A legújabb vers

Publikálás dátuma
2020.06.27. 14:24

Fotó: Kádas Tibor / Fortepan
Kórház. Hiszen ott végzi mindenki. Vagy a legtöbb – volt – ember. Én is majd egyszer – gondolta a fiatal újságírónő, és megborzongott. Bár hűvös volt itt az éterszagú folyosón, egyszerre verejtékezni kezdett. Gusztusos piros kabátját levette, és a hóna alá csapta, de olyan ügyetlenül, hogy az lepottyant a csempe nagy kockáira. Hárman ültek a folyosón, az ablak alatti székeken, s a felhők között átderengő gyér napsütésre fordították arcukat. Két szemüveges férfi meg egy kopasz. Mindhárman pizsamában. A nő tétován megállt, visszafordult, majd újra az előző irányt választotta. A szemüvegtelen kopasz ránézett: - Nem tudok segíteni? - De…, talán… Keresek valakit, hátha ismerik. Zelk… Zelk Zoltán. Azok hárman egymásra néztek. Nem mondott semmit nekik ez a név. - Olyan, olyan… - Nem tudta elmondani, hogy néz ki. Végül azt mondta, amit régebben gondolt róla, amikor a költő még ép volt. - Mint egy cigányprímás… Olyasmi. De nem az. - Itt nincs semmilyen muzsikus – rázta a fejét az egyik szemüveges. Nyilván a legostobább. A nő legyintett, indult volna tovább, de a kopasz megállította. - Nem az a költőféle? - De igen – bólintott lelkesen a csinos kis újságírónő. – Őt keresem. – És magyarázkodva hozzátette. – Interjút szeretnék vele… - Na hiszen! – vinnyogott a magasabb szemüveges. – Itt a kórházi ágyon? - Nem lehetett pontosan tudni, mire gondolt, de hogy az interjú szót sose hallotta, az biztos volt. A kopasz a jobb kezének mutatóujját rendeltetésszerűen használta: - Ott, jobbra. A kétágyasban. - Köszönöm! Az, hogy csak kétágyasban fekszik a költő, kissé megnyugtatta. Akkor legalább nem figyelhetik olyan sokan, kevésbé jöhet zavarba. De így is eléggé zavarban volt, hiszen rajongója volt Zelk verseinek. Még iskolás korában megfogta a kötelező gyerekvers. A fazék víznótát fütyül. Ez már akkor is tetszett neki. És az is, hogy "Meg is hal egy kis bogár, mégse szomorú". Emlékezett, ettől ő lett annyira szomorú, hogy amikor az osztályban el kellett szavalnia a megtanult verset, mindig elsírta magát. Az ajtó egy picit nyitva volt, nyilván, hogy kapjon egy kis levegőt a szellőzetlen betegszoba. Aztán belépett. Az ajtó takarásában háttal hevert valaki, a fal felé fordulva. A költő az ablak előtti ágyon feküdt. Mellette infúziós állvány, a folyadék a bal karjába csöpögött. - Jó napot – krákogott a lány, és tétovázott, hogyan szólítsa meg a költőt. – Jó napot, Mester. Zelk arra fordította a fejét. - Mester? Ugyan már! Maga az az újságíró, akit jeleztek nekem? - Igen… én vagyok. Blanka. – A teljes nevét mondta, de a családnevét úgy elmotyogta, hogy talán még maga se ismerte föl. - Akkor jöjjön, üljön le ide – mutatott a kerek hokedlire Zelk. – Mindjárt lefolyik ez a szar… Szar? Így beszél egy poéta? Blanka kicsit elpirult. Levett kabátját a mosdócsap melletti fogasra akasztotta. Aztán engedelmesen leült, ahogy a költő parancsolta, és elővette noteszét, tollát. - Hogy van? Zelk mintha elmosolyodott volna. Most látszott, mennyire más, mint fényképeken, filmen. Összezsugorodott? - Már csak az tart életben, az a vers, mit holnap kell megírnom, talán olyan lesz mint az első, ami kallódó cuccaimmal örökre elveszett. De szép! – gondolta a lány. Csak nem vers ez is? A költő kitalálta a gondolatait. - Ezt nemrég írtam. Fejben. Az én versem mindig fejben születik. Csak akkor írom le, ha kész. Folytassam? - Igen – lelkesedett föl Blanka. – Leírom. - Jó… Lement az infúzió… Nővér! Piroska! Az újságírólánynak helyet kellett adnia, hogy a gömbölyded kis nővérke kiszedje a tűt a költő karjából. Aztán visszaült, figyelt. - Formás segge van ennek a Piroskának – mondta Zelk, ettől a lány megint zavarba jött. Neki a költő éteri lény volt, nem is értette ezt a köznapi beszédet.
