Zelk Zoltán;

2020-06-27 14:24:00

A legújabb vers

Kórház. Hiszen ott végzi mindenki. Vagy a legtöbb – volt – ember. Én is majd egyszer – gondolta a fiatal újságírónő, és megborzongott. Bár hűvös volt itt az éterszagú folyosón, egyszerre verejtékezni kezdett. Gusztusos piros kabátját levette, és a hóna alá csapta, de olyan ügyetlenül, hogy az lepottyant a csempe nagy kockáira. Hárman ültek a folyosón, az ablak alatti székeken, s a felhők között átderengő gyér napsütésre fordították arcukat. Két szemüveges férfi meg egy kopasz. Mindhárman pizsamában.

A nő tétován megállt, visszafordult, majd újra az előző irányt választotta.

A szemüvegtelen kopasz ránézett:

- Nem tudok segíteni?

- De…, talán… Keresek valakit, hátha ismerik. Zelk… Zelk Zoltán.

Azok hárman egymásra néztek. Nem mondott semmit nekik ez a név.

- Olyan, olyan… - Nem tudta elmondani, hogy néz ki. Végül azt mondta, amit régebben gondolt róla, amikor a költő még ép volt.

- Mint egy cigányprímás… Olyasmi. De nem az.

- Itt nincs semmilyen muzsikus – rázta a fejét az egyik szemüveges. Nyilván a legostobább.

A nő legyintett, indult volna tovább, de a kopasz megállította.

- Nem az a költőféle?

- De igen – bólintott lelkesen a csinos kis újságírónő. – Őt keresem. – És magyarázkodva hozzátette. – Interjút szeretnék vele…

- Na hiszen! – vinnyogott a magasabb szemüveges. – Itt a kórházi ágyon? - Nem lehetett pontosan tudni, mire gondolt, de hogy az interjú szót sose hallotta, az biztos volt.

A kopasz a jobb kezének mutatóujját rendeltetésszerűen használta:

- Ott, jobbra. A kétágyasban.

- Köszönöm!

Az, hogy csak kétágyasban fekszik a költő, kissé megnyugtatta. Akkor legalább nem figyelhetik olyan sokan, kevésbé jöhet zavarba. De így is eléggé zavarban volt, hiszen rajongója volt Zelk verseinek. Még iskolás korában megfogta a kötelező gyerekvers. A fazék víznótát fütyül. Ez már akkor is tetszett neki. És az is, hogy "Meg is hal egy kis bogár, mégse szomorú". Emlékezett, ettől ő lett annyira szomorú, hogy amikor az osztályban el kellett szavalnia a megtanult verset, mindig elsírta magát.

Az ajtó egy picit nyitva volt, nyilván, hogy kapjon egy kis levegőt a szellőzetlen betegszoba.

Aztán belépett.

Az ajtó takarásában háttal hevert valaki, a fal felé fordulva. A költő az ablak előtti ágyon feküdt. Mellette infúziós állvány, a folyadék a bal karjába csöpögött.

- Jó napot – krákogott a lány, és tétovázott, hogyan szólítsa meg a költőt. – Jó napot, Mester.

Zelk arra fordította a fejét.

- Mester? Ugyan már! Maga az az újságíró, akit jeleztek nekem?

- Igen… én vagyok. Blanka. – A teljes nevét mondta, de a családnevét úgy elmotyogta, hogy talán még maga se ismerte föl.

- Akkor jöjjön, üljön le ide – mutatott a kerek hokedlire Zelk. – Mindjárt lefolyik ez a szar…

Szar? Így beszél egy poéta? Blanka kicsit elpirult.

Levett kabátját a mosdócsap melletti fogasra akasztotta. Aztán engedelmesen leült, ahogy a költő parancsolta, és elővette noteszét, tollát.

- Hogy van?

Zelk mintha elmosolyodott volna. Most látszott, mennyire más, mint fényképeken, filmen. Összezsugorodott?

- Már csak az tart életben, az a vers, mit holnap kell megírnom, talán olyan lesz mint az első, ami kallódó cuccaimmal örökre elveszett.

De szép! – gondolta a lány. Csak nem vers ez is?

A költő kitalálta a gondolatait.

- Ezt nemrég írtam. Fejben. Az én versem mindig fejben születik. Csak akkor írom le, ha kész. Folytassam?

- Igen – lelkesedett föl Blanka. – Leírom.

- Jó… Lement az infúzió… Nővér! Piroska!

Az újságírólánynak helyet kellett adnia, hogy a gömbölyded kis nővérke kiszedje a tűt a költő karjából. Aztán visszaült, figyelt.

