem egyetlen szavára sem, csak arra, hogy fehér volt, fehér volt, mint a januári szél. Ide most tegyen gondolatjelet, és akkor új strófa, na, szakasz… szóval sorköz. – A lány most vette észre, hogy ez a vers folytatása, hát gyorsan leírta, és várta a többit. Jött is.
- S arra, hogy szomorú volt, szomorú mint a hajnal, mikor munkára költi a szegényeket… - Jaj, ez nagyon szép - suttogta Blanka. - Ugye? Töltene nekem egy kis vizet? - Persze. Az éjjeliszekrényen kis kancsóban citromos víz volt. A költő felült, mohón itta. - Mindig kiszárad a szám az infúziótól. Meg egyébként is. Levegőtlen itt az egész. - Ugye, maga fiatalon nagyon szegény volt, Mester? - Hagyja már ezt a mesterezést, nagyon utálom. Igen, szegény voltam. És zsidó. Egy szegény kis zsidó. A Zelkovits gyerek Érmihályfalváról... Aztán megint szegény lettem. - Hogyhogy? - A börtön után. Irén meghalt, el se temethettem. A lakást pedig elvették. - Ó, a Balázs utcában az a kis lakás… - Szépséged ismeri a versemet? - Majdnem kívülről tudom. nagyon-nagyon szeretem, Mes… A költő megakasztotta: - Szólítson inkább Zoltánnak. - Köszönöm, Zoltán. Akkor a Sirályról. Hogy keletkezett? - Igazán érdekli? Elmondtam egy párszor, de igazán senki nem hitte. Mentem az utcán. Ahogy írtam is, sehova. Mert nem volt hova mennem. Mondom, a börtön után… És elhatároztam, hogy írok egy szürrealista verset. Csak úgy… A kezdő sorom, illetve a kezdő szakasz már megvolt. Ahhoz akartam írni. - Vak szemgödör. Halott sirály. Kiholt a tenger: medre már vak szemgödör. Halott sirály lelke vijjogva visszaszáll. - Köszönöm – és a költő szemében könny csillogott. – Igen, ennyi volt, és ebből már ösztönösen jött a többi. Csak le kellett írni. - Csak – nézte az idős beteget az újságírólány. - Kérdez még, szépségem? - Persze – kapott észbe a vendége, és megbillentette a golyóstollát. - Amikor ment az utcán se ide-se oda, hol lakott? - Nagy nehezen hozzájutottam egy kis lakáshoz Budán, a Batthyány tér közelében. Na, az érdekes dolog volt. A Cini, a Karinthy Cini. Szeretem, pedig nagyon gonosz tud lenni, ha viccről van szó. Képzelje, föladott egy apróhirdetést az én nehezen kikuncsorgott telefonom számával, hogy szoba nőnek kiadó. És jöttek a hívások. Szerencsétlenek, magányosak. Olyan is, aki albérleti szobáért magát is felkínálta volna. Illetve kínálta is. De megbosszultam ám! Én is föladtam egy aprót… Kutyát veszek… Ciniék címével. Ménesi út. A következő héten Cininek több tucatnyian telefonáltak, hogy megmutatnák az eladó kutyájukat. Meg vitték is… Napokig rengeteg kutya ugatott a Ciniék ablaka alatt. Zelk kicsit fölnevetett, alig hallhatóan, de elfáradt. Becsukta a szemét. - Bocsásson meg, kislány. Csak egy kicsit pihenek. Maradjon itt! A lány, egy hetilap pályakezdő munkatársa, megilletődötten ült a kis székféleségen, és kinézett az utcára. A kopár fákon varjak pihegtek, de felhangzott egy cinke gyöngéd füttye is, aztán elnyomta a távolabbi villamos zöreje. Blanka, aki inkább Biankaként jegyezte írásait, mert úgy előkelőbbnek érezte, most elfordult az ajtó mellett fekvő beteg felé. Riadtan látta, amint az kitakarózott, hogy bilincs köti össze a két kezét. Most értette meg, hogy miért ült kint a folyosón egy smasszerruhás pasas. - Na, mi van? – fordította oda a fejét a beteg. – Nem látott még elítéltet? Szerintem ugyan rab vagyok, de a költő haverom – a másik ágy felé bökött az állával – ilyen finoman mondja. Hogy