- Nem emlékszem egyetlen szavára sem, csak arra, hogy fehér volt, fehér volt, mint a januári szél. Ide most tegyen gondolatjelet, és akkor új strófa, na, szakasz… szóval sorköz. – A lány most vette észre, hogy ez a vers folytatása, hát gyorsan leírta, és várta a többit. Jött is.
- S arra, hogy szomorú volt, szomorú mint a hajnal, mikor munkára költi a szegényeket… - Jaj, ez nagyon szép - suttogta Blanka. - Ugye? Töltene nekem egy kis vizet? - Persze. Az éjjeliszekrényen kis kancsóban citromos víz volt. A költő felült, mohón itta. - Mindig kiszárad a szám az infúziótól. Meg egyébként is. Levegőtlen itt az egész. - Ugye, maga fiatalon nagyon szegény volt, Mester? - Hagyja már ezt a mesterezést, nagyon utálom. Igen, szegény voltam. És zsidó. Egy szegény kis zsidó. A Zelkovits gyerek Érmihályfalváról... Aztán megint szegény lettem. - Hogyhogy? - A börtön után. Irén meghalt, el se temethettem. A lakást pedig elvették. - Ó, a Balázs utcában az a kis lakás… - Szépséged ismeri a versemet? - Majdnem kívülről tudom. nagyon-nagyon szeretem, Mes… A költő megakasztotta: - Szólítson inkább Zoltánnak. - Köszönöm, Zoltán. Akkor a Sirályról. Hogy keletkezett? - Igazán érdekli? Elmondtam egy párszor, de igazán senki nem hitte. Mentem az utcán. Ahogy írtam is, sehova. Mert nem volt hova mennem. Mondom, a börtön után… És elhatároztam, hogy írok egy szürrealista verset. Csak úgy… A kezdő sorom, illetve a kezdő szakasz már megvolt. Ahhoz akartam írni. - Vak szemgödör. Halott sirály. Kiholt a tenger: medre már vak szemgödör. Halott sirály lelke vijjogva visszaszáll. - Köszönöm – és a költő szemében könny csillogott. – Igen, ennyi volt, és ebből már ösztönösen jött a többi. Csak le kellett írni. - Csak – nézte az idős beteget az újságírólány. - Kérdez még, szépségem? - Persze – kapott észbe a vendége, és megbillentette a golyóstollát. - Amikor ment az utcán se ide-se oda, hol lakott? - Nagy nehezen hozzájutottam egy kis lakáshoz Budán, a Batthyány tér közelében. Na, az érdekes dolog volt. A Cini, a Karinthy Cini. Szeretem, pedig nagyon gonosz tud lenni, ha viccről van szó. Képzelje, föladott egy apróhirdetést az én nehezen kikuncsorgott telefonom számával, hogy szoba nőnek kiadó. És jöttek a hívások. Szerencsétlenek, magányosak. Olyan is, aki albérleti szobáért magát is felkínálta volna. Illetve kínálta is. De megbosszultam ám! Én is föladtam egy aprót… Kutyát veszek… Ciniék címével. Ménesi út. A következő héten Cininek több tucatnyian telefonáltak, hogy megmutatnák az eladó kutyájukat. Meg vitték is… Napokig rengeteg kutya ugatott a Ciniék ablaka alatt. Zelk kicsit fölnevetett, alig hallhatóan, de elfáradt. Becsukta a szemét. - Bocsásson meg, kislány. Csak egy kicsit pihenek. Maradjon itt! A lány, egy hetilap pályakezdő munkatársa, megilletődötten ült a kis székféleségen, és kinézett az utcára. A kopár fákon varjak pihegtek, de felhangzott egy cinke