- Formás segge van ennek a Piroskának – mondta Zelk, ettől a lány megint zavarba jött. Neki a költő éteri lény volt, nem is értette ezt a köznapi beszédet.

- Nem emlékszem egyetlen szavára sem, csak arra, hogy fehér volt, fehér volt, mint a januári szél. Ide most tegyen gondolatjelet, és akkor új strófa, na, szakasz… szóval sorköz. – A lány most vette észre, hogy ez a vers folytatása, hát gyorsan leírta, és várta a többit. Jött is.

- S arra, hogy szomorú volt, szomorú mint a hajnal, mikor munkára költi a szegényeket…

- Jaj, ez nagyon szép - suttogta Blanka.

- Ugye? Töltene nekem egy kis vizet?

- Persze.

Az éjjeliszekrényen kis kancsóban citromos víz volt.

A költő felült, mohón itta.

- Mindig kiszárad a szám az infúziótól. Meg egyébként is. Levegőtlen itt az egész.

- Ugye, maga fiatalon nagyon szegény volt, Mester?

- Hagyja már ezt a mesterezést, nagyon utálom. Igen, szegény voltam. És zsidó. Egy szegény kis zsidó. A Zelkovits gyerek Érmihályfalváról... Aztán megint szegény lettem.

- Hogyhogy?

- A börtön után. Irén meghalt, el se temethettem. A lakást pedig elvették.

- Ó, a Balázs utcában az a kis lakás…

- Szépséged ismeri a versemet?

- Majdnem kívülről tudom. nagyon-nagyon szeretem, Mes…

A költő megakasztotta:

- Szólítson inkább Zoltánnak.

- Köszönöm, Zoltán. Akkor a Sirályról. Hogy keletkezett?

- Igazán érdekli? Elmondtam egy párszor, de igazán senki nem hitte. Mentem az utcán. Ahogy írtam is, sehova. Mert nem volt hova mennem. Mondom, a börtön után… És elhatároztam, hogy írok egy szürrealista verset. Csak úgy… A kezdő sorom, illetve a kezdő szakasz már megvolt. Ahhoz akartam írni.

- Vak szemgödör. Halott sirály. Kiholt a tenger: medre már vak szemgödör. Halott sirály lelke vijjogva visszaszáll.

- Köszönöm – és a költő szemében könny csillogott. – Igen, ennyi volt, és ebből már ösztönösen jött a többi. Csak le kellett írni.

- Csak – nézte az idős beteget az újságírólány.

- Kérdez még, szépségem?

- Persze – kapott észbe a vendége, és megbillentette a golyóstollát.

- Amikor ment az utcán se ide-se oda, hol lakott?

- Nagy nehezen hozzájutottam egy kis lakáshoz Budán, a Batthyány tér közelében. Na, az érdekes dolog volt. A Cini, a Karinthy Cini. Szeretem, pedig nagyon gonosz tud lenni, ha viccről van szó. Képzelje, föladott egy apróhirdetést az én nehezen kikuncsorgott telefonom számával, hogy szoba nőnek kiadó. És jöttek a hívások. Szerencsétlenek, magányosak. Olyan is, aki albérleti szobáért magát is felkínálta volna. Illetve kínálta is. De megbosszultam ám! Én is föladtam egy aprót… Kutyát veszek… Ciniék címével. Ménesi út. A következő héten Cininek több tucatnyian telefonáltak, hogy megmutatnák az eladó kutyájukat. Meg vitték is… Napokig rengeteg kutya ugatott a Ciniék ablaka alatt.

Zelk kicsit fölnevetett, alig hallhatóan, de elfáradt. Becsukta a szemét.

- Bocsásson meg, kislány. Csak egy kicsit pihenek. Maradjon itt!

A lány, egy hetilap pályakezdő munkatársa, megilletődötten ült a kis székféleségen, és kinézett az utcára. A kopár fákon varjak pihegtek, de felhangzott egy cinke gyöngéd füttye is, aztán elnyomta a távolabbi villamos zöreje. Blanka, aki inkább Biankaként jegyezte írásait, mert úgy előkelőbbnek érezte, most elfordult az ajtó mellett fekvő beteg felé. Riadtan látta, amint az kitakarózott, hogy bilincs köti össze a két kezét. Most értette meg, hogy miért ült kint a folyosón egy smasszerruhás pasas.

- Na, mi van? – fordította oda a fejét a beteg. – Nem látott még elítéltet? Szerintem ugyan rab vagyok, de a költő haverom – a másik ágy felé bökött az állával – ilyen finoman mondja. Hogy elítélt.