elítélt. - Haverja? - Ja, hát összehaverkodtunk. Ő is sittes. Higgye meg, kishölgy vagy asszony, mindenkinek megvan ott a téglája. Mindegy, hogy úriember vagy utcai vagány, mindenki lehet börtöntöltelék. Bűnöző! Ugye, Zoli bácsi? Zelk felriadt. - Igen – nézett a másikra, majd csodálkozva a lányra. De úgy, mintha még nem látta volna és nem értené, hogy is kerül ide. - Hugyoznom kell – mondta az elítélt, és kikiabált: - Altábornagy úr, hugyoznom kell… Jöjjön már, mert bepisálok… Az őrködő tizedes megjelent az ajtóban. - Jól van, hallgasson már el! Amikor kettesben maradtak, a költő bocsánatkérően mondta: - Rendes fiú ez… Jól megvagyunk. Kár, hogy holnap már visszaviszik… Aztán váratlanul témát váltott. – A Sirály… Képzelje, volt két sor, amit nem engedtek megjelenni. Nem láthattam holt arcodat, kifosztották a gyászomat. Mert kifosztották. Nem lehettem ott a feleségem temetésén. Csak így jelenhetett meg először: nem láthattam holt arcodat, nem láthattam holt arcodat. Ugye, érzi a különbséget? - Érzem – bólintott a lány, és picit elfordult, ne lássa a beteg költő, hogy könnyezik. De összeszedte magát. – Maga is úgy érzi, hogy költőnek született? - Dehogyis… Gyereknek születtem. - Jó… Hogy lett költő? - Ez buta kérdés, szépségem… Mondjam azt, hogy egyszerűen jött? - Mondja – sóhajtott Blanka-Bianca. - De elmesélem, ha maga elmondja, hogy lett ilyen szép! - Mondjam, hogy egyszerűen jött? – mosolyodott el a lány. A beteg költő sápadt arcára kis pír költözött. Mintha jobban lenne, konstatálta. Egy szép hölgy jelenléte többet ér húsz infúziónál. Kicsit fölemelkedett. - Megigazítaná a párnám? A lány készségesen segített, bár ügyetlennek érezte magát. A költő fölé hajolt, aki feltűnő szenvedélyességgel itta be a finom parfüm illatát. A női illatot. - Ha most egészséges lennék, magamra húznám. – És megcsillant fáradt szeme, mikor látta, hogy a lány elpirul. – Bianka, ugye? Volt egy ilyen nevű ló a galoppon. Sok pénzt tettem rá. Ő meg tett rám. Bianka nem sértődött meg, amiért egy lóhoz hasonlították, sőt… - Sok pénzt vesztett a lovin? Tudom, hogy szenvedélyes lóversenyes. - Vesztettem. De többet nyertem… Kaptam állandó belépőt a Lóverseny Vállalattól. Eladtam, visszamentem hozzájuk, azt mondtam, elvesztettem a bérletet. Kaptam másikat. Persze eladtam megint. – A költő úgy nevetett a csínyjén, mintha egészséges lenne.
- Egyszer majd én is kimegyek a lóversenypályára. Fülembe súgja Krúdy úr: Az ötös lovat játssza. Na, ebben a versemben megírtam a szerencsémet. A szép álmot. Ha nyertem néha, nem volt jó. A vesztés után, üres zsebbel mindig vers született. Mert nemcsak a rím szülte a verset, hanem a pech is. Érti ezt? - Azt hiszem. - Szóval megkaptam az élettől minden jót. Szükséglakást, börtönt és másfél Kossuth-díjat. - Másfelet? - Igen – kuncogott Zelk. – Mert az egyiket megosztva kaptam Kuczka Péterrel. Vagy Kónyával? Most hirtelen… Lehunyta a szemét. – Elfárasztott, Bianka. - Jöjjek máskor? Holnap? - Jó, nem bánom. - Mond még nekem azért egy verset? - Egy kétsorost, rendben? Seggem alatt ágytál, faszomban katéter, Csoda-e, ha nem ízlik sem élet, sem étel? Maga szerint ez vers? - Szerintem igen – vont vállat Blanka, és megsimogatta a költő hideg arcát. – Akkor még visszajövök. Még nem fejeztük be. - Magáról fogok álmodni – felelte Zelk, és fektében kezet csókolt a lánynak. – Remélem, valami kéjeset, hogy vers legyen belőle.
Szerző
Témák
Zelk Zoltán