gyöngéd füttye is, aztán elnyomta a távolabbi villamos zöreje. Blanka, aki inkább Biankaként jegyezte írásait, mert úgy előkelőbbnek érezte, most elfordult az ajtó mellett fekvő beteg felé. Riadtan látta, amint az kitakarózott, hogy bilincs köti össze a két kezét. Most értette meg, hogy miért ült kint a folyosón egy smasszerruhás pasas. - Na, mi van? – fordította oda a fejét a beteg. – Nem látott még elítéltet? Szerintem ugyan rab vagyok, de a költő haverom – a másik ágy felé bökött az állával – ilyen finoman mondja. Hogy elítélt. - Haverja? - Ja, hát összehaverkodtunk. Ő is sittes. Higgye meg, kishölgy vagy asszony, mindenkinek megvan ott a téglája. Mindegy, hogy úriember vagy utcai vagány, mindenki lehet börtöntöltelék. Bűnöző! Ugye, Zoli bácsi? Zelk felriadt. - Igen – nézett a másikra, majd csodálkozva a lányra. De úgy, mintha még nem látta volna és nem értené, hogy is kerül ide. - Hugyoznom kell – mondta az elítélt, és kikiabált: - Altábornagy úr, hugyoznom kell… Jöjjön már, mert bepisálok… Az őrködő tizedes megjelent az ajtóban. - Jól van, hallgasson már el! Amikor kettesben maradtak, a költő bocsánatkérően mondta: - Rendes fiú ez… Jól megvagyunk. Kár, hogy holnap már visszaviszik… Aztán váratlanul témát váltott. – A Sirály… Képzelje, volt két sor, amit nem engedtek megjelenni. Nem láthattam holt arcodat, kifosztották a gyászomat. Mert kifosztották. Nem lehettem ott a feleségem temetésén. Csak így jelenhetett meg először: nem láthattam holt arcodat, nem láthattam holt arcodat. Ugye, érzi a különbséget? - Érzem – bólintott a lány, és picit elfordult, ne lássa a beteg költő, hogy könnyezik. De összeszedte magát. – Maga is úgy érzi, hogy költőnek született? - Dehogyis… Gyereknek születtem. - Jó… Hogy lett költő? - Ez buta kérdés, szépségem… Mondjam azt, hogy egyszerűen jött? - Mondja – sóhajtott Blanka-Bianca. - De elmesélem, ha maga elmondja, hogy lett ilyen szép! - Mondjam, hogy egyszerűen jött? – mosolyodott el a lány. A beteg költő sápadt arcára kis pír költözött. Mintha jobban lenne, konstatálta. Egy szép hölgy jelenléte többet ér húsz infúziónál. Kicsit fölemelkedett. - Megigazítaná a párnám? A lány készségesen segített, bár ügyetlennek érezte magát. A költő fölé hajolt, aki feltűnő szenvedélyességgel itta be a finom parfüm illatát. A női illatot. - Ha most egészséges lennék, magamra húznám. – És megcsillant fáradt szeme, mikor látta, hogy a lány elpirul. – Bianka, ugye? Volt egy ilyen nevű ló a galoppon. Sok pénzt tettem rá. Ő meg tett rám. Bianka nem sértődött meg, amiért egy lóhoz hasonlították, sőt… - Sok pénzt vesztett a lovin? Tudom, hogy szenvedélyes lóversenyes. - Vesztettem. De többet nyertem… Kaptam állandó belépőt a Lóverseny Vállalattól. Eladtam, visszamentem hozzájuk, azt mondtam, elvesztettem a bérletet. Kaptam másikat. Persze eladtam megint. – A költő úgy nevetett a csínyjén, mintha egészséges lenne.