- Haverja?

- Ja, hát összehaverkodtunk. Ő is sittes. Higgye meg, kishölgy vagy asszony, mindenkinek megvan ott a téglája. Mindegy, hogy úriember vagy utcai vagány, mindenki lehet börtöntöltelék. Bűnöző! Ugye, Zoli bácsi?

Zelk felriadt.

- Igen – nézett a másikra, majd csodálkozva a lányra. De úgy, mintha még nem látta volna és nem értené, hogy is kerül ide.

- Hugyoznom kell – mondta az elítélt, és kikiabált: - Altábornagy úr, hugyoznom kell… Jöjjön már, mert bepisálok…

Az őrködő tizedes megjelent az ajtóban.

- Jól van, hallgasson már el!

Amikor kettesben maradtak, a költő bocsánatkérően mondta:

- Rendes fiú ez… Jól megvagyunk. Kár, hogy holnap már visszaviszik… Aztán váratlanul témát váltott. – A Sirály… Képzelje, volt két sor, amit nem engedtek megjelenni. Nem láthattam holt arcodat, kifosztották a gyászomat. Mert kifosztották. Nem lehettem ott a feleségem temetésén. Csak így jelenhetett meg először: nem láthattam holt arcodat, nem láthattam holt arcodat. Ugye, érzi a különbséget?

- Érzem – bólintott a lány, és picit elfordult, ne lássa a beteg költő, hogy könnyezik. De összeszedte magát. – Maga is úgy érzi, hogy költőnek született?

- Dehogyis… Gyereknek születtem.

- Jó… Hogy lett költő?

- Ez buta kérdés, szépségem… Mondjam azt, hogy egyszerűen jött?

- Mondja – sóhajtott Blanka-Bianca.

- De elmesélem, ha maga elmondja, hogy lett ilyen szép!

- Mondjam, hogy egyszerűen jött? – mosolyodott el a lány.

A beteg költő sápadt arcára kis pír költözött. Mintha jobban lenne, konstatálta. Egy szép hölgy jelenléte többet ér húsz infúziónál. Kicsit fölemelkedett.

- Megigazítaná a párnám?

A lány készségesen segített, bár ügyetlennek érezte magát. A költő fölé hajolt, aki feltűnő szenvedélyességgel itta be a finom parfüm illatát. A női illatot.

- Ha most egészséges lennék, magamra húznám. – És megcsillant fáradt szeme, mikor látta, hogy a lány elpirul. – Bianka, ugye? Volt egy ilyen nevű ló a galoppon. Sok pénzt tettem rá. Ő meg tett rám.

Bianka nem sértődött meg, amiért egy lóhoz hasonlították, sőt…

- Sok pénzt vesztett a lovin? Tudom, hogy szenvedélyes lóversenyes.

- Vesztettem. De többet nyertem… Kaptam állandó belépőt a Lóverseny Vállalattól. Eladtam, visszamentem hozzájuk, azt mondtam, elvesztettem a bérletet. Kaptam másikat. Persze eladtam megint. – A költő úgy nevetett a csínyjén, mintha egészséges lenne.

- Egyszer majd én is kimegyek a lóversenypályára. Fülembe súgja Krúdy úr: Az ötös lovat játssza. Na, ebben a versemben megírtam a szerencsémet. A szép álmot. Ha nyertem néha, nem volt jó. A vesztés után, üres zsebbel mindig vers született. Mert nemcsak a rím szülte a verset, hanem a pech is. Érti ezt?

- Azt hiszem.

- Szóval megkaptam az élettől minden jót. Szükséglakást, börtönt és másfél Kossuth-díjat.

- Másfelet?

- Igen – kuncogott Zelk. – Mert az egyiket megosztva kaptam Kuczka Péterrel. Vagy Kónyával? Most hirtelen… Lehunyta a szemét. – Elfárasztott, Bianka.

- Jöjjek máskor? Holnap?

- Jó, nem bánom.

- Mond még nekem azért egy verset?

- Egy kétsorost, rendben? Seggem alatt ágytál, faszomban katéter, Csoda-e, ha nem ízlik sem élet, sem étel? Maga szerint ez vers?

- Szerintem igen – vont vállat Blanka, és megsimogatta a költő hideg arcát. – Akkor még visszajövök. Még nem fejeztük be.

- Magáról fogok álmodni – felelte Zelk, és fektében kezet csókolt a lánynak. – Remélem, valami kéjeset, hogy vers legyen belőle.