- Egyszer majd én is kimegyek a lóversenypályára. Fülembe súgja Krúdy úr: Az ötös lovat játssza. Na, ebben a versemben megírtam a szerencsémet. A szép álmot. Ha nyertem néha, nem volt jó. A vesztés után, üres zsebbel mindig vers született. Mert nemcsak a rím szülte a verset, hanem a pech is. Érti ezt? - Azt hiszem. - Szóval megkaptam az élettől minden jót. Szükséglakást, börtönt és másfél Kossuth-díjat. - Másfelet? - Igen – kuncogott Zelk. – Mert az egyiket megosztva kaptam Kuczka Péterrel. Vagy Kónyával? Most hirtelen… Lehunyta a szemét. – Elfárasztott, Bianka. - Jöjjek máskor? Holnap? - Jó, nem bánom. - Mond még nekem azért egy verset? - Egy kétsorost, rendben? Seggem alatt ágytál, faszomban katéter, Csoda-e, ha nem ízlik sem élet, sem étel? Maga szerint ez vers? - Szerintem igen – vont vállat Blanka, és megsimogatta a költő hideg arcát. – Akkor még visszajövök. Még nem fejeztük be. - Magáról fogok álmodni – felelte Zelk, és fektében kezet csókolt a lánynak. – Remélem, valami kéjeset, hogy vers legyen belőle.
Szerző
Témák
Zelk Zoltán

Négy betű: HBB

Publikálás dátuma
2020.06.27. 12:12

Fotó: Urbán Tamás / Fortepan
Nem kis dobás volt negyven éve, hogy a Hobo Blues Band Rolling Stones Blues című dala négy hónapon át a második, majd két egymást követő hónapban az első helyen állt az Ifjúsági Magazin slágerlistáján. A „Hobónak” ugyanis 1980-ban jelent meg az első kis- (majd nagy-) lemeze, igaz, az 1978 őszén alakult brigád már 1979-ben, korong nélkül bevette Budapestet. A zenekar, amelyet énekesével azonosítottak, jóllehet Földes László John Lee Hooker Hobo Blues című száma nyomán nevezte el együttesét – ráadásul a zeneszerző Póka Egon ugyanolyan alapköve volt a bandának, akár maga Hobo –, a nyitó- és a záróbulit is megtarthatta a Budai Ifjúsági Parkban, mert vonzott, mint a mágnes. Korántsem szép szavakkal. „Az országút csavargóinak, az éjszaka fenegyerekeinek zenélünk, a gazemberek bandája vagyunk!” – üvöltözte a színpadról Hobo, és bomlott utána a hallgatóság, miközben a Jövő Mérnöke című lapban így minősítették a „nem vagyok munkás, nem vagyok paraszt”-ra fogékony ifjúságot: „Nagyon szomorú, hogy ennek a társaságnak már hosszú ideje egyetlen tömeges szórakozási lehetősége az ilyen ízléstelen koncert.” Az Omegának mindenesetre megfelelt a zene és a szöveg, mert Kóborék előzenekarnak választották a Blues Bandet 1979 nyarán. A sorozat két pesti előadása a zuglói falakat rengette meg: a Kisstadionban tartott szombat-vasárnapi dupla programon összesen vagy harmincezer ember tombolt. Az együttest felfedezte a slágerlistás Ifjúsági Magazin is, amely már az év februárjában és márciusában – az Express Utazási Irodával közösen – „országos beatturnét” rendezett a P. Mobil, a Mini és a Hobo Blues Band részvételével. A turnénak harminc állomása volt Nógrádmegyertől Dunapatajig, de a rock olyan további fellegváraiban is fellépett a PM-M-HBB trió, mint Galgahévíz, Jászfényszaru, Medgyesegyháza, Kisbér. (Az utóbbi a fizetségre hajazott.) Póka szerint a hetvenes évek végén azért tarolhattak, mert volt egy lyuk, amelyet sikerült betölteniük. „Sokan idegenkedtek a Kati és a Kerek Perec vagy a Neoton világától, s a mi muzsikánkban-szövegeinkben találták meg azt, amit hallani akartak.” (Földes ezt így fogalmazta meg negyven évvel ezelőtt: „A fiatalok a mai popzenét éppúgy elutasítják, mint mi annak idején a hagyományos tánczenét.”) A zenekar basszgitáros lelke hozzáteszi: „Amikor megnyitottuk a klubunkat a Csörsz utcai MOM-kultúrházban, először csupán ötvenen lézengtek a teremben. Aztán százan jöttek, majd hamarosan nem lehetett bejutni. Stimmelt a repertoár. Hobo eleinte csak Rolling Stonest akart. Mondtam, játsszunk Hendrixet és Creamet is.” Az persze egyáltalán nem véletlen, hogy az első és egyetlen kislemez A oldala a Stonest idézi meg: „Fiadnak az Isten nehéz sorsot küld, de ha eljön az idő, gördül mint a kő...” S mindjárt az együttes saját számainak is olyan súlyuk lett, akár a Hey Joe magyarításának. Nyolcvanegyben már filmhőssé is vált a zenekar, jóllehet Földes nem győzte hangsúlyozni, hogy mindennek született, csak rocksztárnak nem. Ha akarta, ha nem, a műfaj legnagyobb hazai bohócai közé emelkedett a szó legnemesebb értelmében, bár talán kevesebb örömöt szerzett a hatóságoknak, mint akkor, amikor még a Rum-pum-pum elnevezésű bohócegyüttes tagjaként nevettette meg a gyerekeket. (Ezért keltett feltűnést, hogy a HBB másfél évtizedes jubileumán a Budapesti Rendőrezred Fúvószenekara is fellépett.) A szövegei pedig amennyire kemények, dögösek és áthallásosak, nemegyszer annyira irodalmiak voltak. Elgondolkodtattak, akár a következő nyilatkozata: „Életem legnagyobb csalódása a rendszerváltás. Ha csak a saját műfajomat nézem, kiderült, hogy – a Beatricét és a Hobo Blues Bandet leszámítva – betiltott lemeze senkinek nem került elő.” Lehet, hogy változatlanul érvényes a „nem vagyok szolga, nem vagyok szabad”, s nem csak az együttes máig ható ereje miatt. Az viszont már csak a múlt vidám emléke, hogy a műsorvezető, aki korábban az Eddát konferálta fel rendszeresen, a régi rutinnal hevítette a közönséget egy Hobo-koncertet megelőzően: „Négy betűt szeretnék hallani! Há-Bé-Bé!”
Szerző

Vírusok, utazók és mesék Jaffától Kaffáig

Publikálás dátuma
2020.06.21. 08:09

Fotó: Népszava
A mese az egy olyan történet, amelyben szerepelnek varázs dolgok - mondta a fiam, akinek az apai dédnagymamája révén rokona volt Benedek Elek. Majd megmutatta az ötödikes irodalomtankönyvét, amiben a nép- és a műmesék mellett már a Harry Potter is tananyag. A tudomány szerint a legelső mesék az ókorban születtek. 

Hamupipőke

III. Thotmesz (uralkodott: i.e. 1479-1425) fáraó hadvezére, Dzsehuti – bizonyíthatóan élt - csak csellel tudta elfoglalni Joppét. A város lakóinak 200 kosárnyi ajándékot küldött, de a kosarakban az ajándékok helyett a katonái voltak. Így lett Joppe, a mai Jaffa (Izrael) az egyiptomiaké. Ezzel a toposszal találkozunk Trója falainál, illetve az Ali baba és a negyven rabló című mesében is. Talán III. Thotmesz uralkodása alatt született A két testvér története is, amiben az erényes ifjú, mint a bibliai József, visszautasítja a csábító asszony közeledését. Ezek után azon sem kell meglepődni, hogy Hamupipőke, akit mindnyájan a Grimm fivérek meséiből ismerünk, „fáraónő” volt. A két fivér, Jacob (1785-1863) és Wilhelm Grimm (1786-1859) miközben meséltek, a német nyelvről és nyelvtanról, valamint a régi germánok mondavilágáról írtak tudományos könyveket, cikkeket. A költő, irodalmár Charles Perrault (1628-1703), a Francia Akadémia tagja, szintén írt meséket és nem csak tudományt. Az ő Cinderelláját 1697-ben ismerték meg azok, akik nem olvasták Sztrabónt. Jézus kortársa, a híres ókori utazó Egyiptomban megcsodálta az akkor már több mint 2500 éve álló gízai piramisokat is. A legkisebbel, Menkauré, görögül Mükerinosz (ur: i.e. 2530-2503) piramisával kapcsolatban azt hallotta, hogy azt a fáraó feleségének, Rhodopisznak építették. A fáraó és Hamupipőke mesébe illő módon találkozott. „Azt regélik róla", írja Sztrabón a Geógraphika című könyvében, "hogy miközben fürdött, egy sas elkapta a szolgálólánytól az egyik cipőjét, s elvitte Memphiszbe, s minthogy a király éppen igazságot szolgáltatott a szabadban, a feje fölé szállva az ölébe ejtette a cipőt.” A lábbeli felkeltette a fáraó érdeklődését a titokzatos lány iránt, aki akkor még hetéra volt, és szétküldte az embereit a birodalomban, hogy keressék meg a viselőjét. A szolgák végül Naukratisz városában rátaláltak Hamupipőkére, akit a fáraó feleségül vett, és a halála után a már említett piramisba temették el. Bár Naukratisz romjai ma is léteznek, mégis Sztrabón elhitt egy olyan története, amit már Hérodotosz (megh. i.e. 425 körül) is megcáfolt. A görög-perzsa háborúk című művében így ír Mükerinosz piramisáról: „Egyes hellének azt állítják, hogy a király szeretőjének, Rhodopisznak a piramisa ez, de tévednek. Szentül hiszem, hogy ezek meg sem tudnák mondani, ki volt Rhodopisz, mert ha tudnák, nem állítanák, hogy ő emeltette a piramist, amelynek építése állítólag sok-sok ezer talantonba került.” Hérodotosztól megtudjuk, a titokzatos hölgy annak a szamoszi Iadmónnak volt a rabszolganője, akinek a híres meseíró, Aiszóposz is a rabszolgája volt. Rhodopiszt Egyiptomban megvette a görög költőnő, Szapphó fivére, majd idővel a szép örömlány megvásárolta a szabadságát. Mindez, ahogy Hérodotosz tudósít, „Amaszisznak az idejében volt…”. Amaszisz fáraóból a történelem kettőt ismer, de „szerencsénkre” az egyik az i.e. XVI. században uralkodott. II. Amaszisz vagy II. Jahmesz (ur. i.e. 570-526) katonaként került a trónra. Uralkodása egybeesett a Perzsa Birodalom felemelkedésével, ezért Egyiptomnak létérdeke volt a jó kapcsolatok ápolása a görögökkel. Az egyiptomi görög kolónia központja Naukratisz volt, és a görög-egyiptomi szálakat erősítendő, II. Jahmesz egy görög nőt is feleségül vett. 

Ezeregy fabula

Indiából indult hódító útjára az Ötös Könyv, a Pancsatantra, amit szintén egy komoly férfi, egy brahman (hindu pap) állított össze. Annak ellenére, hogy a legtöbb mese állatmese, az epikai mű valójában egy fejedelem tükör, azaz arról is szól, hogy milyennek kell(ene) lenni(e) az igazságos uralkodónak. Mivel az állatok függetlenek a tértől és az időtől, ezért a meséket mindig, mindenki a maga korának megfelelően értelmezheti. A végleges formáját az i.sz. II-III. században elnyert szanszkrit bölcsességet a VI. században perzsára (pehlevi) fordították. Ezt a perzsa születésű Ibn al-Mukaffa (megh. 757) arabra fordította Kalíla és Dimna címen, majd a szír, görög, és héber fordítás után, egy keresztény hitre tért zsidónak köszönhetően a XIII. században már latinul is olvasható volt. A történetek komolyságát jelzi, a címben nem a két sakál neve szerepel, ugyanis Kalíla és  Dimna sakálok voltak, hanem: Az emberi élet könyvára. „Találkozott egyszer Kína, India, Perzsia és Bizánc uralkodója, és mindnyájan elmondtak egy kalimát, azaz egy tanulságos történetet.” 1570-ben elkészült az angol fordítása is, és a költő, meseíró La Fontaine (1621-1695) is megírta, nem csak Aiszóposz fabulái inspirálták. Zarándokok mennek Canterburybe, és az út során különböző történetekkel szórakoztatják egymást a költő, filozófus, Geoffrey Chaucer (1344-1400) Canterbury mesék című könyvében. Zarándokok, ugyanis az emberiség történelmében évezredeken át csak ők, a diákok, a katonák, és a kereskedők utaztak. A zarándokok és a diákok azért indultak el, hogy önmagukat egy magasabb testi-lelki-szellemi szintre emeljék, a katonák és a kereskedők pedig az anyagi javakért. A gyarmatosítás korában elindult az arisztokrácia, és a XIX. század végén, abban az időben amikor megjelent Verne 80 nap alatt a Föld körül című regénye (1873) elkezdődött az a fajta utazás, amiből a XX. század második felében megszületett a tömegturizmus. Ezzel az életmóddal már nem tudja felvenni a versenyt az általános és középiskolák osztálykirándulása, ami még ragaszkodik a tradícióhoz, a lélek és a szellem műveléséhez. A gyarmatbirodalmak megszűnése után néhányan párhuzamot véltek felfedezni a népüket elnyomó katonák, és az újonnan érkező turisták között. Miért? Mert a katonák fegyveres hadoszlopa után jöttek a turisták fegyvertelen hadoszlopai. Mindkét sereget az érkezési helyről jól megszervezett logisztikával szállítják a laktanyákba, a szállodákba, és a helyiektől gyakran hermetikusan elzárt turistaparadicsomokba, compoundokba. És ott, a falakon belül az idegenek élik a maguk megszokott életét, nem törődve a külvilággal. Néhány vezetőt – tisztek, idegenvezetők - leszámítva a két közösségre nem jellemző, hogy beszélnék a helyiek nyelvét, nem ismerik azok kultúráját, vallásait, szokásait. Mindkét tábor rendszeresen portyázik, a saját jól megszokott, bejáratott útvonalain, és csak azokkal a helybéliekkel tartja a kapcsolatot, akikre szüksége van. Elvárják, hogy a helyiek alkalmazkodjanak hozzájuk, kiszolgálják őket még akkor is, ha ez ellenkezik a helyi szokásokkal, vallásokkal. Mindkét közösségben sokan lenézik a helyieket, és csak eszközt látnak bennük a céljaik eléréséhez. A hírekből tudjuk, napjainkra már sok európai ország és város is megelégelte a turisták invázióját, illetve a koronavírus is otthon maradásra készteti az utazó tömegeket. 

Kór-történetek

De nem a mostani járvány a legelső Európai történelmében, a VI. században még a Selyemúton érkezett a pestis Európába. A XIV. századra viszont megváltozott Ázsia politikai térképe, és a Selyemút egyik legnagyobb haszonélvezői az iszlám vallásúvá vált mongolok lettek. Mivel a keresztes hadjáratok miatt a kereszténység és az iszlám, valamint a mongol és nem-mongol muszlim államok közötti kapcsolatok megromlottak, ezért a Selyemút kelet-nyugati forgalma lecsökkent, és a kereskedők már nem utaztak, hanem inkább kereskedelmi kolóniákat alapítottak. A mai Feodoszijában a Fekete-tenger partján genovaiak is éltek. A tatárok megpróbálták elfoglalni a várost, de az ostromlók között kitört a pestis, Kaffa megmenekült. Bosszúból az ostromlók, a pestisben meghaltak holttestét katapulttal belőtték a városba. Van, aki úgy tudja, hogy a tatárok „kipcsakok” voltak, más szerint csak a seregek vezetője, Dzsani bég volt kipcsak, a katonái pedig „Tartar”-ok voltak. Bár az sem biztos, hogy a támadók tatárok voltak, a tudomány szerint maguk a genovaiak fertőzték meg az általuk is lakott várost. A tudósok között abban konszenzus van, hogy az ázsiaiak katapultot használtak, de az egyik tudós (direkt a szóismétlés) szerint mindez „kaptapulttal” történt. Tény, a XIV. századi pestisjárvány a mai Kínából indult, de a muszlim mongolok miatt, mivel blokkolták az Európába irányuló kereskedelmet, a betegség megragadt Közép-Ázsia pusztáin. A legelső európai áldozatok a mongol-orosz birodalom határán élő oroszok voltak, majd Kaffából a pestist a genovai kereskedők hozták el Európába. Miután a „fekete halál” végigpusztította Európát, észak felől, Észak-Európából visszatért az oroszokhoz. Aki megtehette, a halálos kór elől az önkéntes karantént választotta, és elővette a perzsa orvosok receptjeit. Az iszlám világ bölcsei közül egyesek annyira ismertek voltak Európában, hogy a neveiket még latinra is lefordították. A perzsa orvos, Rázi (Rázes, megh. 925) elsőként írt a himlőről, és a kanyaróról. A fertőzések megelőzése végett a kézmosást és a szappan (arabul szábún) használatát ajánlotta, a sebek fertőtlenítésére pedig az alkoholt (arabul kuhul, névelővel al-kuhul, azaz az alkohol). Szappanból bőven volt választék, a selyemút mellett fekvő Mardin városa az olajbogyóból készült kencéiről volt híres, míg a szintén törökországi Safranbolu pedig, ahogy az a nevéből is következik, a sáfrányból készített termékekről. Ibn Szína (Avicenna, megh. 1037), akinek az orvosi könyvéből évszázadokon át tanultak az európai egyetemeken, a fertőző betegeket negyven napra elkülönítette. Az arab 40 (al-arbaún) szót a velencei kereskedők olaszra fordították: quarantena, azaz karantén. A „fekete halál” tombolásának idejében született meg Boccaccio (1313-1375) híres műve a Dekameron. A hét nő, és a három férfi olyan, nem csak pajzán történetekkel szórakoztatta egymást, amelyekben a Kalíla és Dimna, valamint a Pancsatantra is megjelenik. Kolumbusz Kristófot nem érdekelték az arab mesék, őt inkább a földrajztudomány vonzotta. Szicíliában, II. Roger (1194-1250) udvarában dolgozott az arab földrajztudós, al-Idríszi, akinek a világtérképe, a Tabula Rogeriana és a hozzá írt magyarázata nem csak az Atlanti-óceánt ábrázolta, hanem a Magyar Királyságot is. A Duna (Nahr Danú) mellett látható a térképen Sopron (Sabruna), Esztergom (Asarkuna), és Benura, azaz Buda is. A genovai születésű Kolumbusz 1492-ben érkezett Amerikába. És véget ért a prekolumbán Amerika történelme, mert a konkvisztádorok között "kórkvisztádorok" is voltak. A kanyaró, a himlő mellett az őslakosokra még azok a betegségek is halálos veszélyt jelentettek - influenza -, amelyekből az európaiak már felgyógyultak. Így ért véget a maják, az aztékok, és az inkák legendás birodalma és civilizációja, amelyek talán még ma is léteznének, ha sokan nem hitték volna el az Eldorádóról szóló mesét. A hírekből tudjuk, Dél-Amerika őslakosait a koronavírus, korunk pandémiája veszélyezteti. 1514-ben portugál hajók eljutottak Kínába, és a nyugodt utazás biztosítása véget elfoglalták a Hormuzi-szorost is. Az 1600-ban alapított Brit Kelet-indiai Társaság katonai kolóniát alapított Iszfahánban, Perzsia (Irán) akkori fővárosában, és a nyugodt utazás biztosítása véget segítettek a sahnak kiűzni a portugálokat a Hormuzi-szorosból (1622). A Francia Kelet-indiai Társaság megbízásából érkezett Keletre Antoine Galland (1646-1715) az Ezeregyéjszaka első európai fordítója. Már hét kötete megjelent, amikor Galland Szíriában találkozott egy maronita keresztény szerzetessel, aki elmesélte neki az Aladdin és a csodalámpa, valamint az Ali baba és a negyven rabló című meséket. Viszont ezeket a történeteket egy arisztokrata nő, „Seherazádé” mondja el. Az egyik első magyar mesegyűjtőnek, Gaál Györgynek (1783-1855) egy idős közvitéz sztorizgatott. A történetek 1822-ben németül, 1857-ben pedig magyarul is megjelentek, de ezt a folklorista, fordító, könyvtáros már nem élhette meg, az Oszmán Birodalomból már betegen tért haza. Oda azért utazott, hogy meglátogassa a fiát, Gaál Gusztávot (1816-1862), aki 1849 után a mesés Keletet választott a száműzetése színhelyéül. Veli bég, mert időközben a magyar orvos felvette az iszlám vallást, az isztambuli Orvosi Akadémián tanított, majd Boszniába utazott, amikor kitört a kolerajárvány. Szarajevóban halt meg.
Témák
koronavírus mese